Annyira fülbemászó volt ez a dallam, fel se tűnt, mikor hallgatott el, magamban ugyanúgy csengett tovább. Élő zene, klasszikus darab, ebben biztos voltam, viszont egyik zeneszerzőre sem emlékeztetett, akiket mondhatni kötelezően meg kellett hallgatnom kis koromban.
Mivel csend lett, érdeklődve merészkedtem ki a teraszra. Tényleg abbahagyta. A csend bántotta a fülem, üresnek éreztem tőle a levegőt. Vártam, hátha folytatja, de csalódnom kellett. Megfordultam, vissza akartam menni a szobámba, ám a következő pillanatban teljesen ledermedtem. Meg mertem volna esküdni, valaki ott volt az ajtónál, magas alakját lehetetlen lett volna odaképzelni. Körbe néztem bent, lent, sehol sem láttam.
- Kezdek bedilizni - sóhajtottam fel. Felugorva pördültem hátra, mögülem dudorászást hallottam. Arcomon megkönnyebbült mosoly jelent meg, integettem apának. Legjobban egy tőle kapott ölelésre vágytam, attól mindig megnyugszom. El is indultam lefelé hozzá, az asztalomnál azonban megtorpantam. Ijedtség, döbbenet, egyszerre árasztottak el, amint megpillantottam a rajta heverő papírrózsát. Kottából lett hajtogatva, a szára sima fehér papír volt. Megfogtam, körbe forgattam, aztán gyorsan körbenéztem, de nem láttam senkit. Mellettem biztos, nem osont ki, az ajtó is csukva, lehetetlen, hogy bejutott rajta bárki. Hogyan került ide?
     Apát a dolgozószobájában találtam meg, óvatosan bekopogtam.
- Szia Yelisaveta - mosolyogva fordult felém. Odamentem hozzá, egyből megöleltem. - Milyen napod volt?
- Hosszú - feleltem tömören.
- Hallottam róla - Ennyi volt a dorgálás, aminek kivételesen nagyon örültem.
- Neked milyen volt? - passzoltam vissza a kérdést. Sóhajtva húzódott el tőlem, meglazította a nyakkendőjét.
- Minden nap ugyanolyan, és mégis egyre fárasztóbb. Az emberek azt hiszik, bármit megtehetnek, mert mi úgyis kihúzzuk őket a kutyaszorítóból - halántékát masszírozta. Fáradt. Láttam rajta, s nem értettem, miért tervezték a vendégfogadást. Elköszöntem tőle, hagytam készülődni. Lementem a nappaliba, a kanapén ülve magam elé vettem az asztalon heverő magazinok egyikét.
- Yelisaveta! - Nevemet hallva felpillantottam. Anya állt a küszöbön, tűzpirosra rúzsozott szája széles mosolyra húzódott. Alig álltam fel, már a nyakamba vetette magát, szemei izgatottságtól csillogtak. Nagy dologról lesz szó.
- Szia anya - Majd megfulladtam tőle, mire elengedett. Mögötte Oscar lerakta a bőröndöket. Érdekes, ha anya itthon van, mindig kezes báránnyá változik.
- Annyira hiányoztál! - A legszembetűnőbb változás, anyának állig érő szőke haja volt még néhány nappal azelőtt. Ehhez képest, kontyba tűzte a tarkóján az új kreációt. Észrevette, mit figyelek. - Tetszik? Tegnap csináltattam. Egészen a hátam közepéig ér, mint a tiéd.
- Biztos, nagyon szép lett - hirtelen nem tudtam mást mondani, de nem is kellett. Elment átöltözni, mert „elbűvölően akarta fogadni a vendégeinket”. A kilétükre vonatkozó kérdésemre, titkolózva kacsintott. „Kiderül” nézésétől idegesség kúszott a gyomromba. Ha senki nem mond semmit, akkor ennek köze lesz hozzám. Talán egy régen látott rokon? Nem hiszem, hogy ennyire rejtegetni kellene előlem.
Visszaültem a kanapéra, ujjaim valamilyen papírszerű anyagot tapintottak. Teljesen kiment a fejemből a titokzatos fantom látogatása. A rózsát nézegettem, egyszerű mégis különleges. Bár ismerném, akitől kaptam. Miket beszélek?! Lehet, egy tolvaj garázdálkodik a birtokunkon, s engem csak ez az aprócska részlet kötött le, el is felejtettem a valóságot. Szólni fogok valakinek. Igen, mindenképp! Holnap. Azért holnap, mert ma a jelenlévők többségét valamilyen egészen más ügy köti le. Talán nem lesz baj belőle. Kezemben a rózsával felmentem a szobámba. Letettem oda, ahol találtam, ellenőriztem a teraszajtót, kétszer is. Minden biztonságosnak tűnt, kivéve a cipőm, amit újra a lábamra erőltettem.
- George, Dora! - A csengő hangjára léptem ki a folyosóra. A női hang les volt, bántotta a fülem. Valószínűleg szándékosan franciásan mondta ki apa nevét, az akcentusa gyanúsan megjátszottnak hatott.
- Dorothy! - Anya szinte ujjongott, mintha élete legnagyobb élménye venné kezdetét. Ekkor érkeztem meg én, a jelenlévőktől azonban majdnem bokám törtem. Belekapaszkodtam a korlátba, szoborrá dermedtem tőlük.
- Yelisaveta, gyere, köszöntsd a Vendégeinket! - Engedelmesen követtem az utasítást, az agyam működő részét viszont a lépcső tetején hagytam. Anya tovább csicsergett, míg leküzdöttem magam a földszintre. Látásból ismertem a férfit és a nőt is, pontosan tudtam kinek a szülei, s amint ennek a gondolatnak a végére értem, mintegy végszóra belépett a bejárati ajtón teljes valójában. Lábaim összegabalyodtak, a talaj kiszaladt alólam és a lehető legfinomabb nyekkenéssel leültem a legközelebbi lépcsőfokra. Arcom égett, apa segítségével valahogy felálltam, közben anya össze-vissza magyarázta, milyen csúszósak a márványlépcsők, hiába rakattak rá szőnyeget.
- Nos, ezután a szerencsésen végződő apró baleset után… - Éreztem a rákvörös arcom, szinte fájt a szégyen, apa hiába akarta menteni a helyzetet.
- Ti már biztosan ismeritek egymást, hiszen egy iskolába jártok - vette át a szót anya.
- Valóban - biccentett felém Stefan. Az a megállapítás, hogy „ismer” kicsit erős, de határozottan több voltam a levegőnél, aminek eddig hittem magam. Nené megköszörülte a torkát a tálaló ajtajánál állva, mind felé fordultunk.
- A vacsora tálalva - zavarban volt akárcsak én, szívesen cseréltem volna vele, mert ő legalább nem fog egy asztalnál ülni Stefannal.