A takarón át is jól érezhetően nehezedett rám valami. Minél jobban fészkelődtem, annál jobban éreztem magamon. Laposakat pislogva nyitottam ki a szemem, kissé megemelkedtem, hogy megnézzem mi az. A felismeréstől majdnem hangosan felsikoltottam, mert váratlanul ért, hogy, amire azt hittem álom, tényleg megtörtént. Összeszorítottam a szám, nehogy sikítás helyett kiabálni kezdjek, inkább megpróbáltam óvatosan leemelni magamról a karját. Erre ő is mocorogni kezdett, morgott valamit az időről és közelebb csúszott hozzám, immár teljes testével ölelve.
− Sam! Azonnal szállj le rólam! – szóltam rá haraggal fűtve, amibe némi zavar is vegyült. Ellöktem, mire végre kinyitotta a szemét, s rám nézett. Ő is hasonlóan meglepődött, hátrahőkölt, kis híján leesett az ágyról. – Még mit képzelsz magadról?!
− Cate, minden oké? – kopogott be az ajtón Tod. Tehát már megkezdte az őrséget, remek.
− Persze, jól vagyunk – feleltem, holott cseppet sem éreztem így. Sam azonnal ébren lett, elkerekedett szemekkel bámult az ajtóra, mely mögül a szekrényméretű testőrünk szólt hozzánk. – Ő azért van itt, hogy senki se jöhessen be, akit mi nem akarunk. – magyaráztam, mivel olyan félelem hullám csapott meg az ágy azon oldaláról, amitől nekem is kiszaladt a maradék álom szememből. A testét körülvevő fény erősebb zölden világított, kellett neki némi idő, mire elkezdett fakulni. Fogalmam sincs, miért, közelebb csúsztam hozzá, s megfogtam a kezét. – Nyugalom, itt vagyok.
− Egyre jobban nem tetszik ez az egész – a szemembe nézett.
− Csodálkoznék, ha nem így lenne – Addig simogattam a kézfejét, míg a félelme le nem csillapodott. Éreznie kell, hogy nincs egyedül, különben semmi esélyem nincs rá, hogy épségben kijuttassam innen.
− Nincs valami ehető? Kezdek megéhezni. – Szavaitól mosolyognom kellett.
− Tudod mit? Meghívlak reggelizni. Mond meg, mi a kedvenc helyed és oda megyünk. – Ez neki is határozottan tetszett. Kimehet a házból, vissza a normális életébe.
− Van egy hely a Basilion, isteni a palacsintájuk.
− Remekül hangzik – Elengedtem, hogy lemásszak mellette, de visszahúzott, most azt ő keze fogta az enyémet.
− Köszönöm – félmosolyt küldött felém.
− Ezt már hallottam, találj ki valami újat – Igyekeztem elviccelni a dolgot, mielőtt újra zavarba hoz, elég volt már belőle. Elhúzta a kezem, s felkeltem, de nem állhattam meg, muszáj volt megérintenem a vállát, amit finoman megszorítottam. – Szedd rendbe magad, és indulhatunk is.
− Nagyon szép a pizsamád, de kettőnk közül, szerintem neked kellene inkább rendbe szedned magad – mutatott végig rajtam.
− Igaz, akkor te maradsz itt, míg én elkészülök – Gyorsan elfordultam, bebújtam a szekrényem mélyére, s előhúztam a farmerem meg egy fehér toppot, amire feketével a „Sunny Beach” feliratot nyomták egy pálmafa mintájával. Bezárkóztam a fürdőbe, alig tíz perc alatt életképessé varázsoltam magam, ez egy új rekord a történelemben. Sam is megjegyezte, hogy ilyen gyorsan a nővérének sem sikerült még, pedig ő tényleg nem az a sokáig tollászkodó típus. Az elismerést színpadias meghajlással és nevetéssel fogadtam. Most rajtam volt a sor a várakozással, de nem bántam. Addig kimentem Todhoz, megkértem, ha már muszáj, kísérjen el minket, mert szeretnénk átmenni Dorsoduroba. Enyhe kifejezés, hogy nem tetszett neki az ötlet, ám őt sokkal könnyebb meggyőzni, mint bárki mást a házon belül.
     Kicsivel később már egy csónak kényelméből szemléltük a város éledését. Vasárnap lévén az emberek egész későn bújtak elő, tízkor még alig bóklásztak az utcákon. Célunkhoz érve azonnal belém hasított a felismerés, jártam már itt, igaz az étteremmel szemben lévő cukrászdában, de a lényeg ugyanaz.
− Maradjak, vagy visszajöjjek értetek? – Fordult hátra Tod, mikor megálltunk az üzlet előtt.
− Menj csak vissza, innen már elboldogulunk – Ennyivel lezártam volna a témát, ő viszont tovább erősködött.
− Az nem lehetséges, szemmel kell tartanom titeket.
− Jó, akkor majd hívlak, ha hazamennék. Addig csak van jobb dolgod, mint bébi csőszködni. Szerintem elég nagy vagyok a kíséret nélküli szórakozáshoz. – Kicsit kiakaszt, ha gyerekként kezelnek, pedig elég hamar sikerült felnőnöm, ami elég indok ahhoz, hogy megbízzanak bennem. Az már lényegtelen, hányszor cáfoltam rá érettségemre kisebb-nagyobb zűrökkel.
− Ha Mr. Lauro elővesz, neked kell tartanod a hátad! – Figyelmeztetett Tod, de én lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam arcára, mielőtt megkerültem, nyomomban Sammel. Integettem a távozónak, aztán kifújtam a bennragadt levegőt.
− Azt hittem nehezebb lesz – szólalt meg mellettem.
− Én is – értettem egyet megkönnyebbülten. Az őrszemünk elküldése együtt járt azzal, hogy figyelnem kellett a tetteimre, mert egyetlen apró baki bajba sodorna mindhármunkat, s értük jobban aggódom, mint magamért. – Mehetünk?
− Csak utánad – visszavarázsolta arcára a széles, fogkivillantós mosolyát, amiről mondanom sem kell, reklámba illően fehéren csillogott. Visszamosolyogtam rá, valamivel szerényebben és beléptem a kívülről kisebbnek tűnő helyiségbe. Leültünk az egyik ablak melletti asztalhoz, egymással szemben. Innen egyenesen ki lehetett látni, a járókelők a vékonyka üveg túloldalán sétálgattak, némelyikük bepillantott hozzánk, de többnyire saját dolgukkal törődbe lépdeltek tovább. Vegyes érzelmek áradtak felém az idebent lévőktől, egyesek álmosságuk leküzdésével voltak elfoglalva, mások bosszankodtak, míg voltak, akik szomorúan kevergették reggeli kávéjukat. A legpozitívabb energia a közelemből érkezett, értetlenül bámultam tulajdonosára, aki arcom fürkészte kitörő örömmel.
− Mi az? – Pislogtam rá zavartan.
− Olyan vagy, mint valami két lábon járó tv. Az arcod másodpercenként változik, hol a homlokod ráncolod, hol a szád rángatózik. Min agyalsz ennyire? – Nagyot nyeltem, lesütöttem a szemem, mielőtt még azt is észreveszi. A legnagyobb ismertetőjegyem, amivel a legkönnyebben lebukom, ha hozzáértővel kerül kapcsolatba. Ennél jobb már csak a hátamon lévő két forradásszerű jel lehet, ahol a szárnyaimnak kellene lenni, már ha teljes értékű angyal lennék. A szüleim olyan érdekes páros voltak, akiktől csak a legjobbakat kellett örökölnöm. Ilyen például a beleérző képesség, az auralátás, ami mégsem egészen az, és a lassú öregedés, ami ha az előbb említett teljes angyalsághoz lenne mérve, akkor húsz éves koromban megállna, s nem lenne több külső nyom, csupán a szemem, amiből egyesek kiolvasnák, valójában mennyi idős is vagyok. Anyám azonban ízig-vérig ember volt, tehát nem odafent, hanem idelent élek az emberek világában, öregszem, lélegzem, és minden olyasmit csinálok, amit egy halandó lénynek kell. Hogy bánom-e? Fogalmam sincs. Ha választhattam volna, se tudnám, melyik a helyes út, nemhogy így, mikor a kettő között ragadtam hosszú-hosszú létezésem végéig, már ha Aaron nem fojt meg ma este, amiért elloptam a vacsoráját. Az éj leszálltáig azonban még rengeteg időm van, ezt pedig a lehető legjobb körülmények között szeretném eltölteni, nem azzal törődve, mi vár rám később. – Megint azt csinálod.
− Mit? – kérdeztem értetlenséget színlelve.
− Az arcoddal... és a szemeddel. Mi van vele? Az előbb még kék volt, most meg szinte fehér, de tegnap nem barna volt? – Na, ezt, hogy magyarázzam meg?
− De igen barna eredetileg, de képes vagyok változtatni, ha elragadnak az érzelmek, és nem figyelek oda rá rendesen – mondhatnám, de ezt a verziót megtartom inkább a gondolataimban. – Kontaktlencsét hordok, minden nap másmilyent, ahogy kedvem tartja.
− Persze, és percenként változik a színe, mi? Ne etess! – Franc, átlát rajtam.
− Nem változik percenként, csak ha cserélem a lencsét. Most kék a színe, látod? – Koncentrálnom kellett az egyenletes kék megtartására, ha ezt látta, akkor ez marad, bár a legkönnyebb a barnát mutatni, mert az az eredeti, ugye.
− Jó, vegyük úgy, hogy elhiszem, oké? – Válaszom megelőzte a pincérnő, aki előbbi rendelésünk tette le elénk az asztalra. Narancslevet kértem a kitűnőnek minősített palacsintával rajta csoki sziruppal, extra adagnyival. Sam colát kért, a palacsintára meg valami narancssárga színű lekvárt, vagy mit, inkább szirupra emlékeztetett az is. Csendben falatoztunk, eszembe se jutott megtörni, mert féltem, ismét olyan vizekre evezünk, ahonnan nehezen találok vissza az átlagos ösvényre. Magyarázkodásból elegem volt, a tegnapiak felhánytorgatása sem hozott lázba, másról meg valamiért nem sikerült túlzottan beszélni, mindig az említett két lehetőséghez lyukadtunk ki. Míg az egészen elmélkedtem ő merényletet tervezett a reggelim ellen, egy laza mozdulattal átnyúlt a tányéromba, s azon kaptam magam, lopja a palacsintám. Felháborodottan néztem rá, mire ő nevetve bekapta a falatot.
− Hé! Na, megállj! − Terveim szerint hasonló méretű darabot akartam elvenni, de megakadályozta, egyszerűen félresöpörte villájával az enyém. Még bosszúsabban néztem rá, de látszólag remekül szórakozott rajtam, eszébe se jutott leállni, bezzeg, ha tudatánál lett volna, mikor lecsaptam a vámpírját most biztos tartana tőlem. Fel kéne világosítanom, de gyanítom, nem hinne nekem annyira, mint kellene.
− Mert ha nem? − Kihúzod a gyufát fiú! Bosszúságomtól kipirosodva dobtam le elé a villám, majd karjaim összefonva mellkasomon durcizni kezdtem. A lehető legbutább megoldás, viszont a nők ebben a legjobbak, állítólag, szóval ki kell használni az egyik erősségem. Az ötlet megtette hatását, felém nyújtotta a megtorlásként akart falatot, amire csupán tekintetemmel reagáltam. - Békefalat? - Szúrós szemekkel méregettem, mielőtt közelebb hajoltam volna, s fogammal óvatosan lehúztam volna a falatot a villáról. Sokkal visszafogottabb mosollyal nyugtázta a sikert, kedvem támadt hozzávágni a maradékot, mondjuk az arcába kenni, de az nem lenne túlzottan illendő nyilvános helyen. - Látom, hogy forgatsz valamit a fejedben.
− Talán már gondolatolvasó is lettél? − gúnyolódtam szemöldököm felvonva.
− Az arcodra van írva, nem emlékszel? – Mutatóujjával megbökte a homlokom, válaszul vállánál fogva meglöktem. Az a pillanatnyi idő, míg az ujja a bőrömhöz ért, mintha apró szikra szúrt volna meg, kellemetlen. Szemei elkerekedtek, ő is érezhette, mert döbbenet áradt belőle. – Ez meg mi volt?
− Azt hiszed, csak te érhetsz hozzám, fordítva nem lehet? − Igyekeztem elsimítani a dolgok élét, mintha semmi sem történt volna. Valamiért most nem győztem meg eléggé, mert továbbra is gyanakvóan méregetett. - Mi van? Miért nézel így?
− Megint azt csinálod, az arcoddal meg a szemeddel is - mutatott tisztes távolból egyikre, másikra. Kezemmel eltakartam a szemem, de már késő volt. Értelmetlen elrejteni, mikor ennyire látványosan sántít a sztorim. Ha ez nem lett volna elég, még rá is tett egy lapáttal. - Szóval, mi ez az egész?
− Ha megtudod, tuti lelépsz − Utolsó mentsvárként igyekeztem beijeszteni a srácot, hátha leszáll rólam. Elszántsága azonban sápadt arcára volt írva. Felsóhajtottam. − Én sem vagyok átlagos ember.
− Sem? − Húzta fel egyik szemöldökét. Majdnem elnevettem magam kérdő ábrázatát látva.
− Azt ne mond, hogy... Basszus, te tényleg nem tudod?! − Kiesett a kezemből a villa. − Biztos, csak ugratsz.
− Van tippem, de az lehetetlen, így inkább a te verziód érdekel − Itt jött el a pillantat, egyszerűen kibukott belőlem az igazság, minden szépítés nélkül.
− Aaron vámpír, te dinka! − Kellett úgy öt másodperc mire leesett, mit mondtam ki nyíltan az imént. A felismeréshez nagyban hozzájárult elkerekedő szeme, ledermedése és az a magas fokú félelem, ami irányából vágott mellbe. - Nem kell pánikba esned, jó kezekben vagy, hozzád se érhet többet. Főleg, mivel most nappal van, ugye.
− Te meg vagy húzatva − Ez a legkevésbé sértő bók, amit valaha kaptam. Tudom, hogy elmebajban szenvedek, de legalább élvezem. − Össze-vissza beszélsz, kényszerzubbonyban és gumiszobában a helyed.
− Sam - igyekeztem higgadt maradni, miközben kezdett eluralkodni rajtam erős érzelemhulláma. Franc, az átkozott beleérző képességembe! − Lehet, sőt, biztos igazad van, de a helyzet akkor is változatlan. A fő, hogy túlélted, biztonságban vagy, efelől semmi kétségem. Jeremy azt mondta,...
− És ő micsoda? Ő is "vámpír"? - ujjaival formálta a levegőben az idézőjeleket.
− Az - Kezdett bosszantani a viselkedése, közben sajnáltam, amiért ennyi minden zúdul a nyakába egyszerre. Nekem is nehéz volt megemészteni anno, egyszerű halandónak még keményebb lehet.
− Ez kész! Komolyan! − Hisztérikus nevetéssel pattant fel a székéből. Engem figyelve hátrált, míg el nem fordult, s kisietett a kávézóból. Nyíl egyenesen utána mentem, ám utam állta a pincérnő, aki követelni kezdte a számlánk kiegyenlítését. Random kezébe nyomtam az első bankjegyet, ami táskámból előkerült és már ott se voltam. Kilépve a szemem elvakította a felkelő nap egyik sugara, ennyivel is később fedeztem fel a tényt, meglógott előlem. Megérzésemre hallgatva kezdtem el futni az egyik irányba, hátha utolérem. A város azonban nagy, én pedig kevésbé ismerem, mint ő. Valahogy meg kell találnom, ha át kell kutatnom egész Velencét is!
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés