Bőrig áztam. Annyi ideig maradtam fedél nélkül, míg beugrottam a kocsiba, aztán onnan a bejárati ajtóhoz szaladtam. Hiába, a hajamból és a ruhámból csöpögött a víz. Az fehér kövön cipőm ragacsos sárfoltokat hagyott, amíg Oscar nem látja meg...
- Kisasszony! - Lebuktam. - Mi történt az esernyőjével?
- Itthon maradt - bűnbánóan lehajtottam a fejem. Vizes tincseim arcomra tapadtak.
- "Itthon maradt. Itthon maradt." - ismételgette gúnyolódva. - Menjen fel, öltözzön át, a hegedűórája azonnal kezdődik.
- Megyek - Felsiettem a lépcsőn, hallottam magam mögül rosszalló szavait. Megértem, hogy a szüleim jó ötletnek vélték kiskoromban nevelőnek felvenni mellém, de azóta felnőttem, már nem érzem égető szükségét az ittlétének. Ami olyan jellegű probléma kerül utamba, melyhez segítség kell, legtöbbször Nenéhez vagy Mariahoz fordulok tanácsért. Tíz év van Nené és köztem, de néha ez meg se látszik. Marie a konyha felelőse, és nagyjából iskolakezdésem óta élnek velünk, Nené épp csak leérettségizett. Mikor szóba kerül, miért nem ment tovább egyetemre, mindig azt feleli, neki az nem való, ő elvan a kétkezi munkájával és egyébként is szeret itt lenni. Marie unokatestvére a mindenesünk, a kert és a szerszámok az ő birodalma, negatív, magányos típus, mosolyt még szinte sosem láttam az arcán. Kicsi voltam, talán kilenc éves, mikor láttam, hogyan ülteti el azokat a gyönyörű virágokat a kertben. Megkértem, tanítson meg, mára egy egész virágoskertem van a tó mellett, rózsákkal, s középen egy hatalmasra nőtt almafával, aminek a terméséből Marie hihetetlen finom almás süteményeket süt minden évben. Oscar persze akkor is megharagudott rám, két hétig ki se dughattam az orrom a szobámból, csupán az ablakból nézhettem, mi történik az én kis kertecskémmel. Azt hittem el fog pusztulni, ha nem gondozom, elhervad minden, sírtam miatta. Szabadulásomkor az első utam oda vezetett, saját lábamban majd' elesve rohantam hozzá. Philippe éppen rózsákat locsolta, mikor meglátott szája szélén egy halvány mosoly jelent meg, felvette maga mellől a kisebbik kannát és nekem nyújtotta. Boldogan segítettem neki. Megérte a szobafogság, mert ettől a naptól ő is ugyanolyan részévé vált az életemnek, mint Maria vagy Nené, ők sokkal inkább számítottak a családomnak, mint azok, akik papír szerint annak számítottak. A közös ebédek hétvégenként, ez az egyetlen közös, hármasban töltött program. Anya a világot járja barátnőivel, szerinte anyai kötelességeinek tökéletesen eleget tett öt éves koromig. Kezdetben fájt a hiánya, mára szinte érzelemmentes rutin a vele való találkozás. Szeretem, félreértés ne essék, szeretem őt, hiszen az édesanyám, de a kettőnk kapcsolata egészen más, mint azoknak, akik naponta érintkeznek egymással, köszönnek, szemügyre veszik a másikat, s meglepődnek rajta, ha valamiért aznap csak egyszer látják egymást. Apa valamennyivel közelebb áll az ideálishoz, vele hetente többször nyílik alkalmam találkozni, vagy beszélni, mivel itt él és dolgozik a város hatalmas épületeinek egyikében, mint igen befolyásos privát ügyvéd. Veregethetném a mellem nagy büszkén emiatt, ha szakmája, hírneve nem lenne átlagos az iskolában. Magániskolába járok, ahol apám foglalkozása tucatnak mondható, ezáltal kevésbé értékes, mint mondjuk a kórház igazgatója vagy az egyetem vezetője. Sosem rónám fel neki, miért nem vitte többre az életben, mert tudom, mennyire elfoglaltak azok a szülők és én így is alig láthatom, hát nem venném el magunktól még azt a kevéske időt is. Ez egyébként többnyire a látásra korlátozódik, mivel ha itthon is van, többnyire a dolgozószobájában ül, zárt ajtó mögött, ahová belépni nagyon nyomós indokkal lehet csupán. Elég szétszórt