Annyit hallottam erről a könyvről, elolvasnák, eladnák, megszereznék, szerették, utálták, de sosem éreztem akkora késztetés rá, hogy én is kezembe vegyem. Helyi könyvtárunk állománya azonban olyan csekély, hogy minduntalan belebotlottam, aztán a sokadik eset után megfogadtam és elhatároztam, a következő alkalommal, amikor elém kerül, el fogom hozni, mert ez már nem lehet véletlen. Szóval hazajöttünk.
     A történet egyszerű, nehéz sorsú lány szinte megszökött otthonról, hogy új életet kezdjen. Az egyetem jó megoldásnak tűnik, ahová magával vonszolta a minta-családban élő barátnőjét. Aztán puff neki, jött a szerelem. Mindenki leszűri már az elején, hogy a barátságuk nem fog örökké tartani, s láss csodát (!), így is lesz. Travis persze igazi „rosszfiú”, tetkókkal, bunyós tesókkal meg minden. Abby kéreti magát, játsszák az „együtt vagyunk, de mégsem” játékot, aztán a lány mégis beadja a derekát, mert ennek így kell lennie. Nos, szerintem valahol itt abba kellett volna hagyni, kitenni az utolsó pontot és lezárni az első részt. Tudom, ebben az esetben a terjedelme nagyjából a felére csökkent volna, de szerintem annyi elég lenne. A tényleges egymásra találásuk utáni huzavona annyira felesleges, mint sí táborba békatalpat vinni, de ez az írónőt nem érdekelte, hiszen volt még hova fokozni az egészet, amivel ugyan nem értek egyet, őt mégis megkedveltem. Tetszik a stílusa és a szóhasználata, abszolút teli találat, ami az ízlésemet illeti, pontosan annyira fejt ki mindent amennyire kell, s pontosan annyi titkolózós sugalmazást szőtt bele a fejezetekbe, amivel az olvasó figyelmét fel tudja kelteni, majd meg is tartja. Le a kalappal Jamie McGuire, nagyon jót alkottál. Viszont a kevesebb néha több, ezt be kell látnunk, a könyv nagyjából a feléig képes igazán izgalmasan alakulni, utána nyomokban fedezhető csak fel ez a vonás, inkább a "túl van nyúzva" érzés dominál bennem.
A szappanoperák jutottak eszembe róla. Általában ezeknél a részeknél megyek valami ehető keresni vagy pakolászni, mert a maradék együttérzést is kiöli belőlem az egyhelyben toporgás, amit a szereplők művelnek, idegesít az életképtelenségük. Saját magamból indultam ki természetesen, de szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy a könyv első felére jobban emlékszem, mint a továbbiakra. Abby állandó szenvedése és vívódása tönkre vágja a könyvet, lerombolja a kezdeti lelkesedést. Bár azt le kell, szögezzük, állandó hatással van az olvasóra, még ha negatívan is.
     Először toleránsak vagyunk Abbyvel, együtt érzőn viszonyulunk hozzá, majd kezd egyre bosszantóbb lenni, végül azon kapod magad, azért drukkolsz, hogy az egyik bunyó hevében kapjon végre egy sallert, hátha észhez tér. Viszont van valaki, aki még őt is túlszárnyalja, Travis. Undorító személyiség, külsőre még oké, de belül a kedvesség halvány szikráján túl csak egy bomlott elmét, különböző orvosi eseteket egyesítő fiatal férfit látunk. Ragad, mintha pillanatragasztóval tapasztották volna Abbyhez, állandó elnyomásban tartja, uralkodik felette, és amiket csinál, egyszerűen kiakasztó! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer "Mr. Álompasi" lesz a legunszimpatikusabb karakter. Nagyszerűen összeillenek Abbyvel, csak a körülöttük élőket sajnálom, komolyan.

A borítóról annyira sokat nem lehet mondani, a magyar külső az angolt idézi, egy üvegbe zárt pillangó, aminek jelentését több irányból meg lehet közelíteni. Abby, aki egész eddigi életét egy meghatározott közösségben, szinte rabként töltötte, míg nem sikerült az egyetemre eljutnia, ahol végre önmaga lehet... vagy mégsem. Szóval Abby, mint pillangó? Meglehet.
De akár Travis is lehetne a pillangó, akit elkönyveltek az egyetem bunyós, csajozós rosszfiújának és Abby felbukkanásával tud csak igazán önmaga lenni, a lány az, aki kiszabadítja az üvegből.
Tetszik ez a borító, mert elgondolkodtató, új és "szem csalogató", nehéz nem megnézni, levenni a polcról, még ha a tartalommal annyira nem is vagyok kibékülve.
A többieket csak érdekességképp illesztettem be, egyik sem nyerte el a tetszésem, szerintem a magyar és a többi üveges-pillangós a legjobb! :)

Kedvenc jelenet: Kutyafanatikus énem visító hangjától vezérelve emelném ki azt a részletet, mikor Abby megkapja Totot, mert Travis szerint minden lánynak kell, hogy legyen egy saját Totoja. Na, jó, majdnem mindnek.  De a lényeg az, hogy kap egy kiskutyát, s ennek a kis csöppségnek, cukorbogyónak bárki örülne, pláne, ha élete szerelméről kapja.

Kedvenc karakter: Nem tudom eldönteni, ha csak jellemüket figyelembe véve kellene választanom, akkor is őt választanám-e, de nekem első helyre, a dobogó legmagasabb fokára, a legjobb barátnő, az őszintén őrült Amerika került. A nevét külön imádom! Sokat dobott az esélyein, annyira egyedi és tényleg illik a személyiségéhez is.

Összegzés: Nem szerettem meg, de azt sem mondhat ám rá tejes határozottsággal, hogy utálom. Abba a kategóriába sorolnám, ahová azokat a sorozatokat, amiknek az első részén átrágtam magam, egyszer, de folytatásra nem hiszem, hogy a közeljövőben sor kerül.
Nekem ez a sztori túl van ragozni, ennyi, kész. Azért olvasható ám, ne dobja el most ezután senki, tényleg! Az, hogy ajánlom-e, már egy egészen más tészta. Őszintén? Igenis meg nem is.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés