6. fejezet

    Számat harapdálva lapozgattam a kémia könyvet, de felét sem fogtam fel az olvasottaknak, mert gondolatban folyton a történtek felé kalandoztam, mint mondjuk az azután történtek, hogy beleegyeztem az őrült színjátékba és onnantól Stefan valahogy egészen megváltozott. Állandóan mosolygott, szépeket mondott, bókolt, lovagi udvariassággal bánt velem, s szűnni nem akaró szemkontaktust tartottunk. Hiába tudtam, miért teszi mindezt, kezdtem elhinni az egészet. A szüleink szintúgy bedőltek neki, miután távoztak, anya meg is jegyezte, hogy érez valamit a levegőben, na meg a szikrákat is látta kettőnk között. Bárcsak tényleg így lenne! Még bármi lehetséges, ezzel bíztattam magam, aztán újra a molekulák kusza ábrája fölé hajoltam. Vajon mennyiben lesz más így lebukni, mintha nem lennénk „együtt”? Azért valamennyire bemagoltam, és vártam a másnapot. Azaz mégsem vártam, de valami bennem örült a lehetőségnek, hogy távolból figyelés helyett valóban láthatom.
Óráknak tűnő próbálkozás után feladtam a dolgot, ledobtam a könyvet az éjjeli szekrényre, majd bebújtam a takaró alá, s pillanatok alatt elaludtam.
    Álmaimban felcsendült egy ismétlődő dallam, újra és újra hallottam, mégis jól éreztem magam tőle, hiába voltam egyedül, eleinte. Idegen folyosón lépdeltem mezítláb, semmire sem hasonlított azok közül, ahol valaha jártam, réginek tűnt, kastélyokba illőnek, és kíváncsiságom egyenesen a végén lévő fényesség felé vonzott.
Friss levegő tódult a tüdőmbe, amint kiléptem a kolostorokba épített kerengőbe, amely egy kicsiny belső udvart ölelt körbe. Rózsabokrokat, különböző virágokat láttam és egy hatalmas zöldlombú fát a kert közepén. Fel sem tűnt először a törzsének dőlő alak, csak miután közelebb merészkedtem. Azonnal felismertem a férfit, hegedűje kezében pihent, most nem játszott rajta, a zene azonban továbbra is szólt az ismeretlen forrásból.
- Hol vagyunk? - kérdeztem tőle. Maga elé bámult, mint egy szépen kidolgozott szobor.
Valaki más tekintetét éreztem a hátamon, megfordultam, aztán meglepetten vissza, majd ismét az új alakra. A kerengő kőkorlátján ült, két lábát felhúzva dőlt az egyik oszlopnak. Zárt hegedűtok feküdt előtte. Ő sokkal emberibbnek tűnt, mint a hasonmása. Ami ennél is jobban meglepett, az a számtalan jelenés, a hasonmásai rajzolódtak ki szemem előtt, mintha épp akkor faragták volna őket, egyszer csak több is lett belőlük körülöttem. A falnak dőlve, a bokor mellett ülve, csak úgy ácsorogva, legalább tízen lehettek.
- Ez most… mi?
- Álom - Az egyetlen mozgó verzióhoz tértem vissza a fánál. Pontosan tudtam, hogy álmodom, de, hogy miért és mit, az elég ködös volt még.
- Miért pont ezt?
- Ezt csak te tudhatod - Buta kérdésre hasonló válasz, jogos. Tettem felé pár lépést, valamiért közelebbről is meg akartam nézni.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? - Tovább próbálkoztam, de erősen kételkedtem az eredményben.
- Azért jöttem, mert hívtál.
- Én? Mikor? Mivel? Hogyan? - Választ vártam, pedig ő elméletileg nem is létezik.
- A kertben - Rövid jelenet, mégis kezdtem kapizsgálni, mire gondol. Talán tudat alatt bővebben kifejtené… Tudat alatt? Hiszen ott vagyok!
- Egy szóval sem mondtam, hogy kellene nekem bárki, vagy bármi. - Elbizonytalanodtam. Kételkedtem a saját memóriámban, annyit fecsegek össze-vissza. Mosolyra húzódó szájára néztem.
- Hamarosan rájössz - mondta egyszerűen. - Nemsokára szükséges lesz rám.
- Erősen kétlem - vágtam rá némi daccal a hangomban, amit nem tudtam hirtelen hova tenni.
- Hívj, ha kellek, és ott leszek! - Ellökte magát a fától és elsétált. Mire bármit reagálhattam volna, az egész hely sötétedni kezdett, a szobrok sorban elhalványultak, majd eltűntek, a végén mindez elveszett.
    Órám keresve ébredeztem. Olyan élesen, hangosan csipogott, amitől a fülem fél órával később is csengett. Akkor kezdtem el igazán izgulni, mikor az autóba ülve tudatosult bennem, hová is megyek. Előkerestem a kémiakönyvet, újra átfutottam az elméletileg kívülről tudott anyagot. Biztos, nem veszem fel ezt a tárgyat jövőre! Semmilyen természettudományhoz tartozó tárgyat sem akarok! Egyiket se nekem találták ki, logika hiányában összefüggésekből, számolásokból állókat alapból kerülnöm kéne, kár, hogy nem lehet. Eltűntetve kétségbeesésem nyomait, mosolyt varázsoltam az arcomra és besétáltam az iskola méretes, különböző mintákkal díszített vaskapuján.
- Yeli! - kiáltotta boldogan Kathrine, és a nyakamba vetette magát. Többen felénk fordultak, aztán rájöttek, hogy csak ő az, s tették tovább a dolgukat. Tőle megszokott az ilyesfajta figyelemfelkeltés, nekem ez mindig szokatlan, zavaró marad.
Még fel sem eszméltem, már húzott is magával, folyamatosan mondta a nap érdekes sztoriját. Minden napra jut legalább egy ilyes, most Barbara jutott nekünk, az elsőszámú lány az iskolában, akinek még a vére is aranyból van a pletykák szerint. Kathrine története szerint tegnap délután ellopták a kocsiját, ami amúgy körülbelül két hónapos, de a történet lényege, hogy az is szóba került, direkt lopatta el, illetve máshonnan azt hallotta, összetörte vagy elvontatták, mert rossz helyen parkolt. Bármi lehetséges, ha róla van szó, Szerinte a világon neki semmi sincs megtiltva, ha a szülei nem tudnak róla és erről mindig gondoskodik. Mire Kat befejezte, bent ültünk a teremben és vártuk az óra kezdetét jelző csengőt.
Gondolataim sokfelé kalandoztam, az órai anyagon és a hatalmas pletykán kívül. Lekönyököltem az asztalra, szemem a táblára szegeztem, mint, aki nagyon figyel, közben szárnyalni kezdtem, csupán testileg ragadtam a teremben. Bonyolult kémia folyamatok, egyenletek villantak be, hosszas levezések, amik akár kínaiul is lehetnének, mert egy szót sem értettem belőlük. Stefan utálni fog, ha kiderül, mekkora idióta vagyok! Tanulnom kellene, átrágni még egyszer az egészet, habár azzal sem lennék sokkal előrébb, szerintem jobban megy neki, mint nekem. Majd egyből bevallom, és akkor legalább hamar túlleszünk rajta. Vajon ma éjjel megint eljön az a férfi? Nem kellene túl sokat foglalkoznom vele, mert igazán még abban sem vagyok biztos, hogy valóban létező személy lenne. Ettől függetlenül - legyen élő vagy a képzelet szüleménye - a játéka lenyűgözött, ilyen virtuózt még sosem láttam azelőtt.
- „Hívj, és ott leszek!” - Zavartan pislogtam körbe. Meg mertem volna esküdni, hogy a hangját hallottam. Suttogott, amitől libabőrös lett a karom.
- Mi az? - bökött oldalba Kathrine. Megráztam a fejem, helyre ugrottam, de nem tudtam szabadulni a kellemetlen érzéstől, figyel engem.
- Sok kiesett? - kérdeztem hozzá hajolva.
- Még tíz perc - Meglepődtem. Ennyire még sosem bambultam el, a legfáradtabb napjaimon sem. A táblán, amit tulajdonképpen figyeltem, változott az írás, jócskán az anyag közepénél tarthattunk. Feleslegesnek láttam leírni, majd elkérem Kathrine-től, ha vége. Addig csendben, lassan visszazuhantam gondolataim közé, vártam, történjen végre valami. Kár, hogy másban reménykedtem, mint, ami aztán történt.