típus, csapkod, káromkodik, kiabál és szidja Istent, amiért a kellő papírokat keverte el direkt előle. Kislány koromban könnyebb volt beszökdösni hozzá, ilyenkor mosolyogva az ölébe vett, adott egy sütit a fiókban lévő kincses ládájából. Ezeket a pillanatokat őriztem meg leginkább a gyerekkoromból, lassan leszoktam a belopakodásról, felnőttem, már más szabályok vonatkoztak rám. Oscar többször elcsípett, leteremtett, aztán bezavart a szobámba. Azóta leginkább az ablakon át látom, beszáll a kocsijába, elindul, majd valamikor késő délután megérkezik a ház elé, kiszáll és nem sokkal később hallom lépteit az emeleti folyosón. A hétvégi kötelező alkalmakon kívül beszélni alig tudunk, a hitelkártyám keretének végét azonban még sosem értem el, erről mindig gondoskodik.
     Hanyagul ledobtam táskám a fotelbe, levettem a kardigánom, fehér blúzom gombjaival küszködve átsétáltam a fürdőszobába, megnyitottam a zuhanyzóban a vizet, had melegedjen fel, míg levetkőzöm. A nedves egyenruha a szennyes kosárban landolt, utálatosan néztem rá, majd beálltam a kellemesen langyos vízsugár alá és magamra húztam a kabin ajtaját. Az egyhangú fehér blúz, fekete, térdig érő szoknya és sima barna harisnya, ami az egyenruhánkat alkotja az iskolában, több mint rémes, egyszerűen ódivatú, apácazárdába való. Egy dologra jó, elrejti azokat az apró különbségeket, ami egy ennyire anyagias társadalomban sajnos túlzottan is ki tud tűnni, s szemet szúr azoknak, akik emiatt akár pokollá is tehetik egy egyszerű lány életét. Ez az egy dolog, amit érvként fel lehet sorolni az uniformis mellett, de az az ormótlan, bakancs és cipő közötti átmenet, amit a lábunkra kell húznunk sajnos sokkal többet nyom a mérleg negatív oldalán, mint amit egy ilyen apró érvvel ellensúlyozni lehet. Szóba került persze, a rengeteg panasz miatt, hogy a lányok kaphatnának nőiesebb lábbelit, ám erre még várni kell, jó sokat, ha a vezetőségen múlik. A színeket ellenben teljes egészében kizárták az iskolából, vagy legalábbis rólunk. Nem lehet rajtunk színes öv, sál, karkötő vagy bármi hasonló, mivel a teljes szolidság jellemzi az iskolát. Ennek az a következménye, hogy a gimnázium területén kívül elszabadul a megtestesült rémálom, a legkisebb különbségek is kivirítanak, mintha színes transzparenssel hirdetnék őket. Amint hangyányit is kilógsz a sorból, nyakadba akasztják a gúnyolódás céltábláját, olyanná válsz, mint egy szerencsétlen szegény, aki az egyszerű városi pornép középiskolájának padjait koptatja. Ha még az is bekövetkezik, hogy a családod valamilyen szörnyű ok miatt elveszíti a vagyonát vagy rossz hírnévre tesz szert, jobban jársz, ha azonnal elköltözöl New Angelesből, mert itt a puszta létezésed is rémálommá válik. Persze vannak, aki alapból így érzik magukat, ebben a „Leg”-ek örömmel segítenek, nehogy véletlenül eszedbe jusson elszállni magadtól akár egy percre is. Az egyetlen kivétel az agyukat is aktívan használó legokosabbnak is nevezhető csoport, bár a „leg” fokozó nem annyira helytálló esetükben, hiszen ők a középső helyen állnak, kimaradnak az örökké tartó ragyogásból, de kevesebb sérelem éri őket az évek alatt, mint a szerencsétlen alsósokat, akik nevezhetőek akár az iskola söpredékének is. Utóbbi elnevezés nem az én fejemből pattant ki, főként, mivel közéjük tartozom. A legfelsők megíratják házijukat a középsőkkel, az alsósok meg ülnek szépen csendben és úgy csinálnak, mintha oxigén dús levegőbuborék lennének, láthatatlanok, észrevehetetlenek. A két magasabb réteg terjeszti iskolánk hírnevét, a középsősök az agyukat használva, a felettük lévők meg a hírnevükkel, vagyonukkal gondoskodnak az „elit gimnázium” megnevezés betartásáról.
