5. fejezet

     - Te itt laksz? - kérdeztem elképedve, miután nagy nehezen kifeszengette a beragadt ajtót annyira, hogy beférjünk rajta. Lerobbant tömbház volt, a kerültet déli részén, ahová senki se megy sötétedés után szívesen. Bár Velencét behálózzák a vízi utak, ahol voltunk egyet sem láttam, csupán a tömör szűk utcákat, lelakott épületekkel. Sosem jártam erre, s, ha szükség nem kívánná, most se lennék itt.
- Néha - felelte némi késéssel, mivel b kellett cipelnie Natet legalább a kanapéig. - Tudom, a ti házatokhoz képest lepra hely.
- Nem azért csak... - Az igazat megvallva pontosan ezen a véleményen voltam és valószínű, hogy ez az arcomra is kiült, hiába igyekeztem leplezni. A lakás, a bútorok, a rengeteg szemét és kosz mindenhol, visszataszító még egy luxust nem igénylő lánynak is. A konyha határát jelző pult, valamint a mosogató, s teljes környezete roskadozott az ételmaradékos mosatlan edények sokaságától.
- El akartam mosogatni - hadarta zavarában, ahogy követte tekintete az enyémet.
- Aha - Szememmel végignéztem a fal mentén mindent, rálelve a mosdó ajtajára, amire egy régi, kopott állva pisilő kisfiú táblácskát rakhattak még valamikor a ház építésekor talán. A hideg futkosott hátamon a gondolattól, milyen lehet a helyzet odabenn. Gyorsan tovább vándoroltam, ehhez fordulnom kellett, Sam jött velem. Három másik helyiséget fedeztem fel egy rövidke folyosóból nyílva, a hálószobák lehetnek, mert mást nem tudtam elképzelni. - Melyik a tiéd?
- Az - mutatott a leghátsóra. Azóta sem jöttem rá, miért, de automatikusan elindultam, mintha bárki engedélyt adott volna rá, vagy ilyesmi. Sam kérdőn nézett rám, aztán kapcsolt és megkerülve beállt az ajtóba. - Oké, de előre szólok, kicsit szét van szedve. - Az eddig látottak után, ezt felesleges volt közölnie. Bólintottam, mire lenyomta a kilincset és felkapcsolta a lámpát. Igazán apró szoba volt az övé, egy egyszemélyes ágy a fal mellett, vele szemben nagyjából féllépésnyire egy kopott szekrény, az ablak előtt itt-ott szakadt fotel fért el csupán benne. A legmeglepőbb mégsem ez volt, hanem az a rend, amit el se lehet képzelni a lakás többi része után. Jó, néhány ruha eldobva hevert a földön, meg a pár könyv egymásra téve várt a fotelben, de amúgy hihetetlen tisztaság volt.
- Ezt nevezed kupinak? - Néztem rá meglepetten pislogva. - Jöhetsz hozzánk is "szétszedni" a házat.
- Kösz - nevetett fel, ezzel oldva kicsit a feszült hangulatot. Azért a ruháit bedobálta a szekrénybe, míg én a falra ragasztott posztereket néztem. Ismertebb és kevésbé híres bandák meredtek rám vissza, az ízlésemen kívül állt mind, de nem vitatom a tehetségüket. Tovább szemlélve a szobát, a könyveket vizsgáltam, háborús történetek, vastag, régi kötetekben.
- Szeretsz olvasni? - átlapoztam a legfelsőt.
- Néha - felelte tömöre.
     Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, pedig erre semmilyen okot sem adott, csak egyszerűen a helyzet, a közén beálló csend, s mindezek mellé pontosan tudtam, hogy ő is így gondolja.
- Hozhatok neked inni? - szakította félbe végre a némaságot. Tekintetem elárulhatta, hogy a kinn uralkodó káosz jutott eszembe, amitől újfent elfogott az undor. Hogy lehet ilyen körülmények között élni? - Tiszta pohárban és... - felemelte az ágy mellől a műanyag palackot. - bolti vizet.
- Köszönöm, elfogadom - mosolyt erőltettem arcomra, és hátrébb csúsztam az ágyon, hogy kényelmesen kinyújthassam a lábam. Legszívesebben felhúztam volna a mellkasomhoz, ám a rövid ruha átkát szenvedve lemondtam róla. Közben Sam visszatért a valóban tisztára mosott pohárral benne a vizemmel. - Köszi. - pillantottam fel rá hálásan. Az italt nézve eszembe jutott Dean, meg a félbe maradt táncunk. Talán megbocsát, vagy azt hitte szándékosan pattintottam le, jobb esetben tovább lép.
- Nekem kéne megköszönni... - kérdőn néztem rá. - ... megint.
- Mert megiszom a vizeteket?
- Dehogy! - emelte fel a hangját szem forgatva. - Megmentetted az életünket. Ha te nem jössz...
- Kezdjük ott, hogy oda se kellett volna menned - vágtam közbe.
- Tök mindegy - Láttam, hogy ezerszer megbánta, őszintén hálásnak tűnt a felbukkanásomért, de a benne kavargó zavarodottság még mindig ott volt. - Bementünk és elc***ztük. Hülye ötlet volt.
- A fő, hogy nagyobb bajotok nem esett - megfogtam a kezét, s leültettem az ágyra. - Délelőtt is ide jöttél? - komoly pillantásom látványosan kerülte.
- Is - A kezünket nézte. - Te csinálod ezt a fura érzést?
- Nem szándékosan. Én is rá szeretnék jönni miért van, miért veled - Kellemes melegséget éreztem, ahogy bőre bőrömhöz ért. Nyugodtabb lettem tőle, kikapcsoltam állandó felkészültségi üzemmódom, amivel a váratlan rosszra fókuszáltam. - Szerintem nem véletlen, hogy mi találkoztunk. Mármint, Aaron rád támadt a tudtom nélkül, mégis éreztem, hogy baj van, oda kell mennem és ez vezetett el hozzátok. Meg kellett akadályoznom, közbe kellett lépnem.
- Mint egy őrangyal - alig csúszott ki a száján, egyszerre kerekedett el a szemünk a döbbenettől. A felismerés villámcsapásként ért, az egésznek több értelme lett hirtelen, mint amennyit vártam. - Te...
- Az lehetetlen! Én csak félangyal vagyok, nincs ekkora hatalmam, sőt, fele annyi sincs... Jézusom! - felugrottam az ágyról. Mázli, hogy megittam a vizem, mert most a padlón landolt volna. - Fel kell hívnom Jeremyt!
- Mi az? Mi... Tényleg angyal vagy? - jobban szétcsúszott, mint én.
- Fél! Fél angyal, nagy különbség! - javítottam ki ingerülten. Kapkodva a táskám kerestem, aztán rájöttem, hogy végig rajtam volt, elfelejtettem levenni. - El kell mennem, ki kell jutnom, fel kell hívnom Jeremyt. Ő segíteni fog! Jézusom! - Azt se tudtam már, hol vagyok, sikítani szerettem volna a kétségbeeséstől.
- Cat! - szólalt meg meglepően erőteljesen és megragadott, hogy szembe fordítson magával. - Térj észhez!
- Szerinted ez olyan könnyű?! - Az érintése okozta melegsége hatott, légzésem kezdett normalizálódni, ám mégis ott motoszkált a fejembe ütött szög, ennek sürgősen utána kell járnom!
    Legalább negyvenszer hívtam és tizenöt üzenetet hagytam neki, de reakció csak napnyugta beköszönte utá érkezett. Addig Meredith küldött csupán sajnálkozó sms-t, amiben reméli, csodálatosan alakult az éjszakám, aztán mindenhol csend lett. Hajnalig Sammel maradtam, utána Tod hazavitt és két altató társaságában elaludtam. Senkinek sem mondtam el a feltételezésünket, akkora őrültségnek hangzik, amit nem kürtöl szét csak úgy az ember az egész világnak. Kevés vagyok én őrangyalnak, még sima angyalnak is. Szárnyam helye se látszik, nemhogy a lélektükröző szinte fehér szempár és a vállamra forrt égi jel. A tükör előtt állva szemléltem magam, kerestem bármilyen jelet vagy nyomot arra, ami egyszerűen őrültségnek tűnik. Végig tapogattam a hátam, szememnek nem hittem, a vállamat is végig vizsgáltam, de semmi. Sosem tekintettem az emberekkel egyenlőnek magam, ők és én, de sose mi, ám ezzel a felismeréssel még távolabbinak tűntek hozzám képest. Merengésemből a telefonom rántott ki, egy ugrással mellette teremtem.
- Miről van szó? - türelmetlen hangja meglepett.. Vártam zavartat, mérgeset vagy bármi ehhez hasonlót, de "lerázót" nem.
- Jeremy, nagy bajban vagyok! - fakadtam ki pislogásnyi lefagyás után. Majdnem sírtam, ez eddig elkerült valamiért. - Találkoztam Sammel és megint olyan furcsa volt, aztán azt mondta...
- Honnan szedted azt az őrültséget, hogy őrangyal lettél? - vágott közbe sürgetően. - Caterina, te nem lehet őrangyal, ahhoz előbb teljes értékűnek kellene lenned, de te nem vagy az.
- Tudom, de...
- Péntekre otthon leszek, akkor megbeszéljük, most nem tudok beszélni.
- Ne csináld! Szükségem van rád, Jeremy! - kétségbeestem.
- Nincs miért aggódnod. Nem értek az érzéseid csitításához, de erre a tomboló "hormon hisztire" nem érek most rá, tényleg. Vigyázz magadra Caterina! - pittyent a telefon, letette. Kibuggyant az első könnycsepp, követte a második, harmadik, aztán kitört mind. Ez tipikusan az a helyzet, amikor megbízol a szép épségében, mert egyszer sem hagyott cserben, ha szükséged volt rá, aztán leülnél és összezuhan alattad.
- Cat? - pillantott be Meredith. Látva állapotom beljebb jött. - Mi a baj? - megráztam a fejem. Hátamat simogatva ölelt át, pont erre volt szükségem ebben a percben. Valakire, aki mellettem van, és nem lepattint valamilyen "xy" indokkal.
- Utálom ezt az egészet - szipogtam kis idő múlva.
- Bántott valaki? - Felnéztem rá, hogy miért kérdezi ezt, aztán rájöttem, ő nem tudja, mi történt.
- Miért nem lehetek átlagos ember? Ostoba problémákkal, öregkorral és megérzések nélkül? - Ezen a beszélgetésen már átestünk egyszer. Meredith akkor vált azzá a hihetetlenül fontos személlyé az életemben, aki örökre szívembe zárva marad. Előtte sosem beszéltünk ilyen őszintén, mesélt az előéletéről, s arról, hogy, ami történt, életének legjobb része volt, hiszem megnyitott egy kaput ahhoz a jövőhöz, a valódi élethez. Szabadságot kapott, felnőtt, ás a világ összes lehetősége előtte áll, még a napfény hiánya sem zavarja.
- Azért, mert a sors mást szánt neked. Az ember halandó, unalmas életű, neked lehetőséged nyílt túlszárnyalni ezt, kiélvezni, kiszakadni a monoton mindennapokból.
- Aha, főleg, ha azt se tudod, mi is vagy valójában - húztam el a szám.
- Te Caterina Harton vagy, egy egyetemista lány, aki felette áll az átlagnak, mert a sors angyala lett, ha csupán félig is.
- A sors ostoba őrangyala - fintorogtam, s hátradőltem. Felvont szemöldökkel fordult utánam. - Jeremy szerint, szimplán belezúgtam Sambe.
- Meglehet, de honnan szedted ezt az "őrangyal" cuccot? - Széttártam a karom.
- Előtted ül, bármennyire hülyén hangzik is - Értetlenül pislogott.
- Neked elmentek otthonról - talált újra hangjára az elképedésből. Bólintva hagytam tovább emészteni a hallottakat. Szavait ismételgette legalább háromszor, aztán váltott. - Honnan tudod?
- Sejtem. Tudom, hol van, hogy érzi magát, bajban van-e, szóval mindent - Olyan egyszerűen mondtam ki mindent, mintha lényegtelen témáról beszélnénk.
- És ez... De te nem is vagy angyal! Vagyis...
- Úgy tűnik, bármilyen hülyeség, mégis az vagyok. Csak azt nem tudom, ez után mit kellene tennem.
- Ha jól hallom, leginkább elbújnod - Értetlenül követtem tekintetét az ajtóig. Meredith felugrott és eltűnt a szemem elől, válasz nélkül hagyva. Aztán elért hozzám is a hang, amit egy másodpercen belül test követett.
- Te ostoba, tudatlan liba! - Aaron feje lilult a méregtől. - Hogy merészelsz közbeavatkozni abba, amihez semmi közöd nincs?!
- Tessék? - Összébb húztam magamon a selyem köntöst, de Aaront szerintem az se hatotta volna meg, ha meztelen vagyok. Felkapott a kanapéról, akár egy tollpihét. Két karomnál fogva szorított, lábujjhegyen érintettem csupán a földet. Próbáltam szabadulni, esélytelen.
- Ne játszd az ártatlant, mert rohadtul nem vagy az! A kölyök elmeneküt, ezzel hatalmas bajt hoztál a fejemre, cafka! Ostoba, átkozott riba**! - Kapálóztam a lábammal, többször megrúgtam, semmit sem reagált rá, eddig. Dühből lökött (vagy inkább dobott) vissza, hátam a párnák ellenére is a kemény háttámlának ütközött, a fejem nagyon rossz szögben hajlott hátra, mert reccsenő hangot hallottam, amit forró, szúró fájdalom követett a tarkómnál. - Még egy esélyed van Harton! Legközelebb kitekerem a nyakad, még ha Jeremy áll is eléd! Szét foglak tépni, érted?! - ordította az arcomba. Remegtem a visszafojtott méreghullámtól, nehéz ennyire erős érzelmet nem átvenni, vagy legalább megfogni.
- Igen - nyögtem ki fogcsikorgatva.
- Ha megtalálom a kölyköt, megölöm! Ha megint beleavatkozol, te leszel a második! Leleplezhetsz minket a rohadt hősködéseddel! Hogy lehetsz ennyire hülye?! - Samet nem bánthatja, azt nem engedem! - Ki kellene törnöm mindkettőtök nyakát! Két fiatal takony tönkre vághat egy több száz éves álcát! - Talpra rántott és közelebbről mélyen a szemembe nézett, közben egyre erősebben fogta a karomat. Olyan keményen szorítottam össze a szám, hogy sikerült ráharapnom. A vér kibuggyant alsó ajkamból. Tekintete villant egyet és már azt bámulta megbűvölten. Hiába nyaltam le, akkor is érezte.
- Engedj el! - nyögtem kétségbeesetten, igyekeztem lefejteni ujjait magamról. - Sikítani fogok!
- Tedd azt, nem érdekel - közelebb húzódott, lehetetlen volt ellenkeznem. Számat kiáltásra nyitottam, már az első hangok is kijutottak rajta, amikor valami történt. Abban a pár másodpercben fel se fogtam, csupán egy dolog érdekelt, átjutni Castelloba, mert Samnek szüksége van rám. Aaron úgy engedett el, mint aki tűzbe nyúlt, hüledezve meredt a kezére. - Mit...?
- Tűnj el innen! - kiáltottam rá túlcsorduló hevességgel. Mivel nem mozdult, előrébb léptem, még a szemébe is néztem és elismételtem. Hátrálva indult az ajtóhoz.
- Még nem végeztünk! - kevésbé tűnt agresszívnek, mint néhány perccel ezelőtt, de nem érdekelt. Alig csaptam rá az ajtót, máris ledobtam a köntösöm, s a szekrényben lévő farmeremért, pulóveremért nyúltam. A cipőm útközben rángattam fel, minél előbb oda kellett érnem. Elfutottam Tod mellett, aztán visszaléptem hozzá, mert eszembe jutott valami. Először alig akart belemenni, de látva elszántságom, átadta a motor kulcsait.
     - Sam! - kiáltottam, közben leugrottam a motorról. Tudtam, hogy a házban van, csak azt nem, merre keressem. Háromemeletnyi lakás valamelyikében kell lennie. Nincs veszteni valóm, berontottam az épületbe, minden ajtó előtt megálltam, füleltem, de egyik mögül sem éreztem őt. A tető maradt az egyetlen lehetőségünk, kicsit szorult a feljáró, de könnyebben nyílt, mint a múltkori lakásé. Arcomba vágott a szél, ami ebben a magasságban nem meglepő, hiszen az egyik legmagasabb épület a környéken. Megkerültem a feljárót, kezdtem elveszteni a reményt, aztán észrevettem. Háttal ült a peremen, lábait lelógatta, de nem akart semmi őrültséget csinálni. - Megijesztettél. - Hozzá siettem, vállára tettem a kezem, vártam, amíg megfordul. Nem tette. Az aggodalom visszakúszott elmémbe, mellé ültem, így jobban megvizsgálhattam. A kevéske fényben is ledöbbentett a látvány. Szája széléről vagy talán az is az orrából indulóan, vér csordogált, szeme feldagadt, akárcsak az álla. - Mi történt veled? Ki tette ezt? - Nem válaszolt. - Sam!
- Nem fontos - suttogta alig hallhatóan. - Semmi sem az.
- Már, hogy ne lenne?! - Megfogtam a kezét, felszisszenve elhúzta. Utána nyúltam, közelebbről megnéztem, óvatosan hozzáértem, lassan végigsimítottam, míg újra hangot hallatott. - Elviszlek innen és lemossuk az arcod.
- Jobban jársz, ha békén hagysz - Rá sem ismertem. Állát finoman megérintve fordítottam magam felé arcát, közben zsebemből elővettem egy zsebkendőt. Letöröltem az orra alá száradt vért, kellemetlen volt neki, de hagyta.
- Ne beszélj butaságokat. Te tudod a legjobban, hogy itt a helyem, melletted. - Elhúzódott.
- Nem kértem, hogy ide gyere, se azt, hogy vigyázz rám! Hagyj engem békén! - lemászott a tetőre, s sántikálva a másik oldalra indult. Mérgesen utána mentem.
- Ezt nem te döntöd el, és bármennyire pocsékul is esik, nem tehetek mást! Szóval gyere ide, menjünk le és húzzunk el innen, mert ettől a helytől a frász tör rám! - Bizony, tériszonyos angyal vagyok, ki lehet nevetni. Akarom mondani, félangyal.
- Ezzel nem vagy egyedül - torpant meg. Látszólag elgondolkodott a hallottakon, türelmesen kivártam. - Hova akarsz menni?
- Haza, természetesen.
- A vérszívó haverjaidhoz? Köszönöm, kihagyom.
- Ugyan már! Szerinted hagynám, hogy bárki ártson neked? - végre kezdi beadni a derekát.
- Ez egy agyrém! - hajába túrva felsóhajtott. Száját elhúzva nézett rám, majd meglepettség terült ez arcán és egészen közel jött.
- Mi az? - pislogtam értetlenül.
- Ijesztő - Megtapogattam az arcom. - A szemed. Szinte vakít, alig látni az íriszed.
- Mi?! - Ijedtségemből rájött, hogy ez nem jó hír. - Most... Most menjünk, jó?
- Baj? - Megragadtam az épebbnek látszó kezét, s elkezdtem a lépcsőház felé húzni. - Cat, áruld el! - A hatodik lépcsőfok után feladta az ellenállást, jött velem, némán beletörődve. Nagy lendülettel haladtunk, már majdnem a földszintnél jártunk, amikor kivágódott az előttünk lévő lakás ajtaja. Tömény alkoholszag zúdult ki rajta, aztán egy férfi, szakállas, őszes hajú, atlétatrikós, mackónadrágos fazon, lilára vált fejjel tántorgott ki.
- Samuel Gordon Vespa! - Az említett visszarántott. Éreztem a félelmét, ahogy a pasas dühét is. Engem meglátva megtorpant. - Milyen lotyót szedtél magadnak össze, he?! Mi az, még ő véd meg? Ennyire anyámasszony katonája vagy, hogy egy ilyen utcalány mögé bújsz?
- Fog be! - üvöltött rá Sam.
- Hogy beszélsz az apáddal? - ordította vissza. Zavartan pislogtam egyikükről a másikra. - Na, adok én...
- Hozzá ne érjen! - találtam hangomra hirtelen. Muszáj voltam elengedni Samet, mert meg akart állítani. Mielőtt a férfi megnyikkanhatott volna, folytattam. - Nem vagyok lotyó, se hülye, pontosan tudom, hogy maga tette ezt vele, szóval most elmegyünk! Nem hagyom itt!
