Eredeti cím: Breathe
Sorozat: Sea Breeze 1.
Kiadó: Maxim
Fordította: Margitta Nóra
Megjelenés éve: 2014
Moly: katt
Megrendelhető itt!

"A tengerparti kisvárosban, Sea Breeze-ben Sadie felfedezi, hogy a szenvedélynek semmi sem állhat az útjába. Felkavaró olvasmány a bestsellereiről híres Abbi Glinestól. Sadie White a nyári szünetben a tengerparton dolgozik, de nem holmi strandőrként. Mivel a mamája terhes, és nem hajlandó dolgozni, ezért helyette Sadie lesz az egyik közeli szigeten nyaraló gazdag család házvezetőnője. Amikor a család megérkezik a nyári vakációra, Sadie döbbenten látja, hogy a tulajdonos nem más, mint Jax Stone, a világ egyik legismertebb ifjú rockere. Ha Sadie egy mindennapi lány lenne – ha nem azzal telne az élete, hogy gondját viseli az anyjának, és rendben tartja az otthonukat –, akkor talán feldobná, hogy egy rocksztárnak dolgozhat. De nem ez a helyzet. Sadie-t nem izgatja a hírnév, ám Jax mégis vonzódik hozzá. A lány lenyűgözi, de a fiú küzd a vonzalom ellen. Jax világában a kapcsolatok nem működnek, és minél jobban kívánja Sadie-t, annál erősebb a meggyőződése, hogy a lány többet érdemelne. A nyár végére Jax rájön, Sadie nélkül lélegezni sem képes. Vajon a szerelem legyőzi a két világ közt tátongó szakadékot?"

.     Könnyed kis történetecske, nem is hosszú, nem is túl részletes, de ettől függetlenül még nem feltétlenül rossz is. Mivel a fülszöveget elolvasva, nem tettem vissza a polcra, így számítottam is rá, mivel fogok találkozni, nem is csalódtam benne igazán. Csupán egy kicsit, de hát a sablonos történetek korszakát éljük, az igazi egyediség ritka, mint a fehér holló és éppen ezért nem rovom fel hibának, amiért a megszokások rabságából nem tudott kiszakadni ez a mű sem. Ami egyébként egy sorozat része, bár a folytatás szerintem elég egyértelműen kiszámítható.
     Ugye, ahogy lenni szokott, megismerjük a főszereplő leányzónkat, aki gimibe jár, egyedül él az anyjával, de a szerepek mondhatni felcserélődtek, hiszen Sadie látja el a háztartási feladatokat meg jóformán mindent. Amit nem értettem, de tulajdonképpen jogosnak tartok, hogy Jessicának nevezi az anyját, majd néhol nem a keresztnevét használja, aztán ismét úgy kezeli, mintha nem az édesanyja lenne. Mert nem úgy viselkedik. Erre más magyarázat nincs. Elküldi a saját gyerekét dolgozni, mert ő elkövette élete legújabb hibáját, amiért szintén Sadie szív. Én nem tudnám elviselni, ha ilyen anyám lenne, Sadie erős, önálló lány, akit őszintén csodálok. Vajon tényleg léteznek ilyen lányok, akik ezt állják ki nap, mint nap? Annyira nehezemre esik elképzelni, pedig lehetséges, a mai világban bármi elképzelhető, még ez is.
De a könyvekben van kiút, felcsillan a remény, ahogy a szerelem is bekopog az ajtón. A híres Jax elrabolja Sadie szívét, akárcsak az ártatlan lány a sztárét. Innentől nincs megállás, bár tudják, ez nem örökre szól és az élet kegyetlen. Sadie az első akadálynál majdnem feladja, emiatt kicsit csalódtam benne, de persze kitartanak. Majd a végén jön a fordulat, az önfeláldozós, szívmegszakadós rész, ami előre kiszámítható, s a legvégén, hogy a sorozat ténye is tudatosuljon bennünk, újabb „Happy end” szerűséget olvasunk. S, hogy mégis mit tud tanítani egy ilyen szerelmes történet? Azt, amit sajnos manapság egyre inkább muszáj, hogy nem csak a külső meg a pénz számít, a belső értékek, az egyszerűség, néha sokkal többet jelent, mint a hírnév vagy azoknak a barátoknak a száma, akikre bajban egyáltalán nem számíthatunk. Tehát tanulságos is ez a könyv, a maga kis könnyedségében sokatmondó, érdekes, szerethető. Nekem tetszett.
     A karakterekről is ejtenék néhány mondatot, de nem szeretnék részletes leírást adni róluk, hiszen azzal nagyon sokat elárulnék a könyv tartalmáról is.
Két főszereplőnk van, az egyik Sadie, aki naiv, önbizalom hiányos és zárkózott, mindaddig, amíg el nem kezdi a nyári munkáját, mert ott a közösség befogadja és a szerény kislány elkezd kinyílni. Lassan, de biztosan, így nem csak a kollégái szeretik meg, hanem mi olvasók is megkedveljük. Ő nem az a lány, aki a szerencsétlenkedésével az agyadra megy, inkább az, aki közelebb kerül hozzád, átérzed a bizonytalanságát, együtt örülsz vele és sírsz, amikor ő is a könnyeit hullajtja.
Jax a másik kiemelkedő karaktere a sorozatnak. A híres zenész, akiért lányok milliói rajonganak, sikoltoznak és, akit a média szinte minden nap mással boronál össze, de ő ezt csak felszínesen csinálja. Belül egészen más, érzékeny, kedves, olyasvalaki, aki törődésre vágyik, igaz barátokra. Sadie pedig ezt megadhatja neki, mivel ő nem a nagy valakit látja benne, hanem Jaxet, simán csak őt és ez egy kincs a srác számára. A kettejük szerelme veszett ügynek tűnik, feladhatnák, feladják, de mégsem, mert a sors nem engedi, nekik együtt kell lenni, és az olvasó is ezért drukkol. Nem tudunk nem örülni nekik, ennyi az egész.
A többiek nem emelkedtek ki túlzottan, Marcus a srác, aki a legjobb barát szerepét tölti be, de persze ennél többről lenne szó. Aztán ott van a cselédség többi tagja, akik Sadie családjává válnak, noha az első találkozás nem épp felhőtlen. Jessica pedig a „mintha anya” anti megfelelője, semmi szerethető nincs benne, önző, felelőtlen és többször az az érzésem támadt, hogy legszívesebben felképelném, bár rajta az sem segítene. Depresszió mi? A fenéket, kiszolgálják, lesik minden szavát, persze, hogy tesz a világra. Én szégyellném, ha a tíz éves kislányom mosna-főzne rám, még akkor is, ha beteg vagyok. Neki meg ez a természetes. Felháborító. Őt utáltam a legjobban, az egész könyvben. A többiek nem sokat vizet zavarnak, igazából a két főszereplő a lényeg, és ez érzékeltetve is van elég rendesen.
A leírások egyébként megfelelőek, nem unalmasan elnyújtottak, nem is rövid összecsapások, hanem pontosan annyira részletesek, olyan választékos szóhasználattal, amit kellemes olvasni. Érthető általuk minden, de nincsen túlmagyarázva. Azokat a részeket kiemeli, amik fontosak, a többiek csak érintőlegesen szerepelnek. Ezt szeretem, pontosan így kell csinálni.

     A borító nem lett túlzásba hajszolva, ugyanaz az egyszerűség jellemzi, mint magát a történetet. A gitár kifejezi a zenét, ami ugye központi motívumként is felfogható, akárcsak maga a hangszer. Bár sötét, de nem borongós hangulatú, pont ilyen kellett ehhez a könyvhöz, egy pixelén sem változtatnék, nekem így tetszik, ahogy van.
A külföldi borítók egészen más oldalról közelítik meg a dolgokat, amikkel találkoztam majdnem mind a párocskánkat ábrázolja, egy kivételével, amit csak megmutatok, de inkább nem értékelném, mert rémes. Tehát élő, létező embereket tettek a borítóra, ami nem gáz, tényleg, csak felesleges. Minek? Mindenki el tudja képzelni őket, had kapjuk meg azt a szabadságot, ami a fantáziánknak kijár. A gitár nekem tökéletesen elég, nem kérek szőke lányokat meg barna srácokat a borítóra, köszönöm. A magyar tehát visz mindent, nekem a kedvencem lett. :)

Kedvenc karakter: Jax-et választottam, de nem azért, mert híres vagy, mert tud énekelni, esetleg azért, mert jól néz ki. Nem. Azért emeltem ki őt ide, mert a jellemében látott változás lenyűgözött. Az álca, amivel több éve képes élni, a nap, mint nap átélt mondhatni szenvedés, amiért a sorstól kapott egy ajándékot, a zenei érzékét, tehetségét, ez engem teljesen lehengerelt. Irigykedem rá, büszke vagyok rá (bármennyire hülyén hangzik is) és úgy gondolom, a valóságban is vannak ilyen hírességek, akik a hétköznapjaikban, a házuk óvó négy fala között tejesen megváltoznak, önmaguk lehetnek, nem az elképzelt sztár, akit a világ látni akar. Hiszem, hogy vannak ilyen emberek. Jax megmutatta, a hírnév nem azt jelenti, hogy fel kell adniuk az emberségüket. Példát tud mutatni, még, ha csak elképzelt karakterként is tekintünk rá.

Kedvenc jelenet: Most fogtok megkövezni, érzem, de akkor is elmondom. SPOILER!!!
Sadie balesete után, amikor felébred és kiderül, hogy Jax végig énekelt neki, éjjel-nappal, ez annyira meghatott. Nem, nem sírtam ugyan, de közel álltam hozzá. Annyira beleéltem magam a történetbe, hogy ez tette fel nálam a pontot az „i”-re.

Összegzés: Nem szabad tőle eget rengetően sokat várni, mert akkor könnyen érezhetjük becsapva magunkat. Könnyed szerelmes történet ez, egy sorozat első része, ami elindít valamit, minket is belevon a történetbe és nehéz kiszakadni. Élveztem minden pillanatát, még azt is, ami kevésbé pozitív jelenetet tartalmaz, mert számtalan érzést szabadított fel bennem. Gyorsan végeztem vele, mivel nem túl hosszú, de hajt, hogy olvasd még, olvasd tovább, ami az egész napos robot után nem egyszerű, de ez a könyv, az írónő, elérték, hogy legyen bennem ennyi erő, és végig olvastam, pedig hulla fáradt voltam. Tehát megéri elolvasni, főként, ha szereted a romantikus, kissé nyálas, de nem csöpögős történeteket. Nagyon-nagyon jól sikerült! :)

Eredeti cím: Because of Low
Sorozat: Sea Breeze 2.
Kiadó: Maxim
Fordította: Margitta Nóra
Megjelenés éve: 2015
Moly: katt
Megrendelhető itt!

"Marcus Hardy abban bízott, hogy egy kellemes év vár rá a főiskolán, és végre elfelejtheti az előző nyarat. De családi bonyodalmak miatt vissza kellett költöznie az óceánparti Sea Breeze-be. A szoknyavadász Cage-nél húzza meg magát, ám a lakásban folyamatosan ki-be járnak az emberek. Többségükben hosszú lábú lányok, akik legfeljebb egy-két éjszakát töltenek ott.
Marcus próbálja összeszedni magát, de úgy tűnik, ezt a nehéz időszakot csak egyetlen dolog tudja feledtetni: egy gyönyörű, vörös hajú lány. Willow – avagy Low – gyakori vendég Cage lakásában. Kettejük viszonya nem egyszerű: Cage kihasználva a főiskolai baseballsztárság előnyeit, minden csinos lányt meghódított, aki csak az útjába került, de úgy képzelte, hogy feleségül fogja venni Low-t, ha már kitombolta magát.
Marcus képtelen felfogni, hogyan működhet ez a kapcsolat, mindent megtett annak érdekében, hogy lebeszélje erről Cage-et és Willow-t. De aztán a szépen felépített tervet keresztülhúzza egy elképzelhetetlennek tűnő felismerés. Marcusnak választania kell Low és a családja között. Mert amikor kiderült az igazság, nem maradt más választása."

     Az első részben Marcusnak kb. mellékszerep jutott, itt azonban megkapja a rivaldafényt, aminek szerintem ő kevésbé örül. Megtudjuk, hogy a családja romokban hever, ő az, aki még nagyjából egyben tartja, ami megmaradt belőle és közben a saját kis életét is igyekszik élni. Ebbe a nehéz helyzetbe csöppen bele Low, aki szintén segítségre szorul és természetesen azonnal pattogni kezdenek körülöttük a szikrák.
Az egész idillbe Cage rondít bele, aki elkönyvelte, hogy Low az ő családja és vele fog maradni, mert ők ott vannak egymásnak, míg mindenki más elhagyta őket. A lány nehezen nyílik meg, több idő kell neki, hogy megbízzon Marcusban, aztán meginognak párszor, de kitartanak nagyjából a végéig. A nagy csattanó azért rendesen megtépázza a kapcsolatukat, ám a "happy end" elmaradhatatlan a végén, minden rendbe fog jönni, már amire volt még némi esély.
Low sokszínű személyiség, kemény múlttal és így a történtek után a jelenje sem tartogatott túl sok egyszerű pillanatot. Irigylésre méltó, hogy áll mellette egy barát, az egyszemélyes családja, még, ha Cage nem is egy minta-barát a maga kicsapongó életével. Szerintem egy ilyen barátnak mind örülnénk.
Willowban szimpatikus még, hogy nővére viselkedésének dacára nem hagyja ott Larissát, a kislányt, aki nem tehet róla, hogy az anyja tönkretett egy másik családot az érvényesülés és vagyon reményében. A két testvér teljesen ellentétes tulajdonságokkal rendelkezik, az egyik gátlástalan, a másik gátlásos és így folytathatnám példák sokaságával a sort.
Ami már kevésbé tetszett, az Low tökéletessége. Külsőre, illetve belsőre is csupa jó dologgal áldotta meg a sors, az a kevéske rossz meg szinte elenyészik köztük. Ez az átlagos a regényekben, én ezt értem, de ettől még szeretnék egyszer valami valósághoz képest is átlagosabb karakterrel találkozni egy regényben.  Azért még egyelőre bírom így is. :D
Marcus már egy kicsit nehezebb eset, valahogy vele az első részben sem tudtam teljese megbarátkozni, aztán itt sem kerültünk közelebb egymáshoz. Néhány döntése miatt legszívesebben képen töröltem volna és Low helyben nem bocsátok meg neki olyan könnyen, de tudom, a szerelem fura dolgokat tud művelni az emberrel, megtapasztaltam már, volt valóság alapja a dolognak. Azért ettől még Marcus sok tüskét hagyott a szememben, nehéz volt nem azt várnom, mikor csinál megint valami marhaságot és persze el is követte az egyik legnagyobb a könyv nagy csattanójánál a második felében.
Aztán persze minden rendeződött és jól zárult a második kötet is, ám a srác nekem akkor is unszimpatikus maradt. Igaza volt Cage-nek, ő nem olyan, mint Low vagy Cage, a problémákat nehezebben kezeli és egészen másképp viselkedik stresszhelyzetben, mint ahogyan ők tennék, vagy ahogyan szerintem egy átlagos, kicsit kevésbé jó életben felnövő fiatal tenné. Neki az volt a legegyszerűbb, ha a saját problémáját átültette másra, akinek még jobban fájt, aztán bocsánatkérő kiskutya szemekkel nézett az illetőre. Ezért megbocsátás? Egyszer, vagy kétszer, ha tényleg igazán szeretem, de nem huszonötször és két másodperc után. Marcus, nőj fel!

     Borítókat tekintve megint a magyar nyert, bár a bőröndös megoldás sem lenne rossz ha nem raknak mellé egy lányt, aki pl. az első variációban engem teljesen Anara emlékeztet a Szürke ötven árnyalatából. A második valami katasztrófa, se Marcus, se Low nem tetszik rajta, meg az egész ötlet szerintem elveszi a történet szépségét. Ha ilyen borítóval látom, tuti nem elsők között veszem le a polcról a könyvtárban. Talán valahol a lista végén elférne körülbelül.
Viszont, ha ebből a trióból kellene választanom, akkor egyértelműen a harmadikra tenném a voksom. Az sem az igazi, de határozottan jobban sikeredett, mint a másik kettő. Azért a magyar változatot nem tudja lekörözni, noha a szív alakú nyaklánc helyett valami mást választottam volna a sötét háttérhez, de még ez is jobb, mint az angol nyelvű változatok.

Kedvenc karakter: Low lett a befutó, már említettem az előbb, miért, de azért tömören összefoglalva: Sok hülyeségen ment keresztül, mindig küzdenie kellett és sokan használták lábtörlőnek, de nem omlott össze teljesen, ami részben Cage-nek köszönhető, de szerintem önmagában is elég erős volt hozzá.
Nagyon nagy kedvenccé nem avattam ugyan, viszont ő megérdemli ezt a helyet. :)

Kedvenc jelenet: Csúnya és rossz ember leszek, de Marcus és Low vacsorázós, táncolós, parton sétálós randiját tenném ide, a kezdetek nem is voltak annyira különlegesek és a továbbiak is kiszámíthatóak voltak, viszont itt Low pontosan úgy reagált, ahogy szerintem én tettem volna és ezt a kis részletet tudtam a legjobban elképzelni magam előtt. Nekem ettől lett a kedvencem, hiába nem egy vidám jelenet.

Ami nagyon nem: Amikor Marcus és Low Cage elé állnak a kialakult helyzettel, az a rész nagyon nem tetszett. Főként Low viselkedése és gondolatai miatt, amit lehet az írónő számlájára is írni akár, mert folyamatosan ugyanazt a kb. 3-4 szót ismételgette, nagyjából két soronként és legalább 2 oldalon keresztül, amitől már elfogott a késztetés, lapozzak tovább ezen a részen. Volt még 1-2  apróbb ilyen rész, de ez volt talán az egyik legkevésbé elviselhető.

A két rész közül egyértelműen az első tetszett jobban, az volt rám nagyobb hatással és ott sikerült a legjobban megszeretni a szereplőket. A másodikban inkább csak Low és Cage, akiket kiemelnék, utóbbi pl. a maga elfuserált módján irigylésre méltó barát, akit én is bármikor elfogadnék.

Aki még nem kezdett bele ebbe a sorozatba, annak ajánlom, hogy nézzen utána és szerezze meg, mert megéri elolvasni. Minden rész kicsit más, mégis összekapcsolódik. Mindegyikben van valami, amit szeretni lehet és valami, ami kiakaszt, tehát nem lehet azt mondani rá, hogy egysíkú és unalmas.

Olvassátok, olvassátok el minél többen! :)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés