|
Témaindító hozzászólás
|
2014.06.09. 18:14 - |
Rosenbergen ő az első diák karim, kedves, aranyos, mosolygós srác. :)
Az adott játékokat a legelején jelzi a dátum és alatta a szereplők nevei. Sorrendben vannak, fentről lefelé kell őket olvasni, a végén jelzem, hogy mikor fejeztük be. :) Maguk a különálló játékok viszont lentről kezdődnek, ott vannak a legkorábbi irományok (próbáltam tartani a sorrendet, ha valahol eltér, bocsánat). A helyesírási hibákért felelősséget nem vállalunk, igyekeztünk kerülni, de, mint tudjuk az elég nehéz, ha belelendül az ember az írásba. :)
 |
[21-2] [1-1]
2015.05.03. Tengerpart
Bonita & Chris
Bonita:
Mivel ilyen szép idő volt Bizkittel úgy döntöttünk lemegyünk kicsit a partra.Ősz óta csináltam képeket a partról és már csak a tavasz és a nyár hiányzik így hát ma ebben a szép napsütésben mikor még vannak szép virágok megcsináljuk a tavaszi sorozatot.Minden képem modelle Buóizkit és mivel nem vagyok profi fotós csak hobbiból csinálom másnak nem is fotózok.Az összes képem Bizkitről készült szapadon vagy mikor másokat felültettem rá rövidebb vagy hoszabb időre.
Chris:
Angie alig bírt magával a hétvégén. Mivel már jobb nem jutott eszembe, megígértem neki, ha a szombati edzésen végre összepontosít és nem kalandozik el a figyelme jobbra-balra, akkor vasárnap elmegyünk valamerre. És mintha ez a makacs lány értette volna, onnantól, mintha tényleg angyalok érintették volna meg, tökéletesen vett minden akadályt, még súrolni sem súroltuk a léceket. A jutalomként szánt répát elrágta ugyan, de láttam rajta, hogy azt csak amolyan grátisznak tartja a nagy jutalom előtt.
Másnap kora délután nekiindultunk a világnak, vagy legalábbis a környéknek, amiből a tengerpart lett végül. Mikor kiértünk és meglátta a vizet, izgatottan mocorogni kezdett, éreztem minden egyes rezdüléséből, hogy a lehetőséget keresi egy kis belegázolásra. Nevetve hajoltam előre, megpaskoltam a nyakát, aztán leszáltam a nyeregből és kantárjánál fogva vezettem közelebb. A csizmám jól bírta vizet, így valamivel térd alattig érve bemerészkedtem a lightosan hullámzó vízbe, Angie természetesen követett, a bal oldalamon, a mélyebb részen sétlt mellettem. Fejét büszkén felemelte, én kicsit lehajottam a sajátom, hogy átlássak alatta, mert bár imádom a nagylányt, azért a táj jobban érdekelt hirtelen, mint a fehéres szőre és az izmos nyaka. Mivel figyelmem arrafelé irányult, ha Angie nem mozdul meg felém, el sem kapom a tekintetem a végtelen vízről. Ösztönösen arrébb léptem, mert jó csizma ide vagy oda, azért megérzem, ha átgyalogol a lábamon. Ő persze, mintha semmi sem történt volna trappolt tovább a vízben, én pedig, mivel megzavartam a céltalan bámulásban, körbepillantottam. A parton voltunk páran,d e nem volt tömeg, aminek kifejezetten örültem. Ismerős arcból is akadt pár, de több volt az ismeretlen. Hogy őszinte legyek, előbb ismertem fel a lovat, mint a lányt, de ezt betudtam annak, hogy pocsék az arcmemóriám, a névről már nem is beszélve. Mivel láthatóan elfoglalt volt, nem is akartam megzavarni, aztán mégis győzött a társasági hangulatom és lassan elindultunk feléjük. Angie csúnyább tekintetével nézett rám, amiért elszakítottam a víztől, de jött velem, mást amúgysem tehetett.
- Sziasztok - szólítottam meg főként a lányt, miután elég közel értünk, és úgy láttam, most talán nem zavarok annyira.
Bonita:
Mikor egyszercsak valaki megszólalt és köszönt felnéztem majd megkerestem az illetőt.Egy fiút láttam meg matekról így elvigyorodtam majd viszonoztam a köszönést.Azt tudtam, hogy 11.-es és a matek neki csak szakkör de azt nem tudtam milyen osztályba jár és mi a neve.Én 9.-esként nem sokszor de néha a 11.-esekkel együtt megyek a matek plusz órákra szóval elég sokszor láttam már de mivel nem osztály vagy évfolyam társam nem igazán ismerem, és a többieket se.
Chris:
Láthatóan eléggé bele volt merülve a gépébe, így vártam, míg úgy tűnt, alkalmasabb az időpont, hogy leszólítsam... bármilyen hülyén is hangzik ez a kifejezés, vagyis nem hülyén, csak túlzón,mindegy. A lényeg, hogy megálltunk a közelükben, köszöntem és a lány egészen gyorsan reagált, amire nem számítottam, mivel elég sok olyan ismerősöm van, akik nagyon el tudnak mélyülni egy-egy tevékenységben, ha az érdekli őket. Én se vagyok különb.
- Remélem nem zavartalak meg... nagyon - Egészen eddig biztosnak éreztem magam, céltudatosan mentem oda hozzájuk, aztán megálltunk és amikor már nem volt, visszaút, akkor tört rám egy antiszoc' hullám.
- Van közös matekunk - Fura bemutatkozás volt ez részemről, de mivel én sem tudtam hirtelen mást, minthogy ismerem, így jobbnak láttam tisztázni a helyzetet. Azért a nevem is mellékeltem hozzá, hátha attól kevésbé tűnök ütődöttnek, mert jelenleg abszolút annak éreztem magam. - Chris vagyok. - Magamban lázasan kutattam egy válasz után, amivel a "Mit szeretnél tőlem?" esetleges kérdésére válaszolhatnék, de az ötletelő énem cserben hagyott. Szerintem megfordult és egyenesen elsétált miután elindított a lány felé.
Bonita:
Mikor megszólalt megráztam a fejem. - Nem...kicsit se zavartál meg! - mosolyodtam el halványan majd mikor mondta, hogy közös matekunk van bólintottam. - Igen tudom...11.-es vagy ugye? - kérdeztem tőle bar nem emlékeztem pontosan hányadikos is.- Bonita. - mondtam el az én nevemet is. - Ő pedig Bizkit... de már a Sütire is hallgat! - mondtam megpaskolva picit a mén nyakat mikor ő is a fiút figyelte.
Chris:
Angie érdeklődve nyújtogatta a nyakát a másik ló felé, de egyelőre nem akartam, hogy túlzottan nekilendüljön a bemutatkozásnak, legalábbis, amíg mi túl nem esünk rajta. Bonita egész gyorsan rávágta, hogy ismer, pedig általában a kevésbé nagyhangúak, mint én is, annyira nem felismerhetőek. A reálosok között mondjuk annyira nem megszokott a kirívó viselkedés, a nyelvisek közt sem, de attól még nem éreztem magam annyira központi figurának. És Bonita mégis felismert, egy jó pont a mai napnak.
Mosolyogva engedtem szabadabbra Angiet, már nem fogtam annyira szorosan a kantárt, így előrébb léphetett, orrát a másik ló felé közelítve üdvözlésül. Figyeltem őket, főként a szemem sakrából, mert tekintetem a lányon tartottam inkább.
- Igen, és te... ööö... vagy kilenc vagy tíz, az évfolyamokkal minden bajban vagyok, bocsánat. - A név- és arcmemóriám pocsék, ezt az ismerőseim is tudják rólam, de azért általában felismerem, ha valakivel kettőnél többször találkoztam a köszönésen túllépve. Bonita valahogy még ebbe a kategóriába tartozott, de ha rosszabb napomon járok erre vagy fáradtabb vagyok, nem biztos, hogy csak így ide sétáltam volna hozzá. Valószínűleg nem. Azért, ha már megszólítottam, próbáltam összeszedni magam, s a gondolataim a beszéd szintjéig, mindent amit róla tudhattam és, amit esetleg bevethettem témaként.
- Lovas fotózás vagy természeti? - Kérdeztem meg egy legalábbis nekem váratlannak tűnő fordulattal a bevezető témától. Mivel láttam nála a gépet, elég egyértelmű volt, hogy nem homokvárat építeni jött ki, bár sosem lehet tudni, mi lakozik a művészek fejében.
//Bonita userének nem volt kedve tovább játszani, így váratlanul hagytuk abba.//
2015.05.11. |
EZZEL KEZDŐDÖTT MINDEN!
2014.01.31. Lovagterem
Jelmezbáli esemény
Fantom & Szakácslány
MESÉLŐ
Nem első alkalommal fordul elő, hogy a Rosenberg jelmezes bált rendez. Alighanem ez a diákok egyik kedvence minden évben, így természetesen most sem maradhat el. A lovagterem farsangi díszben pompázik, ami azt nézve, hogy nem épp a stílusához illik, elég érdekesen mutat. Mindazonáltal az önkéntesek, akik most csakis kizárólag diákok voltak, kitettek magukért, így készen áll a jelmezesek fogadására. A tömegben egész bál alatt tanárokból álló zsűri lavírozik majd, a tagjai névsora titok! A jelmezverseny végeredménye a bál végén kerül kihirdetésre, úgyhogy csípje ki magát mindenki és bújjon kreatív jelmezbe!
Karoline:
Kicsit késtem a bálról, márha onnan el lehet késni, mert leettem az eredeti ruhámat így át kellett öltöznöm. A jelmezem pedig nem volt más, mint szakács. De tényleg, szerintem nagyon jó ötlet volt. Egyik este álmondtam meg. Fehér nadrágot húztam fel, fehér felsővel. Föléjük egy szintén ilyen színű kötényt öltöttem magamra, aminek nagy zsebébe egy fakanalat rejtettem, de a vége még így is kilógott. Szerencsére időben hozzá tudtam jutni egy kuktasapihoz is, vagy minden mondják, de azt jobb, ha senki nem tudja, hogyan is szereztem. Azzal a tudattal érkeztem, hogy beállok a büfés sorba, és egy jót eszek. De amit beléptem a terembe, azért kicsit csalódtam, mert az előbb említett sor hosszú volt. Láttam Kikiéket is, ők a két Lottinak öltöztek. Ötletes volt, de azért én is büszke voltam az általam kitaált jelmezre. Kicsit morcosan, de azért beállítam a sorba. Utána készültem csak odacsapódni ismerősökhöz, kivéve ha mások "csapódtak" hozzám...
Chris:
Terveim szerint nem a bál elején jelenek meg, se a legvégén, hanem valamikor középtájban, amikor márt tart az "őrület". A mottóm továbbra is ugyanaz: "Nem én késtem, ők érkeztek túl korán.", tehát, ha bárki említést tenne kései érkezésemre, meg lesz a válaszom. Na, nem rosszindulatú, de remekül kivágom magam a helyzetből.
A beöltözős bálok valahogy sosem tartoztak a kedvenceim közé. A nyilvános, nagy tömegben való megjelenés egy dolog, de az, ha álarc mögé kell bújni már kevésbé tartozott az olyan programok közé, amikre csak úgy rá lehetett venni. Ami most ide vonzott... foglamam sincs, mi volt az. A szekrényből előkerült fekete öltönyöm, fehér ingem és az ágyra felakasztott egyszerű fehér álarc, ami fél oldalát eltakarta az arcomnak. Mikor felpróbáltam, Nate kiröhögött, de a barátnőjének tetszett, azt mondta, olyan Fantomos. Tehát én lettem ma estére a párizsioperaház híres Fantomja, vagy valami olyasmi.
- Ez el fog tartani egy ideig - Szólaltam meg egy szakácsruhás lány mögött, mikor beállítam a büfé sorába valami harapnivaló reményében. Éhes vagyok, ez a megállapítás az első néhány percnyi céltalan kószálással tört rám, tehát megpróbáltam megközelíteni azt, ahol ezt a problémát orvosolhatom.
Karoline:
Kezdtem morcossá válni, mikor már másodpercek óta nem haladt semennyit a sor. Egy hang szólalt meg mögöttem. Kicsit összerezzentem, de csak annyira, amennyit a legkisebb emebri ösztön engedett meg. Hátrafordultam. - Helló, Fantom - mosolyodtam rá. - Már nagyon éhes vagyok, úgyhogy haladhatna - ráncoltam össze a homlokomat, miközben egy kicsit elléptem, hogy a fiú be tudjon sorolni mellém. Igen, be akartam immáron vonni a beszélgetésbe, amíg nem eszem, ne is unatkozzok. Lábukkhegyre álltam, és úgy próbáltam megnézni az előttünk cikázó sort. - Hm.. Látsz valamit? - kérdzetem meg, ugyanis a srác magasabb volt, mint én, mit ne mondjak, jóval... Tehát reménykedtem, hogy ő pontosabban közölni tudja velem, hány ember rendel még előttünk. Visszaereszkedtem a földre és felbámultam a fiúra. Közben vigyáztam, hogy sapim ne csússzon le, bár elég jól rögzítettem, legalább is szerintem.
Chris:
- Hello, Szakácslány? - Az én megszólításom valamiért jobban hangzott, mint, amit nekem sikerült a lányra kitalálnom hirtelen, de ezért csak nem esz meg!
- Nem akarod tudni - Válaszoltam, mikor a sor hosszáról kérdezett. Miért kígyózunk itt ennyien, mikor a bál tulajdonképpen nem is itt van, igazán mehetnének táncolni vagy valami. A gyomromban tátongó üresség kezdett morcossá változtatni, ami kifelé ugyan nem látszott, de belül egyre inkább zavart. Közben léphettünk egyet előre, aztán még egyet, mégsem volt reménytelen a helyzetünk. Annyira...
- Látod? Haladunk, ez már valami. - Kerestem a halvány kis pozitív oldalát a dolognak, hátha ezzel kizökkenthetem rossz kedvéből a lányt, mert úgy tűnt, jobban rá van görcsölve a büfé elérésére, mint én. Ha nem lenne ilyen rossz az arcmemóriám talán még tudnám is, kivel kezdtem el a csevegést, mert a hangja nagyon ismerősnek tűnt. Fene a rossz arcmemóriámba!
Karoline:
- Ahham - biccentettem a fiúnak. - Legalább felismerted - kuncogtam. Örültem, hogy Fantom becsatlakozott a körömbe, kedves fiúnak tűnt. Persze nem szabadna első benyomásból ítélnem. - Uhh - húztam el a számat, mikot a fiú egyszerűen válaszolt. Az előttünk álló sor előrelépett egy lépést, így egy színpadias mozdulattal előreléptem, hogy felzárkózzak az előttünk állók elé, még a végén betolakodott volna valaki. - Igaz, már csak ezermillió ember kell kivárnunk - forgattam a szemem szinte teljesen megfeledkezve önmagamról. - Hupsz, bocsi, - néztem fel a maszkos srácra - valójában nem vagyok ilyen morcos, de most éhes vagyok - közöltem vele meggyőzően, majd szinte szóhoz sem hagytam jutni. - Fantom, - szólítottam meg újra. - Hányadikas vagy? - néztem rá kíváncsian. Nem volt ismerős számomra a fiú, de szerettem volna megtudni, hogyha már így egymáshoz csapódtunk, legalább a korosztályba be tudjam lőni az illetőt.
Karoline:
- De még mindig kevesebb, mint az előbb - Vontam le ebből is a "félig üres vagy félig teli pohár" következtetést. Valamiért nem sikerült olyan negatívan látnom a helyzetünket, mint a lánynak, noha az én hasam is jelezte már, ha nem is hanggal, de akkor is éreztem, hogy ideje lenne a reggelim óta enni valamit.
- Tizedikes - Válaszoltam egészen tömören a furán feltett kérdésre. Aztán lehet, csak nekem tűnt másnak, mint a megszokott, mert nem kérdezik ezt tőlem olyan sűrűn, de a válasz ígyis úgyis ugyanaz marad. A helyzet pedig adja magát, hogy visszafelé is elhangozzon a kérdés:
- És te? - Közben ismét léptünk egyet előre, újabb ember esett ki a sorból, tényleg haladtunk valamennyit. A türelmem végtelen, előbb-utóbb oda fogok kerülni, még ráérősen ácsoroghatok itt, és legalább társaságom is akadt, aki segít elütni a várakozással töltött időt.
Karoline:
A fiú elég tömren felelt, gondoltam nincs jó kedve vagy akármi, én nem akartam zaklatni akkor. De mivel visszakérdezett, ugyanilyen tömören válaszoltam. - Kilencedikes - néztem fel újra a fiúra, s közben elkezdett haladni a sor. - Ó, lehet, hogy mindjárt nem halunk éhen! - mosolyodtam a fiúra szélesen. - Amúgy, Fantom - kezdtem megszeretni ezt a megszólítást, - milyen szakágban lovagolsz? - tettem fel érdeklődve a kérdést. - Várj! - szóltma közbe, még mielőtt válaszolhatott volna. - Találgatok rendben? - óvatosan végignéztem a fiún, hogy lássam a testalkatát, természetesen csak a lovaglás szempontjából. - Hm... - vágtam töprengő arcot. - Díjlovaglás? - tippeltem meg. |
Chris:
Kilencedikes, tehát egyel alattam jár. Evvel sem kerültem közelebb ahhoz, hogy a hanghoz és archoz nevet társítsak, vagy bármit, amiről beugrana ismeretségünk forrása a közös iskolán kívül.
- Ez eddig sem volt kérdés - Mosolyogtam rá rendületlenül. A maszk alatt a beszéd elég furcsa volt, a szám beleültözött a kemény műanyagba, de szerencsére a beszédemen ez nem változtatott, csak enyhe zavaró érzéssel töltött el.
- Rendben - Majdnem elárultam neki, amit tudni szeretett volna, mikor közbeszólt és átváltottunk találgatós módszerre. Ezt, ha velem csinálják kifejezetten utálom, de mivel ő ajánlotta fel és nem nekem kell kérdezni, még élvezhetővé is válhat a játék.
- Nem talált - Csóváltam meg a fejem elégedett mosollyal. Mégsincs annyira az arcomra írva, miben tevékenykedem, mint amennyire hittem. Angie-ből meg aztán senki se nézné ki, hogy díjlovaglásban remekelne, szinte állandóan ugrál, négy lábbal nem sűrűn látni a földön.
- Még egy tipp? - Hagytam még egy esélyt, hogy kitalálja, ha most sem sikerülne, amit kétlek, akkor majd elárulom a helyes választ. Belőle egyébként jobban kinézném a díjlovaglást, bár az akadályok is passzolnának hozzá.
Karoline:
- Óóó - néztem töprengve a fiú elégedett mosolyát. Kicsit összeráncoltam a homlokomat, jelezvén, hogy nagy gondolkodásban vagyok. - Ha nem díjlovaglás, akkor... nyilván díjugratás - vágtam rá egyből, s eléggé meggyőzően bólogattam. Tetszett a srác modora, az biztos. - Eltaláltam? - néztem fel rá reménykedve, s míg nem válaszolt, próbáltam leolvasni a választ az arcáról, hátha egy-egy érzelem tükröződik vonásain. Amúgy következtetésemben nem volt semmilyen logika, hogyha nem díjlovagol, akkor tuti ugrat. Csupán azért tippeltem a díjugratásra, mert az áll a legközelebb a szívemhez, hiszen én is Szelessel eléggé szeretem ezt a szakágat. Közben a sor is egyre csak haladt, s az én kedvem is ezzel egyenesen arányosan nőtt, persze azért hozzájárult a Fantom jelenélte is.
Chris:
Másodjára sikerült neki kitalálni, és ezt egy szélesebb mosollyal díjaztam. A szám ismét hozzáért az álarchoz, magamban elnyomtam egy halk nemtetsző morgás ezért, de kifelé továbbra is ugyanazt az arcot mutattam magamból.
- A válasz helyes - Bólintottam is a megerősítés mellé. Viszafelé nem akartam ugyanezt a kérdezősdit eljátszani, tehát egyből kimondtam a következtetést és egyben tippet, ami az ő lovas sportjára irányult.
- Gondolom te is ebben utazol - Mondtam ki, ahogy jött, csak utána gondoltam bele, hogy esetleg ez érdekesebben hangozhat, mint a fejemben, de ha már kimondtam, akkor ez van, annyira meg talán nem hangzik furán, hogy ne is értse, mit akarok mondani.
A sor ismét megállt egy kis időre, talán az elől lévő kívánság listája hosszabb, mint egy átlagos gyerek mikulásnak írt levele, vagy a bőség zavar tört rá hirtelen, a lényeg ugyanaz, megálltunk, mint a hal szeme.
Karoline:
- Na, király - nevettem el magam. - Igen, én is ugratok - bólogattam vidáman. - Van egy pónim Szelesnek hívják - tettem még hozzá, majd inkább egy kicsit kiegészítettem magam: - Vagyis nem tudom kiejteni a nevét, ezért mondom, hogy Szeles - tártam szét a karom. - Na és neked van lovad? - tettem fel a kérdést érdeklődve. Közben megint megállt a sor, és nekem frissítenem kellett az agyamat, hogy ne kapjon kékhalált. Ha Fantom válaszolni kezdett, akkor felé fordultam és rá néztem. Szerettem hallgani történteteket más lovakról. Szerettem Szelest is, de azért jó volt, hogy mások is szeretik annyira a lovakat, illetve a pónikat, mint én. Ezért fogadtam érdeklődéssel a válaszát, és reméltem, hogy ezt egy kicsit bővebben kifejti majd nekem.
Chris:
Ma valahogy nagyon nem éreztem magam a szavak emberének, na, nem mintha amúgy annyit jártatnám a szám, de tény, hogy akaratlanul tűntem szótlanabbnak az átlagosnál. Azért ezen igyekeztem tudatosan változtatni, a fejlődés talán már mutatkozott is, és a beszélgetésünk folytatásaként ezt még tovább kívántam fejleszteni, mondjuk több kerek mondattá, az már igazán ritka lenne tőlem a mai napon.
- Öhm... - Már a kezdetnél elakadtam kicsit, mivel nem tudtam elképzelni, hogy valakinek nehézséget okoz a saját lovát megnevezni, de végülis, a beceneve sem rossz, Szeles. Lehet, hogy ez a póni is olyan szeleburdi, mint az én Angie-m.
- Nekem egy sportlovam van, Angie. Édességmániás szürke kanca, biztos találkoztál már vele, elég feltűnő jelenség. Mármint szereti produkálni magát, ha unatkozik, vagy ismerős arc van a közelben, nem az a csendes típus. - Belezavarodtam a saját törekvésembe a normális kommunikációhoz. Enyhe zavartság türköződött arcomon is, de ez csak átsuhant rajta és amúgy is az álarc sokat takart az ilyesfajta kilengéseimből. Minden visszarendeződött a megszokott, mosolyogós, nyugodt állapotba, és ismét képes voltam összeszedett gondolatokkal társalogni.
- És Szeles milyen fajta? A nevéből gondolom, hogy ő sem egy nyugodt természetű póni. - Vagy talán pont ezért kapta ezt az ellentétes nevet? A választ úgyis mindjárt megtudom, gondolom.
Karoline:
A fiú lováról kezdett mesélni. Hirtelen nem jutott eszembe egy szürke ugró kanca sem, de ezt csak részletkérdésnek tartottam ,hiszen még lesz pár évem összefutni velük, akár megnézni őket egy edzés közben is. Ezután Szelesről kérdezett. Imádtam a pónimról beszélni, de mindig nehézkesen beszéltem arról, hogy miért nem úgy hívom, ahogy kellene. De elkezdtem válaszolni, miközben még egy lépést előre léptem, de még mindig voltak előttünk szép számmal.
- Szeles egy Fjord póni - mosolyogtam büszkén. Ezután kezdtem magyarázkodni. Ha anyanyelvemen beszéltem volna, valószínűleg eléggé hadartam volna, de németül jobban át kellett gondolnom a kimondásra váró szavakat. - Valójában nem így hívják, csak a kis akcentusom miatt nem tudok kimondani... - húztam el a számat, majd hozzátettem: - nézhetsz dilisnek... - pillantottam rá őszintén.
MESÉLŐ
A bál lassacskán a végéhez közeleg. A felügyelő tanárok pedig kiállnak a tömeg elég és kihirdetik a jelmezverseny győztesét Lindsey Wells személyében a 10. F-ből a kengurujelmezben. A győztes átveszi a nyereményét, ami csak pár apróság, édességek főként, szóval tényleg olyan dolgok, amiket ilyenkor adni szoktak. A zene lassacskán elhalkul, és a tanárok is elbúcsúznak a diákságtól, jó éjszakát kívánnak a diákoknak. A társaság lassan kivonul, akik pedig ezért felelősek, összepakolnak és szépen kitakarítják a termet, a díszítést leszedik és körülbelül másfél óra múlva a lovagterem már a régi képét mutatja. Ez a bál is véget ért!
2014.02.02.
//saját hibám miatt nem tudtuk befejezni a játékot :( // |
2014.09.12. Étkező
Jaja & Chris
Chris:
Kicsit késve értem az étkezőhöz, de szerencsére még mindig voltak bent diákok, ezek szerint alig tartotta tovább az órát. Mivel nem volt konkrét kiszemelt társaság, akikhez csatlakozni akartam, nem bántam annyira a csúszást, leszámítva a gyomrom adta jelzéseket, amik az óra végére kezdtek hallható szintre emelkedni, azt pedig nem akartam megvárni.
Előre törtem a többiek között, pozitíumként a kevésbé hosszú sort tudtam azonnal megállapítani, legalább nem kell sokáig várnom. Viszonylag hamar távoztam, tálcámon egy tányér gőzölgő levessel és mellette valamilyen, szerinem spagettinek indult tésztával, ami a gyors kiszolgálás miatt eléggé szétesett eredeti állapothoz képest, de az ízén csak nem rontott. Arrébb mentem és körbe néztem, hova ülhetnék le, szabad asztalban nem reménykedtem, de talán találok kellemes társaságot erre a rövid időre. Amint ezt gondolatban végig mondtam, megpillantottam a végső választottam és felé indultam, majd megálltam mellette, ahol akadt egy szabad hely is talán pont számomra.
- Szia, csatlakozhatok? - Mosolyogtam rá. Bár nem nevezném közeli jó barátságnak, ami közöttünk van, de találkoztunk már és beszéltünk, ez egészen jó kiindulási alap egy jó ebéd melletti időtöltéshez, nem?
Jaja:
Miután Chachival beszéltünk sokkal jobban teltek a napjaim és volt bennem egy olyan érzés, hogy újra itthon vagyok.Ma viszont már órára kellett mennem és bár a 7-ből 3 tánc volt akkor is rendesen kifárasztott a matek és a nyelv óra na a fizikáról nem is beszélve.Végül az utolsó óra végeztével elindultam lefelé a bagázzsal az étkezőbe.Szerencse, hogy a fizika tanár mindig megengedi ilyenkor, hogy korábban induljunk így csak a saját osztályommal kellett megverekednem az pedig nem volt nagy dolog.Lenet a sor kiállása után szereztem magamnak levest és spagettit majd egy banánnal még megspékelve indultam el egy asztalhoz.Még annyira nem vagyok jóban senkivel, hogy azonnal vel legyek folyamatosan Chachit pedig nem találtam már az ebédlőben mivel ő korábban végzett.Mikor egy fiú megállt mellett és kérdezett bólintottam egyet majd tovább ettem a levest amivel már párszor leégettem a nyelvem így most óvatosabb voltam.
Chris:
Nem kaptam konkrét választ, de a gesztus is tökéletesen érthetően elég volt, tehát leültem mellé, s miután felfedeztem más ismerős arcokat a környéken, nekik is intettem, köszöntem, ki, hogy reagált érkezésemre. Meglepő, hogy mekkora ez a suli, de ha valaki régóta jár ide, mégis képes állandóan ismerősökbe botlani, általában nem is egybe.
- Jó étvágyat - Szólaltam meg főként a mellettem ülő vörös hajú lánynak címezve de úgy általánosságban mindenkihez szólt. A beceneve nekem mindig is furcsa marad, hiába vagyunk annyi országból itt, vannak ilyen meglepő apróság, amiken fenn tudok akadni.
Nem tudtam, meg merjem-e szólítani, látszólag koncentrált a levesére, amit az első kanál után én is megértettem. Egészen halkan csúszot ki a számon egy felszisszenés, ahogy végigégette a pár cseppnyi leves a nyelvem, majd lefelé indulva a torkom. Erre felkészülhettem volna...
Jaja:
Mondatára csak bólintottam egyet mivel tele volt a szám meg amúgy is ez lett volna a reakcióm.Picit elbambultam magam elé így mikor mebettem a számba még egy kanállal elfelejtettem figyelni a forróra így sikeresen újra leégettem a számat gyorsan letettem a kanalat és elkezdtem legyezgetni.-Hülye leves....-motyogtam magamban halkan és inkább odébb is raktam majd magam elé vettem a tésztát ami azalatt az idő alatt kicsit kihűlt míg a levessel küzdöttem.
Chris:
Alig tettem túl magam a nyelvem okozta traumán, meglepetten, aztán röbiden felenevetve néztem Jaja-ra. Nem kinevetni akartam, csak egy ilyen egybeesést nehéz másképp lereagálni, legalábbis nekem.
- Egyetértek - Azért én még nem adtam fel teljesen a leves elpusztítását, de előbb töltöttem az asztalon lévő vizeskancsóból a poharamba és megittam. Az előző megrázkodtatás után igazi felüdülés volt a hideg folyadék.
- És hogy vagy? - gondoltam a tészta már csak nem olyan meleg, hogy ne tudjon válaszolni, de ha továbbra sem szeretett volna, akkor annyiban hagytam a beszélgetést és inkább a levesre összpontosítottam. Ha nincs beszédes kedvében, nem fogom erőltetni.
Jaja:
-Jól köszönöm...-mondtam egy picit elmosolyodva majd folytattam az evést.A tésztával pedig nagyon ügyesen összekentem magam így gyorsan letöröltem a számat majd folytattam az evést közben gyorsan visszadobtam a számomra feltett kérdést.Oké igaz, hogy nem vagyok társasági lény de attól még ne legyen halott a tér.
Chris:
- Megvagyok, köszönöm - Nem mertem a leves mellett túl hosszú válaszba kezdeni, ha nem figyeltem rá, hajlamos voltam egy rövid fújás nélkül is a számhoz emelni a kanalat mire észbe kaptam. Azért miközben válaszoltam kavargattam, hátha attól jobb lesz, lassan jött meg az eredmény, de ráértem.
- Ott még maradt egy kicsit - Saját arcomon mutattam rá egy az államtól kicsit jobbra lévő pontra. Összekenheti még magát a maradék tésztával, ez igaz, viszont, ha már le akarta törölni az eddigit, jobbnak láttam tájékoztatni a kis bordós pacáról, ami kimaradt a takarításból.
Jaja:
- Köszi...-mosolyodtam el egy pillanatra majd gyorsan letöröltem az arcomat.A tésztával hamar végeztem hisz nem volt forró és így gyorsabban meg tudtam enni mint a levest.Gyorsan visszacseréltem a tányérokat majd óvatosan megkóstoltam a levest és mikor nem éreztem forrónak enni kezdtem.Végre kihűlt így nem történt több baleset.Amint a tányérjaim üresek voltak kibontottam a banánt és letörve belőle egy darabot tettem a számba majd elnyomkodtam a nyxelvemmel és lenyeltem.Mindig is így ettem a banánt.Már néztek bolondnak miatta.
Chris:
Lehet nekem is a fordított sorrendet kellett volna választanom. Mire én a leves kétharmadát megettem, Jaja a tésztájával végzett. Mondjuk tényleg nem rohanok sehova, ráérek a hagyományos sorrendre, vagy hogyan is lehetne ezt megnevezni.
Azért mire ő a banánig jutott, én feladva a leves evést, a tésztám nagy részét megettem, szóval nem sokkal maradtam le. A székem alá csúsztatott táskámból kivettem egy csokis műzliszeletet, az kellett az ebéd végére. Közben néha Jaja-ra pillantottam, aki valahogy nagyon furcsán ette a banánt, arcának mozdulataiból is erre lehetett következetetni. Nem tettem szóvá, vagy kérdeztem rá, miért így csinálja, mindenkinek vannak fura szokásai. |
Jaja:
Mikor párszor rámnézett és elmosolyodott én is magamra eröltettem egy mosolyt majd végül megráztam a fejem.-Ne nézz hülyének...mindenki máshogy eszi...én így!-vontam meg a vllam majd bekaptam egy utolsó falatot is és picit hátra dőltem viszont mikor egy srác megpróbált bejutni mögöttem inkább egynesen ültem és behúztam magam.-Amúgy...nem lenne kedved kilovagolni...magamat meghazuttolom és kimondom most jól esne egy kis társaság!-mondtam picit félénken.Még az osztálytársaim is ritkán hallják a hangomat nem, hogy hristian akit csak látásból ismerek.
Chris:
- Eszembe sem jutott ilyesmi - Emeltem fel a kezem védekezően, s közben mosolyom egészen kiszélesedett. Ennyire az arcomra van írva, mi jár a fejemben? Tényleg fáradt vagyok, ha így kiül minden rá.
A kérdése meglepett, főleg a mellé fűzött "magyarázat". Tényleg nem tűnt olyannak, aki a társaság középpontjában szeret lenni, de ettől még kedves volt és nem volt semmi ellenérvem egy közös rögtönzött lovas túra ellen.
- Benne vagyok - Nem voltam épp lovagláshoz öltözve, de a nadrágom és a cipőm végülis megfelelt a célnak, máskor is ültem már Angie hátán így és nem lett belőle bajunk. Még szerencse, hogy nyugodt típus ő is és én is.
- Van valami konkrét terved vagy csak rögtönzünk? - Nekem nem volt ötletem, több célpont is bevillant a fejembe, ami jónak tűnt, de mivel Jaja hozta fel a dolgot, hagytam had döntsön ő.
Mikor meglett a célpont felálltam, összeszedtem a cuccom és bevártam Jajat, együt indultunk az istállóhoz.
2014.09.12. |
2014.07.10. Legelők
Lauren C. & Chris
Chris:
Még két hét az utazásig. Innsbruck már önmagában tökéletes nyaralási helyszín, de most valahogy mégsem vágytam annyira az egész utazásra meg a többire. Valahogy olyan kedvtelenül szemléltem az előttem álló nyarat, amiből csupán két hetet töltöttem otthon, aztán visszajöttem Angie-hez, mert szívesen töltöttem vele az időm.
- Mi a helyzet nagylány? - Vakargattam meg az orrát, amikor odaértem hozzá. Azt hittem lazán otthagy, mert meg van sértve a távollétem miatt, vagy mert sokkal érdekesebb elfoglaltságai vannak, mint a bolond gazdájával törődni. Mostanában kezd kicsit szeszélyes lenni, mint általában minden nő, csak ő szavak helyett nyerítéssel ad hangot, ha nem tetszik neki valami.
Mintha csak hallotta volna, mire gondolok, szemében bevillant valami sértődésre utaló jel és elindult egy neki tetsző irányba, rám ügyet se vetve. Nevetve engedtem útjára és elindultam vissza a suli épületének irányába, bár nem volt kedvem bemenni, elég ráérősen rakosgattam egymás "elé" lábaimat.
Lauren:
Igazából fogalmam sincs, miért jöttem a legelőkhöz. Salvador mén, így tehát őt feleslegesen keresgélhetném itt, viszont ha már erre fele jártam, akkor gondoltam, megnézem Olinát, bátyám kancáját.
Éppen a hajamat igazgattam, amibe belerepült valami falevél, mikor megláttam egy elvágtázó kancát a gazdájától. Elmosolyodtam és magamban arra gondoltam, hogy jó lenne kicsit ismerkedni. De hogyan? Csak úgy menjek oda és köszönjek? Az úgy elég furán jönne ki. Vagy essek el? De abból csak egy húzásom és nagy valószínűséggel elég erőltetere sikerülne, így azért égnék csak, hogy színleltem az elesést. Olina éppen ekkor startolt le előttem, mire meglepődötten fékeztem le előtte és pislogtam rá. Szerettem a kancát, gyakran lovagoltam rajta, amit Salvador nem nagyon nézett jó szemmel.
- Szia, kislány - mosolyogtam a lóra és megsimogattam a fejét, de ő elnézett, így inkább csak a nyakát tudtam. Olina annak a kancának nyerített, aki elment az előbb látott fiútól. És ha már nála tartunk. Ha jól tudom, eggyel fölöttem jár, most lesz tizenegyedikes. Én meg csak tizedikes.
Chris:
~ Na, szép, faképnél hagy és még arra se méltat, hogy elköszönjön! ~ Alig mondtam végig a gondolatot, már megint belém látott, mert felnyerített. Vagy legalábbis azt hittem, nekem címzi, de láttam, hogy nem engem szemlél, hanem egy másik lovat. Láttam mellette, vagyis pontosabban mögötte két lábat, meg egy kart, amire először furán néztem, aztán elindultam arra, mert valaki volt ott. Közelebb érve ki tudtam venni a lány alakját, aztán az arcát is, bár hirtelen megint nem ugrott be a neve, csak az, hogy ismerem. Kezd egyre romlani a memóriám, korai öregedés, vagy mi ez?
- Hello, szia - Köszöntem, amint halló távolságba értem, nem akartam túl hangos lenni, nehogy néhány erre érzékeny lovat megijesszek, voltak egy jó páran, tuti van bennük ilyesmire "allergiás".
Lauren:
Mikor köszönést hallottam meg, tekintetemet a hang irányába fordítottam és elmosolyodtam. Fuh.
- Szia! - köszöntem neki én is. - Gondolom ő a te lovad - mutattam arra a kancára, aki az előbb elvágtázott tőle. - Nagyon szép - mondtam, mivel biztosra vettem, hogy ő a fiúé.
- Egyébként a nevem Lauren Collins - mutatkoztam be gyorsan, miközben közelebb léptem hozzá és kinyújtottam a kezemet felé. Egyébként ez nem szokásom, de most mégis megtettem. Mellettem Olina figyelte először a másik kancát, majd minket. - És ő pedig Olina - árultam el gyorsan a ló nevét is.
Chris:
- Amikor ő is úgy akarja - Válaszoltam egy széles vigyorral. Már nem nehezteltem Angie-re, a hangulatváltozásait meg kell szoknom, nincs mese.
- Chris Meyer - Megfogtam a kezét és egészen finoman megszorítottam, aztán elengedtem. Mostanság kezd csak feltűnni, ez a gesztus mennyire nem megszokott a mai fiataloknál, és mégis vagyunk mi, akik alkalmazzuk, mert ilyen illedelmesek vagyunk.
- Egy sráccal szoktam látni néha - Töprengtem hangosan, ami lehet elég hülyén hangzott, de tény, hogy így volt. Persze az, kivel látom nem jelenti egyben a tulajdonost is, sokan járkálnak a barátaik, barátnőik lovaihoz szabadidejükben. Én is találkoztam már vele párszor. Mosolyogva simogattam meg a kancát.
Lauren:
- Szeszélyes, mi? - vontam föl a fél szemöldökömet vigyorogva. A mondatából csak ezt tudtam levonni.
- Igen, mert egyébként ő az egyik bátyám lova - mondtam, nehogy abban a hitben váljunk el, hogy azt hiszi, Olina az enyém. Még a végén úgy tűnne, mintha hazudós lennék. - Csak pont erre jártam, még Isten se tudja miért, ezért gondoltam beköszönök neki - paskoltam meg a ló nyakát mosolyogva, aki erre azt hitte, hogy elmehet, így elvágtázott mellőlem. Megráztam a fejem és ciccegtem egy sort, de aztán visszanéztem Christian-ra.
- Egyébként ugye nyelvi szakon vagy és tizenegyedikbe mész? - kérdeztem kicsit hunyorogva, mivel a nap pontosan a szemembe sütött. Tudni akartam, hogy tényleg pontos-e az elgondolásom, és eggyel fölöttem jár ugyanoda.
Chris:
Magamban elismételtem az előbbi nőkkel kapcsolatos gondolatom, ahogy Lauren feltette a kérdését. Találó megnevezése volt a "szeszélyes" Angie mostanság egyre gyakrabban előforduló viselkedésének, nem vagyok oda a rossz szokásaiért, ez gondolom egyértelmű.
- Akkor már értem - Nem tudom, miért kellett ezt hangosan kimondanom és még bólintani is hozzá, de így tettem és tovább néztem a kancát, és a mellette álló lányt. Fejben igyekeztem beazonosítani a bátyját, vagy akár bármelyiket, mert ha nem nyelvbotlás volt akkor több is van neki.
- Hű, ezt így mind rólam? Kezdek zavarba jönni, hogy nekem csak a neved van meg a fejemben. - Enyhén zavarba jöttem ténylegesen, ez leginkább a mosolyom változásán látszott, de nem tűnt el teljesen, csupán arra a néhány másodpercre, míg felfogtam a hallott információkat, ekkor inkább meglepett voltam, mint mosolygós. De túltettem magam rajta és megszólaltam ugye.
- Eltaláltad, mindkettőt. - Azért válaszoltam is, mivel egy kérdésre illik valamit felelni.
- És te? Várj! Had próbálkozzak. - Összeráncoltam homlokom a koncentrálás miatt.
- Te is tizenegyedikes vagy és... zenész? - Nagyon tipp volt az egész, reméltem legalább az egyiket eltalálom.
Lauren:
Elvigyorogtam.
- A lányok sok mindenről beszélnek. És ezért tudok én ilyen dolgokat - mondtam, majd mikor találgatni kezdett, nevetni kezdtem. - Soha nem lennék zenész. Blake - az egyik bátyám, Olina gazdája - gitározik, de egyébként engem nem köt le ez az ág - csóváltam meg a fejemet.
- Szeretnél még tippelni, vagy elárulhatom neked? Egyébként nem kell nagyon messze menned magadtól - mondtam folyamatosan vigyorogva. |
Chris:
Ha nem vagyok felkészülve arra, hogy mellé lőttem, még jobban zavarba jöhettem volna, mint az előbb, de nem így lett, bár nem találtam el egyiket sem. A nyelvisek nagy részét ismerem, Lauren még sem tűnt ismerősnek, maximum arcról, bár nem csoda, ha összekeverem valakivel, annyian járunk ide.
- Te is emelt nyelvis vagy? - Tettem fel végül a kérdést, ami szavai után logikusnak tűnt, de ez már nem az én tippem volt, szóval nem járt érte dicsőség, már ha ilyesmire számítottam volna. Fejben azért végigpörgettem a "listám", hátha mégis rájövök, ismerem őt, csak a memóriám hagy ki mostanság, egyre több mindent elfelejtek.
Lauren:
Aprót bólintottam.
- Igen, méghozzá spanyolon és tizedikbe megyek - árultam el azt, hogy melyik osztályba is járok. - Egyébként, az én lovam egy appaloosa mén, a neve Salvador, akivel együtt űzzük a militaryt - mondtam, bár nem tudom miért most, mikor már régen elhagytuk a lovak kérdést. - És te milyen szakágat űzöl? - érdeklődtem továbbra is, mosollyal az arcomon.
Ezzel fejeződött be a játék, mert ismételten belerondítottak, méghozzá nem is egy páros. :-/ |
2014.06.14. Angelo fagyizója
Alexandra T. & Chris
Chris:
Az elmúlt napokban többet voltam Angie-vel, mint a tanév többi részében. Nevezhetnénk ezt évvégi hajtásnak, vagy bármi hasonlónak, de a helyzet inkább az, hogy több időm jutott rá mostanság a mindenféle plusz elfoglaltság mellett és kihasználtam azokat a röpke órákat, amikor rá tudtam koncentrálni, s nem kellett az edzésekre fókuszálni.
A fagyizó megtelt emberekkel, a jóidőre való tekintettel gyanítom, extra adaggal készültek fel a vendégekre. Sor szerencsére nem volt, leszámítva azt a négy-öt embert, vagy családod, akik mögé beálltam, de nem rohantam sehova, tehát ráértem kivárni, míg én következem. Közben néha körbenéztem, hátha látok ismerőst, akivel esetleg elüthetem az időt, vagy társaságot, akikhez becsatlakozhatnék, ám mindössze egyetlen párost köszönthettem, míg egy helyben ácsorogtam, viszont ők is távozni készültek. Nem vagyok nagy kívánságokat szóró típus, de: Bárcsak jönne valaki, mert egyedül azért nem olyan az egész.
Alexandra:
Az évvégi hajtás a mai nappal véget ért, így délután volt időm lemozgatni Momentot és Vampire-t is, akik minden törődést szívesen fogadtak, hiszen az utóbbi hétben kevesebb időt töltöttem velük. Na, persze a maguk módján örültek ennek, hiszen Vampire először a bosszút választotta, hogy tudassa velem, nem szereti, ha napokra ott hagyom - így fél óra alatt sikerült felnyergelnem, kétszer préselt a falhoz, egyszer húzta meg a hajam (amit egyébként mostanában egyre gxyakrabban tesz, nem ártana majd leszoktatni róla) és a pályára vezető úton is megállt legalább négyszer, úgy tíz-tíz percre. Persze, egy bolond százat csinál, így Momento eltanulta tőle, hogyan is működik ez, tehát mindezt duplán kaptam, de valahol éreztem, hogy megérdemlem.
Ezek után szükségem volt egy kis kikapcsolódásra, tehát elindultam a falu felé, hogy találjak egy olyan elfoglaltságot, ahol senki sem szeretne az idegeimmel játszani. Na, persze imádom a lovaim, de néha igencsak fel tudnak húzni, pedig nem vagyok egy idegbeteg típus.
Eredeti célom nem is a fagyizó volt, viszont amikor elsétáltam mellette, ösztönösen megkívántam a hideg édességet, és a sor sem volt hosszú, így hát beáltam. Előttem csak egy néhány család és egy fiú várakozott - ez utóbbiról feltételeztem, hogy rosenbergi, bár még nem láttam az iskolában.
Chris:
Már kezdtem feladni a reményt. Komolyan, a sulinkban annyi ember megfordul, rengetegen járnak mindig át ide, és most mégis senki sem akar erre jönni, csak úgy véletlenül, vagy célirányosan, egyremegy, a lényeg, hogy találkozzak valakivel, akivel elüthetem az időt.
A sor haladt, már hátra se néztem, ki áll be mögém, míg oda nem értem a pulthoz.
- Hello, egy kókuszt és egy citromot kérek - kissé hadartam a mondatot, de úgy tűnik érthető volt, mivel a lány már ugrott is és egy tölcsérbe egymásra halmozta a két gombócot. Átadtam a pénzt, elvettem a fagyit és a visszajárót, aztán elindultam kifelé. Mögöttem nem sokkal egy fiatal lány várakozott, azonnal felismertem, bár a nevére nem emlékeztem, de be tudtam azonosítani a csapatot, akikkel lenni szokott. Intettem neki köszönés gyanánt, majd tovább sétáltam és leültem kint a teraszon a csekélyszámú szabad asztalok egyikéhez. Végszóra azért befutott egy ismerős arc, s nem akarok telhetetlennek tűnni, de egy jobban ismert diáktásra számítottam.
Alexandra:
A sor szerencsére gyorsan haladt, mert egyébként nem éreztem túl nagy kedvet ahhoz, hogy sokáig ott szobrozzak a harminc fokban. Persze, társasággal elviselhető lenne ez a hőség, de jelen pillanatban csak a farmershortom meg a világos, kissé bő pólómnak köszönhetően nem gyulladtam meg.
Mikor a néhánnyal előttem lévő fiú kért, már nézhettem a kínálatot, így mire odaértem, tudtam mit szeretnék - egyenesen utálom, ha ilyen helyzetekben rám kell várni, ezért mindig előre kinézem, mit szeretnék. Az említett fiú kifelé menet intett nekem, gondolom, köszönés gyanánt, és csak reméltem, hogy tényleg felém szólt az üdvözlés, mert halvány mosollyal visszaintegettem, aztán elhadartam a pincérnőnek, hogy kókuszt szeretnék csokival. A legtöbb helyen ezt eszem, ugyanis az előbbit imádom, enni is, az illatát is, mindkettőt minden formában, a csokiból meg valószínűleg raklapnyit tudném megenni egy nap, csak hát azt azért mégsem lehet.
Kiverekedtem magam a teraszra, mert a légkondícionált helyiségben egy fél széknyi hely sem maradt, de csalódottan láttam, hogy kint sem különb a helyzet. Egyedül az ismerős-ismeretlen srác mellett volt hely, így hát megindultam felé, merthogy nem akartam egyedül szobrozni, meg amúgy sem rossz egy kis társaság.
- Szia - köszöntem neki, azon imádkozva, hogy tényleg egy suliba járjunk, és a gyenge memóriám nem ver át. - Ha nem zavarok, leülhetek ide? Máshol nem igazán van szabad hely - néztem körbe egy fél pillanatra, hogy meggyőzödjek róla, tényleg így van, és nem csinálok totális hülyét magamból.
Chris:
- Persze, gyere csak - Anélkül, hogy felálltam volna kihúztam neki a jobb oldali széket, mivel az a kezem volt jelenleg szabad. Mosolyogva néztem a lányra, mégis meghallgatta valaki a kívánságom, küldött egy ismerőst, aki megment az unalomtól. Plusz, ha a dolgok jó oldalát nézzük, újbba embert ismerhetek meg, aki az elmúlt évek alatt nem sikerült.
- Szia, Chris vagyok... egyébként - lehet, hülyén hangzott ez a bemutatkozás, főleg, mivel már beszéltem, mielőtt köszöntem, illetve... mindegy, szóval olyan túl hivatalosnak hatott az egész Azért én rendületlenül mosolyogtam, közben időről-időre pusztítottam a fagyim, citrom... az egyik kedvencem.
Alexandra:
- Köszi - mondtam még mindig mosolyogva, aztán lehuppantam a székre és keresztbe téve a lábam hálát adtam, hogy nem küldött el melegebb éghajlatra és kezdtem úgy érezni, nem volt rossz döntés eljönni errefelé.
- Lexi - viszonoztam röviden a bemutatkozást, és örültem, hogy vele nem kell kezet fognom, ugyanis eddig akárkivel találkoztam, mindenkinek viszonoztam a gesztust. Mármint, nincs bajom az olyasfajta üdvözléssel, csakhát számomra furán hat, hogy egy velem egyidőst így üdvözöljek.
Chris:
Egy rövid gondolati átfutott az agyamon, hogy a kezem illedelmesen felé nyújtsam, de valahogy a formaságokat úgy éreztem, kivételesen elhagyhatom, hiszen ő is olyan fiatal, mint én, ha mégis baja lenne vele, majd szól vagy jelez, vagy elkönyvel bunkónak, aki még ezt se tudja, rá bízom.
- Ez az egyik legjobb hely - Tekintetemmel befelé böktem. Pocsék témaválasztás volt, a semminél viszont több, talán kezdének is elég. Vagy megtörni a csendet. Szóval sok mindenre, de önmagában nem ér túl sokat. Márt megint értelmetlen dolgokon agyalok, ez a fáradtság jele.
Alexandra:
- A tömegből ítélve elhiszem - néztem végig a soron, meg a teraszon és a bent ülő embereken. Ennyi mindenki nem gyűlik össze valami legalja helyen, ráadásul a fagyi is finom. - Bár még nem igazán jártam erre, a falu is eléggé új nekem. Mondjuk, nem mostanában jöttem, de az elmúlt néhány hónapban nem voltam errefelé - gondolkoztam hangosan. Fogalmam sincs, miért beszélgettünk a fagyizóról, de ez jobb témának bizonyult, mintha csak ültünk volna egymással szemben.
|
Chris:
- Hozzá kell tenni, nincs sok belőlük a faluban - Ezt azért nem ártott megjegyeznem, főleg miután elárulta, hogy kettőnk közül ő érkezett később. Közben kényelmesen hátra dőltem, a fém szék nyomta a hátam, de ettől függetlenül elviselhető volt, és legalább hideg, egy ideig.
- Szóval idén jöttél? - Megint meg akart állni a beszélgetés, amit valahogy meg kellett akadályozni. Feldobtam tehát egy témát, megint, ami először eszembe jutott.
Alexandra:
- Igen, a félév előtt néhány nappal - mondtam. Szerencsétlen időpontban sikerült az iskolaváltás, pont a félévi rohanás közepébe csöppentem bele, de végül sikerült beilleszkedni az új társaságba. - De szerencsére akkor gyorsan lement a nagy felhajtás, mindenki inkább a jegyeivel törődött, én meg örültem neki, utálok új lenni, ráadásul senki ismerős nem volt az osztályban - tettem hozzá. Én szerencsétlenebbül jártam, mint például a húgaim, ők ott voltak egymásnak, egy osztályban. Bár, az sem jobb, elvégre ikrek, ugyanúgy néznek ki, kétszer annyi idő, míg megszokja és befogadja őket a közösség.
- Egyébként Te hányadikas vagy? - kérdeztem egy pillanatra összehúzott szemöldökkel. Valahol hozzám hasonló korban helyeztem volna el, de nem igazán volt konkrét tippem arra, hány éves is lehet.
Chris:
- Pont ezt akartam mondani, hogy egyszerre szerencsés voltál meg nem is. Én se szeretek megszokott csapatokba kívülállóként bele kerülni, de szerencsére én együtt kezdtem velük anno, akkor még mindenki újnak számított. - Áttértem közben a kókuszra, ami az egyik favoritom mégsem ettem még itt egyszer sem, pedig többször volt már a lehetséges jelöltek listáján. Ismét nem lepett meg, a véleményem abszolút pozitív, pont olyan, amilyennek lennie kell. Megint nem arra figyelek, amire kéne.
- Tizedikes, de már nem sokáig, ha minden igaz - Furcsa, hogy már vége az évnek, teljesen olyan érzésem van, mintha a félév alig telt volna el, erre már végzünk is, fura.
Alexandra:
- Én is sokkal jobban örültem volna, ha együtt kezdhettem volna velük, vagy esetleg maradok Chicagoban - gondolkoztam el, de aztán inkább kijavítottam magam. - Illetve, itt jobb, mint a régi sulimban, de ott ismertem mindenkit - helyesbítettem, nehogy úgy tűnjön, utálok ide járni, viszont ott azért annyiból jobban tetszett a dolog, hogy a jól megszokott közösségbe sétáltam be minden nap, és csak két utcányira áll a ház az iskolától, nem több ezer kilométerre. Na, de inkább nem panaszkodok, mert míg mások tök egyedül érkeztek ide, velem addig jött az egész családom a nagyszüleimet kivéve, tehát elég ritkán maradhattam egyedül. Amit egyébként nem is bánok.
Magamban megjegyeztem az infót, miszerint csak egy évvel idősebb nálam. Ezek szerint nem az évfolyamtársam, tehát az osztályban idén nem láthattam. Ezek szerint a nővérem évfolyamtársa, lehet, hogy az osztálytársa, bár kevés az esély arra, hogy a sok szak közül egyre járjanak.
2014.06.19.
(Alexandra usere három nap után zárt, így félbeszakadt a játék... |
2014.04.10. Kastélykert
Lindsey & Chris
Chris:
Fogtam a francia könyvem, fülembe varázsoltam a kedvenc mixem és mp4-em zsebembe süllyesztev elindultam kifelé. Szabad levegőre vágytam, az iskolai falai közt egyáltalán nem jó érzés egy fél napot bezárva tölteni. Ha már tanulnom kell, legalább olyan helyen tegyem, amit szeretek. Leültem a kertben egy üres, szimpatikus padra, beállítottam a zene hangerejét és felcsaptam a könyvet a tizenhetedik fejezetnél. Mikor ránéztem az első feladatra beugrott, hogy mit felejtettem fent. Belül átkozódva kutattam át a zsebeimet, de sehol sem volt a ceruzám vagy akár egy toll, ami hasznomra lenn. Körbenéztem, van-e kint ismerős arc, netán, aki szintén tanul és kérhetnék tőle kölcsön. Nem volt túl sok kedvem visszasétálni érte.
Lindsey:
Kínzásnak tűnt a szobában csinálni a házimat, pedig már csak a spanyollal szenvedtem. Az emelt nyelvi osztály átka. Kint egészen jó idő volt, így, hogy ne idegeskedjek tovább és bízva abban, hogy a szabad levegő segíteni fog felkaptam a cuccaimat és lesiettem a kastélykertbe. Ahogy láttam, nem csak én tanultam kint, annak ellenére, hogy közeledett az év vége és mindenki gőzerővel tanult, főleg a végzősök, tömve volt az udvar, csak éppen halkan beszélgető, vagy csendben a könyveik fölé görnyedő diákokkal. Körbenéztem, merre találok üres helyet, végül egy olyan padnál álltam meg, melyen egy velem körülbelül egyidős fiú ücsörgött.
- Szia - néztem rá halvány mosollyal - csatlakozhatok esetleg? - kérdeztem halkan, hogy ne zavarjak meg másokat.
Chris:
- Amennyiben lehet egy pofátlan kérdésem, persze - Mivel a két ismerős arc, akiket megkérdeztem, nem tudtak segíteni rajtam, más taktikához kellett folyamodnom. Jó, nem fogok végigfeküdni a padon, hogy a lány ne tudjon leülni, de azért legalább reménykedtem, hátha megszán, mivel, ahogy láttam ő is tanulni akart idekint. Remek választás. Ha még lesz is nála egy ceruza, külön öröm lesz mellette ücsörögni a könyvem fölé görnyedve, komolyan. Ahogy láttam spanyolt tanul, a közös téma ezzel kilőve, már, ami a jelenlegi lehetőségeket illeti. Végülis, nem muszáj egyből beszélgetnünk, meg, amúgy is olvasni jöttünk ki, tehát a hallgatás sem olyan rossz dolog.
Lindsey:
Kissé megdöbbentem a felvetésétől, de most komolyan, erre mit kéne mondanoom. Hálásan biccentettem, s tőle kissé távolabb helyet foglaltam, a cuccaimat is lepakolva. - Mondd nyugodtan - mosolyogtam aztán rá, kissé tanácstalannak tűnt. De engem nem volt könnyű kihozni a sodromból, úgyhogy, ha tényleg húzósabb kérdést is akart feltenni, állok elébe örömmel. Kíváncsian fürkésztem az arcát, komolyan felkeltette az érdeklődésem, mit is szeretne kérdezni. Érdekesen indul ez a hosszú, tanulósnak érkező délután, de azt hiszem, nem bántam meg, hogy lejöttem a kastélykertbe és nem a szobámban folytattam a készülést.
Chris:
Igen, így számítottam. Furán nézett rám, mire elnevettem magam, nem bírtam megállni, mert igaza van, tényleg érdekesnek hatott, hogy egyből így "köszöntem neki". Ja, tényleg, az le is maradt.
- Bocs, ez lemaradt: Szia Lindsey! - Bocsánatkérően húztam el a szám, ami abban a néhány másodpercben leginkább grimasznak tűnhetett. neki.
- Nincs véletlenül egy felesleges ceruzád? Én elfelejtettem magammal hozni. - Vontam vállat újabb mosolyszerű grimasszal, aztán feladtam és egyszerűen csak mosolyogtam, mint bármikor máskor.
Lindsey:
- Szia - nevettem fel, elég érdekes helyzet volt. Aztán kíváncsian hallgattam a kérdését. - De, van több is - kerestem elő az említett tárgyakat, hogy tudjon válogatni. Ez volt a pofátlan kérdés? Hát szerintem egyáltalán nem, de azért aranyos volt tőle, hogy ilyen körülményesen bevezette.
- Francia házi? - pillantottam a könyve felé. Nem mondom, hogy a spanyol egy könnyű nyelv, de számomra az örök rejtély a francia volt. Ismertem pár franciát a suliban, és mindig leesett az állam, mikor az anyanyelvükön beszéltek. Nem hittem volna, hogy meg tudnám tanulni valaha is.
Chris:
Köszönöm - Kiválasztottam egy sima egyszerű narancssárgára festett grafitceruzát. Mindegyik szépen ki volt hegyezve, meg se lepett, a lányok többsége még erre is oda tud figyelni, nekem valahogy ez kimarad és az adott pillanatban szembesülök a lustaságommal.
- Az. Ma szembesültem vele, hogy holnapra meg kellene csinálni, szóval ideje elkezdeni. - Ismét vetettem egy pillantást a kezében lévő könyvre, miután a sajátomról levettem a szemem. Spanyol. Egyszerűnek mondják, de szerintem egyik nyelv sem bonyolultabb, mint a másik, csak hozzáállás kérdése. Én szeretem őket tanulni, aki nincs annyira oda érte, annak persze, hogy nehezebb a dolog. Vagy ez csak a szerencsén múlik? Fogalmam sincs.
- Spanyol? - Kérdeztem vissza tekintetemmel a könyvre bökve, aztán újra az arcát néztem.
Lindsey:
Miután választott, elraktam a többi íróeszközt, kivéve azt, amelyikkel dolgoztam. Halk sóhajjal néztem le újra a könyvemre. Már nem sok lett volna hátra, de most valahogy nem volt hozzá kedvem, habár általában szeretek vele bíbelődni, különben nem mentem volna nyelvibe.
- Igen - bólintottam mosolyogva, mikor ő is kérdezett. - Mi meg témazárót írunk következő órán és a tanár ajánlott egy csomó gyakorlófeladatot. Gondoltam, pár nem árt - közben gyorsan megkerestem, hol tartottam, szerencsére nem felejtettem el megjelölni, mielőtt lejöttem, pedig hajlamos voltam rá, nagyon is. Tűnődve végigpillantottam a feladaton, de közben Christian-re is figyeltem persze.
Chris:
- Témazárót? Itt az év vége lassan, ilyenkor nem arra szoktak a tanárok gyúrni? Minél több, minél vaskosabb legyen az anyag, hogy ne legyen egyszerű dolga a diákoknak a tanulásnál. A többi tanárnál legalábbis ezt tapasztaltam eddig, de úgy tűnik a ti spanyoltanárotok másképp látja a helyzetet. - Alig, hogy végiggondoltam, mit mondott Lindsey, eszembe jutott egy újabb feladat, ami az agyamban lévő listáról valahogyan lekerült. Jövőhéten három röpdolgozatot is írunk, matekból, angolból meg irodalomból. Arra hétvégén még tanulnom kell, remek. Pedig azt terveztem kicsit több időt töltök Angie-vel, ránk férne pár kötetlen közös program.
- És hogy van Sunflower? - kérdeztem rá, mivel Angie emlegetésétől eszembe jutott Lindsey kancája, akivel szintén összefutottam már egynehányszor.
Lindsey:
- Egész rendes tud lenni, azt mondta, kevés a jegyünk - csóváltam a fejem - pedig azért dolgoztatott minket rendesen - mondtam, aztán a pillanatnyi csendben sikerült egy kicsit továbbhaladnom a feladattal is, de nem zavart, hogy beszélgetünk közben, sőt, így még könnyebb is volt tanulni. Tudom, nem mindennapi szokásaim vannak olykor.
- Ó, jól van, köszöni! Hisztis, mint mindig, de attól még szerethető - mosolyodtam el. - És Angie? - kérdeztem kíváncsian, Chris lovára gondolva. |
Chris:
- Minden tanár azzal jön, hogy kevés a jegyünk? Szerintem ezt a kifejezést használják dícséret vagy köszönés helyett. - Annyit hallottam már tőlük ezt a magyarázatot a dolgozatírások előtt, hogy a fülemen jött ki. A zsebemből kilógó fülhallgatót, amit még az imént, mikor Lindesy megjelent kivettem a fülemből, visszanyomtam a helyére és kezembe vettem a ceruzát, mint, aki tanulni akar. A helyzet azonban inkább az ellenkezője volt, elment a kedvem tőle, hiába a nyelvek iránti szeretetem, meg a szorgalmam, amiket a tanárok szintén szeretnek hangozatatni a diákoknak jó vagy rosszz értelemben.
- Erre most majdnem mondtam valami gonoszat, de még a végén magadra vennéd és nem akarlak megsérteni. - Nem is értem, miért magyarázkodtam, hiszen csak gondolatban mondtam ki, "Minden lány hisztis.", ami azért nagyrészükre valóban igaz, Lindsey viszont típikusan az a lány, aki a kivételek táborába tartozik.
- Angie tegnap összefutott a parton egy rámenős udvarlóval, még azt heveri ki, de amúgy megvan, köszi. - Mosolyodtam el ismét, mivel a kis magyarázkodásomkor az mintha valahogy eltűnt volna az arcomról.
Lindsey:
- Azt még egy tanártól sem hallottam, hogy sok lenne a jegyünk - nevettem fel kissé keserűen, pedig szívesen megnéztem volna egy ilyen jelenetet. De úgy tűnik, erre még várnom kell, arra még nagyobb volt az esély, hogy ez a momentum kimarad az életemből. Míg gondolkoztam, közben azért sikerült befejeznem a feladatot is, aztán újra Chris-re néztem, aki ekkor újból megszólalt.
- Jaj, ugyan már, mondd nyugodtan - mosolyodtam el. Most már kíváncsi voltam, hogy mit szeretett volna mondani. Mikor Angie-ről beszélt, elnevettem magam. - Nem is csodálom, hogy vannak udvarlói - jót mulattam az eseten, de nem ragoztam tovább. De most komolyan. Szegény Angie. Megnéztem, milyen feladatok vannak még az oldalon, volt még egy, amit bejelölt a tanár, de viszonylag könnyű volt és azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó, amit megcsinálok, hisz már előtte is megoldottam egy párat, mielőtt lejöttem volna.
Chris:
- Ilyet még akkor se mondanának, ha a láztól beszélnének félre, hidd el - Vele nevettem, bár a szavaim komolyan gondoltam, már amennyire tapasztalataim engedték, mert tényleg nem hallottam még ilyet tőlük, elképzelni sem tudok egy ilyen helyzetet. Beírtam három szót a könyvembe, aztán megint inkább Lindsey-re figyeltem, ez a francia dolog sehogy se akar összejönni ma nekem.
- Nem fontos - Legyintettem. Hülye lennék megmondani neki, egyre biztosannak tűnt, hogy vagy lecsapna vagy sértetten itthagyna, és egyike se akartam.
- Azért lassan már megtanulhatná kezelni őket, mindig én mentem meg tőlük. - Kiszélesedő mosollyal gondoltam végig, hányszor áltam közé meg a "barátkozó" csődörök köz.
Lindsey:
Csak egyetértéssel tudtam reagálni arra, amit mondott, aztán tovább hallgattam, amit Angie-ről mesélt. - És ki a legújabb kérő? - néztem rá, bár nem voltam benne biztos, hogy ismerem a lovat, de ki tudja. Közben elkezdtem csinálni a következő feladatot, amiben csak a jó megoldást kellett kipipálni a választási lehetőségek közül, de, ha Chris válaszolt, rögtön rá figyeltem. Sunflower egyébként is elég ellenséges tudott lenni még csődörökkel is, ő inkább elhajtotta őket, mint elfutott volna előlük, de mindig is azt vallottam, alovak legalább annyira különbözőek mint az emberek.
Chris:
- Összefutottam egy új lánnyal tegnap a parton. Boonak hívják, és az ő pónija próbékozott Angie-nél. Azt hiszem Soldatnak hívják, de ebben most így hirtelen nem vagyok annyira biztos. - Próbáltam emlékeimet előkotorni mélyről, mert, ha nem csalnak, akkor tényleg így hívják, de a névmemóriám elég pocsék, főleg, ha addig ismeretlenekkel hoz össze a sors véletlenül. Képileg azonban mindkettel előttem volt, szóval, ha most itt elsétálna előttem bármelyikük, biztosan felismerném.
- De ezt leszámítva kedvesek, ami csak jó, ha mondjuk közös munkáról van szó, például. - Tettem még hozzá, aztán egy újabb rövid szünet következett részemről, ami mondandóm befejezésétől Lindsey megszólalásáig tartott nagyjából. Közben újabb szavak kerültek a könyve, ha lassan is, de haladok, nézzük a pozitív oldalát. Plusz, legalább nem unatkozom.
Lindsey:
Halvány mosollyal néztem Chris-re és hallgattam a szavait, aztán halkan felnevettem. Nehéz volt elképzelni, ahogy Angie megijed egy helyes, macsó kis pónitól, de ezek szerint nem lehetetlen.
- Ez érdekes történetnek hangzik - mondtam végül, aztán elgondolkozva bólintottam a következő megjegyzésére.
- Elképesztő, milyen gyorsan terjednek a hírek - jegyeztem meg később, mikor az utolsó három általam jónak vélt megoldást is bejelöltem és becsuktam a könyvem - Múlt héten találkoztam egy új diákkal, Ally-nek hívják, és tudod, miről jegyzett meg? A farsangi kengurujelmezemről, amiről a barátnője mesélt neki - nevettem el magam hitetlenkedve. - Aztán meg felülhettem az egyik lovára szőrén. Sunflower-rel soha nem tudtam volna megcsinálni, hihetetlen volt - meséltem csillogó szemekkel, miközben elpakoltam.
Chris:
- A kenguru jelmezed, igen, még rémlik - Nevettem fel egészen röviden az emlék hatására. Az én jelmezem kevésbé volt ilyen ötletes, de a kengururól sokáig hallottam még utána is.
- Igazán ötletes jelmez volt, le a kalappal. Már tudom kihez kell mennem legközelebb tanácsért. - Kacsintottam rá egy vigyor kíséretében. Újfent a könyvemre fordítottam tekintetem, írogattam még néhány szót, de nem sokat. A kedvem valahogy kezdett elszállni a dologtól, már amúgy sem kellett törnöm a fejem rajta túlzottan, eleget gyakoroltuk ezt a részt az elmúlt x hétben. Szóval inkább a lányra koncentráltam, még ha néhány pillanatig nem is így tűnt volna.
Lindsey:
- Hát... Köszönöm - mosolyodtam el halványan, de elég rendesen sikerült zavara hoznia. Nem voltam még mindig hozzászokva, hogy a jelmezem dicsérjék, ennyi idő távlatából is nagyon furcsa volt az egész. Bár azt hiszem, annál nem volt semmi zavarbaejtőbb, mikor kihívtak, hogy megnyertem. Nagyon megdöbbentett, de soha nem jutott eszembe kérkedni vele.
- Majd gondolkozom. Annyi idő alatt biztos kitalálok valamit - nevettem fel. Igazából nagyon jól esett, hogy ezt mondta, megszoktam már, hogy én elveszek a tömegben, és, hogy valaki tanácsot kérjen tőlem... Nos, az elég ismeretlen szituáció volt, ami engem illet. De örültem neki, nem, mintha valaha is vágytam volna a kifejezett népszerűségre. Csendben figyeltem, ahogy írja a háziját.
- Mindig is imádtam a nyelveket, de a francia sohasem vonzott. Tényleg olyan nehéz, mint mondják? Mert van francia osztálytársam, és mindig csak nézek, mikor a húgával beszél, úgyhogy innen nézve nagyon annak tűnik - kíváncsiskodtam, remélve, hogy nem zavarom. Persze ezt a magam visszafogott módján tettem. |
Chris:
- Nem nehezebb, mint más nyelvek - Mondtam, mikor kifejtette a francia iránti véleményét. Igazából nekem minden nyelv egyforma, jó, vannak nehezebben megjegyezhetőek meg könnyebben, de egy kis türelemmel és figyelemmel bármit el lehet érni, akart kérdése.
- Akár ugyanezt kérdezhetném a spanyolról. Ha hallasz egy anyanyelvű spanyolt beszélni azt várod, mikor törik bele a nyelve a hadarásba, de ha tanulod egy ideje a nyelvüket, rá fogsz jönni, néhány szót mennyire ki lehet belőle érteni, aztán egyre többet és a végén már érted is az egészet. Az egész figyelem és türelem kérdése. A francia sem nehezebb, mint a többi, csak annak tűnik, mert érdekesebb a kiejtése, mint mondjuk az angolnak. Nekem pont ezért tetszik. - Fejeztem be a hosszúra nyúlt magyarázatot, amibe sikerült talán a kelleténél kicsit jobban belemelegednem, szóval lehet nem is a kérdésére válaszoltam, de azért remélem legalább részben eltaláltam, mire gondolt.
Lindsey:
A megjegyzésére bólintottam, teljesen igazat adtam neki. Aztán csak halvány mosollyal hallgattam a magyarázatát, a teljes figyelmem rá összpontosítva. Jó volt hallani, hogy valamibe ennyire belelovalja magát, és szeret róla beszélni. Én pedig szívesen hallgattam, a sok gyakorlás után különösen jól esett egy kicsit beszélgetni valakivel.
- Ebben van valami - bólintottam tűnődve. - A magam részéről a francia egy lehetetlen küldetés, a nagyon speciális nyelvek nem igazán a szakterületem, amikben sok olyan hang van, ami ritkán fordul elő. De nagyon tisztelem azokat az embereket, akik ezeket is képesek megtanulni - szélesedett ki a mosolyom. Bár állítólag nekem is volt nyelvérzékem, ezért is jöttem erre a szakra, de nem álltam a helyzet magaslatán, voltak nálam sokkal zsenibb emberek is, akik mire idejöttek már rendelkeztek két nyelvvizsgával. És ki tudja még milyen sokra viszik.
- Ha végeztél esetleg kikapcsolódásképp nincs kedved lovagolni egyet? Hátha Angie is megnyugodna. És Sunflower-re is nyugtató hatással lenne - néztem rá kíváncsian. Láttam, hogy nem igazán van kedve a franciatanuláshoz, csak próbáltam motiválni, hátha így szívesebben csinálja, nem, mintha zavart volna, hogy velem beszélget, de gondoltam jobb, ha túl van rajta és utána az eszmecserét folytathatjuk akár lovaglás közben is.
Itt a játék közös megegyezés alapján megszakadt, időhiány és mások játékának felbukkanása miatt. (Ez az egyik dolog, amivel piszok könnyen fel lehet bosszantani. ) |
2014.06.07. Lovagterem
Chris & Meara
Chris: Azt beszéltük meg, hogy a terem bejáratánál találkozunk. Szokás szerint előbb értem ide, igaz csak néhány perccel, de legalább láthattam néhány ismerős arcot, és válthattam néhány szót velük, bár ezt máskor is megtehettem, szóval leginkább az idegességem próbáltam leplezni a segítségükkel. Mosolyogtam, nyugodtnak tűntem, miközben belül egy nagy zavart éreztem, és akaratlanul is abba az irányba bámultam, amerről Mea-nak kellett érkeznie. Persze, ha ezt észrevettem, azonnal más látnivalót kerestem magamnak, de többször sikerült arra nézni, mint másik irányba.
Mea: Izgatottan vártam ezt a napot, a végzősök bálján először volt olyan ember, akit közelebbről ismertem, és végzős volt. Persze látásból minden évben ismertem őket, de azért a nővéremmel való kapcsolatom más volt. Nem terveztünk együtt menni, volt selytésem, ő kivel érkezik majd, de nekem egészen ma délelőttig nem volt partnerem, ami nem is igazán zavart. Igazából nagy meglepetésként ért a meghívás, valójában csak párszor beszéltünk a fiúval, nem ismertük egymást túlzottan, de amikor összehozott vele a sors, mindig rendes volt, na, meg semmi okom nem volt rá, hogy visszautasítsam a meghívását, sőt, kedvesnek találtam. A ruhaválasztást nem vittem túlzásba, végüül egy zöld egyberuhánál maradtam, ami a térdem alatt végződött. Elég lenge volt, így gondoltam, nem fogok megsülni. A hajam egy fonatban verdeste a hátam, gondoltam így melegít a legkevésbé, na, meg régi szokásom ellenére már rég hordtam így. – Oh, szia. Ugye nem vársz régóta? – Léptem oda Christianhez, mikor megpillantottam az általános, bál kezdetekor már megszokott kavalkádban. – Nem megyünk beljebb? – Kérdeztem, mikor egy csapat izgatotttan futkosó ötödikes majdnem elsodort minket. Nem volt szerencsés a bejárat közelében álldogállni, bár semmiképp sem szerettem volna ráerőltetni a dolgot.
Chris: - Szia - Pont akkor "lopakodott mögém", amikor nem oda néztem és ezért tényleg meglepett az érkezése. Mosolyogva fordultam felé és iszonyú nehéz volt megállnom, hogy ne nézzek végig rajta, mert az nálam mindig egyenlő a lebukással.
- Nem, dehogy, csak most jöttem én is - Féligazság az majdnem igazság, és ha úgy vesszük tényleg nemrég értem ide, az a tíz perc ide vagy oda, nem számít.
- Öhm... nagyon jól nézel ki - Azért néhány futó pillantást mégis megengedtem magamnka, és be kellett vallanom a zöldnek ez az árnyalata tökéletesen illik hozzá, nagyon jó választás volt. Miközben ezt megállapítottam, karom lovagiasan felé nyújtottam és ha minden igaz elindultunk befelé. Áldottam az eget, hogy nem erőszakoltam magamra a zakómat, a fehér, hosszú ujjú ing és a fekete öltönynadrágom így is elég melegnek tűnt.
Mea: - Akkor jó. – Mosolyodtam el kissé megkönnyebbülten, nem szerettem volna megvárakoztatni. – Öhm, hát, köszi. TE is csinos vagy. – Pirultam el kissé, nem voltam hozzászokva az ilyesféle párbeszédekhez, de nagyon kedvesnek tűnt. Igazából eléggé zavarban voltam, bár egyenlőre az előbbit kivéve sikerült úgy ahogy elrejtenem, nem nagyon mutattam az érzéseim azok előtt, akik nem igazán ismertek. Nem mintha szégyeltem volna, csak egyszerűen ilyen voltam, na. Az udvariassága méginkább rátett a dologra, de azért mosolyogva indultam el mellette, furi helyzet volt, azt meg kell hagyni. Csendben maradtam, a gondolataim eléggé lekötöttek, na, meg az is rendesen közrejátszott a szótlanságomban, hogy nem nagyon tudtam, mit mondjak. Reméltem, azért ő bedob valami témát, hosszútávon kínos lett volna ez a csend.
Chris: Van az a helyzet, amikor minden klappol, ki vagy öltözve, oldaladon egy gyönyörű lány, sétáltok és tudod, hogy valamivel meg kéne törnöd a csendet kettőtök között, de egyszerűen semmi használható nem jut eszedbe.
- Milyen sok végzős van idén, tavaly mintha kevesebben lettek volna - Magamban átkozódtam egy sort, amiért ennél jobb témát nem tudtam kitalálni, de legalább valamivel elkezdtem, ez is haladás.
Mea: Lassan elindultam mellette, és már épp azon törtem a fejem, hogy valami témát mégis be kéne dobnom, mielőtt úgy néznénk ki, mint akik csendkirájt játszanak, de szerencsére beelőzött. – Igen, most tényleg sokkal többen vannak. – Bólintottam rá, ezt már én is észrevettem valamelyik nap. Igen, mikor épp fáradt voltam, vagy unatkoztam, voltak ilyen érdekes gondolataim is. Na, jó, egyébként semmi bajom nem volt épp akkor, csak szokásomhoz híven elbambultam, de ez azért így mégis jobban hangzot. Vagy nem? – Te egyébként mit szeretnél csinálni a suli után? – Kérdeztem. Nem tudom miért pont ezt, a végzősökről ez jutott legelőször eszembe, és gondoltam, jó lesz, ha nem csak ő tartja fen a beszélgetést.
Chris: - Lehet, elég elcsépelt válasz lesz, de az egyik tervem, hogy tolmács legyek, a másik, hogy tanítsak - Bárkitől megkérdeztem ugyanezt, mind valami különleges, frappáns dolgoggal rukkoltak elő, amiben sokkal kevesebb sablonosság van, mint az én terveimben. Persze, az a fő, hogy én élvezzem a munkám, de egyszerűsége miatt talán kevésbé hangzik jól, mint azok, amiket általában mondani szoktak.
- És te? Neked mik a terveid? - Kérdeztem vissza, ha már úgyis ennél a témánál voltunk. Közben odaértünk az italok asztalához, pontosabban megközelítettük, de úgy gondoltam, nem árt, ha egy pohárral magunkhoz veszünk, amíg sétálgatunk.
- Kérsz valamit? - Intettem az asztal irányába. Ha igen, szereztem neki a választott italból, de magamnak mindenképp hoztam szénsavmentes ásványvizet.
Mea: Figyelmesen hallgattam a terveit, szerintem egyik sem volt elcsépelt. Igazából ha azt nézzük, tényleg volt jópár ilyen foglalkozású ember a földön, de még egy csomó ilyet lehetett volna mondani. Na, meg az a lényeg, hogy ő mit szeretne, nem az, hogy az adott dolog, mennyire népszerű, vagy van divatban a fiatalok körében. Legalábbis szerintem. – Ha engem kérdezel, ezek jó tervek. Tolmács ismerősöm nincs, de biztosan izgalmas, ha szereted a nyelveket. Tanárból, meg hát. Van elég, szüleim zenetanárok. Nem unalmas az életük, az biztos. Mindkettő izgalmas lehet, ha tényleg érdekel. – Mondtam. Lassan már elmehetnék pályaválasztási tanácsadónak, vagy valami ilyesminek, ebből idén kaptam rendesen. Nem mintha bántam volna, sőt, örültem, ha segíthetek, de akkor is. Jó, ez egy semiképp sem komolyanveendö gondolat, biztos, hogy nem válassztanám szakmámnak, örülni fogok, ha Maire, és az én tortúrámat túlélem majd egyszer. De nem kartam ezen szemvdni, hisz végülis nem ezért voltunk itt. – Hát, én azt hiszem, a zenével szeretnék majd továbbmenni valamerre, bár konkrétabban még nem igazán tudom. – Feleltem, mikor én kerültem szóba. Ennél többről tényleg nem tudtam semmit, de igazából nem is sürgettem a dolgot, ráértem még. – Oh, köszi. Azt hiszem, valami hidegvízszerűséggel megleszek, elég meleg van. – Mondtam, majd hálás mosollyal vettem át az italt, amivel visszatért. – Köszönöm szépen. – Mosolyogtam rá, majd csendben maradtam ismét. |
Chris: - Irigyellek a zenei érzéked miatt, nekem eléggé botfülem van. Régen próbálkoztam különböző hangszerekkel, de feladtam és inkább a nyelvtanulás felé fordultam. Viszont a zenei pálya nagyon érdekes lehet, és ott is lehet többfelé elindulni, van benne lehetőség. Ki tudja, egyszer véletlenül meghall valami híres producer és máris befutott sztár lehetsz. Manapság bármi megeshet. - Kicsit elszaladt a fantáziám, ami nem baj, ha a hallgatóság nem unja halálra magát közben, de úgy tűnt Mea jól viseli a szómenéseimet.
Az egyik vízzel teli poharat átadtam neki,a másikat megtartottam és egy korty címén több, mint felé eltüntettem. Bár a kezdeti idegességem kezdett csillapodni, a vele együtt érkező hőhullámom egyelőre még tartotta magát, a nyitott ablakok sem segítettek túl sokat, legalábbis én nem éreztem akkor hasznát, mint szerettem volna. Azért még elviselhető volt, valamennyire.
Mea: - Értem. Hát, te meg akkor a nyelvekben vagy jó. Én emlékszem mennyit szemvedtem a némettel is, mikor idekerültem, nem az anyanyelvem, úgyhogy fura volt, néha még most is az.. – Vallottam színt, bár azt hiszem, hallani is lehetett, ha jobban odafigyel rá az ember. Persze itt hozzá lehetett szokni, sok volt a külföldi diák, ami szerintem szintén egy különlegessége volt az iskolának. Na, nálunk legalább évnyitón rá lehet fogni az időeltolódásra az álmos és unott fejeket a Puli beszéde alatt. Mikor ezt magamban kitárgyaltam, és túlvoltam egy újabb fura gondolatmenetemen, ideje lett volna felvennem a fonalat. Persze végig figyeltem Chrisre, ez úgy fél perc alatt játszódott le a fejemben, de reagálnom is kellett volna, ami persze nem zavart. Azért jöttem vele, hogy beszélgessünk, vagy mi. – Ó, ugyan már. – Nevettem fel hallkan, ismét sikerült kicsit zavarba hoznia. – Azért ott még nem tartok, de tényleg sokfelé el lehet majd vele indulni. – Mondtam végül, ebben egyet tudtam vele érteni. Kortyoltam párat a pohár vízből, majd csendben haladtam tovább mellette, és azon gondolkoztam, mit kéne csinálnunk. Bár én most teljesen jól elvoltam így beszélgetve és a terem szélén sétálva, de ki tudja, ő mit szeretne. Bár gondoltam, szól, ha le akar ülni, vagy ilyesmi, így nem tettem szóvá, mint mondtam, nekem így pont megfelelt a helyzet.
Chris: - Szerintem mindenki abban jó, ami érdekli. A matekot például sosem fogom megérteni, főleg ha a tanár nagyon belemerül és egyetemi szintű példákkal kezd dobálózni. - Nem is egy ilyen esetet tudnék mondani, amikor a képességeinket messze meghaladó feladatok kerültek fel a táblára, aztán a tanár meg csak nézett ránk, hogy mi bajunk van vele, mert pofon egyszerű a megoldása. Az azt követő fél órában tizenhatszor törölte le a táblát, mire eljutottunk a végső megoldásig. Legalább a lényegtelen dolgok megszámolása még megy.
- Sosem lehet tudni, mikor talál rád a szerencse - Bíztam ebben, volt rá példa és Mea megérdemelné, hogy valaki felfedezze, vagy legalább jó állást kapjon, ha itt végzett.
- Öhm... - Megálltam és a táncolók felé néztem, aztán vissza a lányra.
- Nem vagyok valami jó táncos, de ha szeretnél táncolni, szívesen tennék egy próbát. De, csak ha megígéred, hogy nem nevetsz ki az ügyetlenségem miatt. - Tettem még hozzá, de az egész kevésbé tűnt komolynak, mivel úgy mosolyogtam, hogy azt le se lehetett volna vakarni az arcomról.
Mea: - Az biztos. – Bólintottam, ismét volt igazság abban amit mondott, nem is kicsi. – Ó, a matekot én sem értem, nagyon humános vagyok. – Mondtam, tényleg nem voltak a kedvenceim a reál tárgyak, a hátam közepére sem kívántam őket, de hát ezt kell szeretni. Vagyis nem szeretni, tanulni lehetőleg. – Ó, aranyos vagy. Hát, ki tudja, mi lesz belőle, majdcsak alakulnak a dolgok. Én előre félek az utolsó évtől, most a nővéremét is elég volt végignézni meg esetenként asszisztálni, így is ijesztő volt. – Mondtam, csak maradtunk ennél a témánál végülis. A következő kijelentése igazából váratlanul ért, bár nem kellett volna, hogy így legyen. Egy bálban logikus, ha az ember táncol, bár nekem eddig valahogy nem jutott eszembe. – Hát, jó, mehetünk. – Mondtam kissé zavartan, nem voltam valami profi az ilyen dolgokban. – Ohóó, nyugi. Én sem vagyok szerintem jobb nállad, nem vagyok egy táncos alkat. – Nyugtattam meg, bár eléggé izgultam, mit hozunk ki majd ebből a tánc dologból. De eddig egész jól elbeszélgettünk, reméltem, most sem lesznek másként a dolgok.
Chris: - Hozzám képest tuti jobb a ritmusérzéked - Valahogy mindig úgy voltam vele, aki ért a zenéhez, annak a tánccal se lehet semmi baja, vagy legalábbis kevesebb, mint nekem. Azért a leégéstől messze vagyunk, de a "táncparkett ördögei" címet se fogják ránk akasztani, már ha manapság még valaki csinál ilyesmit.
Szóval megpróbálkoztunk a tánccal, elkértem először is tőle a poharát és letettem az asztalra, aztán ismét a karom nyújtottam neki, majd, elindultunk kicsit beljebb a táncolók közé, de nem akartam egészen a közepéig bejutni, ha nem a legszélén állunk nekem már tökéletes. Persze Meán múlott, hogy ez a terv mennyire valósul meg, ha akart eltérhetett tőle és én száz százalékban alkalmazkodtam hozzá.
Mivel lassú számokat játszottak még, így a helyzet egy árnyalatnyit nehezebbnek tűnt, kicsit a zavartságomat is visszahozta, amit az elmúlt kellemes beszélgetős percek alatt sikerült ledolgozni. Megköszörültem a torkom, ahogy szembeálltam vele, balkezem felemeltem, a másikat pedig a derekára tettem, mikor közelebb léptem hozzá.
Mea: Hát, majd meglátjuk, bár szerintem béna vagyok. – Ingattam a fejem, az önbizalmam most is a nullánál volt valahol, mint mindig. Megvártam amég leteszi a poharakat, majd elindultam vele együtt. Egészen jó helyen sikerült megállnunk, nem akartam a sűrűjében nyomorogni, bár azt hiszem, Chris sem szeretett volna. Kezdtem ismét zavarba jönni, még javában lassúzós számok voltak, habár ez így önmagában nem jelnetett semmit. Azon kaptam magam, hogy végül elkezdtünk táncolni, és egészen tűrhetően is csináltam. Legalábbis ahhoz képest, hogy jó rég nem táncoltam senkivel. Zavarban voltam, így egy ideig a cipőmet bámultam, egyrészt, hogy ne rontsam el lehetőleg a lépéseket, másrészt, hogy ne kelljen őt néznem. Majd végül egy halvány mosollyal pillantottam fel rá úgy a szám közepénél. – Na, a végén még csak megoldjuk. – Mondtam, valamit muszáj voltam mondani, egyébként is fura szituáció volt.
Chris: Táncoltunk, vagy legalábbis valami olyasmit műveltünk, ami egészen összhangban volt a zenével, ami haladás, ha azt nézzük, hogy a szomszédom esküvője óta nem táncoltam, és akkor azt hiszem tizenkét éves voltam. Egy ideig a lábunkat néztem, nehogy véletlenül rálépjek szegényre, aztán rájöttem, hogy ebből rosszabb is lehet, mikor majdnem összekoccant a fejünk. Elsőként emeltem fel a fejem, de néhány másodperc múlva ő is követett, váltottunk egy mosolyt, s közben lépdeltünk, ahogy az ütem kívánta, vagy valahogy hasonlóan.
- Nem vagyunk reménytelen esetek annyi biztos - Kontráztam rá a szavaira. Legalább kipipálhatom a listámon, hogy táncoltam a végzősök bálján egy különleges lánnyal. |
Mea: Eléggé komikus helyzet volt, mikor majdnem összekoccant a fejünk, még valószínű el is nevettem volna magam, ha nem lettem volna épp zavarban kicsit, bár már jóval tűrhetőb volt, mint az előbb. - Hát, örülök, hogy nem csak én gondolom így. - Mosolyogtam rá, majd folytattuk tovább, meg kell hagyni, egész jól éreztem magam, pedig ki tudja, mikor táncoltam utoljára. De nem volt rossz, még akkor sem, ha magamtól biztos, hogy nem jut eszembe. - TE egyébként is Németországban élsz, vagy csak az iskola miatt vagy itt? - Dobtam be a következő kérdést ami eszembe jutott, mivel gondoltam, jobb, ha beszélgetünk is közben. Legalábbis nekem nem lett volna kedvem végig csendben lenni, az azért kínos lett volna egy idő után. Vagyis táncolás közben talán nem, de mostmár mindegy. Sok diákkról lehetett hallani ezt azt, hogy honnan származik, meg ilyenek, de én róla nem tudtam. Legalábbis most nem jutott eszembe, az biztos. Mertem remélni, hogy nem mondta korábban, de azért annyira csak nem bambulhattam el. Kipillantottam a körülöttünk táncoló párokra, reméltem, hogy nem tűnünk sokkal ügyetlenebbnek náluk, bár azért nem hitem volna, hogy annyian foglalkoznának most velünk. Pár másodperc múlva ismét az arcára emeltem tekintetem, nem akartam, hogy azt higgye, nem figyelek rá.
Chris: - Tíz évesen költöztünk ide, előtte Ausztriában laktunk. - Válaszoltam, kivételesen egészen röviden. Ez a téma számomra lerágott, kellemetlen csont, de azoknak, akik nem ismernek még újdonságnak számít ilyesmiket megtudni rólam, már, ha egyáltalán érdekli őket.
- A nevedből arra tippelnék, hogy te sem vagy törzsgyökeres német, de ha tévedek, akkor bocsi. - Elsőre inkább a britket felé tippelnék, talán angol, vagy ír, a megérzéseim azonban sokszor cserben hagynak, szóval egyelőre hangosan nem mondom ki őket, hátha mégis tévednék.
Mea: - Értem. Akkor azért a nyelv, mármint a német, nem volt újdonság gondolom. - Mondtam, nem kérdezgettem tovább a származásáról, végül is elmondta, és úgy láttam, nem is igazán szeretne róla beszélni, így inkább hagytam a témát. A szám lassan véget ért, és a zenekar úgy látszott, kisebb szünetet tart, bár engem nem zavart, tánc nélkül is lehet beszélgetni. Legalábbis mielőtt erre vállalkoztunk, is azt csináltuk. - Na, csak megoldottuk a tánc dolgot, úgyhogy igazunk volt. - Eresztettem meg felé egy mosolyt, nem tudtam, folytatni szeretné-e, nekem végül is mindegy volt. A feltételezése nem lepett meg, szerintem a mai napig hallani, hogy nem az anyanyelvem a német, de egyáltalán nem zavart, tudtam magamról, és nem is nagyon akartam változtatni rajta. Végül is nem volt vészes, és csak a hangsúlyozásomból lehetet rájönni szerintem, na, meg mikor ideges voltam... Akkor tényleg irtó bénán beszéltem, az igaz, viszont nyugodt embernek mondhattam magam, de így is jobban megoldottam az ügyet, mint ahogy az első pár hónapban reméltem. Ilyet is ritkán jelentettem ki magamról, de néha ennek is itt volt az ideje. Na, meg annak is, hogy válaszoljak. - Nem, valóban nem vagyok német. Igazából csak azért lehetek most itt, mert iskolában eléggé ráhajtottam a német nyelvre, hogy azért mégis tudjam, ha már tanulom, bár nem túlzottan kedveltem eleinte. De egyébként ír vagyok. A nővérem általl bukkantam rá Rosembergre is. - Feleltem. Igaz, kicsit sikerült elkalandoznom, de amit mondtam, mind hozzátartozott a dologhoz, sé reméltem, nem bánja, vagy untatom vele, de azért csendben maradtam, gondoltam, ha valami érdekli, arra majd úgyis rákérdez.
Chris: A zene véget ért, mi megálltunk, és nem tudtam, meg merjek-e kérdezni, hogy akar-e még táncolni, de úgy voltam vele egy kis szünetet tarthatunk, főleg, mivel a zenekar is ugyanezt tette. Mivel a táncolók szétoszlottak a parkettről, én is elindultam kifelé, oldalamon Mea-val, ha csak nem támadt más ötlete. Közben hallgattam a némi fáziskéséssel befutó válaszát és ha nem mosolyogtam volna amúgy is, akkor most biztos elkezdtem volna.
- Jó volt a tippem, a másik az angol lett volna. - Vallottam be végre őszintén, ha már tényleg igazam volt.
- Az a legnagyobb kihívás, ha csak a tanult nyelveddel kell boldogulnod egy idegen környezetben, főleg, ha az még iskola is. Elég sokat jelent, ha megállod a helyed így, irigyellek. Nekem nem volt nehéz váltani, bár egy kis eltérés azért van a két német között, amit Innsbruckban meg itt beszélünk, de az semmi ahhoz képest, hogy egy "teljesen idegen" nyelvvel érvényesülsz. - Csak hangsúly szinten tettem ki az idézőjelet, közben megint azon kezdtem töprengeni, amin már jó néhányszor: Ha lehetőségem lenne másik országban tanulni, hova mennék szívesen? Nehér kérdés, túl sok a lehetőség.
Mea: - Óóó. - Mosolyodtam el. - Akkor tényleg nem jártál messze az igazságtól. Bár azért van különbség a kettő között, de végül is. Ha nem nézzük az angolt, eltaláltad. - Mondtam egy széles mosollyal, miközben követtem lefelé a táncparkettről. Elpirulva hallgattam a dícséretét, ma már ki tudja, hányadijára jöttem zavarba. Emellett jól is esett, még akkor is, ha igazából nem túlzottan voltam oda érte, mikor ilyen nyíltan, vagy sokszor dícsértek, úgyhogy valahol mégiscsak hálás voltam neki. - Hát, köszi, tényleg. Azért jó sokat bénázok még most is. Ha ideges, vagy fáradt vagyok, nem is lehet érteni, mit szeretnék közölni épp. - Mondtam, azért nem voltam profi, akármennyire is úgy tűnt. Vagyis én egyáltalán nem tartottam magam annak. - Egyébként te milyen nyelvet tanulsz? - Vetettem fel a legelőször eszembe jutó témát a származás után. Azt tudtam, hogy nyelvi osztályba jár, vagyis úgy emlékeztem, de ha eltévesztem, még akkor sem bukhatok le, végül is idegen nyelvet tanulnia kell. Vagy kellett szerintem legalábbis. Reméltem,hogy nem tart strébernek, vagy ilyesmi, nem direkt beszéltem folyton az iskoláról, csak más nem jutott eszembe pont most. De hát nem tehettem róla, jelenleg is a suliban voltunk. Végül is a ki honnan származik téma nem is az. És ki tudja, ha tényleg emelt nyelvis, akkor ez az érdeklődési körébe is beletartozik elméletileg. Vagyis én mertem remélni, mert nem akartam, hogy unatkozzon. De legalább nem voltunk néma csendben. Abban azért bíztam, ha unja, eltereli a témát, és erre meg is volt az esély elvileg.
Chris: - Legalább adsz egy kis fejtörőt a másik félnek, hogy ne legyen olyan megszokott a beszélgetés - Ebben is megláttam a pozitív oldalt, mint nagyjából mindenben, kivéve ha rossz lábbal kelek fel és közöm van az adott dologhoz, akkor nehezebben megy.
- Jelenleg emelten angolt, mellette franciát, de ha minden jól megy nyáron meglesz a nyelvvizsgám franciából és akkor elkezdem a magyart. Érdekes nyelv, van egy srác, aki Magyarországról jött, tőle szoktam hallani magyar szavakat és tetszik a kiejtése.
- Te tanulsz még valamit, vagy pont elég a meglévő? A német se könnyű, sokan mondták már. Ha nem ez lenne az anyanyelvem tuti megpróbálnám megtanulni, már csak a kihívás kedvéért. - Ismét sétálgatni kezdtünk, ami ekkora teremben nem is néz ki olyan furán, és mégis csináltunk valamit. Az egy helyben ácsorgás most szerintem nem is menne. |
Mea: A következő reakcióra igazán nem számítottam, hihetetlen optimista volt, az egyszer biztos. Kénytelen voltam rajta nevetni, annyira aranyos volt, hogy ezt is sikerült optimistán felfognia. Én akármennyire is igyekeztem, nem mindig sikerült így látnom a dolgokat. - Ez aranyos, bár nem mindenki tudja így felfogni. - Néztem rá, mikor végre megnyugodtam. - Értem. Nem, nekem ez most így is teljesen elég, azt hiszem. - Mondtam. - Nővérem mesélte, az ő szobatársa is magyar, azt mondja, szerinte nehéz nyelv, de tuti, menni fog. - Mosolyogtam rá bíztatóan. - Jahaaaaj. Egyszer nővéremnek édességhiánya volt, és a szegény magyar lánytól kapott csokit, de azt nem mondta meg neki, hogy milyen ízű. Nővérem utána napokig ki volt készülve, túrórudi volt, életében még nem evett olyat, és utálja a túrót, azt sem értett, hogy fér össze a kettő. Nekem borult ki, először el sem tudtam képzelni, mi a baja. - Kuncogtam, bár még én sem ettem, de vicces volt Maire hitetlenkedő képe. Miután elmondtam a kis történetet, csendben sétáltam mellette, gondoltam, most már tényleg nem én akarom untatni, akár ő is felvethet egy témát, amiről esetleg van kedve beszélgetni.
Chris: Végighallgattam a sztorit a magyar túrórudiról és a végén már nem bírtam visszatartani, felnevettem. Az egész annyira előttem volt, ahogy nagy lendülettel beleharapott és rájött, mi van benne belül. Gonosz vagyok, de ezen nem lehet nem nevetni.
- Szerintem nem olyan rossz, bár annak aki nincs oda a túróért annak pocsék lehet. - Ezer éve ettem ilyet. Elkezdtem azon gondolkodni, mikor is volt az a bizonyos "ezer éve", talán kicsit túlzottan is eltöprengtem ezen, pedig nem is akartam, tényleg.
Mea: Végül vele nevettem én is, tényleg vicces volt, főleg, hogy teljesen előttem volt a jelenet, mivel nekem a panaszkodást is volt szerencsém végighallgatni, na, meg ismertem annyira Maire-t, hogy tudjam, mit, vagy hogyan reagált abban a helyzetben. - Értem. Ebben van igazság. - Mondtam mosolyogva, mikor sikerült abbahagynom a nevetést. Az édességekről eszembe jutott Merlin tréfája április elején, azt hiszem, akkor kb. én vághattam olyan képet, mint nővérem a túrórudinál. Azt hiszem, az egy nagy csalódás volt, de azóta már párszor még saját magamnak is sikerült kinevetni magam, úgyhogy végül is minden bizonnyal túléltem a hagymás csokis kókuszos valamit, ami kívülről egész szépen nézett ki addig, ameddig meg nem kóstoltam. Még az volt a szerencsém, hogy nem jött akkor arra senki a folyosón, azt már lehet, nehezebben bírom ki, ha ki is kell magyaráznom magam, miért eszem ilyen különleges dolgokat. Párszor az is megfordult a fejemben, hogy Merlin bátyusaimmal szövetkezett, de ha jól tudtam, még nem találkoztak, és Maire sem segített be, hogy megismerjék egymást, úgyhogy csak nem köttetett szövetség ellenem. Eléggé sikerült ezen elfilozofálgatnom, és továbbra sem jutott semmilyen jó téma eszembe, így csendben bámészkodtam Chris mellet sétálva.
Chris: Azt hiszem mindketten eltöprengtünk, mert mikor mellettem valaki hangosan felnevetett és rátaláltam a valóságra Mea a messzeségbe bámulva sétált mellettem csendben. Fel akartam dobni valami témát, de alig kezdtem el rajta agyalni, máris egészen másra terelődött a figyelmem.
- Kókuszgolyó! - Mondtam ki hangosan némi izgatottsággal a hangomban, ami épp csak kiérezhető volt, remélem. Az előttünk lévő asztalon különböző sütemények várakoztak, enyhén megcsappant a készlet, de a világ legjobb desszertjét azért felfedeztem közöttük.
- Kérsz? - Néztem Mea-ra várakozóan, még így is meg tudtam tartani az udvariasságom, pedig a kókuszba forgatott golyók nagyon vonzották a szemem, meg a gyomrom is. Ha kért, óvatosan elvettem egyet a külön kis papírokba rakott édességből, vigyáztam, ne fogdossam össze őket, majd magamnak is vadásztam egyet, kevesebb odafigyeléssel, nekem mindegy összetapogatom-e, úgyis egy helyre megy.
- Az egyik kedvencem - Magyaráztam, ha viselkedésemből nem lett volna amúgy is egyértelmű.
- Típikus bárhol, bármikor, bármennyit. - Kicsit elnevettem a végét, de csak addig míg bele nem haraptam a süteménybe, pontosabban le nem feleztem "szegény".
Mea: Tovább sétáltam mellette, és azt hiszem, a "kókuszgolyó!" felkiáltása rázott vissza a valóságba. Egy pár másodpercig elég értetlenül bámultam, majd mikor megálltunk az asztal előtt, végre megvilágosodtam. - Óóó. - Kaptam észbe nem túl értelmesen, bár azt hiszem, ennyit talán megengedhetek magamnak. - Igen, köszi. - Mosolyogtam rá, majd elvettem az édességet. Be kellett vallanom, egész finom volt, bár ha jól emlékeztem, ilyet még nem is ettem rosenbergi bálon. Mármint a sütik mindig nagyon finomak voltak, úgy mint ez is, csak a kókuszgolyót még sosem kóstoltam itt. - Ja, értem. Én is szeretem, bár elkészíteni is könnyü. Nem mintha valami konyhatündér lennék, de azért ezzel még talán én is megbirkózom. Bár eléggé le tudom foglalni magam az ilyenekkel, csak mindig abban reménykedem, hogy a végén nem sikerül megmérgeznem a családot. - Mondtam. Igazából nem tudom, hogyan jutott eszembe mostanában mindenről valami mellék információ, lehet, a csendet akartam kerülni, de a következő pillanatban inkább elhallgattam, most már tényleg jó lett volna, ha nem csak én dobok fel dolgokat, és lehetőleg nem untatom halálra szegényt. Bár azt hiszem, ott talán még nem tartottunk.
Chris: - Könnyű, azt tudom, de még sose csináltam. Általában anya szokott csinálni, csak úgy, de mindig titokban vagy, ha nem vagyunk otthon, mert már a tésztára rájárunk, ha észrevesszük. - Beugrottak viccesnek is mondható emlékképek, nagyjából minden korszakomból, amióta megtanultam járni és az asztalt is felérem.
- Van, hogy feladja egy "Elegem van a férfiakból." morgással, de utána úgy is befejezi. Kicsit ki szoktuk akasztani. - Nem is értem, miért kezdtem el ilyesmiket mesélni, talán maga a visszaemlékezés ragadott ennyire magával, mindenesetre figyeltem Mea arcát, ha nem volt rajta semmi jelzés, értetlen arckifejezés, akkor esetleg még folytathattam volna is, amúgy azt hiszem egyelőre hirtelen ennyit tudtam mondani.
(A közös játék végével, a mi játékunknak is vége szakadt.)
2014.06.09. |
2014.04.09. Tengerpart
Chris & Astrud
Chris: Végre magam mögött hagyhattam az iskolát és örömömet csak tovább fokozta, hogy Angie is elkísért. Nem biztos, hogy bármelyik lovas oktató helyeselné az öltözékem, de szerintem egy farmer, egy bokámig érő tornacipő is lehet tökéletes, ha az ember csak egy kis kirándulást tervez. Ma amúgy is sokkal lustábbnak, lassabbnak éreztem magam, mint máskor általában, így sikerült rávennem a belső vinnyogó kis vészharangom, hogy duguljon el, nem lesz semmi baj, ha egyszer nem a megszokott formaruhámban vágok neki az útnak. Angie úgyszint élvezte a semmit tevést, nem rángatott, hogy rohanjunk, inkább elvolt a maga teremtette álomvilágban ahogy én.
A tengerpartra érve meg se lepett, hogy nem vagyok egyedül a helyszín kiválasztásával, akadt lóval és anélkül is bóklászó ember elég. Néhány ismerős felé csak úgy biccentettem, a megszokott mosolyommal és vidám nézésemmel a kobak árnyékából. Leszálltam Angie-ről, hátra dobtam a kantárt, tudtam, követni fog, nem fog elkeveredni a "tömegben", amit némi túlzással nevezhetünk így. Sétáltunk még egy kis ideig egymás mellett némán, néztük a tengert, a többieket, nem olyan kicsi ez a partszakasz, el lehet tölteni vele az időt. Főleg, ha néhány ismerős még rád is köszön, két-három szót váltasz vele mielőtt tovább indultok.
Astrud: Első nap... mindig is utáltam bárhol is volt ez a bizonyos nap. Az az időszak mikor percenként eltévedsz és olyan egyedül vagy, mint a kisujjad. Na, jó... abba kéne hagyni a nyávogást. Hogy feldobjam a kedvem elindultam le az istállóba, majd Sol mellett estett a választásom így elindultam a mén istálló felé. Kihozva a bokszból a Fjord lovat gyorsan leápoltam majd mikor rájöttem van jó sok időm elővettem az ollóm és figyelve a sörénye színezését a sárgába kis háromszögeket vágtam ahol a lyukban a fekete sörényrész lászódott innentől. A másik oldalon is megcsináltam majd elkezdtem felnyergelni. Mint mindig most is jól tűrte és így hamar megvoltam vele. Gyorsan felültem és elindultunk a tengerpartra. Fura módon nem tévedtem el. Mikor kiértem nagy tömeget láttam meg de nem zavartatva magam a víz szélén ügetésre vettem a tempót, Sol magasra emelgetve a lábát folyton behajlított nyakkal - igazán jó formáját mutatva - indult meg. Szerencsére a víz közelében senki nem volt így senkit nem fröcsköltünk le. Csak egy fiút a part végén. Gyorsan leállítottam a lovamat és vissza fordíottam. - Nagyon sajnálom! Nem direkt volt! -mondtam a fiúnak.
Chris: Nem terveztem, hogy vizes leszek, a sárra számítottam, talán pont ezért jöttem farmerben, mert azon kevésbé vészes, ha rátapad egy adag. A víz ellenben nem a látványa miatt érdekes, hanem mert még a nyár messze van, a hőmérséklete pontosan ezért (iróniával élve) kellemesen fagyos. Mikor kaptam belőle egy adagot, már nem volt többé szükségem rá, hogy megsaccoljam, mennyire lehet hideg, mert bőrömön megérezhettem a választ. Angie prüszkölve, fújtatva ugrott hátrébb, ez meg a váratlan, enyhe zuhany együtt kisebb szívinfarktust okozott. Felugrottam és reflexből Angie után kaptam, aki jó pár lépésnyire, ijedtségtől nagyranyílt szemekkel meredt a bűnösökre. Odaléptem hozzá, megsimogattam az orrát, mire kicsit megnyugodott, de továbbra sem tetszett neki az egész.
- Elég erős célzás volt, hogy ránk férne egy zuhany. - Próbáltam elvenni a dolog élét, holott az első gondolatom egy alapos fejmosás lett volna. Áh, az nem én lennék. Még a mosolyom is előkerült, igaz, belül kevésbé éreztem magam jókedvűen, azért ez kívül aligha volt észrevehető.
Astrud: - Nagyon sajnálom! - mondtam majd előttük megálltam Sollal aki meglátva a kancát azonal aktivizálta magát. Ilyenkor gondolkozok el azon hogy kiheréltessem-e. Könyebb lenne az életem. - Sajnálom... túltengnek a hormonjai! - mondtam és próbáltam eltolni a másik ló közeléből.
Chris: Angie-re sandítottam a lány szavai hallatán, aki elég furán nézett a Fjord barátjára. Újabb rajongó? Látszólag a csődört jobban vonzotta az én Angelic-em, mint fordítva. Angie oldalazva igyekezett tőle távolabb kerülni, miközben mellettem akart maradni, és mégis érdeklődve szemlélte az újoncot, mert se a lovat se a lányt nem ismertem még.
- Semmi gond, előfordul. - Vontam vállat egy kicsit szélesebb mosollyal és közelebb léptem a csődörhöz, már ha nem láttam rajta, hogy az ilyesmit nem szívleli, mert akkor a helyemen maradtam. Ha engedte megsimogattam az orrát, bárhol lehet új barátokat szerezni.
- Nagyon szép, látszik, hogy jó kezekben nevelkedik.
Astrud: Mivel kezdett idegesíteni a folyamatos oldalazás egy jó erőset pöcköltem a hasán így abba hagyta a rossz megszokásait. - Nemsokára problémáid lesznek haver ha így folytatod! - fenyegettem meg a fülébe suttogva majd hátra dőltem. - Köszönjük! - mosolyogtam a fiúra. - Amúgy Astrud Boe vagyok de inkább az Asht vagy a Boot használom! -mutatkoztam be majd Sol is nyihogott egyet és ahogy én a kezemet ő a patáját nyújtotta. - Azt akarta mondani hogy ő meg Soldat. - mondtam majd röhögésben törtem ki. - Bocs...kicsit papagájoskodó ló!
Chris: - Chris Meyer - Nyújtottam én is a kezem, miután a lány megelőzött, ami kicsit zavart, bár az illem szerint így helyes, ha jól emlékszem ezer évvel ezelőtti tanulmányaimból. Ami ennél még egy fokkal jobban piszkálta a képzeletbeli csőröm az az, hogy ő továbbra is Soldaton ül, miközben mi Angie-vel a saras földet tiportuk. Bár külsőre nem látszott, a felfelé tekintgetés nem tetszett annyira, de nem csináltam belőle nagy ügyet. Végülis, ha csupán néhány szóra áll meg két ember, akkor nem is annyira muszáj ilyen formaságokon átesni.
- Ő pedig itt Angelic, de az Angie-t jobban szereti. - Paskoltam meg szürke barátnőm nyakát, aki nevének említésére abbahagyta a csődör szuggerálását és rám, majd Boora nézett.
Astrud: Mikor láttam, hogy eléggé kényelmetlen, hogy fel tekintget inkább gyorsan leszálltam a nyeregből. Valószinűleg Soldattal félre értettük egymást, mert ő úgy érezte szabad utat kapott. Azonnal a kancához dugta az orrát és elkezdte szaglaszni. - Törpicsek nem hinném, hogy bejönnél neki! - mondtam és próbáltam elhúzni, de semmire nem reagált.
Chris: - Hé Don Juan, nem hiszem, hogy egy húron vagytok - Beálltam kettejük közé, mikzöben Angie hátrébb lépett kettő. Hallottam, ahogy veszi a levegőt és ebből már tudtam, türelmes típus, de ha nem értenek a szép szóból képes felkapni tőlük a vizet. Azért a dolog negatív részét igyekeztem háttérbe söpörni, megvakargattam Soldat orrát, aki talán egy pillantást, ha vetett rám.
- Vajon ilyen lehet a szerelem első látásra? - Fel se pillantottam, mivel ez csak egy hangos, ám költői kérdés akart lenni.
- Szerintem Angie még nem áll készem a randizásra. - Ismét megvakargattam az orrát, aztán hátrébb kellett lépnem, mert az én lovam szökni próbált az üldözője elől. Elkaptam a kantárt, előre vettem, de nem húztam rövidebbre, mint szükségesnek láttam. Boo talán van annyira gyakorlott, hogy megfékezze a saját lovát. |
Astrud: - Ő sose ért a szép szóból... egy napja vagyunk itt és már három kanca rúgta orrba de ő nem értett belőle... és megértem... Angie mellé nem is illik egy ilyen törpicsek! - mondtam mosolyogva majd magamhoz húzva a pónit átkaroltam a nyakát és nyomtam egy barackot a homlokára ami ellen egy horkantással ellenkezett.
Chris: - Ugyan, alacsonyabb-magasabb, fiatalabb-idősebb, ez egyáltalán nem számít, ha az ember szerelmes, avagy ló, a mi esetünkben. - Egyfolytában simogatnom kellett Angie nyakát különben megint rátört a menekülési kényszer és hátrébb szeretett volna jutni, viszont már így is lépések voltak közöttem és Boo közt, ami elég furán néz ki, ha két ember beszélgetni próbál, gondolom.
Astrud: Mosolyogva hallgattam amit mondott és igaza is volt... csak ez a törpicsek kicsit túl rámenős így hát elég bajos visszafogni. Nincs olyan kanca akivel ne kezdene ki. - Amúgy... ugye nem zavartunk meg semmit???Csak mert eléggé betoppantunk ide! - mondtam.
Chris: - Semmi olyat, amiért kár lett volna - Nyugtattam meg, mivel valóban nem szakított félbe mást csak egy kis elbambulós elmélkedést, amit előbb-utóbb Angie is megtett volna. Igaz, ő finomabban, orros bökdöséssel kezdte volna, ha arra nem reagálok, akkor patájával finoman rugdosva folytatta volna, ez a bevállt rutin, amire általában észhez térek.
- Igazából épp elhatároztam, hogy elindulunk visszafelé. Legalább ti is folytathatjátok az utatokat. - Küldtem feléjük egy valamivel szélesebb mosolyt. Ha lovaink szem elől tévesztik egymást talán mindketten megnyugszanak, ami Angie-t illeti biztosan.
Astrud: - Rendben! - mondtam majd mikor mondták hogy ők indultak éppen vissza felszálltam Solra. - Oké akkor jó visszautat, és örülök hogy találkoztunk! - mondtam majd ügetésre fogtam a mént de ez a nőcsábász persze 3 másodperc múlva új áldozatot talált magának.
Chris: - Mi is örülünk, főleg Angie! - nevettem el magam, csak úgy röviden és megpaskoltam az említett hölgyemény nyakát. Még intettem nekik, immán lovam nyergében ülve, aztán hátra arcot csináltunk és elindultunk vissza. Még szinte el sem indultunk, mikor előre hajoltam a füléhez és belesuttogtam mekkora egy nyuszi, hogy még a csődöröktől is nekem kell megmenteni. Durcásan horkant fel, megrázta a fejét, mire elnevettem magam. Szörnyen sértődős kancám van, ezt lehet más nem vette még észre, de velem sűrűn eljátsza. Kicsit gyorsabb tempóra váltottunk, ügetve haladtunk uticálunk felé, már nem volt kedvem lustán lépdelni, valamiért visszavágytam a kollégiumba. Még így is lesz ott munkám, le kell vakarnom Angie lábáról a rá tapadt sarat, s ez még csak a kezdet...
2014.04.09.
|
2014.02.05. Könyvtár
Chirs & Perrie
Chris: A könyvtár hátsó részében ücsörögtem, már lassan a második órája. Elvileg azért ugrottam be, hogy egy angol esszéhez keressek néhány anyagot, ehhez képest, kezembe akadt több attól teljesen független könyv is, amik valahogy jobban lekötötték a figyelmem, mint egy történelmi téma a múltból. Jó, ezt is tudni kell és igen, nem minden része annyira unalmas, mint sokan hiszik, de a lényeg akkor is az, én jobban szeretem a reál tárgyakat, mint a humán fajtákat. A történelemben született döntések pedig sokszor nem igazán logikusak, sőt, s pont ezért szívesebben olvastam valami másról, mint az angol kisebb háborúiról, amik témámmá lettek az elmúlt órai választásnál. Azért ez a téma jobban hangzik, mint a többi, amiknek nagy része a két ember, uralkodó vagy nép közötti kapcsolatról szólt, ebben legalább lehet valami érdekes, talán. Bármennyire nem akartam, vissza kellett kanyarodnom az eredeti tervemhez, vagyis fogtam, levettem a két esszémhez kellő könyvet a polcokról és leültem, zirka fél órával később az előbb említett helyemre, s nekiláttam a kutatásnak.
Perrie: Miután végeztem az aznapi gitár órával gondoltam keresek egy nyugodt helyet mivel a nagy zsivajtól már csengett a fülem.Legjobb ötletnek véltem a könyvtárat így le is ballagtam a földszintre majd be a könyvtári részbe.Leraktam a táskámat egy polcra a többi táska közé és elkezdtem keresgélni.Jó ideig járkáltam a sorokat mikor megláttam egy kedvenc könyvemet a szinte legfelső polcon.Próbáltam lábujjhegyre állva de a 165 körüli méretemmel semmi esélyem nem volt levenni.Szerencsétlenkedtem egy ideig majd sikeresen levertem 2 könyvet ami a fejemen landolt.Megsörzyöltem a bevert pontot majd megfordultam feladva a tervemet.Ekkor láttam meg, hogy egy fiú végig nézte a bénázásomat!-Szia!-köszöntem vörös fejjel.
Chris: Először fel se fogtam, mi zajlik a szemeim előtt. A történelem kuszasága teljes zavart okozott, még a látásomban is, nemcsak az elmém többi részén. A néhány pillanatnyi fáziskékést követen némi aggodalommal arcomon néztem a lányra, aki az imént könyvek általi támadásban részesült.
- Jól vagy? - Tettem fel a már-már sablonosnak számító kérdést. Ismerem a lányt, sőt, ha jól emlékszem... pedig tudom, hogy hívják! Már a memóriám se a régi...
- Gyere, ülj le - Álltam fel, s adtam át a helyem neki, közben véletlenül se néztem volna körbe, hogy van-e máshol is hely, annyira egyértelműnek tűnt, az enyémet kell felajánlanom neki.
Perrie: - Asszem megvagyok! Szerencsére nem magasról estek le!-mosolyogtam a fiúra , hogy megnyugtassam, mivel láttam az arcán, hogy aggódik értem bár ennyibe talán még nem halok bele...nem most történt ilyen először.Mikor felajánlotta a helyét leültem de azért nem hagytam hely nélkül hanem rá mutattam a másik székre mellettem.-Öm...van még hely!-motyogtam, hogy ha lehet ne nézzen hülyének.-Amúgy kérhetek egy szívességet?-kérdeztem,mert a könyvet még mindig nem tudtam leszedni...
Chris: A válaszára rábólintottam, mintha erre akkora szükség lett volna. Tényleg nem estek magasról azok a könyvek, de saját tapasztalatomból tudom, nem ez a Föld legkellemesebb élménye. Az észrevétele engem is arra késztetett, hogy végre szétnézzek, és meglepően sok szabad hely volt körülöttünk, kivéve egyet, amit én foglaltam el, mint, aki végig akarja próbálni az összeset, hogy melyik a legkényelmesebb. Egyre arrébb és arrébb ülök, míg a végén a padlón kötök ki. Kár, hogy ma inkább a fáradtság hat ki az elmémre és nem a vicces énem. Akkor ebből az egészből jó kis poént lehetne kreálni, majd legközelebb. Addig is egy megszokott visszafogottabb mosollyal néztem a lányra, akinek neve továbbra sem jutott eszembe. Talán nem is mutatkozott be még, csak láttam néhányszor. Az arcmemóriám még mindig jobb, mint a név úgy tűnik.
- Persze, mond nyugodtan - Vártam, mit szeretne tőlem, bár volt egy sejtésem, hogy a magasságomból adódó előnyömre lenne szüksége. Kezdett érdekelni, mi lehet az a könyv, ami ilyen hatásos biztonsági rendszerrel működik és mégis kell neki.
Perrie: - Van ott a legfelső polcon egy fekete kötésű könyv... Le tudnád venni? - kérdeztem mutogatva a könyvre majd lenéztem a fiúra és a földön ült. - Megkérdezhetem, hogy hogyan kerültél a földre? - kérdeztem mr majdnem nevetve és nehéz volt visza fogni.Visszatérve a könyvre szerintem az a világ legjobb könyve...vagyis az egyik kedvencem.Egy ismeretlen írótól került ki és a címe a A cím nélküli könyv.Igen...elég fura cím de ahhoz képest egy baromi jó könyv és én vagy 40. alkalommal kezdeném el olvasni, ha le tudtam volna venni...-Amúgy mielőtt elkönyvelsz bunkónak bemutatkoznék! - kezdtem. - Perri Louise Edwards! - mutatkoztam be és a kezemet nyújtottam felé. - És nem tudom miért teszem hozzá mindig a Louiset...megszokás...bocsi...-motyogtam bár nem tudom, miért kértem bocsánatot tőle.
Chris: - Öhm... Szóval a könyv. - Tereltem át a témát a helyzetemről a szívessége. Tehát mégis az lett, amire számította. Odaállt a polc elé, felvettem a két könyvet a földről, és biztonságos magasságba tettem vissza őket, nagyjából has magasságba, ahol maximum egy törpének tudnak ártani. Ezután felnéztem a kellő könyvre, majd kinyújtottam a kezem és különösebb megerőltetés nélkül megszereztem.
- Chris Meyer, üdv! - Mosolyogva fogtam meg szabad kezemmel az övét és finoman megráztam.
- Itt is van a könyved - Nyújtottam át ezután a kötetet, aminek azért megnéztem a borítóját. Egyszerű, akárcsak a címe, s megértettem ebből, miért volt annyira érdekes a lány... khm.. akarom gondolni Perri számára. Ha nem lett volna más dolgom, vagy nem stoppolják le előttem, hozzátenném, elég furcsa módszerrel, lehet én is belelapoznék, miről szólhat.
- Segíthetek még valamit? - Nem elküldeni akartam, ha véletlenül úgy is hangzott, csak gondoltam, hátha akad még valami valamelyik felső polcon, amire szüksége lehet. Még midig jobb, ha én veszem le, mintha ráborul a fél könyvespolc próbálkozás közben.
Perrie: - Köszönöm! Utálom, hogy ilyen alacsony vagyok! - mosolyogtam Chrisre majd egy picit furán néztem mikor meghallottam a nevét. - Mi nem ismerjük már egymást? - kérdeztem, mert olyan ismerős volt a neve. - Amúgy ha érdekel a könyv akkor szívesen oda adom...én úgyis már több százszor kiolvastam de nagyon szeretem! - néztem fel miközben kinyitottam az említett darabot a kedvenc részemnél és egy sort beleolvastam. - Történetre olyan mint egy vámpír regény de igazából nagyon sok csavar van benne és néha kilép az alap történetből.Én neagyon szeretem és ha elkezdem nem tudom letenni! - néztem fel Chrisre majd le a könyvre és leporpltam a borítóját. - Bár sok embert elijeszt az ismeretlen író és a furcsa cím...-gondolkoztam el miközben elbambultam |
Chris: - Azt szokták mondani, hogy jóból kicsit adnak - Nyugtatónak szánt szavaim mellé elengedhetetlen volt a mosoly, ami szinte már levakarhatatlanul arcomra olvadt. Egyébként, nem vagyok sokkal magasabb nála, de néha az a néhány centiméter is soknak számít, monjuk ilyenkor, mikor el kell érni valamit egy fentebbi polcon.
- Hallottam már a neved, de személyesen szerintem még nem beszéltünk - Vallottam be neki őszintén, mert szerintem ez az igazság. A helyzet azonban úgy áll, most már a beszélgetést is kipipálhatjuk, a szivesség kéréssel együtt, de utóbbit nem szoktam számon tartani.
- Köszönöm, majd megkeresem legközelebb. Most vannak más... érdekes olvasmányaim - A jelzőnél elfintorodtam és pillantásom a két könyvre esett, ami még rám várt. Sehol se tartok szinte. A lány által érdekesnek vélt könyv a "vámpír" szó után valahogy elvesztette az én kíváncsiságom, mivel manapság a csapból is vérszívó, szenvedő szörnyek folynak, ami egyszerre röhelyes és elkeserítő. Vajon tényleg ennyire elbutult volna az emberiség, hogy ilyen könyveknek nevezett förtelmeket találnak szórakoztatónak? Érthetetlen számomra.
Perrie: -Köszönöm! - mosolyogtam majd lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a vörös fejemet. - Igen...nekem is inkább a neved volt ismerős! - néztem fel bele a szemeibe. Mondtam, már , hogy szép szemei vannak? Ha nem akkor most mondom. Egy ideig csak néztem a szemébe majd inkább elkaptam a tekintetem. - Értem. Öm... segítsek benne? Még úgyis tartozom egy szívességgel! - néztem meg a két könyvet ami egy olyan témáról szólt amit szeretek is és tudok is róla pár dolgot. Befordultam az asztalhoz és kinyitottam az egyik könyvet a kettő közül majd vártam Chris válaszát, hogy segítsek.e vagy megtudja csinálni egyedül.
Chris: - Ennyi otthon vagy az angliai háborúkban? - Ártatlan kérdésnek szántam, nem kötözködésnek vagy esetleg gúnyolódásnak, és nagyon reméltem, hogy kifelé is csak érdeklődőnek hangzott nem bántónak, mint amilyennek második átgondolásra tűnt nekem. Mikor belelapozott a könyvembe leültem mellé. Nehezebb volt visszafogni a szenvedő sóhajt, mint hittem, de bent ragadt, s kifelé továbbra is csak a nyugodt, mosolygós ábrázatom mutattam, mint mindig. Elvettem a másik könyvet és azt is fellapoztam, valahol ott, ahol abbahagytam, de az a néhány lap, amin esetleg átugrottam... úgysem tartogathatott annyira fontos információkat, amiért feltétlenül el kellene olvasnom. Közben természetesen vártam Perri válaszát.
(megszakadt játék)
2014.02.06. |
[21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