- Na, álljunk csak meg kicsi lány! - felénk lépett, Sam ismét hátrébb akart húzni, de egyhelyben maradtam. - Azt eldöntöm én, hová engedem a fiam!
- Nem kértem az engedélyét - mereven a szemébe néztem. - Álljon félre! - Két lábát megvettette a folyosót lezárva. Ösztönösen indultam el, magammal húzva Samet. A pasas elkapta a karom, megrántott, ám alig ért hozzám már engedett is el. Felüvöltve, kidülledt szemekkel nézett felhólyagosodó tenyerére. Mivel szabaddá vált az út, elfutottunk mellette, ki az utcára. Motorunk már várt, felugrottunk és ott se voltunk. Egyetlen szót se kellett váltanunk, annyira egyértelművé vált a terv.
    Lihegve dőltem a falnak, fejemben dübörgött kettőnk összhangban lüktető pulzusa. Sam a lépcsőre ült, Tod fél percen belül kint állt előttünk.
- Törés? - megráztam a fejem. - Zúzódás? - Barátomra mutattam. Tod bólintott, felkaparta Samet, és bevitte. Nem sokkal később utánuk mentem, a földszinti fürdőbe, vagy legalábbis oda indultam.
- Sose maradsz a fenekeden? - állta utam Meredith.
- Muszáj volt.
- Azt látom, de tényleg meg kellett verned, hogy elhozd?
- Ez nem vicces - morogtam le a mosolyt arcáról. - Az apja egy részeges bolond, rám is rám támadt.
- De te őrangyal módjára megvédted magatokat, ugye? - tovább bosszantott a mosolygással. - Tudod, utána olvastam kicsit a témának, és most már látom, tényleg bejött. Jól áll a fehér, de mutasd a vállad! - közelebb lépett.
- Minek? Semmi sincs rajta. Szállj le rólam, Jeremy is megmondta, őrültség. A szemem mindig változik, nincs ebben semmi különleges.
- Néztél te már tükörbe? - A fali tükörhöz fordított. Lélegzetem elakadt a látványtól. Az egész szinte teljesen hófehér volt, alig látszott a halványkék árnyalat eltérés íriszemnél. A látásom ugyanolyan maradt, mégis az egész átalakult, a pupillám szinte vakított középen. - Hódíthatnál vele. Főleg a cuki pultos srácok körében. - Megpördültem. - Dean téged keres.
- Engem? Azt hittem, haragszik vagy már el is felejtett.
- A-a - szélesen mosolygott. - Összefutottunk nemrég. Folyamatosan az én csinos barátnőmről áradozott, elég lehangoló volt.
- Tehát tetszem neki - éreztem, ahogy elvörösödöm.
- Á, nem, dehogy - elnevette magát. - Odáig van érted, nyuszi. Még azt is elnézi, hogy faképnél hagytad.
- Te jó ég, most mit csináljak?
- Esetleg hívd fel és találkozzatok. Mondjuk Jeremy nem tudom, mennyire támogatná az ötletet, de ezt elintézem. - legyintett egyszerűen. - A fő, hogy megérdemel egy esélyt. Kitartó.
- Ki érdemli meg? - bukkant fel Sam a folyosó végén. A jobb kezén fásli éktelenkedett, a szája alatt egy kis barnás folt látszott a fertőtlenítő miatt.
- Te, mivel hallgattál rám, kivételesen - mosolyt csalt az arcomra a látványa. Sokkal nyugodtabb lettem a közelségétől. Meredith sejtelmesen rám kacsintott, s távozott. Nevetve ütögettem meg finoman Sam vállát, értetlen arckifejezése feldobott.
- Látom, már oldottabb a hangulat - jelent meg szinte végszóra Tod, vizes kezeit dörzsölgette. - Elmondtam a barátodnak, mik itt nálunk az alapszabályok, szerintem nem lesz vele gond. Igaz, öcskös? - Szegény kapott két "visszafogott" hátba veregetést kedvenc őrzőmtől, vagyis immár őrzőnktől. Oldalra pillantottam rá, valóban így gondolja-e, és a barátságos gesztus miatt készül csupán megfulladni a köhögéstől.
- Szerintem se - küldtem felé egy együttérző, bátorító mosolyt. Most már csak azt kell kibírnunk, míg Jeremy hazaér. Remélem, nem marad sokáig.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés