Ahogy vártam, az Angyalcsók után ez a rész ismét újat mutatott. Az első kötetre emlékeztető izgalmak, a magával ragadó stílus, a fantáziát megmozgató leírások tették letehetetlenné a könyvet. Mint már írtam korábban, a sorozatok esetében élénken él az, hogy az első kötet a meghatározó, ami megragadja az ember figyelmét, az író feladata pedig ennek a fenntartása további x köteten keresztül. Nalini Singh szerintem nagyon jól megoldotta mindezt, a második rész gyengeségei után alkotott valami olyat, amivel kompenzálni tudta azt. Ez a hullámzó változatosság remek ötlet, hiszen egyrészt próbára teszi az olvasók kitartását, másrészt ad egy lehetőséget nekünk, hogy a kezdeti izgalmak után kicsit pihenhessen az agyunk mielőtt újabb emelkedő következik. A második rész abszolút lelkizős kötet volt, az első annyira nem és ez a harmadik pedig amolyan kettő közötti átmenet, elengedhetetlen része az egésznek, mégsem azzal lépett ilyen előkelő helyre, hogy túlzottan felborzolná az idegeinket. Remek húzás.
Írói szárnypróbálkozásaim során azt tapasztaltam magam is, hogy szükség van ilyen részekre, ezekben lehet igazán kifejteni például a világleírásokat, a háttértörténeteket, amik nélkül szinte érthetetlen lenne a fő szál. Ha nem tudnánk, mi történt a múltban, nem ismernénk meg az angyalok szabályrendszerét, honnan tudnánk, miért fogadja Raphael úgy az anyja ébredését ahogy? Elena apjával való viszonyának megértéséhez elengedhetetlen a múlt tragédiájának megismerése. Tehát bármennyire laposabbnak éreztem az első rész után a következőt, valamit a harmadik első felét, mégsem érzem feleslegesnek, hogy ezeket is e kellett olvasnom, mert tudom, ezekre van szükségem ahhoz, hogy igazán kiélvezhessem, amit az írónő elém tár. Szóval nem adtam fel, elővettem az új kötetet, felcsaptam és belemerültem. A negyedik részre őszintén kíváncsi vagyok, hiszem, hogy jön még a "nagy bumm", csupán az a kérdés, melyikben történik majd pontosan. Ha ezt egy lazább, könnyedebb kötet követi, azt sem bánom, rájöttem, pontosan így jó nekem, ahogy Nalini Singh kitalálta.
     Ebben a részben a lelkivilág került előtérbe, a múlt hatással van a jelenre, nem hagyja, hogy a fájó sebek begyógyulhassanak. Raphael és Elena kapcsolata egyre szorosabbá válik, a köztük kialakult kötelék erőssége már-már lenyűgöző, főként azért, mert mindkettejük jelleme harcol önmaga ellen, hogy az érzéseik kiteljesedhessenek. Ismét az előzőhöz hasonlítva, a csöpögős, néhol kimondottan nyálas történések komoly megpróbáltatás elé állítottak, kifejezetten nehéz volt rávennem magam a további olvasásra, mert előre tudtam, mire számíthatok. Az izgalmas részek kb. 4 oldalban összefoglalhatóak voltak. Ezzel szemben az Angyaltánc nagyjából az utolsó harmada tartalmaz érdemleges történéseket, mégis fenntartja a figyelmet a többi része, ahol megoszlik a háttértörténet a kisebb változásokkal, például Elena kishúgának feltűnése.

     A borítóról nem hiszem, hogy az eddigiekhez képest sokkal újabb véleményt tudnék mondani, továbbra is imádom az egyszerűségét, az eleganciáját, van benne valami, ami megragadja a figyelmet, pedig nem túl színes vagy mintákkal, ábrákkal teli. Egyszerűen nagyszerű, mint eddig!

Összegzésként csupán néhány szót írnék. Olvassátok el az elejétől, ha még nem kezdtetek hozzá! Komolyan! Nagyon jó, cselekményes, érzékeny művek ezek, minden kötet ad valamit az előzőből és hozzátesz valami újat, amitől szinte letehetetlen. Ha eltekintünk az apróbb, néha kissé talán már zavaró jelenetektől (ahogy említettem fentebb, nyáladzós, szenvedős, stb...), nagyon élvezhető minden oldala, engem meggyőzött az írónő a tehetségéről és tényleg elkezdtem azon tűnődni, mi lenne ha angyalok járnának "közöttünk". Ti belegondoltatok már?

Kedvenc szereplő: Illium maradt az előkelő első helyen, bár ebben a részben nem kapott akkora figyelmet, inkább csak a végén. Kis kék szárnyú angyalka, akit nem lehet nem szeretni. <3

Kedvenc jelenet: A könyv utolsó harmadát, a cselekményes részt abszolút ide merem írni, mert annyira bele tudtam magam élni, mintha Elena helyében lennék és én kerülnék abba a bizonyos, kevésbé kellemes helyzetbe. Szinte éreztem a fájdalmát! Ott láttam be igazán, mekkora hatalma van az írónőnek az olyan olvasók felett, akik hagyják, hogy egy-egy regény ekkora hatással lehessen rájuk.

"Elena!
Csitt! Hadd beszélgessek a bolond nénivel!"

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés