5. fejezet

    Az asztalnál, aligha véletlen, hogy hogyan ültettük le a vendégeket, s hogyan került Stefan éppen mellém. A kerek asztal köré gyűltünk, amely még nekem is feltűnt, kiemelkedő díszítettséggel lett megterítve, ezekkel az étkészletekkel igen ritkán találkoztam eddig. Apa a megszokott helyére ült, a jobbjára anya, a baljára Mr. Hartwell került. Stefan mellette foglalt helyet, anya mellett az édesanyja ült, így nekem csak az egyetlen szabad szék maradt, közvetlenül kettejük között.  Szerencsére a távolság elég nagy volt, az illedelmes székkihúzáskor azonban zavaromban majdnem a szék mellé ültem. Alapból a két ballábasok közé tartozom, szerintem ez akkor is így lehet, mikor nem vagyok egészen a tudatomnál, de ha zavarba jövök, ideges vagyok mindez fokozódik, s mint az előbb is, képes vagyok a saját lábamban orra bukni.  A társagás középpontjába kerültem, holott mindvégig az ellenkezőjére törekedtem. Mrs. Hartwell kérdésekkel bombázott, én pedig nem győztem levegőt venni két válasz között.
- Mi a jövőképed? Gondolom, már kész terveid vannak a jövődre nézve. - Ajkamba haraptam. Őszintén fogalmam sem volt arról, mit szeretnék évek múlva csinálni.
- Sze… - kezdtem bele bizonytalanul.
- Mindenképp valamilyen jó hírű egyetemre fog menni. Több lehetőség is szóba került, a legmegfelelőbb utat szeretnénk kijelölni neki. - Hálásan pillantottam apára, kimentett a szorult helyzetből. Két évem van még kitalálni, addig beszélni sem szeretnék róla.
- Stefannak már biztos helye van a Harvardon - Az anyja büszkén kihúzta magát.
Futó pillantást vetettem a fiúra, aki kedvesen mosolyogva, némán hallgatta a dicséreteket, s közben le sem vette rólam a szemét. Elvörösödve kaptam el róla a tekintetem és a poharamért nyúltam. A továbbtanulását senki sem vitatja, sport-ösztöndíj, egyértelmű, hogy bárhová bejut, ahova jelentkezik. Le sem tagadhatná, hogy felsős.
A társalgás további részével nem foglalkoztam, erőteljesen szuggeráltam a tányéromban lévő sültet, mintha meg akarnám bűvölni, ezzel mozgásra kényszerítve. Tényleg, mi lesz velem mondjuk tíz év múlva? Bene matematikai zseni, valószínűleg az is lesz a szakterülete. Jó, ő fiú, nekik vérükben van az ilyesmi. Kathrine addig jutott a terveivel, hogy keres egy gazdag, szigorúan francia férfit és feleségül megy hozzá, csak így egyszerűen. Ha valamiért ez nem jönne össze, akkor elmegy világot látni és mivel rendkívül fogékony a különböző nyelvekre, bárhol feltalálja magát. Azt mondta, magával visz, kerít nekem egy potenciális nagy Ő-t és boldogan fogunk élni. Hát persze.
- Yelisaveta - anya sokadszorra mondhatta ki nevem, mert már mindenki engem figyelt.
- Elnézést - sütöttem le a szemem.
- Dorothy azt kérdezte, volna-e kedved játszani nekünk valamit. Ő is rajong a klasszikus hangszerekért akárcsak te.
- Ó, szerintem… - gyorsan ki kellett találnom valamit - Nem értek még hozzá olyan jól.
- Ugyan már! Hiszen hosszú évek óta tanulod. - Eljött az a pillanat, amikor legszívesebben rákiáltottam volna anyámra, de nem tehettem meg, csupán lenyelhettem az indulataim, eltehettem későbbre, amikor majd a szobám négy fala között kiadhatom magamból.
Az ez utáni szavait amúgy sem hozzám intézte, a gyomrom azonban bukfencezni kezdett attól, amit mondott.
- Louis Ferrar teljesen el van ragadtatva a tehetségétől, azt mondta, sokra viheti, ha kellő figyelmet fordít rá.
- Na, persze - csúszott ki alig hallhatóan a számon. Mivel megint a középpontba kerültem, ki kellet mentenem a bőrömet. - Csak azt mondtam, milyen kedves tőle.
- Lehet - Mrs. Hartwell további szavai eltűntek, ahogy az ablakon túlra terelődött a figyelmem. Eltéveszthetetlen a hegedű hangja, egészen lágyan szólt hozzám. Körbenéztem, az asztalnál ülők egyikének sem tűnt fel, mintha nem is hallanák. Képzelődöm?
- Elnézést- suttogtam felemelkedve, majd, mint valami megbabonázott lány kisétáltam az udvarra.
Követtem a dallamot, el a tó mellett a természetes fénytől alig megvilágított kertemhez. Megtorpantam. Valaki volt ott. Ő játszott ilyen lenyűgözően, az sem érdekelte, hogy megálltam tőle nem messze. A dal végére ért, ezzel a varázslat megszűnt, végre felkapcsoltam a földön elhelyezett lámpát, amitől máris jobban láttam.
- Ki van ott? - Közelebb merészkedtem. Az illető a fa árnyékában állt, magas alakja, férfias termete félelmet váltott ki belőlem, igyekeztem magamba fojtani, nagyot nyeltem. Mivel nem felelt, még beljebb mentem, de, ahogy megmozdult lefagytam. - Mutasd magad! Mit akarsz itt?
- Te hívtál - Hangja mély volt, mégis egészen kellemes. A válasza meglepett, hiszen hogyan is hívhattam volna, ha azt sem tudom, ki ő?
- Tévedsz! Én nem tettem ilyet, ellenben, ha nem árulod el, ki vagy, segítségért kiáltok és rendőrt hívok! - Egyszerűen kinevetett. Kezdtem komolyan ideges lenni, hiba volt kimennem.
Kilépett az árnyékból, mire hátrálni szerettem volna, ám lábaim csúnyán cserben hagytak. Megkövülten bámultam az arcát. Mosolyra húzódott szája körül borosta derengett, hosszú világos haja válláig leért. Elsőre olyan huszonhat-huszonnyolc évesnek tippeltem, de lehetett harminc is akár. Előrébb lépett, vállához illesztette a hegedűt és a vonót felemelve játszani kezdett. Lábaim elgyengültek, le kellett ülnöm a padra, mielőtt összecsuklottak volna. Körbepillantottam, észrevett-e minket valaki, de egyedül voltunk. Visszafordultam hozzá. Teljes átéléssel játszott, tehetsége lenyűgözött.  Mintha egyszerre több irányból szólt volna, körülvett, jólesően átölelt.
- Állj! - Rátaláltam a hangomra, ezzel véget vetve a varázslatnak, vagy bármit is csinált velem. - Utoljára mondom, távozz, mielőtt nagyobb bajba kerülsz!
- Nem mehetek - Hangja nyugodt volt, idegesítően higgadtan csengett.
- Miért? - Választ azonban már nem kaptam
Zajokat hallottam a ház irányából, megfordultam, s mire visszanéztem már eltűnt. Hiába meresztgettem a szemem, egyszerűen felszívódott. Egyáltalán itt volt vagy képzeletem játszott velem újfent? Tovább nem sikerült saját elmeállapotom elemezgetnem, Stefan elért a kertig.
- A szüleid keresnek - Szemem lesütve bámultam a térdem.
- Mindjárt megyek - szólaltam meg, mikor rájöttem, hangos reakciót várt.
- Téged sem hozott lázba ez az este - állapította meg. Ha tudná, mennyire igaza van! A puszta jelenlététől a plafonon éreztem magam, mindehhez jött ez a megmagyarázhatatlan esemény, egy alak, aki csak úgy köddé válik, aztán újra felbukkan. Túl sok, túl sok!
- Nem tudtam róla - A legrosszabb mondatot sikerült kinyögnöm azok közül, amik a fejemben kavarogtak.
- Arról, hogy meghívtatok? - Meglepettnek tűnt. Ettől én is zavarba jöttem.
- Nem - végre ránéztem. Tényleg feljebb csúszott a szemöldöke a megszokottnál.
