Amikor megláttam anno a metró mozgólépcsője felett a hatalmas plakátot, azonnal tudtam, hogy nekem kell ez a könyv. Nem olvastam utána, miről szól, nem néztem meg a könyvesboltokban, mert már meggyőztek róla, be kell szereznem. Hosszú ideig vágyakoztam utána, valahogy sosem jutottam el odáig, hogy megvegyem, majd a sors és a városi könyvtár közös erővel hozzám küldte az egyik példányt. Persze, amint megvettem felcsaptam, az első oldal helyett azonban néhány lappal beljebb, mert hiányos kötetet kaptam. Akkor, ott a metró közepén majdnem felrobbantam, aztán meggyőztem magam, hogy tényleg csak pár oldalról van szó, nem számít. És így lett. Verlaine levelétől kezdtem el, mégis mindent értettem, ami történt, nem maradtam le semmi fontosról. (Azért egyszer a kimaradtakat is elolvasom.)
     Az már a címből is kiderül ugye, hogy ez nem egy vérfarkasos történet, hanem ízig-vérig angyalokról szól, ami számomra mostanában egyre nagyobb mániává kezd válni, szóval nem volt kérdés, amikor megláttam anno, hogy a polcomon fog még egyszer pihenni. Viszont ez egy nem egyszerű angyalos sztori, nincs benne szerelem vagy iskolai problémák, annál sokkal mélyebb jelentéssel rendelkezik. Mikor meséltem róla egy kedves ismerősömnek, ő is ugyanazt mondta, amit én: Dan Brown jutott eszembe róla, valószínűleg az írónő is kedveli, mert tényleg látom a hasonlóságokat közöttük. Van benne egy kis mitológia, vallás, rejtvény, s ezek egyvelege alkotott valami olyat, amit letehetetlen. Megismerünk egy fiatal apácát, akinek élete egyik pillanatról a másikra felborul, amiben hitt az megkérdőjeleződik, s bár hite nem inog meg Istenben, a világot más szemmel kezdi el látni. Ez így leírva eléggé sablonos hatást kelt, ám, aki belelapoz, olvassa a sorokat az egyáltalán nem érzi ezt. Itt az angyalok nem kedves, aranyos teremtmények, itt nincsenek érzékeny, hős szerelmesek, hanem bosszú, titkok és kérdések, amikre választ keresünk az első szótól az utolsóig. A háttér kidolgozása precíz, részletes, az előbb említett íróra emlékeztet, a tőle olvasott Angyalok és démonok jutott eszembe, mikor próbáltam hasonló műveket keresni az Angelologyhoz. Nem azt mondom, hogy ugyanaz a kettő, hiszen nem így van, de nekem ugyanazt a hatást keltették (nagyrészt). Egy percig sem unatkoztam, mikor kezdett kicsit sok lenni a leírás, hirtelen változott a helyzet és máris újult lelkesedéssel olvastam tovább.
A szereplők kidolgozottak, amikor azt hinnéd, ki tudsz emelni egy főszereplőt akkor rájössz, mégsem olyan egyszerű. Az elején Evangelin-t ismerjük meg, a kolostort, ahol él és azt, ahogyan oda került. Aztán fokozatosan szakadunk el tőle, látjuk Verlaine-t, a Grigorikat, megismerjük Celestine-t, Gabriellát és ők mind beleillenek a kiemelendő szereplő helyére. Szeretem az egy nézőpontos történeteket, amikor E/1-ben írják meg az eseményeket, mert sokkal jobban beleélem magam a hősnő/hősférfi szerepébe. Itt külső nézőpontot kapunk, mintegy narrátorként figyeljük végig a történéseket, mégis megjelenünk Párizsban, a Szent Rózában, New Yorkban, hogy az oldalvonalról nézhessük végig a nefilimek és angelológusok harcát. Leereszkedünk a lantot rejtő barlangba, bemerészkedünk a Vigyázók rejtekébe, szóval mindenhol ott vagyunk, mert Danielle Trussoni kreatív, nagyszerű írónő, aki ezt is megadta nekünk.
     Muszáj azonban a rengeteg pozitívum után kicsit áttérnem azokra a pontokra, amik kevésbé nyerték el a tetszésem. Tulajdonképpen egy ilyen nagyobb dolgot tudok kiemelni, ami számomra csalódás volt az előzőekhez képest, és ez a vége. Izgalmas, érdekes, mozgalmas, de nekem az az érzésem támadt, hogy gyorsan szerette volna lezárni az írónő az első részt. Amíg a könyv háromnegyede a bevezetés, a háttér megismerése, addig az utolsó negyedben felpörögnek az események és már véget is ér. Nem tartom magam jó írónőnek, rengeteget kell még tanulnom, de ha írnék egy hasonlóan összetett regényt, biztos, hogy a végét sem kapkodnám el, hiszen egy frappáns lezárásnál nincs kielégítőbb az éhes olvasó számára. Még akkor is, ha sorozatról van szó, amit egyébként eddig nem tudtam. Befejezte, hiszen lezárta a kezdeti szálat, és mégis befejezetlen, mert ott van az utolsó oldalon a számtalan szál, amit még el kell varrnia. Várom! Tett bele csavart, méghozzá milyen csavart! Számítottam hasonlóra, a végkifejlet azonban meglepett.
Ellenben akadt egy kis sérelmem, amit egyre többször tapasztalok, főleg az olyan műveknél, amelyek saját világot teremtenek maguknak. Nem ismertem meg ezeket az angyalokat, nefilimeket, nem tudtam meg szinte semmit a Grigorikról, viszont Celestine és Gabriella fiatalkoráról, az expedícióról annál többet. Hiányzott a természetfeletti lények bemutatása, annyi kérdésem maradt miután letettem a könyvet. És nem a történetre magára, hanem részletekre, amiket mégsem tartok részletkérdésnek. A hiányérzetem talán megszűnik, ha a folytatást is elolvasom, ebben reménykedem egyelőre.

     A borítókat sem hagyhatom ki, amelyek közül nem tudonék kiemelni egyet sem, ami valamiért jobb, szebb, mint a többi. Mind egy angyalt ábrázol, szép fehér szárnyakkal, férfias testtel. Ez rengeteget elmond, beszédesek a borítók, és a szokásos "Miért kell alakokat illeszteni a borítóra?" rigolyám ellenére most tetszik, hogy így oldották meg. Találtam a magyar mellé három külföldi verziót, amit megmutatok nektek, ti pedig döntsétek el, melyik tetszik jobban. Nekem nem sikerült.

Kedvenc jelenet: A könyv első felében található az a rész, amit kiemelnék, mint "legjobb", bár szerintem úgy egészében nagyon jó ez a kötet, mint, ahogy azt feljebb is kifejtettem. A jelenetre visszatérve, Verlaine és Evangeline találkozása nekem nagyon tetszett, igaz, már ott komoly utalások vannak kettejük későbbi kapcsolatára, de attól még nagyon tetszik. Egyszerű, nincs benne semmi különleges, mégis talán pont emiatt... Ebben a részben kedveltem meg Verlaine-t is egyébként. :)

Kedvenc szereplő: Erre azt hiszem, választ adtam az imént. Vagy mégsem? Minden karaktert ki lehet ismerni már az első kötetben, vagy legalábbis annyira, hogy eldöntsd, kedveled-e vagy sem. Percival Grigoriban is van valami, s így szépen sorban felsorolhatnám nagyjából az összes nagyobb szereplőt. Egyedül Gabriellában nem találtam semmi pozitívumot, de valószínűleg ez így is marad.

Összegzés: Sokáig vártam erre a könyvre, s amikor megkaparintottam, azonnal bele kellett kezdenem. Igaz, az első pár oldal sajnos hiányzott a példányomból, de Verlaine levelétől is tökéletesen érthető volt a történet. A leírások nagyon tetszenek, a kolostort például már a legelején, az első utalásokból nagyjából fel tudtam vázolni fejben és innentől, mint egy filmet, végig tudtam követni az eseményeket, ami nálam fontos, az ilyen könyveket szeretem, ahol gazdag leírással találkozom. Ezzel át lehet esni a ló túloldalára, amikor már unalmas a rengeteg száraznak tűnő szöveg, Az átok azonban nem ilyen, egy arany középutat képvisel, amiért külön plusz pontot adok az írónőnek. Nagy lendülettel vágtam bele, a lapok csak fogytak, egyre jobban belemerültem az olvasásba, aztán jött az utolsó rész és az valahogy kizökkentett. Mikor az angelológusokkal vagyunk már, ott egészen megváltozik a helyzet, másként látja az olvasó is a dolgokat, s ez nem csak a fejleményekre vonatkozik.
Emiatt eléggé vegyes érzéseim vannak, de inkább a "tetszett" kategóriába sorolnám, mint a negatívan ható szintre. Kicsit többet vártam tőle a borító alapján, mégsem csalódtam benne. Ez... bonyolult. De megéri! Olvassátok! :)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés