Prológus

     Megtettünk mindent. Nem hagytuk magunkat, küzdöttünk a végsőkig, mintha az életünk múlna rajta. Arra gondoltunk, ideje megmutatnunk, mire vagyunk képesek. Igenis, volt tétje a dolognak. Mindenki más okból küzdött fáradhatatlanul, hogy, ami a miénk az a miénk is maradjon.
A többiek folyamatosan azt kérdezgették tőlem, mi lesz az egész vége, mit tegyünk, hogy ne bukjunk el és egy egészen hosszú pillanatig azt hittem, cserben hagyom őket, ha nem válaszolok a kérdéseikre. Ők is így gondolták. Legalábbis a legtöbben ellenem fordultak, még, ha ezt ki nem mondták is.
A végén meguntam és hátul maradtam. Őriztem a zászlót és arra gondoltam, ha tényleg hasznos, amit teszek, ha tényleg azért születtem meg és kaptam ezt a nyakamba, mert jót tehetek vele, akkor miért csak olyankor képes gyötörni, mikor semmi haszna sincs?
 - Madison, vigyázz! - Nevem hallatán körbefordultam.
Három irányból támadhatott az ellenség. Mögöttem a biztonságot jelentő fal, kettőnk közt kincsünk lógott egy földbe tűzött boton.
Az idegességtől izzadni kezdett a tenyerem, nadrágomba töröltem, miközben a tájat pásztáztam, ugrásra készen.
Sikítás zökkentett ki elmélyülésemből. Hirtelen látóteremben feltűnt Alice, aki minden erejével felém futott. Összeszorult a torkom. Ha lenne bármi, használható képességem… Nem, erre gondolni sem akartam.
Hátráltam egy lépést, immár szó szerint a védencem előtt álltam, ennél többre aligha voltam képes az ismeretlen ellenféllel szemben.
Alice már majdnem elért, amikor megláttam az üldözőjét. Pontosabban üldözőit. Egy egész csapat madár repült utána, ám mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, lecsaptak a lányra és a haját kezdték el húzni. Földre vetette magát, eltakarta a fejét, mire a kezét vették célba.
Nem tudtam, mit tegyek. Ha otthagyom a helyem bárki elvehette volna és mi vesztünk, de így Alice-on sem segíthettem.
Aztán egy tűzgolyó repült el a madarak felett, mire azok rémülten reppentek fel és tűntek el a fák között. Darren talpra segítette Alicet, akinek arcáról könnyei mosták le a sarat. Magához ölelte kezeit, dajkálgatta őket, szitkozódott és jajgatott egyszerre.
 - Srácok, mi… - kiáltottam oda, de alig fogtam hozzá, máris elnémított a kicsivel távolabbról felhangzó örömittas kiabálás.
Ijedten pillantottam a hátam mögé, a miénk még a helyén volt, vagyis Becca-ék sikerrel jártak. Más magyarázatot aligha találtam volna rá.
Széles mosollyal akasztottam le a zászlónkat, csatlakoztam Alice-ékhoz, akikkel a gyakorló pálya felé indultunk. Egyre hangosabban hallottuk a többieket, de nem ez volt az egyetlen jele győzelmünknek.
A nap olyan élesen és forrón tűzött, mikor kiléptünk a fák közül, teljesen elvakított minket fényével.
 - Valld be, tudtad, hogy így lesz! - karolta át a vállam győzelemtől megrészegülten Elena. Sejtelmes mosollyal válaszoltam, ez jobb volt, mint a beismerés, viszont nem is hazudtam nekik.
 - Nyertünk, nyertünk! - skandálta Rebecca ide-oda ugrálva. Ragadós volt a jókedve, ahogy összegyűlt a csapatunk, már mindannyian széles mosollyal az arcunkon vártuk a tényleg lefújását az egésznek.
Mr. Spencer visszafogottan ugyan, de gratulált nekünk, felsorolta az összes hibát, amit vétettünk, kiemelte a gyengébb pontokat, aztán gyorsan összefoglaltak azt a pár jót is, amit el mertünk követni. Végül elvette a zászlóinkat, a zöldeket, Blaise kivételével elküldte az öltözőbe, minket még marasztalt egy kicsit.
 - Mivel a győzelem nem maradhat el jutalom nélkül, bár a dicsőség maga is éppen elegendő, szerintem - tartott egy rövid hatásszünetet. Annyira kíváncsiak voltunk, elfelejtettünk nevetni a viccén vagy tiltakozni a jutalom mértékét illetően. - Blaise elkísér titeket a könyvtárba, ott találjátok a nyerteseknek járó díjat és ismereti a továbbiakat.
Értetlenül összenéztünk. Lövésem sem volt, mit tartogatnak nekünk, s ahogy láttam, nem voltam ezzel egyedül. Találgatva, Blaise-t kérdezgetve indultunk el a nyereményünk felé.