Barátnőm javaslatára előbb vettem kezembe a folytatást, mint terveztem, de azt hiszem, végül is nem bántam meg a dolgot. Az első pár oldal után nem voltam benne biztos, hogy ez tényleg a Szürke ötven árnyalata folytatása, mert bár három nap telt el azóta a bizonyos szakítás óta, mégis Ana olyan állapotban van, hogy az valami borzasztó. Én értem, a szerelem, a nagy Ő hiánya, pokolian tud fájni, meg lehet tőle szenvedni is, de, amit ő csinál, az nekem az első rész után kicsit sok volt. Kicsit…
     Nem hiszem, hogy valaha is változtatni fogok azon az álláspontomon, hogy minden sorozat első kötete a legjobb, még ha nagy részében bevezetést is tartalmaz. A Sötét ötven árnyalata egy trilógia második része, tehát túl vagyunk a bevezetésen, mondhatjuk úgy, megismertük a szereplőket, bár én úgy gondolom a változások például Mr. Greynél ismét hoztak valami újat, egy kis változatosságot, Ana ellenben maradt a régi, cseppet sem látom szimpatikusabbnak, mint az első részben. Hiába próbálkozik, nekem ő valahogy túl sok.
Plusz, ami úgy tűnik továbbra sem felejthető, s szerintem ismét nem illik a képbe az az, hogy Christian ötven elcseszett árnyalattal rendelkezik, miért? Miért kell legalább ötször kihangsúlyozni olyan szövegkörnyezetben, ahol amúgy semmi értelme? Miért nem lehet azt írni vagy mondani, hogy ő bonyolult személyiség, vagy csak simán több árnyalattal rendelkezik? Miért kell mindig kihangsúlyozni az ötvenet meg mellé az elcseszettet? Bocsánat a kitörésért, de ez egyre jobban zavar. Én megértem, a címre utal, a cím pedig erre, tökéletesen világos, viszont az, hogy ennyiszer kihangsúlyozzák, s csak és kizárólag így, ez kezd kiakasztó lenni. A másik dolog, amit a könyv befejezése után megállapítottam, hogy Ana és Christian egyfolytában morog. Morog és mosolyog, jókedvűen morog, meg mindenhogy csinálja, s legtöbbször nem értem, miért így teszi. Ha ez csak a fordításnál jött így ki, akkor bizony ezt nevezhetném hibában is, legalábbis az én véleményem szerint az. Mert mikor morgunk? Ha nem tetszik valami, ilyen egyszerű. Na, most Ana is és Christian is állandóan csinálja, közben meg jó kedvük van, vagy legalábbis jobb, mint ami illene ehhez a kifejezéshez. Összeszámoltam, majdnem 40 alkalommal morognak, ennek a kétharmada valamilyen pozitív előzménnyel vagy utóhatással párosul. Tehát nem illik oda a morgás. Ők mégis ezt teszik. Ennél valamivel többször motyognak, ám ezt főként Ana teszi, ami jelleméhez mérten teljesen jogos, ő a szerény nő, a lány, aki nem meri kimondani, amit gondol, csak ha felidegesítik, ez korrekt. Christian pedig sokszor „mondja” a magáét, ezt a kifejezést nála használja az írónő legtöbbet, s magában az egész műben is ezt olvashatjuk legtöbbször, mégsem zavaró. A morgás ellenben…
    Most, hogy kicsit kiadtam magamból azokat, amik legjobban zavartak, azt hiszem, illene tovább lépnem, s néhány pozitívumot is kicsikarnom magamból. Bizony, kicsikarnom, mivel az elsővel ellentétben itt sokkal kevesebb ilyennel találkoztam.
Christian változását követhetjük végig oldalról oldalra, ahogy az erős, hűvös férfiból egy érzelmes, szívdobogtató ember lesz, aki szerintem kicsit átesett a ló túloldalára annyira az érzelmei rabjává vált, de kellemes érzéssel tölt el, hogy ő ilyen is tud lenni. A nők kemény férfiakra vágynak, uralkodó típusra, aki mégis gyengés, kedves, na Mr. Grey pontosan ezt képviseli, a könyv nagy részében. Van egy mélypontja a mű második felében, ahonnan szerencsére nagyjából kilábal. Bevallom őszintén, tetszett az új Christian, de hiányoltam a régi énjét, az volt ő, úgy ismertük meg, míg ebben a részben néha nekem túl nyálasnak tűnt, mintha egy Zs kategóriás romantikus könyvet olvasnék egy első osztályú szerzemény helyett, aminek minden lapját csak élvezni lehet. Lehetne is, de, mint említettem már, ez a rész számomra több csalódást okozott, mint az elődje.

     A borítókról: Nem találtam olyan borítót, amin ne a magyarországi változatban is látható álarc lenne, sőt, mind ugyanolyan, pusztán az elrendezésében más. Az álarc jelentései közé tartozik, hogy viselője a személyazonosságát kívánja elrejteni, a személyiségét, igaz lényét. Hány olyan szerelmes történet olvastunk, láttunk eddig, ami egy álarccal kezdődött, s ha az nem lett volna, a nagy románc létre sem jön? Szerintem mindenki tud legalább egy ilyen történetről. Ebben a könyvben is hasonlóról van szó tulajdonképpen, Christian megpróbál kemény lenni, elzárkózni érzései elől, miközben Ana szép lassan elnyeri a szívét és kiderül, a férfi mennyire sebezhető, mennyi érzelem is lakozik benne. Tehát, a borítók szerintem mind teli találat! :)

Kedvenc karakter: Taylor lett az új kedvencem. Hogy miért? Mert elképzelem, ahogy tűzön-vízen át megy a főnökéért, és próbálja fenntartani a munkakapcsolatot vele is és Anaval is, de nem sikerül neki, mert ő tényleg szereti Christiant, ha nem is nevezhetőek barátoknak, szerintem tulajdonképpen már azok. Plusz: Milyen kemény csávó már! Lazán lerendez mindenkit, s közben klasszikus zenét hallgat.

Kedvenc jelenet: Amikor Ana végre a sarkára áll a főnökével szemben, aztán felemeli a sarkát, de nem lövöm le a poént. Akit érdekel, annak néhány nyom: szerkesztőség, konyha, Jack, zsarolás, dühös Ana
Meg utána dühös Christian és keménykedő Taylor, de az már csak amolyan hab a tortán.

Összegzés: Nem vagyok oda érte, de nem is mondom azt, hogy nem tetszett. Olyan semleges, ami mégis inkább negatív irányba billen. Christian változása, a bosszúállós, vártalanul felbukkanós szálak egészen jl el lettek találva, adta egy kis fűszerezést az egésznek, amitől letehetetlenebb lett. Kevesebb erotikus jelenet, több feszültség, s sajnos még több nyálas részlet, amiket szívesen lecseréltem volna. Világos, szerelmesek, rózsaszín köd meg ilyenek, talán az elsőben csak Ana volt ilyen, és most furcsa dupla dózisban kapni, de nem bírtam volna ki még 200 oldalon keresztül ezt az egészet. A végét sem értem, ad egy függővéget, ami a trilógia utolsó részében fog elméletileg kibontakozni, de annyira váratlanul csöppen oda az a pár sor, hogy először csak pislogtam rajta. Minek is? Ki is ez? Majd leesett… De ettől még furán lett odaillesztve, mert szerintem nagyon összefolyik az előtte lévő eseményekkel és így nekem kusza, zavaros, biztos, valahogy külön szedtem volna az írónő helyében. Ettől még figyelemfelkeltő, s meglepő módon, erre most én sem számítottam.
Aki elolvasta az első részt, az ne hagyja abba, de ha tetszett a bevezetés, ezt nem biztos, hogy annyira élvezni fogod.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés