10. fejezet
Hello

     Nóci pontosabban érkezett, mint Zita remélni merte. A lány végignézett izgatott barátnőjén.
- Ez most komoly? - kérdezte szörnyülködve. - A farmerszoknya még elmegy valahogy, de ez borzasztó! - csípte meg a fehér pólót. - Aztán a hajad, na, az is iszonyatos, így nem engedhetlek emberek közé! - Zita minden tiltakozása ellenére, bevonult a szobájába, magával cibálva őt is, és szinte az egész szekrényt kipakoltatta vele. Végül egy zöldes-szürkés toppra esett Nóci választása, vékony spagetti pántja és a felső részén lévő apró virágok tökéletesen illettek ahhoz a fülbevalóhoz, amit talált neki. Miután sikerült meggyőznie, hogy mennyire jól néz ki, átvonszolta a fürdőbe, ahol kiszedte a hajgumit, és fodrászi ügyességgel varázsolt neki számára elfogadható frizurát.
- Köszi! - hálálkodott Zita a végeredményt látva. - Bár ez az egész inkább menne el egy randihoz, de nem baj! - mosolygott. A csengő ekkor szólalt meg, amitől szíve hevesebben kezdett dobogni. Beszélni képtelen volt, Nóci tette meg helyette. Közölte, hogy két perc múlva lent lesz.
     A férfi, aki a Bravo autóját vezette alaposan átvizsgálta a levelet, és minden-félét kérdezett, amitől a lány eléggé zavarba jött. A végén beült az autóba, s integetve búcsúzott szüleitől, Nócitól és a várostól magától. Az út hosszú lesz, és biztos unalmas, ezt előre látta, mert a férfi nem volt túl beszédes kedvében, olyan morcos arccal nézett előre az útra. Zita szíve azonban annyira dobogott, hogy arra a könyvre sem volt képes figyelni, melyet magával vitt a pár órás kocsikázásra.
-" A nő... Mi van, ha nem lesz szimpi, akit ezek a bolondok találtak? Csak nem toltak ki velem annyira!" - megrázta a fejét, s újra kezdte a sort. - "A nő... Milyen messze lehetünk még?  Olyan hosszúnak tűnik ez az autópálya..." - Az olvasást feladva csukta be a kötetet és maga mellé dobta. Kinézve az ablakon, a távolban gyár kéménye magaslott, hatalmas épületekkel körülötte. Próbált visszaemlékezni, hogy a legutolsó balatoni útjakor milyen városok mellett haladtak el, de egy sem jutott az eszébe. Tervezte, hogy megkérdezi, merre lehetnek, de a sofőr morcos arcától inába szállt a bátorsága.
     Az idő lassan telt, a kocsi sem száguldott túlzottan, főleg a nagy forgalom miatt. Hiába, pénteken a nyaralóké, ezzel mindenki tisztában van. Különbféle színű, formájú s márkájú autók suhantak el mellettük, vagy épp ők hagytak maguk mögött párat. Végre aztán a nap megcsillant valamin, amitől Zita lélegzete is elakadt. A kékség hatalmas tengerként terült el előttük, majd mellettük, ahogy beértek a Balatonról elnevezett városkák közé.
- "Balatonkenese, Balatonvilágos, Siófok,..." - sorolta magában a településeket, melyeket a táblákon látott. Itt már ismerősebb volt az egész, tudta merre tartanak, mi következhet és mi az, amiről biztosan felismerné a helyet.
     Balatonfüred csodálatosabbnak látszott, mint múltkor. Teljesen más irányba mentek, mint amerre Timiék laktak, így volt alkalma ténylegesen felfedezni Füredet, ám a kikötőnél elhaladva szívébe szúró fájdalom nyilallt. Kezét a mellkasára szorítva igyekezett elnyomni a rossz érzést, ami azonban csak pár perc múlva sikerült elérnie. Helyette izgatottság áradt szét testében, a kocsi leparkolt a hotel bejárata előtt. Hatalmas volt, hófehér, és nem az a tipikus olcsófajta, ebben biztos volt.
- Biztos jó helyen vagyunk? - tette fel véletlenül hangosan a fejében megfogalmazódó kérdést.
- Igen - felelte tömören a sofőr, és kivette a lány holmiját a csomagtartóból. - Gyere utánam! - adta ki a parancsnak hangzó utasítást. Elindult felfelé a lépcsőn, nyomában a zavartan botladozó Zitával. A recepción átadta a Bravo által kiállított "igazolást", majd elkérték az új vendégük iratait, a hölgy begépelte az adatokat, és a legvégén átadott egy kulcsot, amin a huszonhatos szám díszelgett egy csepp alakú, fa kulcstartóba vésve.
- Köszönöm! - mondta az abban a pillanatban magából kipréselve, a lehető  leghangosabb, legtisztább és legnyugodtabb hangon. Remegő kézzel vette át a kulcsot és úgy szorította, mintha az élete függne tőle.
     Az egyik londiner segített eligazodni neki az emeletek közt, valamint, hogy mit merre talál. A szobájába érve aztán, zavartan pislogott a nála alig pár évvel idősebb fiúra, a filmekben ilyenkor szokás némi zsebpénzt adni, de ki tudja, hogy a valóságban is így van-e.
- Lehet egy... kérdésem? - szólalt meg szinte suttogva.
- Persze! - mosolygott a fiú.
- Itt is... úgy van, mint a... filmekben? Tudod a borravaló, meg ilyesmik... - mondta ki a fejében motoszkáló gondolatokat. Érezte, ahogy elvörösödik.
- Szoktak néha adni, de nem kötelező, és tőled amúgy sem fogadnám el - mosolygott továbbra is. - Ha bármire szükséged lenne, csak szólj!
- Ö... oké! - bólintott vöröslő arccal. A fiú magára hagyta, becsukta az ajtaját, ezzel teljesen átadva az ideiglenes birodalmát.
- Akkor, hajrá! - fújta ki az észrevétlenül benn ragadt levegőt, és elindult felfedező útra a szobájában.