FrissítésSúgó

L

2014.06.09. 13:27 -

Ravenhill beli játékaim gyűjteménye, Rufus főszereplésével és elég vegyes találkozásokkal, lányok és fiúk is vannak a másik fél csapatában. :) Az adott játékokat a legelején jelzi a dátum és alatta a szereplők nevei. Sorrendben vannak, fentről lefelé kell őket olvasni, a végén jelzem, hogy mikor fejeztük be. :) Maguk a különálló játékok viszont lentről kezdődnek, ott vannak a legkorábbi irományok. A helyesírási hibákért felelősséget nem vállalunk, igyekeztünk kerülni, de, mint tudjuk az elég nehéz, ha belelendül az ember az írásba. :)

[13-1]

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:28 - #22

2014.06.06. Udvar Rufus & Alice Rufus: Szabadságot éreztem, mikor végre kiléptem a fülledt épületből. Délelőtt vizsgák, délután próba, de mindennek vége és mára nem maradt más, mint hátradőlni,s lazítani. Mások is heverésztek kint, a fűben vagy a padokon, nehéz volt szabad helyet találni. Szerencsémre pont indulni készült két lány, mikor megközelítettem őket, kaptak tőlem egy mosolyt, aztán birtokba vettem a padot, felültem a támlára, lábaim kinyújtottam az ülő rész pereméhez, nem vagyok bunkó, hogy összekoszoljam, ahová mások leülni szoktak.. Elővettem farzsebemből a mobilom, az üzeneteimet kezdtem olvasgatni. Alice: Az elmúlt pár hónapban a tanárok nem kíméltek minket, dolgozat dolgozat hátán, vizsga, vizsga után jött. Ennek következtében úgy néztem ki mint aki épp most kelt fel a sírból, hogy zombiként birtokba vegye az egész világot. A valóság viszont az, hogy az iskolaudvarig alig jutottam el, gondot okozott a cipőm felvétele és annyira álmos voltam, hogy örültem ha egyáltalán megtaláltam a villanykapcsolót az ágyam mellett. Sikeresen elveszítettem a soha nem is létező időérzékemet. Így nem volt csoda, hogy egyszer csak az udvaron találtam magamat, teljesen nyári szerelésben, a fűben fekve, egy kávés csészét és egy telefont szorongatva a kezemben.  - Basszus, hogy kerülök én ide? - kérdeztem magamat miközben megpróbáltam feltápászkodni és lesöpörni az odatapadt fűszálakat a ruhámról. Egyáltalán milyen nap van ma? Ötlött fel bennem a kérdés, amikor sehogy sem tudtam visszaemlékezni az elmúlt pár percre, órára vagy napra.  Körbenézve megállapítottam, hogy hál'Istennek nem vagyok egyedül az udvaron és bőven akad olyan ember aki tud válaszolni az esetleges kérdéseimre. A szerencsés ember, akit kiszúrtam erre a feladatra a hozzám legközelebb ülő, telefonáló srác volt. Odasétáltam a padhoz, kényelmesen elhelyezkedtem és a fiú felé fordulva elkezdtem fárasztani.  - Szia! Nem tudod esetleg megmondani nekem, hogy milyen nap van ma? - kérdeztem nyugodtan, mintha ez a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne. Rufus: Felnéztem az érkező lányra, és kinyomtam a telefon kijelzőjét. Mikor feltette a kérdését egyszerűen nem bírtam benn tartani, kitört belőlem a nevetés. Igaz, csak egész röviden, mert sikerült magamra erőltetni a valamivel komolyabb arcom, de a vigyorgást nem tudtam abbahagyni, hiába próbáltam, tényleg próbáltam. - Szia Alice - Mindig el van varázsolva, ezt már sokan mondták nekem, na, de, hogy ennyire? Mivel illedelmes fiúnak neveltek, válaszoltam a furcsa kérdésre. - Június hatodika van, péntek. Ennyire leamortizáltak a vizsgák? - Kérdeztem én is tőle, mert valami magyarázatnak lennie kell, miért tévelyedett el így az időben, és a leglogikusabbnak ez a lehetőség tűnt, amit még meg is értek valamennyire. Alice: Először nem értettem, hogy miért mosolyog a fiú rajtam. Elvégre egy cseppet sem volt vicces ahogy szenvedtem (legalábbis én nem találtam annak), de amint megszólalt leesett a tantusz. Tudta a nevemet. A probléma csak az volt, hogy ez nem volt kölcsönös. Az ismerlek e? kérdés eléggé furcsán hangzott volna ebben a szituációban. A legnagyobb gondom témája hirtelen a mai dátumról a fiú nevének kitalálására változott. Ami komoly fejtörést okozott, pláne mivel alig maradt agyam a vizsgák után.  - Szia! - köszöntem újra, hátha eszembe jut az a bizonyos név, de a fejemben mintha egy fekete lyuk tátongott volna, semmi sem emlékeztem. Még egy kezdő betűre sem. Biztos, hogy ének-zene szakos, más szakokról nem ismerek se élőt, se holtat, filozofáltam magamban.  - Aha, péntek - summáztam magamban és megengedtem magamnak azt a luxust, hogy belekortyoljak a kávémba. Ami enyhén szólva szar ízű volt. Fintorogva tettem le a csészét a padra. Ebből sem fogok többet inni. - Téged nem fárasztottak le? Egyáltalán már megvannak már a jegyek? - gondolkoztam hangosan. Mivel a válaszokat a kérdéseimre nem tudtam azt vártam, hogy majd a fiú válaszol rá. Ezzel egyetemben azt is vártam, hogy a fejemben felgyullad egy kis lámpa ami majd megmondja, hogy mi a srác neve. Rufus: A másodszori köszönést már úgy tettem, mint aki észre se vette, nem akartam tovább bántani szegényt, mert tényleg nem nagyon volt képben. - Mindig ennyit kérdezel vagy ez a fáradtság jele nálad? - Az túlzás, hogy ismerem, csak a közös óráinkon láttam, meg köszöntünk egymásnak, ha összefutottunk valahol, de a többiek által rengeteg mindent tudtam róla, azt azonban nem, hogy ennyire odavan a kérdésekért. - Egyébként az eredmények hétfőre várhatóak, ha jól tudom, és az év vége mindenkit kiüt, csak van akit... jobban. - Néztem rá, hogy egyértelmű legyen a célzás, de nem akartam megbántani, inkább csak valami jókedvet önteni belé, hátha akkor visszatalál önmagához. Alice: Ahhoz már túl fáradt voltam (meg hát alapból nem is szoktam ilyen dolgokra gondolni), hogy elkezdjek azon filózni, hogy miért kérdez valaki olyat, hogy én miért kérdezgetem, holott akkor ő is... na mindegy. Álmos fejjel fordultam a fiú felé és hallgattam amit mond. Viszont a nyakam egyre jobban fájt ahogy erőlködtem, hogy lássam. Ezért inkább felültem mellé a pad támlájára.  - Ismernem kellene? - kérdeztem, hátha már nem hangzik olyan hülyén ez a mondat, de tévednem kellett. Ez sehogy sem hangozhatna jól. Én nem válaszoltam a kérdésére, mint mondtam igen bonyolult volt egyáltalán eljutnom oda, hogy mit is akart azzal, hogy azt kérdezte, hogy blablabla... - Rendben. Ha addig meghalnék vidám temetést szeretnék. Tudod, ahol mindenki örül és nem szomorodik. Ja és a szenteltléből nem kérek, utálom a koszos lét - fejtettem ki, amikor kiderült, hogy még pár napot kell várni mielőtt megtudnám, hogy megbuktam matematikából.  - A tanárok olyanok, mint a kábítószeresek: mindig csak az anyag érdekli őket. Rufus: Megvártam, amíg hangosan kimondja a sokadik kérdést, de már a legelején láttam, hogy velem ellentétben ő egyáltalán nem ismert fel. Számára egy vagyok a sok diák közül, akikkel ugyanabba az iskolába jár, ami azért vicces, mert nem egyszer a közös órán egymás mellett ültünk, na mindegy. - Rufus Fanning - Nyújtottam felé a kezem, mint hivatalos első bemutatkozásokkor szokás. Lehet, ez nálunk kimaradt, de a tanárok többsége névsort olvas óra elején, szóval hallania kellett elméletileg. A memóriájának milyenségét nem ismerem, sőt, egyre inkább az az érzésem támad, még ő maga se ismeri a saját memóriáját. - Nem fogsz meghalni, az drága és felesleges mulatság ilyen fiatal korban - Nem értettem, miért mond ilyeneket, de mint mást ezt is jobbnak láttam ráhagyni, nem próbáltam meg értelmezni a "mit miért" dolgokat. Az ismert mondáson csak újfent nevettem, mennyi igazság van benne.

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:27 - #21

Alice: Sajnálatos módon még akkor sem rémlett, hogy találkoztam már a fiúval, amikor elmondta a nevét.  - Alice Rose, de akkor ez neked már nem újdonság. Bocsi, tényleg nem emlékszem rád, az agyam közepén egy lyuk tátong, képletesen - mutatkoztam be én is.  - Hidd el, meghalnék azért, hogy egyedül haljak meg - mondtam álmosan. Félő volt, hogy egyik pillanatban hirtelen elszenderedek, leesek a padról és agyrázkódást szenvedek. Ezt tetőzte az is, hogy a nap hétágra sütött, nem kímélve engem sem és a szememet sem. Szerencsémre reggel nem felejtettem el felvenni a napszemüveg, így azt a hajamból kiszedve remekül tudtam használni. Valószínűleg úgy néztem ki mint egy holdkóros és úgy is éreztem magamat.  - Akkor ének-zene szakos vagy - állapítottam meg újból, de most már hangosan csakhogy ne csak kérdezzek.  - Ezt most utálni fogod, de lenne még egy kérdésem: Milyen hangszeren játszol? Rufus: Már nem kerülgetett a nevetés, de továbbra sem tudtam felfogni, hogy lehet ennyire kiesni a saját egyensúlyunkból, nem csak a napokat keveri össze, de szerintem, ha a földrészről kérdezem, ahol jelenleg vagyunk, azon is hosszasan gondolkodna. Az épelméjűségét nem vonom kétségbe, ha baj lenne vele, nem lenne az iskolában, viszont számomra az ilyen emberek megfejthetetlenek, ettől zavaróan hatnak rám. Azért kíváncsi voltam, mikor esik le neki, hogy hányszor találkoztunk már, még bírtam türelemmel, plusz az arcomon úgysem látja, szerencsére az ilyen dolgok elrejtésében elég jó vagyok. - Fúvós hangszereken játszom, nincs konkrét hangszer, hanem... hát, elég sok van. - Ez a kérdés évek alatt sem lett könnyebb, ha választ is várnak rá. Már többször megfogadtam, hogy azt mondom "Klarinét." és ezzel le van rendezve, de a helyzet az, hogy nem tudok különbséget tenni közöttük, melyik a kiemelkedőbb és melyik, amelyik kevésbé. Azt hiszem, túlreagálom a dolgot. Alice: Mivel az én kérdéseim túlságosan is zavarták a Rufust, így elhatároztam, hogy nem kérdezek többet. Azonban ő sem szándékozott magától megszólalni, így csak ültünk és bámultunk ki a fejünkből egy darabig. A kínos csend...Erről viszont azonnal eszembe jutott a biológia tanárom, akinek szent meggyőződése volt, hogy a férfiak és a nők nem összeegyeztethetők ebben a világban. Szegény vénlányként fog meghalni. Ő hablatyolt az egyik óráján arról, hogy a női agy hippokampusza nagyobb, amitől kevésbé felednek, jobb a memóriájuk. A férfi agynak pedig nagyobb a parietális kérge, ez segít a támadások kivédésében és, hogy emiatt máshogy veszik a kihívásokat mint a nők. A nők a nyelvi kommunikációban erősek, a részletekben és az empátiában. A férfiak nem igazán. Szerény véleményen szerint ez mind nagy marhaság, de annyira szenvedtem, hogy muszáj volt valamivel szórakoztatnom magamat. A kínos csend kezdett még kínosabbá válni és nem bírtam ki, hogy meg ne törjem.  - Jössz nyáron a zenész táborba? - még egy kérdés, ügyes vagy Alice! Rufus: Egyszercsak abbamaradt a kérdezősködés és rá kellett jönnöm, hogy egészen eddig, azért nem maradtunk csendben. Úgy éreztem, rajtam a sor, hogy feldobjak valami témát, hiszen ezidáig Alice tartotta a beszélgetésben a lelket, még ha fura, értetlen módszerrel is, ami lehet, hogy zavaró, de tény, hogy hasznos, mondjuk egy ilyesmi helyzetben. Megint megelőzött. - Terveim szerint akkorra otthon leszek, vagy valamelyik rokonomnál. Talán majd jövőre. - Már rábólintottam az évzáró utáni napon a hazatérésre, mikor valaki felvetette az ötletet, hogy maradjunk itt a táborra. Mivel a nyaram már betáblázták, nem hiszem, hogy van lehetőségem módosítani, de igazából nem is annyira létfontosságú, hogy itt legyek, meg leszek a tábor nélkül is. - De, biztos jó lesz, az eddigieket is csak dícsérték. Te mész? - Kérdeztem vissza, nehogy megint megálljon a beszélgetés, meg ebből talán el is tudunk indulni valamerre. Alice: Nem mertem visszakérdezni, hogy megtudjam hol lakik a fiú. Ugyanis kezdett valami derengeni az órákról és biztosan tudtam, hogy párszor még egymás mellett is ültünk. Azt nem tudtam, hogy beszélgettünk e már hosszabb ideig, de a kávé megtette hatását, és egyre rosszabbul éreztem magamat, hogy ilyen tapintatlan voltam.   Mielőtt beállt volna újra az a bizonyos kínos csend, hál' Istennek Rufus is megszólalt és ezúttal nem nekem kellett gondolkodnom, hogy mit kérdezzek.  - Még nem tudom, valószínűleg igen. Az viszont biztos, hogy Velencébe megyek. Az is tök jó lesz, még nem jártam Olaszországban, pedig nagyon szeretek utazni. Képzeld van egy csomó képeslapom a világ minden részéről - próbáltam egyfolytában beszélni, hátha így nem fog lefagyni a beszélgetés. Rufus: - Velence nagyon szép, és megunhatatlan. Kétszer jártam ott, egyszer a zeneiskolámmal még régen, egyszer meg a családommal és egy csomó új dolgot fedetem fel, pedig nem telt el sok idő a kettő között. - Végre találtam valamit, amiről tudtam beszélni és még szívesen is tettem. A rövid válaszaim után ez igazi felüdülést jelentett, már csak abban bíztam Alice sem bánja, ezt a váltást. - A Campo San Paolo a karneválokkor az egyik legjobb hely, csak a tömeget kell kibírni, de voltam ott már szabadtéri moziban is, meg tele van régebbi hangulatokat idéző kávéházakkal és parkokkal, rengeteget lehet bolyongani, emg eltévedni. - A végén egy kicsit elnevettem magam, eszembe jutott a családi nyaralásom, amikor valahogy a húgommal együtt elkeveredtünk a szüleinktől és majdnem egy napunkba telt mire visszataláltunk. Aznap nem veszekedtünk, ami igazán meglepő, na mindegy. Alice-re is figyeltem természetesen, ha megszólalt, visszataláltam a valóságba és rá koncentráltam. Alice: Örültem, hogy sikerült egy hosszabb mondatot is kicsikarnom Rufusból és végre találtam valamit ami őt is érdekli, ha nem is nagyon de minimális szinten igen.  - Azt mondják, hogy sok a galamb - jegyeztem meg, ami kicsit furcsának hathatott. Abban a pillanatban, félálmos fejjel szívesen lettem volna Olaszország egyik legszebb városában, de ebben a pillanatban nem tehettem mást minthogy a legnagyobb nyugalommal ülök egy padon és várom, hogy augusztus legyen.  - Annyira sokan vannak, hogy rajzolni sem lehet? - feltett szándékom volt Velence főterének kellős közepén leülni és a vázlat füzetem felett görnyedve lerajzolni a legszebb épületeket. Rufus: - Mindenhol sok a galamb, a fővárosok többsége hemzseg tőlük, de Velencében sem több, mint máshol. - Ez a kérdés váratlanabbul ért, mint, amivel elém állt nemrég. Bele kellett gondolnom a dologba, mert a galambokat nem szoktam figyelni, maximum ha a lábam előtt tipeg és nem elég szívbajos, hogy a mozdulatomtól elrepüljön. Emlékeim szerint ott is van belőlük elé, bár ezek elég halvány emlékek. - Attól függ. Nyáron rengeteg turista jár-kel, főleg a felkapottabb helyeken, de ha nem zavar a tömeg akkor simán lehet rajzolni és van is mit. Ha tudnék rajzolni biztos leültem volna valamelyik padra én is, de én tudásom maximum a pálcikaemberig terjed, onnan megáll a tudomány.

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:27 - #20

Alice: - Pedig a rajzolás tök jó dolog. Még akkor is ha az ember nem ért hozzá. Ha te csináltál egy rajzot, akkor az lesz a legcsodálatosabb alkotás a szemedben, mégha igazából csak két pötty van a vásznon - mondtam és itt le is álltam, mert tudtam, hogyha most elkezdenék hablatyolni a rajz szépségeiről egészen következő év júniusáig itt ülnénk és akkor nem láthatnám Velencét.  - Csak az a baj, hogy a nagyvárosokat nem nekem találták ki. Utálom a tömeget, de akkor eszerint jó sok ember lesz - húztam el a számat. Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz velem ha elkallódok a csoporttól. Volt már rá példa, hogy elveszítettem az idő és tér érzékemet egy-egy nagyobb utazás közben és teljesen eltévedtem egy idegen városban. Sőt, London utcáin is simán képes voltam elkalandozni, és kilométerekkel arrébb kikötni egy utcasarkon, az eredeti célpontomhoz eléggé messze. Rufus: - Neked elhiszem, de szerintem akik nem értenek hozzá azok inkább rémesnek látják az alkotásukat, mintsem nagyszerűnek. Aztán lehet, ez csak rám igaz. - Általában a hibákat keresem a saját dolgaimban, kritikus szemmel vizsgálom még a játékomat is, ez az egyik rossz tulajdonságom a sok közül, amivel tisztában vagyok mégsem tudok változtatni rajta. - Néha a legeldugodtabb utcák szebbek, mint a felkapott főterek - Ez Velencére is igaz volt, de jóformán Olaszország bármelyik városára, ahol vannak még régi időkre emlékeztető utcák, vagy legalább a maradványai. Alice: A padon ülve egyre csak fáradtabb lettem. Nem számított, hogy Rufussal sikerült közös témát találnunk, amin elbeszélgethettünk volna akármeddig is. Nem arról volt szó, hogy unnom a beszélgetést, csak valószínűleg az elmúlt napokban nem aludtam annyit amennyit kellett volna. Azért mondom, hogy valószínűleg, mert egyenlőre olyan zsibbadt volt az agyam, hogy erre már pláne nem tudtam visszaemlékezni.  - Biztosan, de van egy olyan előérzettem, hogy rohanás lesz az egész kirándulás. Már csak azért is, mert túlbuzgó tanárokkal megyünk - mondtam, bár ha a fiú keresztkérdésként felteszi nekem, hogy konkrétan melyik tanárok kísérnek el minket Olaszországba, nem tudtam volna válaszolni. Mint ahogy már korábban is említettem egy hatalmas fekete lyuk tátongott az agyam egyik részében. Ezt igazolta az is, hogy csak az igazán elmebeteg dolgokra tudtam visszaemlékezni az elmúlt félévből. Mint például a földrajz tanárunk agymenéseire, amivel rendszerint a diákokat fárasztotta éjjel-nappal.  A szemem néha lecsukódott, amit szerencsére társaságom nem vehetett észre, hiszen napszemüvegben voltam. Hogy ne tűnjek olyan álmosnak kénytelen voltam tovább vinni a beszélgetés fonalát. Meg hát ki szeret egy helyben ülni és nézni ki a fejéből? - És egyébként mit csinálsz a nyáron azonkívül, hogy hazamész? Gondolom nem egész nap otthon fogsz gubbasztani a nagy melegben. Rufus: - Nem néztem utána, hogy kik mennek, de vannak elképzeléseim. Talán még jobban is járok, ha nem megyek. - Ebben a tekintetben valószínűleg igazam is van, sok tanárral nem találtam meg a mai napig se a közös hangot, vagy nem is keresem, amúgy is képtelenség egy ekkora iskolában mindenkivel egyetérteni és jól kijönni velük úgy, hogy közben ne veszítsd el önmagad. Talpnyaló meg sose leszek. Alice nagy hallgatásai, és érdekes fejmozdulatai arra engedtek következtetni, hogy elaludt, de mire megböktem volna, hogy bebizonyosodjon a gyanúm, mindig felébredt, vagy legalábbis visszatalált a való életbe. Aztán kérdezett, ismét. - Általában azzal tellik el, hogy ingázom a különböző rokonok között, mert ilyenkor mindenki hirtelen kíváncsi lesz a családtagokra. Azóta meg főleg, mióta nem egyedül megyek. - Ilyen tekintetben szoros családi kötelék volt a közeli rokonok és közöttünk, még ha néha az idegeimre megy is az ingázás, szerencsésnek érzem magam, hogy vannak, és számíthatok rájuk. Alice: - Aham - több nem futott tőlem, egyszerűen csak ültem és szörnyen szükségem lett volna egy nagy adag kávéra, lehetőleg elfogadható ízesítésben.  - Az ilyen hazalátogatásos szünetek gy jók ahogy vannak, idegesítő családtagokkal és a többivel együtt - ezt az egyetlen egy dolgot tudtam még hozzá fűzni a témához, aztán kifújtam. Nem jutott semmi más az eszemben amiről beszélgethetnénk. Én is már elmondtam, hogy mit fogok csinálni a nyáron, Rufus is és, és... nagyon fáradt vagyok.  - Én azt hiszem veszek egy iható kávét a büfében, aztán elgondolkozok azon, hogy elmenjek e lefeküdni. Bocsáss meg, de szörnyen álmos vagyok - szavaimnak nyomatékot adott az is, hogy igaz nem szándékosan, de ásítottam egy hatalmas nagyot. Természetesen a kezemet nem felejtettem el a szám elé rakni, de a fiú így is könnyen azt hihette, hogy mindjárt bekapom.  A következő pár percben erőt vettem magamon, hogy felálljak, és amint sikerült lekecmeregnem a padról egyből el is indultam volna az említett helyiség felé, csakhogy nem hagyhattam ott Rufust.  - Jössz velem, vagy te nem vagy annyira fáradt és éhes, hogy legszívesebben aludnál egyszerre és megennéd a világ legnagyobb hamburgerjét? - kérdeztem visszafordulva felé. Rufus: - Azon is csodálkozom, hogy eddig nem estél le a padról. - Fűztem hozzá, mikor bevallotta végre, hogy nincs túlzottan éber állapotban. Mivel az előbb már majdnem elaludt, nem fogom feltartani, meg amúgy se tenném, szóval hagyom had menjen, úgyis találkozunk még párszor. - Nem vagyok nagy kávé ivó, de rád tényleg rád fér, vagy egy nagy adag alvás. Szerintem én még sétálok egyet, aztán bemegyek tanulni. - Nem volt konkrét tervem, de ennyi pihenőre jutott, mielőtt újra könyvet kellett ragadnom. Nem sok kedvem volt hozzá, ez szerintem az arcomra is volt írva. - Majd összefutunk - Köszöntem el, miután leszálltam a padról. Még a kezem azért felé nyújtottam, hogy lesegítsem, mert nem volt biztos benne, hogy egyben le tud onnan jönni. Azért a büféig már csak bejut valahogy. - Szép délutánt - Mosolyogtam rá, aztán hagytam elindulni, ha csak nem akart még valamit, mert a kérdésekből úgy tűnt, nem akar kifogyni. Ha ő egyben elindult célja felé, akkor én is megkezdtem a sétámat, csak úgy ráérősen, céltalanul. Alice: Kikerekedett szemekkel néztem a fiúra, amikor említette, hogy még tanulni akar. Még jó, hogy a napszemüveg rajtam volt, így az némileg eltakarta a reakciómat. Nekem eszembe sem jutottak a tankönyvek, sőt szinte azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán egy iskolában vagyok.  - Köszönöm - mondtam mikor Rufus segített nekem leszállni a padról. Ekkor éreztem meg, azt ami enyhe bizsergéssel kezdődik a lábadban és utána annyira fájni kezd, hogy nem tudsz megállni a saját lábadon. És valóban ha nem ülök le a következő másodpercben, valószínűleg úgy dőltem volna el mint egy kitömött zsák. Erre a fájdalomra még az is rásegített, hogy a hirtelen felállás és leülés következtében kicsi kis csillámok kezdtek el száguldozni a szemem előtt. Kénytelen voltam csukott szemmel, a térdemre támaszkodva pár percet így eltölteni, mielőtt újból felkeltem volna.  - Oké, jól vagyok - nyugtattam meg a fiút -, de most már sürgető szükségem lenne arra a pohár kávéra. Elmosolyodtam, hogy jelezzem: megvagyok, csak kicsit sokat ültem egy helyben. Végül sikerült újra felállnom a padról és ezúttal már figyeltem, hogy lassabb legyek mint az előbb.  - Neked is szép délutánt - köszöntem el tőle és elsétáltam a büfé felé. 2014.06.09.

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:12 - #17

2014.04.23. Zeneterem Rufus & Adele & Lionel Rufus: Kezemben a klarinétommal sétáltam fel a másodikra, aztán végig a folyosón és végül beléptem az egyetlen üres terembe, amit tudok, hogy ilyenkor más nem gyakorol benne. Mást lehetne meglepne, hogy este hétkor itt ilyen nagy a nyüzsgés, de akik itt tanulnak azok ezt már természetesnek veszik. Leraktam az egyik székre a tokot, leültem a mellette lévőre és magam elé húztam a kottatartók közül is valamelyiket. Kihasználtam a lehetőséget, hogy az első sorban ülhetek, legalább amíg összeszereltem a hangszert. Elbíbelődtem vele egy ideig, majd a kotta is a helyére került, felálltam, nagy levegőt vettem és elkezdtem -szinte már fejből- a darabot (link). Adele: Sietősen lépkedtem a zenetermek felé. Csak pár kósza emberrel találkoztam, de topánkám sarka hangosan kopogott az üres falak között. Ilyenkor aki az épület ezen részében van, az a zenetermekben tartózkodik. Én is oda igyekeztem, de aki láttott, ez tudhatta, hiszen virágos egyberuhám hátulját eltakarta hegedűtokom. Hirtelen megálltam az egyik terem előtt. ~ Csak ez lesz szabad. ~ közöltem magamnak, de gondolataim annyira hangosak voltak, hogy nem hallottam meg a bentről áradó zenét. Nem túl nőiesen nyitottam be, se egy kopogás, se valam nesz, fogtam a kilincset és bumm, kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre volt bent valaki. Egy fiú, akit én csak látásból ismertem, illetve pár szót már váltottunk. Rufus. Állapítottam meg magamban a nevét. Amikor megláttam elöntött a pír, és arcom a hajamhoz hasonló vöröses árnyalatot vett fel. - Elnézést - hebegtem a fiúra nézve, teljes zavarban. - Azt... Azt hittem... üres a terem - néztem rá félve, vékony hangon beszéltem. Reméltem, hogy nem fog leszúrni azért, mert rátörtem és nem hallgatóztam, mielőtt bementem. Rufus: Mostanában egyfolytában fáziskéséssel veszem észre, ha körülöttem megváltozik valami. Rhidian jelenlétét is még meg kell szoknom, az iskola többi részére nincs más mentségem, mint az, hogy ilyen vagyok. Adele érkezése is csak azért tűnt fel, mert pont a dal végére értem, mikor megszólalt és magyarázkodni kezdett. - Szia - Köszöntem leeresztve a hangszert. - Semmi gond. Gondolom te is a szabad teremre pályáztál, ugye? - Vontam le egy egyszerű következtetést, mivel a telített teremrendben keletkezett űr sokaknak jól jött. Azt hittem, nekem is harcolnom kell majd azért a fél órácskáért amire szükségem van, mivel a szobámban már nem gyakorolhattam többet ugyanúgy, mint amíg egyedül voltam. Adele: ~Még köszönni sem köszöntél! ~ dorgáltam meg magamat, miközben zavaromban gyorsan hátratűrtem fülem mögé a hajamat. Gyorsan kifújtam a levegőt, mikor Rufus nem harapta le a fejem, sőt kedves volt. - Igen - szedtem össze magam és úgy feleltem kérdésére. - De, mááár, megyek is, mert nem akarlak zavarni - fogtam meg a kilincset, de nem fordultam el a fiútól, titokban reménykedtem, hogy hozzám fog szólni. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogyha én innen kimegyek, nem lesz hol gyakorolnom. Egyszerre akartam maradni és menni is, és ha minden jól ment, akkor Rufus hangja szakított ki ebből a paradoxon helyzetből. Rufus: - Nem zavarsz - Nyugtattam meg, mivel látszólag nagyon zavarba jött ettől az egésztől. - Ha gondolod megfelezhetjük az időt, még egy tíz perc és szerintem kész is vagyok. - Ajánlottam fel, bár örültem volna, ha mindent végig tudok nézni egyszer, de tudom, milyen, amikor szeretnél gyakorolni, viszont sehol sem tudsz egyedül lenni hozzá. Szóval átadtam volna a helyem, ha beleegyezik, majd valamikor újra eljövök, hátha megint mázlim lesz. Letettem közben a klarinétom a tartóra, mivel a kották között kezdtem el keresgélni a következő darabot, a több közül egyet, amire még lesz időm, ha tényleg megfelezzük a fél órát. Adele: Elengedtem a kilincset, s így már teljes egészében a fiú felé tudtam fordulni. Teljesen meglepett, amikor felajánlotta, hogy felezzük meg az időt. - Ó, Nem, nem kell, köszi - mosolyogtam Rufusra. Szerencsére most már nem feszengtem, megnyugodtam, hogy a srác nem neheztel rám. Sőt, kifejezetten aranyosan viselkedett velem. Erre aa gondolatra egy pillanat alatt lesütöttem a szemem, majd újra a fiúra néztem, halvány mosollyal. - Tudom, milyen érzés, amikor játszanál, de valaki bekéreckedik - idéztem fel saját életeből egy példát. Az, hogy ne zavarjam a fiút, fontosabb volt, mint a saját gyakorlásom, és ez furcsa volt. Pedig teljes tudatában voltam, hogy kicsit még gyakorolnom kellene az egyik Paganini művet. - De szívesen meghallgatnám, ahogy játszol, nem mindennap hallhat az ember szóló klarinétost - sütöttem le a szemem újra, de ezt kevésbé próbáltam leplezni. Rufus: - Tényleg nem gond - Mondtam még határozottabban, már ha az előbbit lehetett még fokozni. Már beletörődtem, hogy kevesebb időm lesz, innentől tök mindegy, hol töltöm a maradék negyedórám, itt vagy máshol. - A klarinét önmagában nem tud úgy kiteljesedni, mintha másokkal szólhat egyszerre - Feleltem fel se pillantva a kották közül. Alulra tettem, amihez kevésbé volt kedvem, végül egyet emeltem fel, hogy jobban megnézzem. - Véletlenül nem tudsz zongorázni? - Kérdeztem most már rá nézve. A helyzet az, hogy a darab, amit találtam zongora kíséretével szólna igazán jól, s bár valamennyire boldogulok azzal is, egyszerre mégsem játszhatok két hangszeren. Talán Adele betoppanása mégsem volt annyira véletlen. Adele: - Rendben, akkor köszi - jelent meg halvány mosoly az arcomon. ~Ezt neked, Paganini! ~ Gondoltam diadalmasan magamban. Némán néztem, ahogy a fiú rendezgeti a kottáit. Amikor megszólalt, kérdőn ránéztem. Ahogy válaszolt, nem igazán tetszett, de megértettem, hogy nyilván ő most gyakorolni jött ide, nem csevegni egy lánnyal, akit alig ismer.  Kérdésére felvontam szemöldököm. ~Zongorázni?~ tettem fel magamban a kérdést. Visszaemlékeztem, hogy régen egy-egy családi összejövetel alkalmával, amikor anyu csellózott és a húgom, Alice gitározott, akkor egy-egy dalnak eljátszottam zongorán a kíséretét. De azok egyszerű egyszólamú darabok voltak, pár hanggal, ráadásul lassú tempóval. Határozottan kezdtem a válaszom: - Kottát olvasni tudok, a hangokat meg ismerem a billentyűn, szóval, ha nem nehéz és nem túl gyors, talán le tudlak kísérni - néztem a fiúra. Közben hálásan gondoltam a szolfézstanárra, Dan bácsira, ahogy a barátnőimmel hívjuk, aki egy-egy órán leültetett a zongora elé. ~Kösz', öreg!~ Igen, magamban már csak tegeztem Dan bácsit, de hogy gondolataim ne kalandozzanak el a tanárral, Rufusra néztem.

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:11 - #16

Rufus: - Hát öhm... - Odamenten hozzá és felé nyújtottam a kottát, amit valamelyik zongoristától szereztem, már nem is tudom, miért. Nem volt egyszerű, vagy legalábbis az ő szavai után így próbáltam értelmezni a látottakat. Ha a hangokat ismeri, kottát tud olvasni akkor annyira csak nem lehet esélytelen ez a próbálkozás. Valószínűleg neki nincs szüksége egy klarinétosra utána a saját gyakorlásához, de azért, ha megkérne, természetesen én is segítenék neki. Jól jönne, ha össze tudnánk nézni legalább egy kicsit, mert az számomra a nehezebb, nem egyedül csak a saját dallamom megtanulni. - Nos? - Néztem rá várakozóan, aztán vetettem egy pillantást a kottára, aminek első oldalának tetején ott díszelget Bach neve. Nem a kedvencem, tudnék nála jobb zeneszerzőt mondani, de a tanár ezt adta oda, hát ezt tanulom meg. Már csak az a kérdés, akad-e segítségem az előttem álló lány személyében. Adele: Rufus kíváncsivá tett, így gyorsan átvettem tőle a kottát és elkezdtem tanulmányozni. A lap tetején Bach neve volt kiemelve. Egyből eszembe jutott a hegedűtokomban lévő egyik kotta, Bach: Air. A kezemben tartott mű, vagyis a mű írott formája nem az Air volt, de ismertem. Ez kis könnyedséget okozott. Pár évvel ezelőtt játszottam hegedűn, de csak poénból, úgymond.  Zongorakíséret is volt hozzá, szóval valamire még emlékeztem a dalból. - Oké, ez szerintem menni fog - kerestem meg Rufus tekintetét, majd miután mélyen belenéztem, szememmel a zongorát kezdtem el kutatni. Egy hatalmas fekete zongora helyezkedett el nem messze tőlünk. Vártam, hogy a fiú mondjon valamit, s csak akkor szándékoztam az ajtótól távolabb lépni. Rufus: Megkönnyebbülten mosolyogtam rá, mikoz rábólintott a dologra. Egy kis segítség sosem árt, és elég ránéznem Adele-ra, hogy lássam, ő az, akire tényleg számíthatok. Nem ismerem ugyan annyira, de az arcáról, a tekintetéből ki lehet következtetni, milyen ember is valójában, róla csak pozitívan tudnék ilyen szempontból nyilatkozni. - Hálás köszönet - Két kezem összetéve kissé meghajoltam előtte, kicsit talán eltúlozva a dolgot, de leginkább viccből, semmi komolyság nem volt ebben a mozdulatban. Visszamentem a klarinétomhoz, a kottatartóra tettem a saját példányom, aztán az egéssze közelebb vonultam Adele-hoz és vártam, hogy kényelembe helyezze magát. Már amennyire a kemény, fa zongoraszék kényelmes tud lenni. Adele: Rufus köszönetére csak halkan felnevettem, majd odasétáltam a zongorához. A billentyűk elé egy kis szék volt tolva. Óvatosan helyet foglaltam, mielőtt megbizonyosodtam, hogy ruhám szoknyarésze a kellő pozícióba fog kerülni, ha leülök. A kottatartóra helyzeztem a kottát, majd megkerestem a közép C-t és jobb kezem hüvelykujjával megnyomtam. Elég jó zongorának tűnt, mondjuk nem értettem annyira hozzá. Nekünk otthon egy ezeréves hangszerünk volt, amit még a nagymamától örörkölt édesanyám. Nem volt túlhasználva az a hangszer, csak egyszer-egyszer ült oda valaki a családból, aki éppen kísérte a többieket. A mi familiánkban leginkább a húrosok az elterjedtek. Ránéztem a kottára, az első pár hangot gyorsan átnéztem. Kicsit azért izgultam, de sejtettem, hogy Rufus nem fog leszídni, ha elrontom, persze erre nem akartam sort keríteni. Szerencsére olyan lélek vagyok, hogy a zene visz tovább, így ha elrontom, akkor majd Rufushoz igazodva be tudok kapcsolódni.  - Mehet? - kérdeztem, s Rusura néztem, aki pont úgy ült, hogy lássuk egymást. Rufus: A türelem rózsát terem, ez ismét bebizonyosodott, mert miután Adele helyet foglalt, felmérte a terepet, mindketten készen álltunk a kezdésre. Kezembe fogtam a klarinétot, felemeltem és bólintottam felé, hogy részemről minden rendben. Ő kezdte, én csak néhány hanggal később léptem be, tehát az első billentyű lenyomásakor már minden "élesben" ment. Benne volt a pakliban, elsőre nem fog minden simán menni, ha így történne sem haragudnék meg rá, ő nem zongora szakos, így is hatalmas szívességet tesz azzal, hogy besegít nekem. Adele: Miután Rufus bólintott én lenyomtam az első hangokat, majd csatlakozott klarinétjátékával a fiú is. Közepes tempójú darab volt, nem aludtam el közben, de nem is kellett kapkodnom a kezem. Legalább is én közepes gyorsasággal játszottam. Ez láthatólag nem zavarta Rufust, mert szerintem tökéletesen tudott rá játszani. Csak néha pillantottam fel rá, egy-egy szünetben, mert nem akartam kizökkeni. Volt, hogy egy-egy hangot kihagytam, ez főleg a bal kezemnél a basszus-kulcsban íródott szólamnál fordult elő, de összességében elég jól teljesítettem, legalább is szerintem. Mikor az utolsó hangokat is lejátszottam, finoman leeresztettem a kezeimet ölembe. Szinte hallhatóan kifújtam a levegőt, megkönnyebbültem, hogy sikerült lekísérnem a fiút, nem szabotáltam munkásságát. Nem tudtam megszólalni, valamim felment, vagy leesett, talán az adrenalinom liftezett, de megkönnyebbültem néztem a fiúra. Kezem kissé elkezdett remegni, mondom én, az ösztrogén vagy akármi. Nem értettem az ilyan biológiai dolgokhoz. Ha Rufus nem törte meg a csendet, pár pillanat után összeszedtem magam és én szólaltam meg: - Ez igazán szép volt. - Ha mégis mondott valamit, ez a mondatom nem hangott el, csupán csendben ültem továbbra is. Rufus: - Ez atom jó volt - Csúszott ki a számon az első eszembe jutó dícséret. Tényleg számítottam félreütésekre, amikből alig észrevehetően akadt is pár, meg voltak kihagyott hangok, de mindent összevetve, szerintem jó volt a rögtönzött duettünk. Úgy tűnik, nem csak én voltam pozitív véleménnyel a játékunkról, vagy legalábbis erre következtettem tömören megfogalmazott mondatából. A megszokott mozdulatokkal elkezdtem szétszedni a kalrinétot, hogy a helyére kerülhessen, de még a felénél se voltam, mikor megálltam és újra a lányra néztem. - Ha kellene esetleg segítség, szívesen bevállalom - Igaz, ezt már az elején is mondtam, de egy kis megerősítés nem árt, főleg mivel komolyan gondoltam a dolgot, és ez lehet neki nem volt egyértelmű, inkább csak kedves gesztus, amit ne is kell szószerint érteni. Azt hiszem, megint túlmagyarázom. Ha válaszolt, akkor aszerint cselekedtem, vagy újra összeraktam, vagy tovább pakoltam elfelé hangszerem. Nem akartam tovább húzni az időt, mint amennyi feltétlenül szükséges, mert tapasztalatból tudom, ha lejárt a "szabadnak hitt" óránk tolongani fognak az ajtó előtt a következő próba miatt. Adele: Örültem, hogy Rufus is tetszett a duónk. Vagy legalább is, amit játszottunk. - Ha gondolod játsznatunk valamit közösen - szerettem hallani, ahogy két különböző hangszer ugyanazt a dallamot játssza. Persze, az sem hangzik rosszul, ha a főhangszer dallamot játszik, a zongora meg csak kísér, de annak is megvan a varázsa, ha például egy fúvós és egy vonós játszik együtt. Ugyanazt a dallamot, de mégis más lesz a különböző hangszerektől a darab. Ha Rufus beleegyezett, akkor felálltam a zongoraszékről és a kották között kezdtem kotakodni, amiket hegedűtokom külső részébe helyeztem. - Bhrams 5. magyar tánc? - néztem fel a fiúra. Szerettem azt a dalt hallgatni is, meg hegedülni is.

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:10 - #15

Rufus: Megálltam a szerelés felénél, aztán újra összerakosgattam a klarinétot, mivel úgy tűnt, szükségem lesz még rá. Adele a kottáit nézegette, én leültem és vártam, míg döntött a sok lehetőség közül, amit magával hozott. Nálam is van négy, de az ő gyűjteménye sokkal nagyobb, ezt nem is értettem hirtelen. Ennyi kottával rohangászni, miközben tudod, csak egyetlen órád van gyakorolni, már a kiválasztással eltelne a fele. Meghazudtolta az állításom, egész hamar rátalált a megfelelőre. - Hű, oké - Meglepett a választása, még nem játszottam. Pontosabban valamikor pár éve elém került, próbálkoztam néhány hangot elcsípni belőle, de sose jutottam többre. Érdekes lesz valami újat tanulni, aminek semmi köze az iskolához, legalábbis részemről. Odaálltam mellé, próbáltam átlátni a kottát, így hirtelen, frissiben. - Előre is elnézésed kérem, ha mellé megy néha, de ez az ismerkedő fázis lesz - Jobbnak láttam előre figyelmeztetni, bár nem tűnt olyannak, aki az előbbiek után viszonzásul lehjarapná a fejem néhány hamis hangért. Adele: Amikor Rufus mellém állt, megmutattam neki a kottát. - Ugyan, biztos jobb lesz, mint az én zongorajátékom! - vetettem egy pajkos pillantást a zongora felé. Letettem a kottatartóra a papírt és gyorsan elővettem a  hegedűmet. Felcsatoltam rá a válltámaszt, felhúztam a vonót. Odaléptem a már sokat emlegetett billentyűs hangszer elé, és finoman lenyomtam a A hangot. Ennek segítségével könnyen behangoltam a hegedűt, nem telt bele 10 másodpercre sem. Szerettem azt a hangszert, mert elég nehezen hangolódott el. Persze volt már dolgom olyannal is, amit percekig kellett hangolni, minden zenélés előtt. - Öhm. Itt jó lesz a kotta? - kérdeztem izgatottan, miközben visszasétáltam Rufus mellé. Rufus: - Szerintem az felülmúlhatatlan - Ezt a gonosz megjegyzést vétek lett volna kihagyni, még akkor is, ha netán túlzottan magára veszi a lány, mert arra is volt egy bocsánatkérő ötletem. Míg ő elment hangolni, az utolsó simításokat én is elvégeztem a hangszeremen, aztán várakozóan pillantottam rá újra. - Nekem megfelel - Tettem egy fél lépést oldalra, hogy jobban hozzáférjen ő is, aztán a fejem egyik oldalról a másikra döntve, kellemesen megropogtattam, ez volt a bemelegítő gyakorlat. Valamiért izgatottabban álltam ehhez a feladathoz, mint máskor hasonlóakhoz, pedig semmi nagyobb ördöngősséget nem láttam benne, mint amennyit valójában takart, szerintem.    Megérzéseim beigazolódtak, a két hangszer remekül szólt együtt, ahol elbizonytalanodtam, ott Adele remekül korrigált, még, ha ezt akaratlanul is tette. Első nekifutás volt ugyan, mégsem véreztem el annyira, mint gondoltam, igaz, jobban összpontosítottam mindenre, mint más próbákon. Szép is lenne, ennyi év tanulás után ilyen "kis akadálynál" elbukni. Adele: - Várj - léptem át a fiú jobb oldalára, így jobban láthattam. - Mehet? - kérdeztem, miközben vállamra helyeztem a hegedűt, majd ha Rufus adott valami beleegyező jelzést, felemeltem a vonót és próbáltam valahogy érzékeltetni, hogy elkezdem. Egy pillanatig a kottába néztem, és megfelelő ujjamat letettem a hegedű fogólapjára. Egy határozott mozdulattal elkezdtem. Rufus egész jól játszott, én meg próbáltam a legjobbat adni. Sokszor pillantottam át a fiúra, ezért tökéletesen egyszerre tudtunk játszani. Örültem, hogy a fiú is ennyire koncentrál. A dal után leeresztettem a vonót. - Ez nagyon jó volt! - mosolyodtam el szélesen. - Köszi - vettem le a hegedűt is a vállamról. A két hangszer szerintem szuperül szólt együtt. Kicsit hátrahúztam vállamat, majd leengedtem, ezzel lazítottam egy kicsit. Ebben a dalban kicsivel több vibrálást tettem, mint amilyen dalokkal kezdeni szoktam, így kicsit fárasztó volt, de megérte. Rufus: A kezdeti beállás az ide-oda lépések hatására valami fura tánccá változott, nekem legalábbis ez a gondolat suhant át az agyamon, míg megtaláltuk a tökéletes helyzetet a kezdéshez. Azon a zavart ponton könnyebben átsiklottunk, hogyan adjuk a másik tudtára, mehet a buli, elkezdtük, folytattuk, aztán befejeztük. Ez így sokkal simábbnak tűnik, mint amilyennek közben éreztem, de azért a munka gyümölcse megvolt, elégedetten eresztettem le számtól a klarinétot. - Egész jó csapatot alkotunk - Jegyeztem meg, miközben oda se nézve babrálni kezdtem a klarinéttal. Megint a szétszedés mellett döntöttem, pedig most lett csak igazán kedvem játszani, viszont a saját próbaidejéből nem akartam többet elvenni, így is kevesebb maradt, mint amennyit ígértem eredetileg. Adele: - Szerintem a Ki mit tudon fel kellene lépnünk egy duóként - nevettem fel, persze csak viccnek szántam az egészet. - Nincs kedved még valamit játszani? - néztem érdeklődve a fiúra. Most annyira belejöttem, hogy abban a kis időben, amíg még miénk a terem, szívesen hegedültem volna Rufus klarinétja mellé. Ha helyeselni kezdett, akkor a kották felé mutattam, amik nem olyan messze tőlünk egy székre voltak letéve. - Válassz valamit, biztosan van közülük olyan, amit ismersz - gondoltam át a papírok tartalmát. Volt egy dal, amit nagyon el akartam játszani, de nem akartam a srácra erőlteteni, főleg ha nem ismeri. Érdeklődve Rufus felé pillantottam, hogy mi is lesz. Rufus: - Biztos nagy sikert aratnánk - Fűztem hozzá az ötletéhet egy szél vigyor kíséretében. Csak egy gondolat erejéig ugrott be szemeim elé a kép egy nagy színpadról, szemben zsűrivel és közönséggel. A gondolattól is kirázott a hideg, gyűlölöm az ilyesmit. Nem vagyok lámpalázas típus, de ott még biztos, az is kijönne. - Nem akarom elvenni a gyakorlási lehetőséged - Válaszoltam a kérdésére, habár tényleg kedvem lett volna még eljátszani valamit, ha már ilyen jól összehangolódtunk, zenei téren. Azért tettem egy lépést a széken heverő kották felé és csak úgy rájuk pillantottam, miket hozott még magával, ez maximum szívfájdítónak volt jó, ezért sem mertem túlzottan belemélyedni a böngészésbe, épp csak a felső kettőre vetettem egy-egy pillantást. Adele: - Ó, nem! - ráztam a fejem. - Nem mondtam volna, ha nem szeretnék még veled játszani! - közöltem félig mosolyogva, félig szigorúan. - Kérlek, válassz valami kottát - böktem a vonómmal a papírkupac felé. Maximum 10 kotta volt odatéve, de volt ott olyan, amit ismer. - Így van motiváció - győzködtem. - Portnofftól az Orosz fantáziát ismered? - kérdeztem reménykedve. Az egyik kedvenc dalom volt, tele kihívásokkal persze. De hát mit is érne az élet kihívások nélkül?! Közben végig gondoltam, hogy mi van még a kották között. Volt egy Paganini is, na, az volt aztán az, ami tele volt buktatóval, de szerintem jól el tudtam játszani azt is. Újabb kérdő tekintetet vetettem a fiúra. Rufus: - Hát jó - Adtam be a derekam, és a már említett kottákat kezdtem szemügyre venni. Nem akartam nagyon belekotorni, de nem is kellett, mivel Adele felvetett egy ötletet. Felé fordultam, arcomon valami meglepettség féle látszódhatott, legalábbis én úgy éreztem magam, amihez egy cseppnyi zavartság is társult. - Ismerni ismerem, de még nem láttam, hogy bárki klarinéton kísérte volna. De lehet, csak én vagyok ilyen maradi. - Vetettem egy pillantást a zongorára. Végülis, miért ne? Amennyire emlékeim nem csalnak, a zongora csak a hátteret adja az egésznek, ergo nem lehet túl bonyolult. - Mit szólsz ahhoz? - Tekintetemmel böktem a nagy fekete hangszer irányába, miközben letettem a tokjába a klarinétom.

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:09 - #14

Adele: Először nem értettem, hogy Rufus miért pillantgat újra és újra a zongora irányába. Akkor esett le, hogy lekísérne zongorán. - Hm.. - eltűnődtem, elég nehéz zongorakísérete van a darabnak, de bíztam a fiúban, hiszen ő is engedte, hogy zongorán lekísérjem. - Benne vagyok - mondtam lelkesen egy másodperc múltán. Odaléptem a kottákhoz és kis keresgélés után meg is találtam a keresett példányt. Odanyújtottam Rufusnak, hogy nézze meg. Teljesen megértettem volna, ha visszalép, de szerintem meg tudna bírkózni a feladattal. Kérdőn néztem rá, hogy mi a véleménye a műről. Én személy szerint imádtam. Rufus: - Hű... aha... - Megvakartam a tarkóm, szinte reflexből nyúltam oda, mikor megláttam az orrom elé nyomott kottát. Átvettem a lánytól és így tanulmányoztam tovább, de sehogy sem akart az olyan egyszerű lenni, mint amilyennek külső hallgató gondolja, vagyis jelen esetben én. Háttér kíséret, mi? Megint nem könnyű feladatra vállalkoztam, na, mindegy. - Oké, meglesz ez csak... - Elfordultam, odamentem a zongorához és elkezdtem a kotta első néhány hangját megkeresni rajta, amíg nem jött az a csúnya félreütés. Grimaszolva kaptam el a billenytűről az ujjam. - Bocs - pillantottam fel Adele-re. Másodjára már elkerültem a félrecsúszást és simábban ment az első pár hang. - Azt hiszem lehet belőle valami - Felegyenesedve néztem rá újra, kezemben továbbra is ott lebegett a kotta, amit aztán letettem magam elé a zongorán erre a feladatra kialakított tartóra. Adele: Édesen mosolyogtam a fiúra. Nagyon aranyos volt a zongoránál. Gyorsan az egyik kottatartóra kitettem a kottát, amin csak a hegedű szólam volt feltűntetve. Tudtam fejből, de azért biztosabb volt kottából. - Az intro részét is eljátszod, vagy mehet onnan, ahol a hegedű lép be? - kérdeztem a fiú felé fordulva, majd lepillantottam a hangszeremre, hogy ellenőrizzem a válltámaszt. Újra felnéztem Rufusra, hogy mit válaszol. Nekem mindegy volt, hogyan játszuk, csak ha a fiú nem játssza el az intro részt, ahol csak a zongora szól, akkor a saját dolgát könnyíti meg. Ezzel szemben az sem bántott volna, hogyha mindenképp ragaszkodik a darab elejének elpötyögéséhez is, így én a belépést tudtam volna jól gyakorolni. Szóval pro és contra érvek ide vagy oda, nekem mindenképp jó volt. Rufus: - Mennyire megy jól a belépés? - Szívesen megpróbáltam volna az elejéről eljátszani, de lehet ez jobban ment volna, ha egyedül futok neki és nem kapásból élesben megy a dolog. Azért nem riadtam vissza a feladattól, valahogy meg fogom oldani, viszont, ha Adele-nak a belépés nem okoz problémát akkor átugorhatjuk a "szólóm" és áttérhetünk arra a részre, ahol én a háttérbe vonulok. Na, az már jobban fog menni, előre látom. Adele: - Hm.. - elgondolkodtam. Mennyire is megy a belépés? Nem sűrűn játszhat zongorával az ember lánya, az biztos. - Hát, akkor mehetne a legeslegelejétől? - néztem nagy szemekkel a fiúra, miközben feltettem vállamra a hegedűt. Teljes testemmel Rufus felé fordultam, jobb kezemet a vonóval még szoknyám mellett tartottam. Bátorítóan biccentettem. Az én kottámba nem volt feltűntetve, hogy mennyi ütemet is kellene várnom, de a dal már régóta a fülemben volt, így nem féltem attól, hogy ne tudnék belépni. Arcomból kifújtam a hajat és úgy vártam, hogy a fiú belekezdjen. Ezt nagyon jól akartam eljátszani, minden idegszálamat arra öszpontosítottam, hogy jó legyen a zene. ~Gyerünk!~ Rufus: Valahogy sejtettem, hogy nem úszom meg a dolgot olyan egyszerűen, mint reméltem. Leültem, egyenes háttal, ahogy tanították felemeltem a kezem és a billenytűk fölé tettem. Közben a kottát vizsgáltam, hol kezdődik, hol folytatódik, milyen csavarokat tettek bele a helyzet bonyolításának kedvéért. - Kész vagy? - Kérdeztem meg tőle, habár láttam rajta, hogy már nagyon készen van, már, ami a hegedű virtuóz énjét illeti, mert árad belőle, hogy rajong a hangszeréért, amit megértek, mert szép a hangja a hegedűnek meg minden. Ha kaptam tőle egy jelzést, akkor még utoljára megropogtattam az ujjaim, majd lenyomtam az első billentyűt, amit a többi követett. Lionel:  Csak egy könyvért ugrottam vissza. Mivel reggel hét óta itt járkáltam jobbra-balra, már egyetlen porcikám se kívánta az ittlétet, mégis visszajöttem. Legelső dolog, ami meglepett, a folyosón tolongó "tömeg". Öt várakozó, türelmetlen ábrázatú diák ácsorgott az egyik zeneterem ajtaja előtt, ez több, mint furcs ilyen kora esti órában. Mikor megláttak engem, nem kellett kérdeznem azonnal egymás szavába vágtak, mind ugyanazt akarták, bejutni a terembe és gyakorolni.  Bekopogtam, de nem hiszem, hogy meghallották, mivel zeneszó szűrődött át a rendetlenül becsukott ajtó mögül. Kinyitottam, amennyire halkan csak tőlem telt beléptem. Adele: Még egy utolsó mosoly kíséretében biccentettem Rufusnak, utána minden erőmmel koncentráltam. Sikeresen be tudtam lépni. A fiú ügyesen játszott, meglepően jó volt. A fogólapot néztem, hogy minden hangom a helyére kerüljön, a vonóbeosztással nem volt bajom. Néha lenéztem a kottára, hogy mi jön, de különösebb gondom nem volt. Egyszerre rázott a hideg és vert ki a víz, már fent az A húron játszottam, mikor újra lenéztem a kottába. A szemem sarkából észrevettem, hogy valaki áll az ajtóban. Nem tudtam, hogy mióta lehetett ott, de amint felfogtam, hogy valaki zavar, leeresztettem a vonómat, szinte a vonás közepén, így a hang elcsuklott. Bal kezemet a fogólapról nem vettem le, csupán kicsit lejjebb eresztettem kezemet, így a hegedű kissé lógó pózba került. Felismertem, hogy az ajtóban Lio állt. Vagyis... Mr. Hunter-Drake tanár úr, csupán én neveztem tiokban Lionak. Azóta nem is beszéltem vele komolyabban, mióta az a kis baleset történt a csuklómmal. Azóta a fájó testrészem már helyrejött, de ezt a tanár láthatta, hiszen hegedű volt a kezemben. De nyilván nem azért jött, hogy megkérdezze, hogy hogy vagyok. Sajnos. - Jó napot kívánok, Tanár úr - köszöntem neki apró, értetlen mosollyal. Flesandítottam az órára, még két percünk volt a terem birtoklási idejéből, addig még jó lett volna lejátszani az Orosz fantáziát, amit elkezdtünk. Rufus: Egész jól ment. Meglepően könnyen megtaláltam a megfelelő hangokat, talán mégsem felejtettem el mindent, pedig vagy három hónapja nem ültem zongora elé. Adele-al egészen belejöttünk a darabba, amikor felpillantottam és megláttam, hogy már nem csak ketten vagyunk a teremben. - Elnézést, segíthetünk valamiben? - Átsiklottam afelett az egyszerű mozdulat felett, ahogy ujjaimmal lenyomtam a random billenyűket. Utálom, ha megzavarnak, mikor játszom és most nagyon nem jókor futott be a tanár, akit egyébként sem találok túlzottan szimpatikusnak. Van benne valami egoista feljebb valóság, amitől önteltebbnek tűnik, és ez a tekintet, típikusan olyan fazon, akivel max. annyi időt töltök egy légtérben, amennyit feltétlenül szükséges.

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:08 - #13

Lionel: - Jó estét! - Köszöntem, mikor abbamaradt a játék. Egy szemernyi bűntudatom se volt, amiért megzavartam őket, a kinti diáksereg elég türelmetlennek tűnik ahhoz, hogy kitaláljam, már egy ideje birtokolják a termet. - Sajnálom, hogy megzavartam a próbájukat, de a folyosón kígyózó tömeg felkeltette a kíváncsiságom. Kitől kaptak engedélyt a teremhasználatra, ha szabad megkérdeznem. Pontosabban, mennyi időt kaptak a gyakorlásra, mert a kint lévők reakcióját látva szerintem túlfutottak az idejükön. - Vontam le és fogalmaztam meg egy gyors következtetést. Nem volt jogom beleszólni a zenészek dolgaiba, már, ami az ilyen eseteket illeti, viszont, ha van lehetőségem megakadályozni egy kialakulóban lévő konfliktushelyzetet, akkor közbe kell lépnem. Adele: Hát, a Tanár úr tényleg nem azért jött, hogy megkérdezze, hogy hogy van a kezem. Persze, miért is reménykedtem... Kicsit elszomorodtam, de ez kívülről nem látszott. Inkább illedelmesen átvettem a szót Rufustól, én akartam beszélni a tanárral. Vettem egy mély levegőt, nehogy a végén még olyat mondjak, amit nem kellene. - Tanár úr, én Rufus után jöttem - finom mozdulattal böktem vonnómmal a srácra, aki még mindig a zongoránál ült, és nekem pontosan egészkor kellene elhagynom a termet - jól láthatóan felnéztem az órára - ami már csak kevesebb, mint egy perc - engedtem le a hegedűt csalódottan. Talán ha nem jött voltna be Hunter-Drake akkor el tudtam volna játszani ezt a jó kis darabot. - De azt hiszem, ideje átadni a termet - ellenőriztem még egyszer az órát, hátha rosszul láttam és elnéztem valamit, de nem, itt volt az idő, hogy elpakoljunk. Szótlanul léptem a tokomhoz, hogy eltegyem a hangszeremet, fel sem néztem a tanárra. Csak egy kis oldalpillantást vetettem Rufusra, és reméltem, hogy viszonozza tekintetemet. Csak úgy. miután visszafordultam a tokomhoz, azon kattogtam, hogy vajon emlékszik-e rám a tanár. Nagyon reméltem, hogy igen. De miért is akartam, hogy emlékezzen?  Befejeztem a hegedű elpakolását, ha senki sem állított meg. Rufus: A tanár szavait hallva már nyitottam is a szám, hogy elmondjam, mennyire nem érdekel jelen pillanatban, ki várakozik odakint, de Adele megelőzött és beszélni kezdett helyettem. Felálltam, de nem mozdultam el a zongorától, még nem akartam befejezni, szóval megállítottam, vagy legalábbis megpróbáltam megállítani a lányt, mielőtt elpakolt volna. - Szerintem még öt percet túl fognak élni, nekünk pedig pont annyira van szükségünk - Jelentősségteljesen néztem zenésztársamra, aztán a kottára pillantottam és vissza fordítottam az első oldalhoz. - Ha nem szakít minket félbe, talán időben végeztünk volna, így még várniuk kell a kint lévőknek. Gondolom maga sem hagyná abba a szám felénél a táncot, főleg, ha fontos részt gyakorol. - Hangomból áradt a tisztelet, a nyugalom és a komolyság. Eldöntöttem, hogy próbálni akarok, ha Adele nem lett volna itt, akkor is így reagáltam volna valószínűleg. Ha a zenéről van szó nehezen kötök kompromisszumokat mások kedvéért. Lionel: A fiú felől áradt a negatív energia, nem értettem, miért, de ráhagytam, nem kedvelhet mindenki mindenkit. Inkább Miss Rose-ra összpontosítottam a figyelmem, akihez úgy tűnik elértek a szavaim és már ugrott is, hogy összeszedje a holmiját és távozzon. Lehet, ha a fiú nem szólal meg, azt mondtam volna, nyugodtan maradjanak még öt percet, de aztán elrontotta a dolgot, és nem volt kedvem kedves lenni vele. Azt meg mégsem mondhattam, hogy "A lány marad, te mehetsz!", elég érdekesen hangzott volna. - Nem hiszem, hogy a szaktársaik ilyen megértőek lennének. Nem tudom, hogy van a felosztás maguk között, de ha órához van kötve azt illik betartani. Ha az én próbámról lenne szó akkor is így tennék, hiszen ezzel tartható fenn a rend. - Csak egy rövid pillantást vetettem a fiúra, valószínűleg ismeretlenül is a "nem kedvelt"-ek közé tartozom, még szerencse, hogy sosem érdekelt az ilyesmi. Adele: Rufus megállított a pakolásban. A vonót már eltettem, de a hegedű még a kezemben volt. Felváltva néztem a srácra és a tanárra. Jobb volt, mint egy filmben. Próbáltam lepisszegni Rufust, azért így mégsem beszélhetne egy tanárral. Igaz, hogy tisztelettudó volt a hangneme, de akkor sem. Kétségbeesetten ráncoltam a homlokomat,  és amikor beállt a csend Lio bácsi szavai után, halkan megszólaltam. - Gyere, Rufus, menjünk - néztem kérlelően a fiúra. Nem akartam, hogy a többi zenésztársunk haragudjon ránk, ráadásul a Tanár úrnak sem akartam ellentmondani. Attól függetlenül, hogy a darabot el akartam játszani és azért még szomorú voltam.  A két férfinemű között álltam, s feszülten figyeltem Rufust, hogy beszól-e még valamit. Á, az már tényleg túl filmbeillő lett volna. Vagy mondjuk a fiú beszól nekem, és Lio meg megvéd.... Édes álmok. A srácot néztem, hogy mi lesz. Rufus: - Szerintem megbirkózunk a tömeggel, köszönjük a tájékoztatást. - Továbbra sem volt kedvem távozni, hiába láttam és hallottam Adele szándékát. Már azért sem akartam így félbehagyni, tudom, hogy nagyon makacs vagyok, viszont ennek többször láttam hasznát, mint árnyoldalát. Jelenleg a zenélésen túl már más is a maradás mellett döntött bennem, mindezt csak valahogy a lányhoz kell eljuttatnom, aki nagyon könnyen feladta. Tudom, szerény lány, de azt hittem legalább van némi közös vonás bennünk az egyszerű zeneszereteten kívül. Tévedtem. Lionel: Továbbra is az ellenkezőjét csinálta, mint, amit tanácsnak "álcázva" mondtam, és ez egyre jobban bosszantott. Legalább Miss Rose hallgatott rám, értette a célzást, hogy át kéne adniuk a helyüket. A vele kapcsolatban bennem megfogalmazódott vélemény több ponton is igaznak látszik, erre még akár büszke is lehetnék, más helyzetben. Jelenleg leginkább az akaratom kívántam érvényesíteni a pároson, már amennyire akaratnak lehet nevezni valamit, amibe azt se igazán tudom, hogyan keveredtem bele. - Ahogy érzi, bár szerintem egyedül maradt ezzel a szilárd elhatározással - Itt néztem csak a fiúra, addig és az után a lányt néztem, aki látszólag teljesen zavarban volt az egésztől, mint mindig. Ha elég fantáziával lennék megáldva, még azt is be tudnám mesélni magamnak, a zavarához van némi köze a jelenlétemnek, de most inkább csak a helyzetnek tudom be a dolgot. - Vagy tévednék, Miss Rose? Adele: Hallgattam, amit a tanár mond. ~Nem bírom a lelki terrort.~ harapdáltam alsó ajkam. Nagyot sóhajtottam. A hegedű még mindig a kezemben volt. - Rufus, - szóltam halkan.- Gyere, majd legközelebb eljátsszuk - idegességemben végigsimítottam virágos egyberuhám szoknyarészén. - A nehezebb részen már úgy is túl vagyunk - vettem le a kottát arról a tartóról, amiből én játszottam. Annak a papírnak a szélét tépegetve, gyűrögetve pillantottam Rudolfról a tanárra. Szerinrem pontosan tudta, hogy milyen zavarba tud hozni, és élt is vele. Vagy nem. Sajnos nem láttam senki fejébe. Közben erős morgolódás hallatszott az ajtó másik oldalán. Segítségkérően Liora pillantottam, ha Rufus nem szólalt meg.

L	Előzmény | 2014.06.09. 14:08 - #12

Rufus: Nem hittem el, hogy továbbra sem akarja feladni, inkább áttért egy másik taktikára és azt kezdte el kiemelni, hogy Adele is menni akar. Mivel úgy tűnt, mindketten ellenem vannak, beadtam a derekam. Lecsuktam a billentyűknél a fedelet, elvettem a kottákat, összeraktam és átsétáltam a lányhoz, visszaadtam neki őket. - Ebből már úgysem lesz semmi, majd legközelebb. - Küldtem egy halvány mosolyt felé, aztán a klarinétomért nyúltam. - Találkozunk holnap - Köszöntem el Adele-tól, aztán elindultam kifelé, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót, kezem megállt a kilincsen és a tanárra néztem. - További szép esét Tanár úr! Lionel: A fiú beadta a derekát, összepakolt. Sosem fogom megérteni, hogy ez a fajta, már-már gyerekes dac, hogy képes ilyen erősen megmaradni felnőtt férfiakban. Igen, van, hogy ki kell állni az igazunkért, a véleményünkért, de ismerni kell a határokat, amin nem lépünk át. Talán egyszer megtanulja, vagy nem, ha nem is akarja. - Önnek is - Nem mondtam neki többet, hagytam távozni. A nyíló ajtó bevonzotta az időközben hatossá bővülő csapatot, akik először a lányra, aztán rám néztek, köszöntek és elkezdték kipakolni a cuccaikat. Megvártam, amíg Miss Rose kimegy, aztán követtem én is és becsuktam az ajtót. - Mindig ilyen a barátja? Már, ha nem sértem meg a kérdésemmel. - Szólaltam meg hirtelen, feltéve, hogy nem rohant el egyből ő is, mert akkor ezt a kértést megtartottam magamnak. Adele: Visszavettem a kottát, amit a fiú visszanyújtott nekem. Gyorsan odatettem az egyik székre a többi kotta közé. - Köszönöm, Rufus - cincogtam halkan. - Szia - köszöntem el vékony hangon tőle. Amikor kifelé indult a teremből, én elfordultam és villámgyorsan eltettem a hegedűt. Azt hittem, Rufus nem is fog elbúcsúzni, de a végén nem szó nélkül távozott. Az ajtón az összes diák beáramlott, nálam fiatalabbnak tűntek. Gyorsan felkaptam a tokon, felnyaláboltam a kottákat és kicsusszantam a teremből. A tanár utánam jött, s miközben a tokom elején lévő cipzáros zsebbe próbáltam kecsesen belerakni a kottákat felpillantottam, hogy elköszönhessek. De Hunter-Drake nem köszönt el. Kérdésére felegyenesedtem, de kicsit összevontam szemöldökeim. - Ő... ő nem... Őt még csak most ismertem meg komolyan - kerestem meg a tanár tekintetét.  - Lekísértem zongorán, aztán ő is megpróbált, csak hát - néztem a csukott ajtóra - ez lett a vége. - húztam el a szám csalódottan. Szomorúságomban észre sem vettem, hogy örülnöm kellene, hogy a férfi hozzám szólt. 2014.05.27.

L	Előzmény | 2014.06.09. 13:52 - #6

2014.04.17. 24. fiú szoba Rufus & Rhidian   Rufus: Körbenéztem a szobában. Az ágyam reggel összeraktam, erre nem volt panasz, de, ami utána történt vele az már eléggé zavarta a szemem. Szétdobált ruhák, könyvek és mindenféle holmik terítették be az egészet, még a takaró is alig látszott ki alóluk. Morogva néztem még néhány percig. Kezemben finoman rászorítottam márványszínű ocarinámra, sokkal szívesebben játszottam volna azon, mint nekiálljak rendet csinálni. Elsétáltam az ablakhoz, a lámpa miatt alig láttam ki rajta, visszatükröződött az üvegen a romhamaz képe. Kinyitottam az ablakot, így eltakartam a zavaró tényezőket a kilátásból és leültem a párkányra. Kifelé fordultam, nehogy megpillantsam véletlenül, mi vár rám. Számhoz vettem a hangszerem és nem törődve a külvilággal, behunyt szemmel rákezdtem egy hirtelen eszembe jutó dallamra. //dal: x // Rhidian: A cuccaimat érkezéskor a portán kellett hagynom, mert sietnem kellett a suliba. Igaz, végül minden fontos órát lekéstem, de semmi gáz, mert legalább már tudom, mi merre van. A koleszt nem mutatta meg ugyan senki, csak azt, hogy meik a fiú szárny, de itt már csak nem tévedek el! Megkaptam a szobabeosztást, azt is, hogy lesz egy szobatársam, bár a nevét valahogy elfelejtették közölni velem. Sebaj, majd csak elárulja. Elindultam a folyosón, húzva magam után a kis ("kis") bőröndkémet, végig követve a szobaszámokat, mire eljutottam a 24-esig. Ahogy odaértem, meghallottam a bentről kiszűrődő zenét, ezért kicsit hezitáltam, hogy vajon illő volna-e megzavarnom a szobatársam a becsörtetésemmel, vagy sem, de nem állhattam odakint a folyosón még percekig,ezért bekopogtam,és a lehető leghalkabb módon benyitottam a szobába. Majd becsuktam magam mögött az ajtót, és halkan megszólítottam. - Szia! Izé... boccs aa... zavarásért. Nyugodtan folytasd csak, majd... beszélgetünk, ha végeztél! - Kínos mosoly kúszott az arcomra, mert hirtelen tényleg elég kínosan éreztem magam. Rufus: Először fel se tűnt, hogy valaki beszél, vagy egyáltalán bejött a szobába, de a mondandójának végét azért sikerült elcsípnem. Elvettem számtól a hangszert és megfordultam. Az első gondolatom az előttem heverő feladatról szólt, megint, de a második már végre képes volt az ismeretlenre koncentrálni. - Szia - Köszöntem némi fáziskéséssel. Nem tudtam, hogy mára várom az új szobatársam. Sőt, azt se tudtam, hogy idén még lesz új szobatársam! Azért ezt az apró infót valaki közölhette volna velem, mondjuk ma délelőtt. Akkor lehet, összepakoltam volna vagy valami. Biztos máris pozitív gondolatai vannak rólam, remek. Arcomon valószínűleg látszott egy enyhe zavar, ami több dolognak is betudható volt, tehát a gondolataim talán nem is biztos, hogy annyira egyértelműek voltak, mint én hittem. Felálltam a párkányról és odamentem a sráchoz. - Rufus Fanning, üdv a 24-esben - Nyújtottam fel a kezem, de a dolog hivatalos élét azért elvette már maga a mozdulatsor lazasága. Rhidian: - Rhidian Blaidd. - Kezet fogtam vele, és valamelyest megnyugodtam. Láttam rajta a zavart, és igazán nem értettem, miért. Ahogy körbenéztem a szobán, kellemes, otthonos rendetlenséget láttam, ami lehet, hogy csak számomra az, de mégis jobb érzés volt egy ilyen helyiségbe lépni, mint egy makulátlan, fertőtlenítőszerszagú steril kórterem-fílingű valamibe. Leraktam a bőrönböm az üresen álló ágyra,majd szembefordultam a fiúval. - Tényleg bocs, hogy megzavartalak. Nagyon szépen játszottál! Próbáltam kezdeményező lenni, vagy valami olyan, hogy Rufus ne érezze magát olyan zavarban, mint amennyire látszódott rajta, bár igazából nem is tudtam, miért van ez. Nekem kéne rosszul éreznem magam, amiért csak így betoppantam a magánszférájába, amin mostantól osztoznunk kell. Rufus: Ránézésre, vagy talán a sokadik érzékem súgta, de valahogy őt is ezen szigetinek gondoltam, pontos megállapítást azért korai lett volna levonni, a megérzésem azonban emlékeim szerint még nem hagytak cserben. - Kösz,csak... gyakoroltam - Vontam vállat egyszerűen. Lepillantottam a kezemben lévő hangszerre. - Melyik szakra jöttél? - Szintén támadt egy gondolatom, miszerint ugyanarra, amire én, de a megerősítés sosem árt, még, ha meg is vagy győződve a saját állításod helyességéről. Hátrébb léptem közben, hogy beljebb engedjem, sőt, megfordultam és az asztalon lévő aktatáska-szerű bőröndbe eltettem az ocarinám a másik három mellé. Közben persze figyeltem a válaszára, meg akartam ismerni az új szobatársam. Rhidian: - Ének-zenére - feleltem, majd leültem az ágyra, onnan figyeltem tovább. - Ha jól sejtem, ugyanoda fogunk járni. Mosolyogtam, mert szimpatikusnak tűnt a srác, és szerettem volna én is azzá válni neki. Elvégre nincs szarabb annál, ha az ember nem jön ki jól a szobatársával, pláne, ha még osztálytársak is. - Az egy ocarina volt, ugye? Még sosem hallottam élőben eddig. Mondhatni, hangszerek terén elég széles körű a tudásom, bár nagyon sok van, amiket csak névről és kinézetről ismerek, de sosem hallottam még. Volt már, aki meglepődött ezen, de egyik életcélomnak tekintettem, hogy minél több hangszert ismerjek meg, vagy tanuljak is meg játszani rajtuk, bár inkább előbbi. Az is elég volt, ha hallhatom, amint mások zenélnek velük. Rufus: - Gondoltam - Bólintottam rá. Tehát megint csak igazam volt. Letettem a táskát az ágy és az éjjeliszekrény közötti kis résbe, ahogy mindig, mióta rátaláltam erre a tökéletes helyre. - Igen, az - Meglepett, hogy ilyen egyszerűen felismerte. Az ismerőseim többsége általában tőlem tudja meg, hogy mi is ez, vagy, hogy hangszerként kell rá tekinteni. Már amelyik nem a családommal együtt ismer, mert azok pontosan tudják.  - Nem sokan tudják, mi is ez. Látszik, hogy csak unaloműzésként tekintesz a zenére. - Tettem még hozzá őszintén. Jó, akik ebbe a suliba akarnak járni, általában túl akarnak lépni a hobbiszintű zenélésen, de meglepően sokan vannak, akik csak itt jönnek rá, mennyire nem ezt akarják az életük végéig. Legalább a szobatársam zenész és ért is hozzá, gondolom. - Te milyen hangszeren játszol? - Ránézésre a gitárt tippeltem volna rá, meg mondjuk az énekléstől sem állhat távol. Na, most vajon csal-e a megérzésem? Rhidian: Örültem, hogy igazam lett. Ocarinát még sosem láttam élőben, csak képeken, és felvételeken hallottam a hangját. Hé, valami csak megragad a fejemben néha. - Énekelek. És gitározom. És dobolok is. Közben elkezdtem kipakolni pár holmit a bőröndömből, például az ágyneműhuzatom és a noteszom. - Te honnan jöttél? - Oké, a kérdés megfogalmazása talán nem volt a legmegfelelőbb, de élőbeszédben nem vagyok a szavak embere. Úgy sejtettem, hogy nem brit, és kíváncsi voltam, melyik országból jött. A kiejtésén lehetett hallani, nem volt britekre jellemző akcentusa.

L	Előzmény | 2014.06.09. 13:52 - #5

Rufus: - Akkor te se kispályán csinálod - Állapítottam meg a felsorolást hallva. Az ő hangszerekei klasszikusabbak voltak, mint az én különlegességem, ami az aktatáska szerű tartójában pihent, de ettől még cseppet sem számítanak kevesebbnek, mint az vagy bármelyik másik hangszer. Őszintén tetszett, hogy nem csak egy hangszerre specializálódott, hanem több területen is kirpóbálta magát, kedvelem az ilyen vállalkozószellemű embereket. ~ Egyszermélyes zenekar ~ Jegyeztem meg csak úgy magamban és hagytam kipakolni, addig én is elkezdtem leszedegetni ágyamról a felesleges dolgokat, jóval lassabban, mint, ahogy Rhidian pakolt, persze. - Newry, ez Írország északi részén van - Ha csak a város nevét mondom, abból sokan nem jönnek rá, merre lehet. Esetleg tudják, hogy a szigeten kell keresni, de konkrétabb behatárolást nagy átlagban én csinálok. Most megelőztem a találgatós részt. - És te? - hasonló helyre tippeltem volna. Mondjuk Dél-Írország vagy Észak-Anglia. Rhidian: Szép sorban kipakoltam a holmim az ágyra, közben figyeltem a fiú válaszára. - Én Bangorból jöttem, ez Wales északi részén van. - Sejtettem, hogy Rufus is azért mondta el rögtön a város elhelyezkedését, mert sokan nem tudták. Ugyanez volt a helyzet Bangorral is, néha az emberek még azt se tudták, hogy egyáltalán Nagy-Britannia része, mert elég afrikai hangzára van, vagy minek hiszik általában... És ez rettentő zavaró tudott lenni. Még csak nem is hasonlítok egy afrikaira. - Írország gyönyörű hely lehet! - Nem tudtam visszafogni ezt a mondatot, amikor eszembe jutott az édesanyám. Ő a fiatalkorának nagy részét ott töltötte, és mindig arról mesélt, mennyire szép ott minden. - Egyszer szeretnék eljutni oda, ha befejeztem a sulit. Rufus:  - Nincs olyan messze tőletek - Úgy beszélt, mintha Írország nem itt lenne a szomszédban, pedig neki aztán főleg tudnia kellene, mennyire nem nagy a táv a kettő között. Azért ennek a megállapításomnak nem adtam gondolatnál nagyobb hangot, inkább felvettem egy adag mosásra ítélt ruhakupacot, amit az előbb az ágy körül szedtem össze és beléptem vele a fürdőbe, hogy a szennyeskosaramba dobjam. Hanyagul rádobtam a fedelét és már ismét a szobában voltam. - Valamikor pár éve jártam arra, mármint Bangor felé, de csak átutazóban. Cardiffban voltunk pászor, az is jó hely, szóval te sem panaszkodhatsz. - Nincsenek konkrétan megragadt emlékeim ezekről az utazásokról, de annyi van, hogy tudom, milyen szép helyeken autóztunk végig, meg a fővárosban mennyit sétáltunk, tetszett, tényleg. Rhidian: Oh, persze... Igaza volt. Írország tényleg majdnem Wales szomszédjában van, csak... mindegy, nem kell tudnia a családi hátteremről. Igazából örülök, hogy itt még nem ismer annyira senki. Mielőtt idejöttem, féltem egy kissé, hogy talán majd kinéznek, ha megtudják, hogy nincs mögöttem olyan anyagi háttér, mint a legtöbb diák mögött. Oké, ettől függetlenül nem szorongok itt, csak jobban oda kell figyelnem arra, amit mondok. Ami egy kicsit nehéz, mert általában folyamatosan jár a szám, és olyanokat mondok, amiket még végig sem gondoltam... - Nem panaszkodom. - Elmosolyodtam, és közben törökülésbe húztam a lábaim az ágyon. - Jut eszembe! Tudnál pár szót mesélni azokról, akik még ének-zenére járnak? Csak veled találkoztam eddig a szakról. Rufus: - Hm... - Gondolkodnom kellett, mit is mondhatmék hirtelen, elég sok mindent lehetne így mondani róluk. Közben az összes cuccom összefogtam és egy direkt erre a célra szerzett kartondobozba dobtam, aki kivételesen üres volt. Kilógott itt-ott, de ideiglenes raktárnak megfelelt. Az ágy mellé löktem lábammal végezetül és nekidőltem a nyitott ablak párkányának. - Mit szeretnél tudni? - Kérdeztem rá azért, hátha mond valami konkrét irányt amerre elindulhatok a válaszommal. - Mi vagyunk szerintem a legvegyesebb szak, meg talán a legtelítettebb is, szóval, ha találkozol valakivel nagy valószínűséggel a szaktársad. - Foglaltam össze röviden, ami legelőször eszembe jutott, hogy azért mégis mondjak valamit. Rhidian: Elgondolkoztam, mert ha tényleg ilyen sokan vagyunk, nem kérhetem Rufustól, hogy mindenkit jellemezzen egyenként. - Főként az érdekelne, hogy a fiúk vagy a lányok vannak többségben. Ne értsd félre! - tettem hozzá gyorsan. - Csak kíváncsi vagyok, mert otthon szinte csak lányokkal találkoztam, ha zenélni mentem. Talán ketten voltunk srácok a társaságban. Nem lett volna jó, ha félreérti, és azt hiszi, hogy már az első napomon a csajozáson jár az eszem. Jesszus, nem! Dehogy! Mindig a zene volt az első, most is így lesz. Csak hát olyan zseniálisan tudom magam kifejezni, hogy jobb biztosra menni. - Illetve nem csak róluk, de a tanárokról is örülnék, ha mondanál pár szót. Például, hogy tartanom kéne-e valamelyiküktől, vagy jófejek. Rufus: - Pontos adatokat nem tudok, de szerintem itt is a lányok vannak többen - Ebbe még így soha nem gondoltam bele, vagy maximum a legelején. Fejben kezdtem el számolgatni az évfolyamtársakat, meg az ismerősöket, és iróniával élve, szomorúan kellett megállapítanom, hogy tényleg mi vagyunk kisebbségben. - Viszont jóval többen vagyunk mi is, mint ketten, szóval nem kell tartani a nőuralomtól - Amíg nem mondta, hogy ne értem félre, esküszöm eszembe se jutott ilyet tenni, aztán megordult a fejemben a gondolat, de mivel ő mondta hát elhittem neki, hogy nem olyan szándék áll a kérdés hátterében. - Tanárokról... hm... az egyik énektanár állítólag katasztrófa, de ezt csak hallomásból tudom. Azt mondják elvárja, hogy száz százalékban ott legyél az órán, lazán kiszúrja, ha nem figyelsz és a vizsgán is elég szemét, ha rossz napja van. A másik kettő viszont jófej, az egyik tartja a klarinét órám, vele simán lehet beszélgetni bármiről. A szolfézs tanár fura alak, igazi rocker típus, de ettől függetlenül rendes, jól magyaráz, a többiekre is ez jellemző. De ezt úgyis ki fogod tapasztalni, már az első öt percben ki lehet taláni, mivel tudod lenyűgözni és mit ne csinálj, szóval annyira nem nehéz eset egyik se. - Ez a rész egy kicsit hosszabbra sikeredett, még akkor is, ha próbáltam tömören összefoglalni a lényeget. Igazából, tudnék beszélni bármelyikről, akivel valaha beszéltem vagy találkoztam, de nem akartam hosszú monológokba bocsátkozni. Rhidian: - Kösz az infót! - mondtam egy vigyor kíséretében. Valamiért úgy érzem, az itteni tanárokkal se leszünk egy hullámhosszon. Legalábbis nem minddel, bár ez elkerülhetetlen. Csak ki ne szemeljen magának egyik sem, mert az elég ciki volna, rögtön az első héten... - Kíváncsi leszek rájuk - mondtam félig hangosan, igazából csak gondolni akartam, de kicsúszott, ahogy az velem gyakran előfordul. Alig hittem, hogy így elrepült az idő az első napomon. Már sötétedett odakint. Körbevezettek a suliban, megismertem pár jó arcot, köztük a szobatársam, és nincs köztünk semmi feszültség, aminek örülök. A többiekkel is biztos jól kijövök majd. Ezekkel a gondolatokkal vettem ölbe a noteszem, és kezdtem simogatni a fedelét. Önkénytelen pótcselekvés. - Még egy kérdés, a szoba szabályait illetően. Bármi kikötés, amire figyelnem kell, ha jó lakótárs akarok lenni? Például nincs kislámpa a lámpaoltás után, vagy hajtsam le az ülőkét, és társai?

L	Előzmény | 2014.06.09. 13:50 - #4

Rufus: Jót nevettem a szobát érintő szabályokon, amik szerinte lehetségesek és betarthatóak. Az előző szobatársammal sem csináltunk semmi ilyet, sőt, eszünkbe se jutott, hogy valami "házirend" félét csináljunk, van belőle elég amúgy is, ide tőbb már nem kell. - Nem, nincs semmi ilyen - Mondtam, mikor végre szóhoz jutottam, mert nevetni és beszélni együtt elég macerás. Megfordultam, becsuktam az ablakot és akkor jutott eszembe még valami, ami nem diák kitaláció, de, ha már így szóba kerültek a szabáyok, nem árt, ha tud róla. - Minden hónapban jönnek véletlenszerűen ellenőrizni a szobákat, ha valahol nagy a kupi azt nem nagyon kedvelik. Azt a fülest kaptam, hogy holnap reggel megint jönnek, szóval ne lepődj meg. Elvileg erről mi nem tudnánk, de úgyis mindig valahogy körbejár a hír. - Miközben beszéltem, kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, de amit kerestem az nem volt benne. - Kiugrom az autómatához, kell valami? - Farzsebembe csúsztattam a tárcám, megvártam, mit reagál aztán elindultam kifelé. Ha kellett neki valami azt megjegyeztem, ha nem akkor egyedüli célommal indultam a társalgóban lévő nasi-automatához. Rhidian: - Eww... - Nevetgélni kezdtem. - Végülis érthető, ha a diákokon múlna, tuti anarchia lenne. Vagy csak magamból indulok ki, nem tudom... Mázli, hogy még nem volt időm rumlit csinálni, inkább holnap rakom szét a cuccaimat. Közben kinyitottam a füzetem, és elkezdtem kutatni az egyik rotringom után, mert ezekből a mai élményekből párat muszájnak éreztem papírra vetni. Mikor Rufus feltette a kérdését, rápillantottam, félig lelógva az ágyról, ahogy a bőrönd előhalászása közben maradtam. - Köszi, de nem kérek semmit - feleltem. Az automata is elkerülte a figyelmem, mikor jöttem. Aztán a fiú kiment a szobából, én pedig kis időre egyedül maradtam a füzetecskémmel, meg a rotringgal, ami remek búvóhelyet talált magának valahol a bőröndöm legeldugottabb zsebében. - Francba már... - morgolódtam csendben. Bár úgysem hallotta senki. 2014.04.13.

L	Előzmény | 2014.06.09. 13:27 - #1

Ravenhill beli játékaim gyűjteménye, Rufus főszereplésével és elég vegyes találkozásokkal, lányok és fiúk is vannak a másik fél csapatában. :) Az adott játékokat a legelején jelzi a dátum és alatta a szereplők nevei. Sorrendben vannak, fentről lefelé kell őket olvasni, a végén jelzem, hogy mikor fejeztük be. :) Maguk a különálló játékok viszont lentről kezdődnek, ott vannak a legkorábbi irományok. A helyesírási hibákért felelősséget nem vállalunk, igyekeztünk kerülni, de, mint tudjuk az elég nehéz, ha belelendül az ember az írásba. :)

[13-1]