A mai napig nem értem, Kathrine hogy kerül a középsősök közé, amikor a francián kívül mindenből rezeg a léc nála már elsős korunk óta. Bene szokott neki súgni, ezért áll meg a bizonytalan kettesen. Mégis a biztos helyen van, zseniként tartják számon. Hármasunk fekete báránya én lennék, nekem se nagy kapacitású agyam, se különleges tehetségem nincs. Ezért csúsztam anno két hét alatt felső szintről az alagsorba. Bárcsak egyetlen dologban jobban tudnék teljesíteni az átlagosnál!
A zuhanyrózsából hirtelen hideg víz zúdult a nyakamba, ijedten ugrottam ki alóla, majdnem hátraestem a kőpadlón. Oscar ezzel adta tudtomra, elég a pancsolásból. Magam köré tekertem egy törölközőt, levettem a fejemről a szárazon tartó fürdősapkát. Egy régi baki emlékei miatt még egyszer ellenőriztem az ajtót, nehogy kellemetlen meglepetésként toppanjon be valaki, míg öltözöm. A gardróbból elővettem kedvenc fehér farmerem, hozzá egy élénk kék színű felsőt, lábamra pedig a kombináció elengedhetetlen részeként a pólóhoz tökéletesen passzoló balerina cipőt vettem fel. Alig készültem el, Nene kopogott, itt a tanár. Kelletlenül kaptam fel a sarokba állított hegedűtokot, ideje fülsértő nyekergést produkálnom. Vajon feladja valaha Mr. Ferrar, hogy megtalálja a nem létező zenei érzékem? Messziről hallottam, ahogy a zeneszobában motoszkál, hangosan szedte össze a feladatokat, amiket elméletben ma kellene megcsinálnunk. Ismerve saját képességem, az első pontnál elakadunk.
- Jó napot! - köszöntem a tőlem telő leghatározottabban, mikor átléptem a küszöböt.
- Késett! - Ezt kaptam válaszként. Elhúztam a szám, a komódhoz mentem, rátettem a tokot és nekiláttam kihámozni a hangszert. Szemem sarkából láttam, türelmetlenül járkál fel-alá.
Mr. Ferrar nagyjából hetven éves lehet, magas, vékony, enyhén kopaszodó, s, mint mindig, ugyanazt az ezeréves szürke öltönyt viseli. Valaha nagy hegedűművészként ismerték, mára leginkább visszavonultan él, csupán néhány magántanítványa van. Apa találta őt, körülbelül négy évvel ezelőtt, a fia belekeveredett valamibe és ő húzta ki a pácból, cserébe a hálás apuka „méltányos” áron felajánlotta, némi zenei tudást ültet az agyamba. Mérhetetlenül maximalista lévén, folyton ugyanazt a darabot kell eljátszanom, míg hibátlan nem lesz. Rettentően unalmas, monoton és idegtépő.
- Elkészült? - Ott álltam a kottatartó előtt, kezemben a hegedűmmel és a vonóval. Várakozóan nézett rám, mintha nekem ebből értenem kéne, mit akar. Sétabotjával a parkettán kopogott, idegesített. - Önre várunk.
- Mi… - Rájöttem. Visszamentem a komódhoz, szabaddá tettem a kezem, mert össze kellett fognom a hajam. Ha kibökte volt egyből, azzal perceket spórolunk. Ismét visszaálltam a kezdő pozíciómba, felvettem a remélhetőleg megfelelő, de biztos számtalan hibával büszkélkedő tartást, s sorban végigmentem a hangokon. Újra és újra, milliószor elismételve, mivel valahol folyton elrontottam.
- Nem, nem és nem! - emelte fel a hangját. Lenyeltem a kikívánkozó véleményem, mielőtt kiszaladna. Ez már a sokadik visszatartott reakcióm volt a mai napra, ám a tiszteletet kötelességem megadni, még ha fel is robbanok, mert nem küldhetem el melegebb éghajlatra az összes kiokító, kötekedő mondandójával együtt. A tehetségét, hozzáértését nem vonom kétségbe, a tanítási módszereit viszont annál inkább. - Figyeljen oda! Újra! - Botjával lábszáron ütött, ezzel elszakadt a vékonyka türelmi cérnám. Nem volt erős, de felettébb kelletlen, amivel elérte, hogy kitörjön a Yelisaveta-vulkán.
- Elég! - Letettem a hangszert a mellettem lévő székre. - Elegem van! Nem megy, nem is fog! Minek raboljuk egymás idejét, ha ennyi év alatt egy normális darabot se tanultam meg eljátszani, mindig csak ugyanaz az x ütem újra és újra, már elegem van ebből az egészből! Befejeztem, vége, feladom!
- Na, de Kisasszony! - Rám akart szólni, de fogtam és kisétáltam hátra se nézve. Lementem a lépcsőn a hátsó ajtóhoz, aztán ki a szabadba. A friss levegő talán segít lecsillapítani felborzolt idegeimet, még a hűvössége sem zavart. A kertemhez mentem, az almafa alatti padra leheveredtem, hátamra feküdve néztem zöldellő ágak között a kék eget. Bal kezem lelógattam, random tépkedtem a fűszálakat, egy-kettőt felemeltem, megvizsgáltam, majd eldobtam és kerestem újat, ám valamin megakadt a szemem. Négylevelű apró lóherét fogtam ujjaim között.  Azt mondják, szerencsét hoz. Rám férne egy egész zsáknyi belőle.
- Bárcsak elég mázlista lennék, legalább egy dologhoz értenék. Mondjuk a hegedűhöz. - Hangot adtam gondolataimnak, hátha jobban hallja az a valaki, aki működésbe hozza a szerencsehozó gépet és kihúz a tehetségtelenség mély gödréből. Túl szép lenne. Oldalra fordítottam a fejem, az éledező rózsabokrot néztem. Tavasszal az egész világ megújul, új esélyt kap, megmutathatja, mire képes.
Lépteket hallottam, utolértek, most jöhet a számonkérés. Sóhajtva ültem fel. Oscar méregtől belilult arccal érkezett, hangja abba a ritka, dörrenő mélységbe ereszkedett, amitől az ember akaratlanul is összerezzen. Nagyon rosszat kell ehhez csinálnom, tehát ez most sikerült. Lelkiekben felkészültem hajam elvesztésére, nem csalódtam benne, visszafogott akart maradni, diszkrét, mégis a falevelek reszketni kezdtek tőle.
- Tudom, hogy elrontottam - cipőim orrát szemlélve szólaltam meg, mikor ő elhallgatott. - De nem akarom tovább csinálni.
- Ez nem akarat kérdése, ha ez a feladat, akkor ezt kell elvégeznie! Az életben semmi sem a kedve szerint történik, habár erről szeret megfeledkezni. - Elkényeztetett lánynak tart, pedig semmi vagyok a korombeliek átlagos viselkedéséhez képest. Barbarától például komoly agybajt kapna rövid időn belül.
- Tudom - ráhagytam. Vele nincs lelkierőm vitába szállni, úgy se nyernék. - Szombaton beszélek apával, addig szeretném felfüggeszteni az összes délutáni különórám. - Folytattam, mielőtt közbe vághatott volna. - Mondja le kérem őket. Feleslegesen jönnének ide, mert nem fogok velük találkozni.
- Helytelennek tartom az ötletet - Hangja szigorú volt, de legalább nem kiabált tovább.
- Szerintem helyesebb, mint eddig bármelyik döntésem - Elsétáltam mellette, tenyeremben tartottam a lóherét. - Köszönöm.