5. fejezet
Majdnem

   Krisztián a tükör előtt tollászkodva nézegette elaludt tincseinek kuszaságát. Remek, nem elég, hogy későn ébredt még ezzel is elbíbelődhet. A szokásosnál is sápadtabb, nyúzott arcát még jóformán meg sem merte nézni. Nem alszik túl jól mostanság, ugyanaz a visszatérő álom gyötri, amiből folyamatosan felriad és képtelen normálisan visszaaludni.
- Kölyök, ha nem igyekszel, itt hagylak! - dörömbölt be az ajtón.
- Megyek! - kiabált vissza bosszankodva, majd nehézkesen elszakadt a tükörtől és kisétált.
- Juj! - nézett rá Tomi szörnyülködve.
- Ne kérdezd! - emelte fel a kezét, miközben megkerülte barátját és a lépcsőház felé indult. A kocsinál várta be a srácot, beült a volán mögé és beindította a motort. A zene hangosan dübörgött kifelé a felhúzott ablakokon át is jól hallhatóan, míg átszelték Budapest utcáit, hogy elérjék a stúdiót. Annyira az útra figyelt, fel sem tűnt neki, hogy Tomika végigbeszélte mellette az időt. Vagyis, igazából csak fél figyelmét kapta a vezetés, a maradékban az álomról töprengett, és arról mit is jelenthet.
   A napok szaladtak, az órák peregtek, Zita körül azonban úgy tűnt, áll az idő. Ugyanazt csinálta újra és újra.  Az egyetlen változó dolog életében, az időközben rendbejövő kapcsolata, amit ő ugyan kérdésesnek vélt, de Áron bocsánatkérését és ehhez társuló ajándékát képtelen volt visszautasítani. Nóci szavai győzték meg igazán saját hibáiról, amiket Áronban vélt felfedezni, pedig az igazán nagy problémákat rendszerint ő maga váltotta ki. Legalábbis barátnője szerint ez történhetett, és ha ő mondja biztosan így van.
- Az a legnagyobb gond, hogy te sem tudod igazán, mit akarsz.
- Vagy csak ráébredtem mennyire különbözőek vagyunk - kereste az ésszerű magyarázatot. - Külsőre tényleg a toppon van, de belül annyira más.
- Próbál belevonni az életbe! - kelt a védelmére. - Mi a rossz abban, ha fel akar szabadítani?
- Én teljesen szabad vagyok! - vágta rá azonnal Zita.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Jó, tudod mit? Hagyjuk a fenébe az egészet. Ha ennyire isteníted, járj vele te! - ugrott fel, s mérgesen kisietett a kávézóból. Mostanában egyre több ilyen kirohanása van, türelmetlenebbé, hirtelen haragúvá tették az ébren töltött éjszakák. Igaza van! Belátja a saját hibáit, de ha azokból ennyit jött elő, mióta Áront ismeri, talán jobb, ha elfelejti a srácot. Miért ilyen nehéz? Elé kellene állnia, kimondani három egyszerű szót, tönkretenni valamit, ami olyan filmbe illően indult és elsétálni. Lehetetlennek tűnő küldetés!
- Au! - tántorodott hátra egy váratlan ütközés után. Saját gondolataiba merülve, az ember néha elfeledkezik a külvilágról.
- Vigyázz! - morogta egy hang. Felemelte a fejét és megszeppent pillantásokkal nézett az ismeretlen, ám mégis valahonnan ismerős fiúra.
- Bocs! - mondta az arckifejezésénél jóval bátrabb hangon.
- No para! - mosolyodott el az idegen ismerős. Zitától csak egy felfelé görbülő, zavart félmosolyra telt. Megkerülte a fiút és sietősen tovább indult. - Hé, várj csak! - Megtorpant. - Valahol már láttalak!
- Most jön a jól ismert filmes-duma - motyogta maga elé. - Álmaidban, mi?
- Az is megeshet, de nem arra gondoltam. Te vagy az a csaj, aki az újságban is volt. Aki a Kölyökkel nyaralt, nem? - Zita ereiben meghűlt a vér. Azonnal beugrott neki az az idétlen videoklip, amiben Krisz együtt szerepelt a barátjával. - Tök jó személyesen is megismerni!
- Aha - válaszolta a lány, miközben azon imádkozott had mehessen végre tovább.
- Szóljak neki, hogy itt vagy? Biztos mindjárt jön!
- Ne! - nyitotta még nagyobbra mogyoróbarna szemeit rémülten. Egy része őrülten kívánta a találkozást, ám a másik hevesen tiltakozott ellene. - Mármint felesleges. Sietek!
- Akkor mindegy - hallatszott hangján a csalódottság. - Azért szólok neki, hogy találkoztunk.
- Oké, szia! - hadarta, és szinte futott az első villamosmegállóig. - "Mért alakul minden a lehető legpocsékabbul? Ez annyira igazságtalan!"