- Hát ez remek - Kérdőn pislogtam. Valamire rájött, amire én még nem.
- Mi az?
- Az anyám megint irányítani akar - Továbbra sem értettem. Ezt leolvashatta az arcomról. - Én sem tudtam, hogy ide jövünk.
- Ó! - Milyen értelmes megnyilvánulás, bravó Yelisaveta! Legalább érteném felháborodásának az okát!
- Komolyan nem érted?! - Még hülyébbnek éreztem magam. Megráztam a fejem. - Hány ilyen „vendég-váró” vacsorátok volt az elmúlt fél évben?
- Kettő - válaszoltam némi fejben számolás után. - Veletek együtt három.
- Nekem tizennégy! - Oldalra billentettem a fejem. Idegesnek tűnt, elsétált mellettem, megállt a fa mellett és mérgesen rácsapott. Szegény ijedten rezzent össze.
- Hé! - szóltam rá reflexből.
- Bocs - Hatással volt a hangszínem, mert másképp viselkedett. - Kiakaszt, amikor azt hiszi, eldöntheti, hogyan éljem az életem, és eljött az a pont, hogy elegem van belőle!
- Ó! - megvilágosodtam. Tudtam, mire gondol, s ettől egyszerre jöttem zavarba és döbbentem meg.
- Most téged szemelt ki, a jövő héten meg valaki mást fog, egészen addig, míg be nem adom a derekam végre.
- Ez szörnyű - Jobb jelző nem jutott eszembe. Vajon anyáéknak is ez a terve? Ők is keresni akarnak nekem valakit? Még belőle kinézem az effajta szövetségeket, de apa… Ő sohasem tenne velem ilyet. Ezen töprengve ücsörögtem tovább a padon, zavaromban számat rágcsáltam. Így az egész életem másképp alakulna, habár Stefan…
  - Nincs joguk beleszólni! - Csak mondta és mondta, kiadta magából a felgyülemlett feszültséget. Hagytam, had tegye, utána, ha vissza kell mennünk, talán tovább bírja cérnával. Nekem is furcsa a helyzet, hát még neki mennyire! - Ha úgy döntök, hogy veled járok, akkor én döntöttem el, nem ők!
  - Mi? - Az utolsó mondatán fennakadtam. Előbb kérdeztem vissza, mint felfogtam, hogy csupán szóba sem jövő példaként említett. - Bocsánat.
  - Várj! - közbevágott. - Ha legalább a látszata meglenne, talán leszállnának rólam. Ez jó ötlet. - Megint összezavart. - Ez beválhat.
- Micsoda? -  Valamit mondtam, amiből ő erre következtetett, de hogy mit, arról fogalmam sem volt.,
- Mit szólnál hozzá - izgatottan leült mellém -, ha járnánk?
- Mi?! Mármint te és én? - Szívem azon nyomban a torkomba ugrott, kezem remegni kezdett, gyorsan összekulcsoltam, hátha abbahagyja.
- Igen. Persze, csak a látszólag, amennyire muszáj. - Mindjárt lehiggadtam. Tehát mégsem. Ő ellenben egyre jobban örült a fenomenális ötletnek. - A suli… hm, azt még ki kell találnunk, de nem lesz gond. Megmondjuk, hogy nem akarjuk nagydobra verni, és akkor ott sem tudják meg.
- Ez biztos, jó ötlet? - Nem tetszett. Oké, Stefan édes, és ennél közelebb sosem kerülhetek hozzá, de akkor sem örültem az ötletnek. Nem akarom becsapni a családom.
- Egyelőre megteszi, míg kitalálunk valami jobbat. Mit gondolsz? - Túl csábítóan nézett. Annyira édesen kérlelt a tekintetével. Kezét az enyémre tette. Ezzel elvesztem.
- Jó, legyen - Adtam be a derekam. - Végül is, mit veszíthetek?
- Remek! - Felállt. Követtem a példáját. Igazán azt sem tudtam, mit kellene csinálnom, mikor kezdjük, hol és hogyan, de ő sem világosított fel, csak elindult vissza, tehát mennem kellett vele. Minden kiderül a maga idejében.