|
Témaindító hozzászólás
|
2014.06.09. 12:03 - |
Ravenhill beli játékaim gyűjteménye, főként Anthoni és egy lány párosításában, de akad köztük igazán fiús játék is. ^^
Az adott játékokat a legelején jelzi a dátum és alatta a szereplők nevei. Sorrendben vannak, fentről lefelé kell őket olvasni, a végén jelzem, hogy mikor fejeztük be. :) A helyesírási hibákért felelősséget nem vállalunk, igyekeztünk kerülni, de, mint tudjuk az elég nehéz, ha belelendül az ember az írásba. :)
 |
[20-1]
2014.04.14. Udvar
Anthoni & Rhidian
Rhidian: Szuper, az udvar megvan. És van itt valaki? Naná, hogy csak én. Ezért király dolog év közben sulit váltani. Lemaradok az eligazításról, a gólyatáborról, a lehetőségről, hogy megismerjek valakit, de még az iskola épületével se vagyok tisztában. Gondoltam, ha kijutok az udvarra, csak találok itt valakit, de látsz itt valakit, Rhidian? Hát persze, hogy nem. Egy hatalmas, zöld udvar, egyetlen emberrel a közepén, aki én vagyok.
Reménytelen. Lássuk csak... Két lehetőségem van. Menjek vissza bolyongani a suliba, vagy várjak egy kicsit, hátha erre jár valami szimpi fazon, aki hajlandó lesz segíteni nekem? Eddig föl s alá járkáltam, de nem találtam el sehova, csak ide... Jobb lesz, ha várok. Annyi diák jár ide, kizárt, hogy ne akarjon kijönni egyikük se az udvarra. Nagy sóhajjal leültem tehát az egyik fa tövébe, és fejem a törzsének támasztva kezdtem bámulni az eget.
Különben elég szép ez a hely... Nagy épület, tiszta folyosók, tiszta udvar, vélhetően tiszta diákok és tiszta tanárok, egyáltalán mi a fenét keresek én itt? Hogy vettek fel engem ide? Hogyan sikerült? Én egy mázlista vagyok, ez van. Persze, a kemény munka és a kitartás nyilván csak másodlagos volt... Majd újra az épület felé kezdtem bámulni.
Oh, hé, ott jön valaki! Mint egy valóságos fénysugár ebben a tehetetlen sötétségben. Tudtam, hogy jó ötlet itt maradni. Nem is vagy olyan hülye gyerek, Rhidian.
Anthoni: Valaki elkapta a karom a folyósón és muszáj voltam megállni, ha nem akartam nélküle tovább menni, mert az illető elég határozottan ragaszkodott hozzám. Késésben voltam egy csapatmegbeszélésről, de hát, mi az nekem, tíz vagy húsz perc, igazán ráérek csevegni az ismeretlenne. Ez a gondolat másodpercnyi idő alatt cikázott át az agyamon és már fordultam is meg.
- Gabe! - Hangomból öröm áradt, belül mégsem voltam ennyire feldobva a találkozástól. Ha vele találkozom mindig megkér valamire, mint végzőst, mert én annyira tudok mindent csak egy dolgot nem, "Nem"-et mondani. Így tehát megállt és végighallgattam, mit szeretne tőlem.
Alig öt perccel később lefelé robogtam a lépcsőn, onnan ki a szabad, tiszta levegőre. Meg kellett keresnem valakit, akit legutoljára erre látott sétálni. Körbenéztem, először nem vettem észre a fánál ücsörgő srácot, de a második kör eredményes volt.
- Szia! - Kiáltottam oda neki már jó előre, kezem felemeltem, köszönés gyanánt intettem neki, miközben kényelmes tempóban odakocogtam hozzá.
- Te vagy Rhidian, ugye? - Elég hülyén hangzott a kérdés, tekintve, hogy elég sok embert ismerem már itt, de az ő arca egyáltalán nem rémlett, szóval valószínűleg eltaláltam.
Rhidian: Mire a srác odaért hozzám, már én is feltápászkodtam a földről, hisz annyira még én sem vagyok bunkó, hogy ülve köszöntsek valakit. Na meg, ő lehet a megmentőm. Látszott rajta, hogy sietett, és célirányosan jött hozzám, így az első gondolataim között szerepelt, hogy bizonyára nem önként és dalolva futott erre, hanem valaki küldte, hogy pesztráljon legalább egy kicsit. Remek, az első napomon a háta közepe lettem valakinek...
- Igen, én vagyok. Te pedig... - Kezet nyújtottam neki, várva válaszát.
Úgy tűnik, mázlim volt, mert a srác nem tűnt se gorombának, se rosszindulatúnak, bár meglehet, tévedek, mert párszor megszívtam már azzal, hogy nem ítéltem meg jól valakit elsőre.
Anthoni: - Anthoni - Megráztam a kezét, amit bemutatkozása után felém nyújtott. Úgy tűnt, nem számított rám, mondjuk ezen nem is lepődöm meg. Általában Gabe maga jár az újoncok után és nem akkor köszöntjük, amikor már lepakolt és egyedül bolyong a suliban, hanem mikor megérkezik. Nagyon nincs képben a csapat mostanság.
- Mivel ez eddig elmaradt: "Köszöntelek a Ravenhill Művészeti Iskolában a diák-vezetősége és többi tanulója nevében." - Nagy levegőt vettem, ezt is letudtam. Azért mosolyogtam rá, mert ő nem csinált semmi rosszat, csak az ilyen sablonszövegek és társai huszonötödik alkalommal kezdtek negatívan érinteni.
- Meg gondolom a konyhások, a takarítók és a kertész nevében is, de ez puszta feltételezés. - Tettem hozzá, hogy valamivel elvegyem a dolog hivatalos élét, nem szeretem a hivatalos dolgokat.
Rhidian: - Heh... kösz. - Elvigyorodtam, mert tetszett, hogy Anthoni nem volt olyan komoly, mint amilyenre egy ilyen elit helyen számítottam. Bár hiába próbálta leplezni, látszott rajta, hogy unja a szövegelést.
Kicsit rosszul éreztem magam, pedig nem lett volna miért, de mégis csak olyan volt, mintha egy szerencsétlen kis csipsz lennék, akit ha leraknak valahová, ott marad, mert egyedül életképtelen.
- Izé... - kezdtem kicsit bátortalanul, pedig igazából nem vagyok ilyen, és épp ezért vált olyan gázzá a szitu. - Díjazom a köszöntést, de látszik, hogy baromira nem ez volt a programtervedben. - A vigyor azért még ott volt az arcomon. - Szóval bocs, ha kellemetlenséget okoztam, de ha megmondod, mit merre találok, nyugodtan mehetsz, nem vagyok olyan életképtelen ám.
Anthoni: - Életképtelen? - Szaladt fel a szemöldököm meglepettségemben. A srác teljesen félreértelmezte a szavaimat, remek. Pedig nem azt akartam neki kimutatni, mennyire nem volt kedvem a megbeszélésem helyett vele találkozni, mert tényleg nem egészen így volt a dolog. Oké, mivel utolsó pillanatban szóltak, a lelkesedésemnek ideje sem volt feltöltődni, viszont az erős túlzás, hogy egyáltalán nem akarom megismerni az új diákot.
- Most szóltak, hogy itt vagy, de ennyi, semmi gond, szívesen körbevezetlek vagy válaszolok, ha van kérdésed. - Igazából, hozzászoktam ahhoz, hogy megrohamoznak két-három kérdéssel az elején, vagy a bemutatkozás után közvetlenül, szóval ez a mostani helyzet egy új verziót mutatott a "fogadóbizottsági tag" szerepemben.
Rhidian: A srác meglepettsége nekem is új volt, de örültem, hogy nem lett igazam. Ez egy kis bátorságot is adott.
- Tényleg? Klassz! Akkor megnyugodtam. A körbevezetést szívesen elfogadnám, mert őszintén szólva eléggé eltévedtem, bár gondolom, ezt kitaláltad volna akkor is, ha nem mondom.
Fhu, nagy kő esett le a szívemről, asszem... Anthoni szimpatikusnak tűnt, és nagy kár lett volna rögtön az elején elszúrni egy rossz benyomással az ismeretséget. Elvégre ő az első ember, akivel itt találkozok.
- Különben milyen szakra jársz? Jól sejtem, hogy nem énekelgetni, mi?
Túl sportosnak tűnt ahhoz, hogy beálljon a mikrofon mögé, magamból kiindulva oda csak egy olyan gizda alakot tudtam elképzelni, amilyen én vagyok. |
Anthoni: - Nem nehéz itt eltévedni, nekem elhiheted. Az első napomon azt se tudtam, hol vagyok. - Néhány nosztalgia-kép villant szemeim elé, mint elsős egy héttel később, mert olyan nincs hogy időben kezdjek el valamit, ez már akkor is így volt, meg szerintem mindig is így marad.
Figyelmem ismét Rhidianre összpontosítottam, mivel most nem egyedül vagyok, hogy emlékek közé merüljek, hanem feladatom van, megismertetni a sulit az új diákkal, vagy fordítva, ahogy jobban hangzik.
- Sport a főszakom, azon belül foci. De mostanában egyre többet fordulok meg a zenetermek körül, hála Moirának. - Azért attól távol állok, hogy éneklésre adjam a fejem, szerintem nincs annyi alkohol a Földön, amivel rá lehetne venni.
- Viszont, ha jól selytem, te ének szakra jöttél - Vontam le az egyértelmű következetést. Aztán megfordultam szembe a suli épületével, és azon gondolkodtam, hogyan kezdjem el a körbevezetést. Ilyet eddig csak kétszer csináltam, nem ez az erősségem, annyi fix.
- Akkor egy gyors "hol is állunk most": Szóval, mint gondolom rájöttél, az udvaron vagy, ahol egyébként, ha nincsenek órák egész sokan szoktak lenni. A te kollégiumod erre van... - mutattam a jobb oldali épületszárny felé, gondoltam legelőször is betájolom így nagyvonalakban a helyzetünket.
- A lányoké pedig az épület másik oldalán, de a hálószobák kivételével szinte mindenhol láthatsz mindenkit, a szabályt nem veszik olyan szigorúan, vagy mi nem vesszük, ez nézőpont kérdése. Ha megkerülöd az épületet ott a sportpálya...
Rhidian: Mindent elmagyarázott nekem, hogy melyik épületszárnyban mi van, melyik emeleten mi található, még a mosdók pontos GPS koordinátáit is megtudhattam, mire az elméleti rész végére értünk. Aztán elindultunk befelé, hogy gyakorlatban is körbevezessen a hatalmas épületben.
Végig dumáltunk, kérdezgetett arról, hogy honnan jöttem, miért pont ide, és úgy tűnt, tényleg érdekli az, amit mondok. Nyitott, kedves srácnak tűnt, és én örültem, hogy őt küldték az idegenvezetésemre, mert hamar megtaláltuk a közös hangot. Ugyan én zenész vagyok, ő meg sportoló, és a régi sulimban a legtöbb focista izomagyú bunkó volt, akik lenézték a gizda énekes srácokat, mint amilyen én is voltam, Anthoni hatalmas pozitív csalódás volt számomra.
Az idegenvezetés után újra az udvaron kötöttünk ki, mint kiindulási pont.
- Jut eszembe! - szólaltam meg, ahogy kiléptünk az épületből. - Nem lesz gond belőle, hogy bébicsőszködsz a megbeszélés helyett?
Anthoni: Valamelyik monológom közben sikerült elkottyantanom azt az információt, hogy tulajdonképpen nekem most a tornateremben kellene lennem, és megbeszélni a vizsgákig lezajló meccseket. Talán akkor, amikor a tornateremnél jártunk és én csak a kezemmel intettem felé, nem mentünk közelebb, mint muszáj volt, valószínűleg itt sikerült a rizsázásomba belecsempészni az igazságot.
- Nem hiszem. A lényeget úgyis elmondja még háromszor minden edzésen, meg a többiektől is hallhatom, ha van valami fontos. - Ez azért kivételesen tényleg így volt, bár a jelenlétet elég szigorúan vette az edzőnk, mégsem hiszem, hogy leharapná a fejemet, amiért kimaradtam, főleg, ha Gabe kivételesen szól neki, mielőtt velem találkozna. Ez a tudatalatti kis gondolat vezetett el a teremtől, habár erre csak kséőbb, az udvaron eszméltem rá.
- Plusz eddig mindegyiken pontosan ott voltam, a focistákról pedig nem a jófiús hírnév terjeng általában, muszáj vagyok megszegni néha egy-egy szabályt emiatt. - Ismét próbáltam viccesre venni a dolgot, még a mosolyom is kiszélesedett miután egy rövid felnevetést követően visszafolytottam.
Rhidian: Halkan elnevettem magam, mert amit mondott, igaz volt.
- Jogos. Biztos a csajok is jobban buknak egy lázadó focistára.
Ekkor eszembe jutott, hogy mintha már említett volna egy lányt, biztos a barátnője volt, ezért folytattam az elkezdett gondolatsort.
- Bár jól sejtem, hogy neked már nem számít, ki mennyire bukik rád, ugye? A lány, akit említettél... Moira, ugye? A barátnőd?
Újból felrémlett előttem, hogy vajon milyen lehet a többi diák. Biztos nem leszek mindenkivel úgy egy hullámhosszon, mint Anthonival, és kicsit ideges lettem a gondolatra, hogy ő még csak egy a sok új megismerésre váró ember közül. Bár nincs mitől félnem, asszem... Ha vele ilyen könnyen megtaláltam a közös hangot, a többiekkel is biztosan sikerül majd. De azért még ideges vagyok... Különben se tapadhatok rá az első emberre, akit megismertem.
Anthoni: - Sosem számított annyira, mint ahogy általában rólunk hiszik. - Pontosítottam a kérdésen a válaszommal. Ezt a kérdést hallottam már, más formában is meg szinte ugyanígy, de mindig ez rá a reakcióm. Nagy általánosságban az ilyen sportágaknál, mint a futball is, a játékosokat beképzelt, önimádó majmoknak képzelik el, akikért zsongnak a nők és ezt a majmok rettenetesen élvezik. Aki viszont bekerül a mi sulinkba és látja az itteni csapatot az észreveszi a nagy különbséget. Nálunk a játékosok fele nem ez a kategória, a másikfelét meg visszafogjuk amennyire lehet, amíg a pályán nem érezzük a dolog hatását addig végülis mindegy.
- Igen, Moira a barátnőm. - Felpillantottam az emeletre a zeneterem ablaka felé. Az már valami, ha innen tudom, melyik ablak mögött van, nem? Talán most is gyakorol, mint mindig. Túlaggódja a vizsgákat meg a fellépéseket, hiába próbáltam már annyiszor lenyugtatni.
- Ő is zene szakos, biztos találkoztok, ha más nem a teremben, állandóan ott van. Ha nem ott látod akkor a testvérével futottál össze, Kikivel. Ők itt a legismertebb ikerpár, van egy sulihoz köthető egymásratalálós sztorijuk, de egyébként mindketten rendesek, "nem szállt a fejükbe a hírnév" vagy ilyesmi. - Ujjaimmal mutogattam az idézőjelet, de nem azért mert megkérdőjelezném az egoizmusuk minimálisságát, sokkal inkább, mert ez egy annyira rájuk illő kifejezés, hogy itt talán másra nem is illene használni.
Rhidian: Érdeklődve hallgattam, amit Anthoni mondott. Egymásratalálós sztori, ez tetszik! Biztos tök érdekes, szívesen hallanám az egész történetet. Kíváncsi vagyok, milyen lányok. Egyszer ismertem egy ikerpárt, de ők szörnyen furcsák voltak... Állandóan befejezték egymás mondatait, egyforma ruhákban jártak, és olyan rezzenéstelen arccal, pislogás nélkül voltak képesek nézni az emberre, hogy annak kedve lett volna nekirohanni a falnak.
Nos... ők... biztos nem ilyenek.
- Hála neked, a sportolókba vetett hitem máris ugrott egy nagyot, így baromi kíváncsi leszek a többi diákra is. Asszem, mennem is kéne a zeneteremhez, ezt az órát már úgyis lekéstem... - Ja, elég szépen. De biztos meg fogják érteni. Hé, még új vagyok!
- Kösz szépen mindent, de tényleg! Irtó hálás vagyok!
Anthoni: - Elkísérlek egy darabon, úgyis arra megyek - Ajánlottam fel, mivel tényleg így volt. Ha a nyolcvan százalékát le is késtem a megbeszélésnek, a végére odaosonok, hátha fel se tűnt, hogy az x emberből egy hiányzik. Mondjuk tuti, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ellógta, de, mint mondtam, a laza sportolót valahogy alakítani kell, nem terem csak úgy magától, illetve ritkán.
Ha beleegyezett, ha nem akkor is bementem az iskola épületébe. Ha ketten mentünk beszéltünk még néhány szót, mielőtt elváltunk, ha nem akkor se haragudtam rá, főleg, mert alig ismerem. Újoncnak lenni amúgy sem egyszerű, ettől is viselkedhet furán az ember. Tehát ő ment az emeletre, én mentem a tornateremhez. Beosontam az ajtón...
2014.04.14. |
2014.02.27. Előcsarnok
Anthoni & Moira
(Sportpálya folytatás)
Anthoni: - Ne nekem köszönd, én csak mondtam valamit, de hozzáértő füllel azért más a dolog. A tanár biztos segített volna. - Utóbbiban azért annyira nem voltam biztos, elég kiindulnom az edzőnkből, aki nem a tanácsok osztásáról híres, de a zenészeknél csak nem ennyire "elvadult" a helyzet. A zenészek nem lehetnek ennyire... ilyenek, belőlük több együttérzést és segítőkészséget nézek ki.
Még a futás hatása alatt állva, a kinti hőmérséklet egy fokkal jobban esett, mint az aulába lépéskor mellbe vágó meleg, de idővel hozzászoktam, és már nem is bántam, hogy bejöttünk az udvarról.
- Komolyan el akarsz rontani egy ilyen szép pillanatot? - Kérdeztem vissza, mikor arra a bizonyos nagyon kényes témára terelte beszélgetésünket. Nem akartam töriről hallani, elég volt az az egy mondat, amiben az előbb megemlítettük, sőt, még sok is. Legalább egy fél órára el akartam felejteni a létezését is, nemhogy azt, mennyire előttem áll még és mennyire el vagyok havazva az egésszel.
Moira: - Igen, biztosan találtunk volna valami megoldást - tűnődtem el. Én azért személy szerint örültem neki, hogy ilyen egyszerűen megoldódott. Körülnéztem bent az aulában, úgy látszott, hogy elég sok diáknak nincs most órája, mert egy jópáran voltak ben.t Mikor Anthoni újból megszólalt, ránéztem.
- Jó, jó, befejeztem - emeltem fel a kezeimet védekezésképp nevetve, aztán hagytam, hogy karjaim visszahulljanak oldalam mellé. Már alig vártam, hogy vége legyen ennek az időszaknak, de ez még egy hétig várat magára, és csak akkor jön a neheze. Nagyszerű.
Anthoni: - Reméltem is - Megfogtam a kezét és mosolyogva közelebb húztam magamhoz. Szeretem, mikor ilyen közel van hozzám, ez valahogy megnyugtat. Átöltem a derekánál és röviden megcsókoltam, ott az aula "közepén", ahol akárki megláthatta, s lehet régebben vagy máskor zavart volna ez, most egyszerően nem érdekelt ki látja vagy ki, mit szól hozzá.
- Jó végre látni - Mondtam halkabban a megszokottnál, mikor kicsit elengedtem és hátrébb léptem, de a kezét megfogtam, s továbbra is őt néztem. Lehet, már zavarja egy kicsit, hogy folyton bámulom, viszont még nem szólt érte tehát még megtehetem.
Moira: Nem tagadhattam, hogy még most is jól esett a közelsége, ha nem minden nappal jobban, ugyanakkor voltak helyzetek, amikor még mindig zavarba tudott hozni, csak mostanra megtanultam nagyon jól palástolni ezt. Lehunyt szemekkel pihentem a karjaiban pár másodpercig, s csak akkor néztem a szemeibe, mikor az ajkunk összeért s viszonoztam a csókot. Kissé furcsa volt, hogy pont itt és pont most, tekintve, hogy egyikünk se mvolt az az extra bevállalós fajta és bizonyára pirultam is volna, mint a paradicsom, ha nem találkoztunk volna olyan ritkán, mint mostanság, így viszont eszembe sem jutott most zavarba jönni tőle. Mikor kissé hátrébb húzódtunk, még akkor is tartottam vele a szemkontaktust és egy csapásra elfelejtettem, hogy mennyi problémám van.
- Már én is azt hittem, hogy nem is látjuk egymást a jövő hét végéig - sóhajtottam fel. - Jó ötlet volt kimenni megnézni az edzést - nevettem fel halkan. Azért azt nem mondanám, hogy a foci szabályait is bevágom lassan, de külsősként is állítom, hogy Anthoni csapata akkor is jól játszik. No én nem azért szeretem ennyire, ez maximum egy menő cicababától lehetne elvárható, mint fő érv, hanem azért, amilyen és aki. Jó, ez így túl csöpögősen hangzik, de, ha egyszer így van?
Anthoni: - El tudom képzelni, mennyire élvezetes lehetett nézni, ahogy rohangászunk oda-vissza, mint a félőrültek - Moira úgy volt a futballal, mint én a hárfával, szerintem. Szép meg jó minden, de ha helyet cserélnénk abból semmi érdemleges nem származna. Sosem fogom megérteni, hogyan tudja észben tartani a sok... zsinór közül melyik kell neki éppen, vagy hogyan kell azt megfogni, hozzáérni, nekem zagyvaság az egész, és szerintem ő is így van a focival. Labdát rugdosunk oda-vissza, passzolgatjuk, kergetjük, de az a sok szabály, amiket mi évek alatt jegyzünk meg, s alkalmazzuk szinte reflexből, neki ez egyszerre biztosan zavaros lenne, de nem azért mert nem lenne jó a felfogása, sőt, csak ismerem a kevésbé "hozzáértő" embereket, akiknek a mi szabályaink néha bonyolultabbak, mint hinnénk. Azért örültem, hogy kijött ma hozzánk, mert, ha nem teszi, akkor én kerestem volna meg, és nekem ötletem sincs, merre kezdtem volna a kutatást. Azt hiszem, túl kiszámítható vagyok.
2014.03.10. |
2014.01.10. Sportpálya
Anthoni & Moira
Moira: Jó melegen felöltöztem, hogy ne fázzak, mivel elég hideg volt, de úgy látszott, hogy a focicsapatnak, vagy legalábbis az edzőjüknek, ez nem probléma, ugyanúgy a kinti pályán edzettek. Én pedig már sokszor ígértem Anthoni-nak, hogy megnézem, hogyan készülnek a vizsgára, de sajnos az én teendőim is megsokasodtak, így eddig nem jutott rá időm, bármennyire szerettem volna. Egészen mostanáig. Most épp ráértem, úgyhogy kisétáltam a pályához és a háttérbe húzódva leültem az egyik padra, onnan figyeltem a csapatot. Bár sokszor láttam már Anthoni-t meccsen, körülbelül úgy voltam a focival, mint ő a zenével, máig sem sikerült megértenem a szabályokat, de azért élveztem, hogy figyelhetem a játékot. Elvileg már nem volt sok hátra az edzésből, és barátom nem is tudta, hogy jövök, úgyhogy reméltem, ha nem is szállnak a fejembe a foci rejtelmei, azért legalább meglephetem.
Anthoni: Kapóra jött ez az enyhe tél, az esőt leszámítva semmi sem gátolt meg minket abban, hogy többször igénybe vegyük a pályát, mint máskor ebben az időszakban. Se hó, se fagy, bár azt el kell ismerni, nincs kimondottan meleg idő, ám ezen könnyen segíthetünk némi mozgással. A mai edzést is idekint tartottuk, az összevont edzések kezdtek egészen jól alakulni, a kezdők sokat fejlődtek, állítólag a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően, nem az általunk nyújtott jó példának, na persze. A lényeg akkor is az, hogy remekül helytálltak a gólyák, a kapusuk is kezdett rájönni, a teljes kaput neki kellene védeni, tehát minden kezdett összeállni, és ha nem a félévzáró vizsgákról lenne szó, még lehet élvezetes, könnyed edzéseknek is fogtam volna fel. A helyzet azonban kő kemény az, nekünk itt bizonyítanunk kell, érdemesek vagyunk az utolsó évfolyamhoz illő megszólításra, a leendő, híresebb csapatok közé való bejutásra, ehhez pedig bármennyire nehéz is kimondani, nem gólyákkal kellene edzenünk. Azért a szám csukva maradt, csupán az öltözőben zajló morgolódásokból tudtam, a többiek is hasonlóan gondolkodnak. Persze, igyekeztünk kihozni magunkból a legjobbat, ez meg is látszott a munkánkon, akárcsak a mai edzésen. Az idő nyirkos volt, a fű csúszott, de ez sem szegte kedvünk, úgy futottunk a pályán, ahogy kellett, nem lazsáltuk, óvatoskodtunk.
Egészen addig nem tűnt föl az egy-két néző között elbújó Moira, míg a gólyák közül valamelyik nem hívta fel rá a figyelmem. Amíg az edző egy szabálytalanság miatt üvöltött két elsőssel, én az említett srác szavait hallgatva néztem a lelátó irányába. Hirtelen nem tudtam, leüssem-e a srácot vagy mosolyogva integesse-e a barátnőmnek, utóbbit választottam. Közben az edző hosszan belefújt a sípjába, ezzel lerázta az edzést (azt a néhány kedves szót már meg sem említem hozzá). A többiek elindultak az öltöző felé, én kicsit gyorsítva a tempómon, kocogva egy másik irányba igyekeztem.
- Szia - Szakadt ki belőlem a köszönés egy nagyobb erejű levegőkifújással, ahogy megálltam előtte. A pulzusom tisztán hallottam fülemben, igyekeztem fenntartani a jólbevállt önkontrollt, lassítani a szívverésemen, normalizálni azt. - Micsoda meglepetés!
Moira: Olyan szempontból biztos jobb volt a fiúknak, hogy ők a pályán voltak és folyamatosan mozogtak, mert így, hogy csak ücsörögtem egy helyben kevésbé volt kellemes az időjárás, bár kétségtelenül lehetett volna sokkal rosszabb is. Szétnéztem a lelátón, nem túl nagy meglepetésemre rajtam kívül csak páran nézték még az edzést, mind fiúk. Többségük jól meg is bámult, hogy lány létemre mit keresek én itt, de nem kötöttem az orrukra, hogy nem a foci miatt jöttem. Hátamat a széktámlának támasztva mosolyogva néztem, ahogy Anthoniék csapata berúg egy szerintem parádés gólt. Aztán az edző az egyik vélhetőleg elsőssel ordítani kezdett és a meccs is megállt. Nem nagyon tudtam, hogy miért is veszi le a fejét a srácnak, akit látszólag nem nagyon érdekelt, de ahogy észrevettem, bűnöstársa is akadt. Szemeimmel Anthoni-t kerestem, nemsokára meg is pillantottam kissé távolabb a fenyítés alatt lévő párostól, épp egy másik elsőssel beszélgetett. Kis idő múlva észre is vett. Én is mosolyogva integettem neki. Azt hittem, még folytatódni fog a mérkőzés, de az edző lefújta azt. Mikor az órámra pillantottam, akkor tudatosult csak bennem, hogy már tényleg itt az edzés végének az ideje. A fiúk többsége az öltözők felé indult, de láttam, ahogy Anthoni kocogva a lelátó felé igyekszik. A többi nézelődő felállt, s amire barátom ideért, már csak ketten voltunk ott.
- Szia! - Mosolyogtam rá, aztán kissé aggódva néztem végig rajta, cseppet kimerültnek látszott. - Nem szeretnél leülni? - Intettem fejemmel egy szabad ülőhely felé mellettem. Óvatosan tettem fel a kérdést, mert nem szerettem volna, ha azt hihetné esetleg, hogy lebecsülöm ezzel a felajánlással. Bár tudtam, hogy ő nem értené félre, hiszen ismertem már jól, de azért mégis... Az óvatosság a természetemhez tartozott.
- Gondoltam, elnézek erre, hogy hogy megy a munka. - Feleltem vidáman a megjegyzésére. - Szerintem simán meglesz a vizsgátok, a gólyák is jobbnak látszanak. - Igyekeztem belé lelket önteni. Az utóbbi időben már kevesebbet aggódott emiatt, de tudtam, hogy még mindig aggasztja a csapat összetétele, amiben egyébként kívülállóként osztottam a véleményét. Annyira még én is tudtam logikázni, hogy rájöjjek, ez semmiképp sem lendíti tovább a fejlettségi szintjüket. - Már, amennyire én meg tudom állapítani. - Tettem hozzá enyhén zavarban, a sportág kétségtelenül nem az én asztalom volt.
Anthoni: - Majd... később - Mondtam kicsit szakadozottan. Edzések után a megmaradt energia úgy fel tud pörgetni, hogy beszélni sem tudok tőle rendesen. Fáradtnak éreztem magam, de csak egészséges kimerültség volt mindez, ami azért töltött el jókedvvel, mert így biztos kielégítő edzésben volt részem, nem lazsáltunk és van annyi adrenalinom, ami elég a nap hátralévő részére. Egy teljes, egész napra a a délelőttöt leszámítva, hiszen annak lassan vége, most jöhetnek a padban, egyhelyben ülős órák a nap végén meg egy kis futás, a megszokott rutin szerint.
- Megvársz? Gyorsan összekapom magam. Ha nagyon fázol menj be az aulába, utánad megyek. - Egy gyors puszit nyomtam Moira arcára és hasonló tempóban, mint amiben érkeztem elindultam az öltöző felé. Egy villámzuhany, s már kész is vagyok, nem akarom megváratni, plusz, ha kint marad a hidegben akkor főleg nem kellene csigatempóban összekészülnöm. Persze minden zuhany foglalt volt, de addig összeszedtem a cuccom, így időt spóroltam. Úgy negyed órára hagyhattam magára Moirát, de igyekeztem is vissza hozzá. Először a lelátónál néztem meg, ahol elváltunk, ha ott nem volt, akkor a megbeszélt B terv helyszíne felé indultam el. |
Moira: - Rendben. - Bólintottam mosolyogva, aztán csak figyeltem, ahogy igyekszik lenyugodni egy kicsit. Nem is csodálom, amilyen hajtás volt a pályán, bár csak egy kis részét láttam az edzésnek, gondolom az egész sokkal kimerítőbb lehetett.
- Persze, hogy megvárlak. - Mosolyogtam rá. - Á, nem lesz vészes, készültem. - Mutattam jókedvűen a bélelt kabátomra, ami tényleg jól szuperált, csak az egyhelyben ülés nem tett túl jót. - Majd sétálok, akkor biztos rendben lesz minden. - Tettem hozzá, hogy tényleg megnyugtassam, nem szerettem volna, ha aggódik, ha nincs miért. Néztem, ahogy elsiet az öltözők felé, aztán, ahogy az előbb említettem is, tényleg felálltam, s a lelátó környékén sétálgattam, nézelődtem. Jóár diák lézengett az udvaron, mind máshová igyekeztek. Néha nagyon elképesztő volt, hány típusú órarendet tudnak kitalálni a diákoknak. Én néha még a sajátomat sem tudtam, szóval azon már nem is igyekeztem, hogy például Kiki-ét is megtanuljam, vagy akár Anthoni-ét. Szerintem azt is teljesen véletlenül tudtam, hogy most edzése lesz, vagy lehet, hogy beszéltünk róla. Szégyen, nem szégyen, nem tudtam volna megmondani.
Nem kellett sokat várnom, Anthoni már vissza is ért. Vidám mosollyal zárkóztam fel mellé. - Sok órád lesz még? - Érdeklődtem kedvesen, hiszen, mint mondtam, nem tudtam az órarendjét, sokszor sajnálatomra.
Anthoni: Egészen hamar rábukkantam Moirára, aki ráérősen sétálgatott a a pálya szélén. Hátulról közelítettem meg, mögé osontam és nem fájdalmasan, de szorosan átöleltem. Ha elég stablina sikerült megfogni talán még a földtől is elemeltem egy kicsit, de mivel tudom, hogy ezt sokan nem szeretik, a lendület végére ismét a padlót érte mindkét lába. Nevetve engedtem el, aztán arcomon már csak a széles mosoly látszott és ha sétáltunk, hát mellette lépdeltem tovább.
- Csak egy töri meg egy irodalom, asszem - Az utolsó szót saját megnyugtatásomra is hozzá kellett tennem, mert még most sem tudom pontosan, mikor mim van, általában a hátizsákomban lévő, enyhén gyűrött füzetemből puskázom ki, mi vár rám, de most ehhez nem volt kedvem. Azt tudom, hogy fél óra múlva kezdődik a történelem, aminek gondolatától szinte azonnal rosszullét fogott el. Unalom, tömör szöveg és semmi izgalom. Pedig, ha igyekezne érdekesebbé tenni az órát, talán nem aludna el a fél osztály nagyjából a tizedik perc után, ha nem előbb.
- És neked? - Kérdeztem vissza, bár kétlem, hogy valahol egymás közelében lennénk, mert a többszöri tapasztalat azt mutatja, sosincs egymás melletti teremben óránk egyidőben.
Moira: Nem lepődtem meg, mikor Anthoni hátulról finoman elkapott és felemelt, halkan felnevettem, aztán, mikor letett rögtön szembefordultam vele, én is mosolyogtam. Látszólag már nem mutatta a kimerültségét, ha le is fárasztotta az edzés. Tovább lépdeltünk az iskola felé, kényelmes tempóban.
- Rám vár egy rémes dupla matek - válaszoltam egy grimasszal. - Nem cserélünk? - elmosolyodtam a gondolatra, tudtam, hogy barátom jó matekos, én viszont nem is szerettem és jobbnapjaimon jó, ha elértem a közepes szintet. Ellenben a törivel és az irodalommal sem volt semmi bajom, bár azt hiszem, a végzős anyag okozott volna némi problémát. Természetesen csak viccnek szántam az egészet és tudtam, hogy ezt ő is pontosan tudja.
Anthoni: - Ezer örömmel cserélek veled - Vágtam rá sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint, ha fordított cseréről lenne szó. A matek típikusan az a tárgy, amiből elviselnék még plusz kettőt, ha helyette nem lenne heti két irodalom, hanem mondjuk csak... fél? Na, az határozottan tetszene. Kár, hogy nem lehet így megcsinálni.
- Este lesz próbád? - Valamivel tovább akartam folytatnia beszélgetést, ma valahogy nem sikerült túl jól a kommunikáció, talána vizsgák előtti hajtás okozta fáradtság tehet róla, talán csak rossz napom van, amit csupán így érzek. Mindkét eset kellemetlen, habár sose voltam az a beszédmániás srác, azért Moirával mindig megtaláltam a közös hangot. Most a próbálkozás maradt, talán ha belemerülnénk egy témába az kizökkentene a szótlanságból.
Moira: - Ezt mindjárt sejtettem. - Nevettem fel jóízűen, mikor Anthoni szinte gondolkodás nélkül vágta rá a kérdésemre a választ. Bár azt hiszem, én is jobban örültem volna, ha úgy állt volna a helyzet, mint, ahogy azt mi most latolgattuk. Ki nem álltam a matematikát, és nem egyszer fordult már elő, hogy én pedig abban kértem segítséget barátomtól, ahogy az sem, hogy sokszor nem ment velem valami sokra, olyankor nagyon kínosan tudtam érezni magamat és persze mindig sikerült zavarba is jönnöm. Ez az én formám. Tovább ballagtam mellette, miközben mosolyogva fürkésztem az arcát és hallgattam a szavait.
- Igen, lesz. - Bólintottam. - A tanár rögtön jóváhagyta a darabválasztást, úgyhogy neked köszönhetem, hogy nem toltak le nagyon, mert nélküled biztos, hogy ne mtudtam volna eldönteni a határidőig. - Néztem a szemébe teljesen komolyan. Ezen kívül persze nagyon sok mást is köszönhettem neki, de ezért most nagyon hálás voltam. Tudhatta, hogy hajlamos vagyok rágörcsölni a dolgokra, ha hirtelen kell eldönteni valamit, és szinte biztosra vettem, hogy érzi, tényleg teljesen komolyan beszéltem. Eközben lassan beléptünk az iskola épületébe, és annak ellenére, hogy jól felöltöztem, felkészülve a kinti időjárásra, örültem, hogy beértünk, mert itt bent azért kellemesebb idő volt.
- Nem szívesen kérdezem meg, de, hogy állsz a töritételekkel? - Néztem rá óvatosan, mert csak biztos akartam lenni benne, hogy haladt valamennyit. Már nem, mintha lustána ktartottam volna.
(Folyt. köv: előcsarnok)
2014.02.11. |
2013.12.09. Zeneterem
Anthoni & Moira
(Tanulószoba folytatása)
Moira: - Elvileg bizonyított, gyakorlatilag meg nem tudom, mi igaz a bizonyításból. - Vágtam ki magam a dologból már út közben, mosolyogva sétálva Anthoni mellett, táskámat lazán a másik vállamra vetve. Örültem, hogy kiszabadultunk a tanszobából, nekem sem ártott már, noha bent sem kerülgetett az unalom, azt a legkevésbé sem mondhatjuk. Kint elég hideg fogadott minket, míg átsétáltunk az iskola épületébe, de örültem, mikor beértünk. Ha addig nem szólalt meg, akkor én is csak akkor, mikor már a folyosón sétáltunk.
- Ha gondolod, játszhatok azt is, bár nem terveztem. - Mosolyodtam el ismét. Elképzeltem, ahogy Anthoni végigdől pár széken a teremben és elalszik, alig bírtam ki, hogy fel ne nevessek. Közben lassan odaértünk a keresett teremhez.
Anthoni: - Majd kiderítjük. Mindig is szerettem a kísérletezést. Csak veszélyes anyagokat ne adj a kezembe, mert nem vállalok felelősséget a következményekért. - Viccelődtem jókedvűen. S közben elindultunk a zeneteremhez, ahová tulajdonképpen Moira vezetett, mert nem biztos, hogy magamtól idetaláltam volna. Ezen a szinten nem igazán mozgok, hacsak nem őt várom, de akkor sem konkrét termeket vizsgálok át, hanem csak bolyongok, mint egy elveszett lélek.
- Nem szeretnéd. Eleget hallhatod még, ahogy horkolok, nem tőlem kell, hogy zengjen a terem. - Tény, ami tény, nem vagyok egy csendes alvó, ahogy szerintem egyetlen férfitársam sem. A nőkről nem nyilatkozom, mert nem ismerek annyit, hogy megtegyem, meg egyébként sem illik, de ismét egy tény, Moira csendessége már-már zavaró az én hortyogásom mellett. Miért is jutnak ilyen hülyeségek az eszembe?
- Elmondod majd mit fogok hallani? Igyekszem úgy tenni, mint, aki érti is, de gyakoroljunk éleshelyzetet, ha már egyszer gyakorlunk, nem? - Több kérdést is tettem fel egyszerre, közben sugárzott a jókedvem, mint aki bolondgombát evett, minimum.
Moira: Őszintén felnevettem a megszólalásán, miközben kinyitottam az ajtót és beléptem. Jól tippeltem, más nem járt erre, szóval jól időzítettünk, bár ebben a teremben egyébként is kevesen fordulnak meg.
- Jó, akkor altató elnapolva. - Mosolyogtam Anthoni-ra, miközben körbefuttattam tekintetem a helyiségen, ahol a szokásos látvány fogadott.
- Persze. - Bólintottam. Örültem neki, hogy próbál segíteni, vagyis segít is ezzel. Szóval lassan átsétáltam a terem szemközti végébe és a hárfa mellett álltam meg, aztán ismét visszanéztem rá és mindkét darabról elmondtam, amit tudni kell. Ki tudja, még a végén lehet, hogy mindkettőt el kell játszanom a vizsgán, akkor pedig a legjobb, ha zökkenőmentesen mennek a dolgok. Aztán lassan hozzákészültem a dologhoz és miután sikerült egy kicsit lenyugtatnom a gondalataimat, vagy Anthoni nem mondott, vagy kérdezett semmit közben, belekezdtem az első darabba, de közben nagyrészt Anthoni-t néztem, már amennyire láttam onnan. (a darab: itt)
Anthoni: Lelkesen, vagy valahogy úgy, nevezzük inkább kíváncsi együttérzésnek, szóval ezzel a helyzettel sétáltam Moira után a terembe, ahol ő azonnal otthon érezte magát, és megtalálta a hangszerét. Én bizonytalanul pislogtam körbe, hova is kellene leülnöm, aztán találtam magamnak egy széket, nem messze a lánytól és letelepedtem. Táskám ledobtam magam mellé. Míg Moira ügyködött, addig körbenéztem a zeneteremben, nem ez volt a legnagyobb, vagy legalábbis gondolom, hogy nem, de azért egész sok minden elfér benne, hiszen hangszerek sokasága vett körbe jelen pillanatban is.
Figyelmem ismét előre irányult, Moira bemutatott nekem, két totál ismeretlen darabot, mondott róluk néhány szót, mire én helyeslően bólintottam, kicsit se átlátszó a dolog, áh, ugyan. Aztán bele is fogott az elsőbe, csendben hallgattam, egyik lábam a másikra téve, olyan férfiasan, ahogy kell, kényelmesen. Hiába nem értek a klasszikus zenéhez, azért azt be kell vallanom, megvan a maga szépsége, főleg, ha élőben hallhatod, és főként ilyen jó előadásban. Ha ezzel nem lesz kitűnő a vizsgája, akkor semmivel, szerintem.
Moira: Nagyon sokat gyakoroltam ezt a darabot, de be kell valljam, még így sem volt könnyű a sok skálázós és gyorsuló rész miatt, amik egyszerűnek tűnhettek, de a legnagyobb hibapontokká váltak. Én igyekeztem mindvégig nyugodtan játszani, figyelve minden egyes részletre.Egyébként szerettem ezt a művet, egészen könnyen emészthető volt, viszonylag fülbemászó dallammal, emiatt hangilag könnyen tanulható, technikailag már kevésbé. Figyeltem Anthoni arcát, miközben halvány mosollyal vittem tovább a darabot. Jó érzés volt, hogy itt van velem, pedig azt hittem, zavarban leszek majd. De nagyon hálás voltam neki, hogy bevállalta ezt a kis kitérőt, mert, mint korábban említettem, talán egyikünknek sem árt meg. Közel hét perc után végére értem a darabnak, aztán vártam,esetleg fűz-e hozzá valamit. Vizsgaszituáció ide, vagy ida, nekem sem ártott egy kis pihenés, mielőtt belevágok a következőbe, meg egyébként is. Nem szerettem volna, ha unalmassá válik. Úgyhogy kíváncsian pillantottam rá, várva a véleményét. Nem is komoly kritikára számítottam, nekem nem is az kellett, hanem egy őszinte baráti vélemény, mert biztos voltam benne, hogy az többet ér bárminél és nagyobb erőt ad.
Anthoni: Csendben hallgattam, ahogy játszik, és be kell valljam, nem volt álmosító, mint amilyennek gondoltam. Mármint nem Moira játéka az, hanem maga a klasszikus zenében van valami, amitől a nem annyira gyakorlott hallgatóságnak egyszerűen elkezd lefelé csukódni a szeme. De ez a zene más volt, talá azért, mert nem az az egyhangú dallamú zene, hanem voltak benne gyorsabb részek, amitől az ember kicsit felébred és nem kerül teljes kábulatba a székén. Ezért is érdemelte meg Moira a tapsom, mikor elengedte az utolsó húrt is a hárfáján.
- Nekem tetszett - Mondtam tömören, mivel mást, építőbb jellegű kritikát aligha tudnék mondani, mivel nem vagyok egy túlzottan hozzáértő lény, vagy micsoda. Mosolygva mocorogtam kicsit a széken, nem szeretek egy helyben ülni sokáig, de még bírtam, szóval vártam a második esélyest. Már előre tudom, miért lehetett neki ilyen nehéz választani, remélem azért tudok majd a döntésben segíteni, legalább egy picit. |
Moira: - Köszönöm. - Mosolyogtam rá, mikor tapsolni kezdett. Tényleg kedves gesztus volt tőle, bár az arckifejezéséből is arra következtettem, hogy komolyan tetszett neki, amit hamarosan meg is erősített.
- Nagyon örülök neki. - Mondtam őszintén. Tényleg bíztam benne, hogy ezután már könnyebb lesz dönteni. Figyeltem, ahogy fészkelődik egy kicsit, s mielőtt belekezdtem volna a második darabba megvártam, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Ez hosszabb volt, mint az előző és nem mellesleg másabb is, mindig ennél a darabnál féltem attól folyamatosan, mikor vágom el az ujjam, mert elég veszélyes akkordok voltak benne, amiket nem volt túl kellemes játszani, de hát valamelyest hozzáedződtem már. Igyekeztem a pontosságra törekedni, bár számtalan hibalehetőséget hordozott magában, és bár nem tudnám így utólag megmondani, valószínűleg ez nagyjából sikerült is, talán pár kisebb bakitól eltekintve, amik lehet, csak nekem tűntek fel. Sokkal húzósabb volt, mint az első, de én ugyanúgy szerettem, nagyon tetszett benne az, hogy amint már unalmassá vált volna a hallgató számára, mindig jött valami újdonság, ami magát a játékost is felébresztette a jól bevált rutinos hangsorok ismétléséből. Most is a darab nagy része alatt Anthoni-n tartottam a tekintetem, ahogy valószínűleg olyan helyzetben a vizsgáztatóimat néztem volna. Azzal a különbséggel, hogy most nyugodt voltam, akkor pedig nyilván nem leszek az. Aztán lassacskán véget ért a majdnem másfélszer hosszabb darab, én már pedig az illendőség kedvéért is meghajoltam, de aztán rögtön átültem az Anthoni melletti székre, s kíváncsian néztem rá, most mi a véleménye. Jómagam elég gondterhelt arcot vágtam, a döntés most sem lett könnyebb számomra. (a darab: itt)
Anthoni: Moira tapintatosan megvárta, míg ismét megtaláltam a kényelmes pontját a széknek, és csak akkor kezdett a következő dalba. Ez hallásra sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint az előző, a kezét már az első darabnál sem néztem, mert csak beleszédültem abba, ahogy ide-oda jár a keze és mennyi hangot képes vele megszólaltatni. Szerintem nekem egy örökkévalóság is kevés lenne, hogy megtanuljam melyik húr, melyik hangot jelenti, vagy hogyan is van ez, nem tudom. Szóval inkább megmaradok közönségnek, azt legalább fogjuk rá, jól csinálom. Ha hibázott, nekem az se tűnt fel, de ha mégis valamilyen csoda folytán rátaláltam volna a bakira, akkor se szóltam volna neki.
- Ez is nagyon szép - Tapsoltam meg a dal végén, mikor meghajolt. Felső testemmel felé fordultam, ahogy mellém ült.
- Szeretnéd tőlem hallani, hogy melyik tetszett jobban, ugye? - Enyhén zavarba jöttem már csak a gondolattól is, nem tudnék határozottan rábólintani egyikre sem. Mindkettő szép a maga módján, a stílus pedig messzebb áll tőlem, a hangszert sem ismerem túlzottan, szóval a választás nehezebb, mint előre megjósolni a jövőheti lottó nyerőszámait.
Moira: Kíváncsian néztem rá, míg meg nem szólalt. Úgy tűnt, kissé feszélyezi a kérdés.
- Hát... Igen. - Vallottam be egy apró bólintás és egy apró mosoly kíséretében. Reméltem, azért valamelyik jobban belopta magát a szívébe, és akkor is nagyon adtam a véleményére, ha ő azt mondta, nem kéne az alapján döntenem. Nem szólaltam meg, kicsit nekem is kínos volt a szituáció, szóval reméltem, sikerül dűlőre jutnia.Azért biztatóan néztem rá.
Anthoni: Szóval választást vár tőlem, bármennyire is képtelenségnek érzem, hogy döntsek, avagy bármelyikre rámutassak, hogy az jobb valamiért, mint a másik. Mindkettő dallamos, mindkettő hangulatos, nehéz lesz egyre voksolni. Ezt láthatta rajtam ő is, főleg mivel elcsendesedve kerestem egy jó okot, amiért kizárhatnám az elsőt vagy a másodikat.
- Hát... - kezdtem abszolút bizonytalanul. Fejemben a gondolatok eszméletlen sebességgel cikáztak ide-oda, kerestem a megfelelő szavakat. Hajamba túrva folytattam a beszédet.
- Talán az első jobban bejön, de ne kérj tőlem hosszas véleményezért, léci, mert nem tudom, miért. - Mondtam ki kerek perec a dolgot, mert, ha jobban ki kell fejtenem a dolgot akkor lehet elszaladok. Ez még annál is nehezebb, mint egyedül átverekedni magad a védőkön a meccseken. Ha csak nem kérdez tovább, akkor ismét csendben maradtam és meghallgattam, mit szól a szavaimhoz.
Moira: Feszülten vártam, mit fog mondani. Majdnem, hogy jobban izgultam a dolog miatt, mint egy vizsgán, vagy valami nagyobb lélegzetű dolognál, mert igenis számított a véleménye. Megvártam, míg befejezi, aztán halvány mosollyal néztem rá.
- Nekem ennyi teljesen elég. - Mondtam. - És köszönöm, hogy meghallgattad. - Folytattam aztán. Nem igazán tudtam, hogy most mit kéne mondanom, így tanácstalan csend borult ránk, ami részemről nem volt kínos, olyan különös hangulata volt a helyzetnek, amit nem igazán tudtam jelen pillanatban mivel megszakítani.
Anthoni: - Ez a minimum - Mosolyogtam rá valamivel feloldódottabb hangulatban, mikor megköszönte a "segítségem" és az ittlétem. Szerencsére nem várt hosszabb kifejtést, így fellélegezve változhatott arcomon a mosoly őszintévé. Azért belül izgultam, mit fognak mondani majd a vizsgán, vagy, mit mond a tanára, mikor meghallja, mert azért a kisördög nem maradt nyugton bennem, féltem, hogy nem jót választottam és miattam lesz rosszabb Moira eredménye, persze ezt nem vallaná be, de azért tudnám. Nekem pedig ez pont elég ahhoz, hogy rosszul érezzem magam miatta.
- És most mit szeretnél csinálni? Nem vagy fáradt? Egész nap rohangásztál. - Pillantottam rá a rövid töprengés után, s várakozóan fürkésztem az arcát, közben kezem természetesen megfogta az ő kezét, ami már szinte reflex, szerintem nem csak nekem, neki is.
Moira: Őszintén viszonoztam a mosolyát. Tényleg nagyon hálás voltam neki. Láttam, hogy kicsit elgondolkodik, így én is csendben maradtam, míg újból meg nem szólalt.
- Fáradt? Dehogy. - Nevettem fel. - Megszoktam már, hogy folyton ezerrel pörgök, amúgy csodálkoznék is, ha másképp lenne. Ahhoz elég nagy atrocitás kellene, hogy érjen, hogy fáradt legyek. - Mosolyogtam rá. - A társaságodban ez egyébként is képtelenség. - Mondtam őszintén, mert egyébként mindig nagyon jól éreztem magam vele. Mosolyogva pillantottam le összekulcsolt ujjainkra, aztán vissza fel Anthoni-ra, elgondolkozó arccal.
- Nem tudom. Végül is az én agybajomat már megoldottuk. Neked mihez lenne kedved? Szeretném, ha érvényesülnél. - Néztem rá továbbra is vidáman, tényleg így gondoltam. Az már más kérdés, hogy per pillana tnekem ötletem sem volt túl sok, ami még hasznos is lett volna.
Anthoni: Hallgattam a választ, és éreztem, amint a szám széle egyre feljebb és feljebb görbül, szinte a fülem éri. Mellette nehéz nem mosolyogni, ez tény, de miért is akarnék ilyet csinálni?
- Én pont az előbb érvényesültem. Véleményt alkottam egy tőlem távolabb álló témában és meg is lett hallgatva. MIt kívánhatnék ennél többet? - Nevettem fel röviden szavaim lezárásaként. Igazából, nem sok ötletem volt, mint lehet este csinálni az iskolában, főként mivel holnap még vár ránk az iskola, de elszakadni sem szerettem volna Moirától, tehát ki kellett találni valamit.
- Mit szólnál egy forrócsokihoz? Igaz, csak gépi az aulából, vagy az ebédlőből, de mit gondolsz? - Vetettem fel az első eszembe jutó ötletet. Ebből akár még lehet is valami, és esetleg vissza tudunk sétálni a kollégiumba, a társakgóban meg mindig van élet, és az sem utols szempont, hogy lenne időnk kitalálni valamit. |
Moira: Muszáj voltam vele együtt nevetni. - Jó, de én most nem erre gondoltam. - Néztem rá még mindig mosolyogva, s ahogy az arcát fürkésztem, szinte láttam, hogy járnak az agykerekei. Mivel én már kerek perec kijelentettem, hogy nincs ötletem, legalábbis céloztam rá, így reméltem, Anthoni-nak sikerül valamit kitalálnia.
- Ez jól hangzik. - Csillant fel a szemem. Nincs is jobb egy ilyen hidegebb estén, mert akárhogy is vesszük, azért már itt volt a tél. Gyorsan szétnéztem a teremben, és mielőtt elmentünk volna, mindent szépen elrendeztem, mert én ilyen rendmániás vagyok, de nemsokára már újra Anthoni mellett voltam.
- Ha gondolod, mehetünk is. - Kulcsoltam össze újra ujjainkat, ha neki sem volt ellenvetése.
Anthoni: - Pedig szerintem ez is beleszámít - Húztam tovább a hülyeségem, mert tudom, hogy Moira vevő rá, és nem olyan, mint a lányok többsége, akik emiatt tényleges módon idiótának titulálnak valakit, hanem ő csak ilyen bolond módon tekint rám, amiben semmi rossz szándék nincs. A türelmét meg már meg sem kell említenem azt hiszem.
- Remek, akkor mehetünk? - Pattantam fel egy pillanat alatt, amint "rábólintott" az ötletemre. Egy kis édesség sosem jön rosszul, főleg, ha csokiról van szó. Jó, lehet, hogy egy kis csokoládéfagyi jobban esne, de nem vagyok telhetetlen, télen beérem a forró, iható verzióval is.
Megvártam, míg mindent elrendezett, ha tudtam, segítettem is, bár nem nagyon mertem közelebb menni a hangszerekhez, mert itt egyik sem az én zsebpénzem kategóriájába tartozik, némelyik az éves összeadást sem éri el, szerintem. A végeredmény az lett, hogy Moira többet pakolt, mint én, de lovagias módon, semmi nehezet nem hagytam neki cipelni, vagy emelgetni. Aztán ismét visszatért hozzám, az ajtóhoz mentünk, kinyitottam neki, és kéz a kézben elindultunk a legközelebbi automata felé.
2013.12.30. |
2013.11.30. Tanulószoba
Anthoni& Moira
Anthoni: Alig másfél órája ért véget az edzés és én ahelyett, hogy a csapattársaimmal tartottam volna a városba, inkább visszajöttem a kollégiumba, s beültem a "Legrosszabb helyek a környezetemben" című listám egyik dobogós helyére, a tanulószobába. Kivételesen egész kevesen voltunk bent, eddig mindig hétköznap jártam itt, a szombat másokat is kicsalogatott a négy fal közül úgy tűnik. Engem is rávett majdnem a távol maradásra, de aztán jött az az sms és mégis ide vezetett utam.
Nem szívesen kérek senkitől szivességet, de mivel Moira önként ajánlotta fel, hogy ad néhány jó tippet a történelem tételek sokaságához ezért elfogadtam a felajánlást. Egyébként is tervben volt, hogy találkozunk, a kettő legalább együtt teljesül, már, ha nem sikerül hamar lebeszélnem a történelemben való elmélyülésről, mert ezen az estén épp csak érinteni szeretném az amerikai polgárháború témáját, inkább tölteném az időm azzal... például a barátőm hangját hallgatva, ahogy mesél mindennapjairól, hiszen ezen a héten egyszer futottunk össze ebédnél. Fura dolgokat hoz ki az emberből, ha szerelmes, erre már én magam is pont elég bizonyíték vagyok, de ha ma se találkoznánk biztos, kiakadnék.
Tehát őt vártam az asztal egyik végében ülve, a másik végén egy elsős matekozott, a kanapén meg könyvébe rejtőzött a kézilabda csapat új játékosainak egyike. Látásból mindkettőt ismerem, a két lány gyakran megfordul itt, talán nekik se mennek úgy az alap tárgyak, mint kellene. Üdv a klubban lányok! Elhúztam a szám az ironikus gondolatra és elővettem hátizsákomból a történelem könyvet. Amíg Moira nem ér ide, legalább úgy csinálok, mint, aki tanul...
Moira: A mai napom egészen kellemesen telt. Délelőtt megcsináltam a hétfőre elkészítendő leckék többségét, és délután még arra is volt alkalmam, hogy a hétvégi kihaltságot kihasználva visszavonuljak egy kicsit a zeneterembe gyakorolni. Nagyon kikapcsolt, amire szükségem is volt. Aztán sietősen visszaindultam a kollégiumba, mert Anthonival már jó előre leegyeztettük az időpontot, hogy mikor találkozunk, megpróbáltam volna neki segíteni egy kicsit a történelemtanulásban, de majdnem elkéstem, annyira belemerültem a zenébe. Szóval amint visszaértem felkaptam a cuccaim és már siettem is a tanulószobába, csak az ajtó előtt lassítottam, majd halkan benyitottam. Összesen hárman ültek bent, akik közül ketten néztek fel, az egyik asztal hozzám közelebb eső végén ücsörgő tanuló és egy másik lány, aki az egyik kanapén ücsörgött egy tankönyv társaságban.
- Sziasztok. - Köszöntem oda nekik halkan, bár nem igazán ismertem őket, aztán gyorsan végigsiettem az egyik asztal mentén és megálltam a könyvébe temetkező Anthoni mellett, aki eddig úgy tűnt, nem vette észre, hogy bejöttem. Óvatosan megérintettem a vállát.
- Szia. - Mosolyogtam rá. - Látom, nagyon készülsz. - Jegyeztem meg halkan nevetve, miközben helyet foglaltam a mellette lévő széken. Kimondhatatlanul örültem, hogy végre megint látom, az elmúlt héten mindketten úsztunk a teendőkben. Bár szívesebben hódoltam volna a társaságában valami kellemesebb időtöltésnek, mint a tanulás, de tekintve, hogy milyen kevésszer találkoztunk mostanában, ahhoz képest ez is sokkal jobb volt.
Anthoni: Ahhoz képest, mennyire nem akartam történelemmel foglalkozni, mégis sikerült a kelleténél jobban belemerülnöm. Olyannyira elvesztem benne, hogy még az se tűnt fel, valaki csatlakozott a szoba triójához, csupán mikor mellém lépett és megszólalt.
- Ó szia! - Megemelkedtem egy kicsit a széken, reflexből tettem és azon nyomban vissza is huppantam, miközben ő leült. Közelebb hajoltam hozzá egy rövidke csók erejéig. Hm, mennyire hiányzott már egy kis időtöltés vele, erre mindig ilyenkor döbbenek rá teljesen.
- Csak próbálkozom - Vontam vállat, s tekintetem az asztalra tett könyvre tévedt. Nagyjából a harmadánál jártam, ami nem rossz, hiszen a fele kell a félévi vizsgához, az első tíz fejezet, amiből elolvastam hatot. Kár, hogy nem elég tudni, mi a címe, hanem pontosabb adatok fognak kelleni.
- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy segítesz - Küldtem Moira felé egy mosolyt, és már nem is néztem többet a könyvre, csak ha tényleg nekifogtunk, mert sokkal szívesebben néztem a lányt, mint bármi mást.
Moira: Mikor közelebb hajolt, a rövid csók alatt mosolyogva karoltam át. Eddig azt hittem, hogy tudom, mennyire hiányzott már, de most kiderült, hogy mégsem, mert mikor visszaült a székre, már hiányzott, pedig ott volt mellettem. A fenébe is, így érdekesen fogunk törit tanulni. Halkan sóhajtottam.
- A próbálkozás is jobb, mint a semmi. - Mosolyogtam rá. - Milyen volt az edzés? - Kezdtem el beszélgetni tök általános témákról, persze csak mérsékelt hangerőn, hogy a többiek tudjanak tanulni. Részünkről még halogattam volna a dolgot, és mivel Anthoni sem nagyon pillantotta könyvére, így arra a következtetésre jutottam, ős em sürgeti a tanulást.
Anthoni: A kérdésére mosolyom még jobban kiszélesedett. Tehát nem erőlteti, hogy lássunk máris neki az évszámok sokaságának, hanem hagy némi időt kettőnknek, mielőtt átvált a "szigorú tanárnő" szerepre, amit egyszer már sikerült megtapasztalnom. Akkor is hasonlóan sok kedvem volt a tanuláshoz, viszont most tényleg muszáj összeszednem magam, nem fogom hagyni, hogy az érzelmeim elvonják a figyelmem, később. Most inkább töltöm azzal ezt a rövidke időt, hogy arról beszéljek, és azzal, akit szeretek.
- Jó volt, de az edző ma is inkább az elsősöket szivatta. Ennyi kört bemelegítésnél még összesen nem futottam idén, mint ők csak a mai alkalommal. Oké, tényleg rájuk fér, de lassan átnevezhetjük magunkat futócsapatnak, mert labda közelébe nem sokat jutottunk. - Némi kifakadás is volt a beszámolómban, meg egy adag ellenszenv a rendszer iránt, de akkor sem tetszik, ami idén zajlik a pályán! Hogy lehet úgy a meccsekre edzeni, ha szinte nincs is nálunk labda, csak futkosunk ide-oda, mint akik megkergültek. Ilyet még az energiától túlfűtött gyerekekkel se csináltam a nyári táborban.
- És neked milyen volt a gyakorlás? - Kérdeztem vissza, hátha ezzel sikerül kiszorítanom elmémből a bosszankodó gondolatokat. Nem azért vagyok itt, hogy elárasszam szegény Moirát a nemtetszésemmel, és egyébként is, szívesebben hallgatom az ő hangját, mint a sajátom. Kérdésem után előkerült mondandómkor elhalványodott mosolyom is természetesen. |
Moira: Gondterhelten csóváltam meg a fejem, miközben Anthoni beszámolóját hallgattam. Aztán kissé értetlen arccal megszólaltam:
- De miért szivatják ennyire az elsősöket? Én ezt annyira igazságtalannak tartom. - Méltatlankodtam. - Szerencse, hogy nálunk ezt nem csinálják. - Folytattam aztán. - Egyébként azt sem értem, hogy miért nem csinálnak egy felsős csapatot? Végül is végzősök vagytok, nektek valami magasabb szintű képzés járna, ha már magasabb szintet képviseltek, nem? - Kérdeztem kissé bizonytalanul. - Mindegy, nem értek én ehhez. - Fintorogtam, tényleg nem feküdt nekem ez a téma, így örültem, mikor Anthoni visszakérdezett és rögtön elmosolyodtam, úgy igazán, ahogyan csak akkor tudtam, ha a zene került szóba.
- Jól, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik darabot játsszam a következő koncerten a két esélyes közül. - Mondtam, egy kicsit beárnyékolta a hangulatomat a dolog. - De bevallom töredelmesen, kicsit belemerültem, majdnem el is késtem. - Pirultam el egy kicsit, aztán a törikönyvre pillantottam. Eszembe jutott, hogy nekem is ki kéne pakolnom a cuccomat, ha tényleg segíteni akarok neki, úgyhogy közben gyorsan előszedtem a dolgokat.
Anthoni: - Az iskolai szintű edzések külön vannak bontva, mi a negyedévesekkel, meg az ötödikesekkel vagyunk együtt, a haladó csapatban, de a hétvégi edzéseket összevonják teljesen. - Magyaráztam Moirának, mivel úgy tűnik a zenészeknél ez nem így van, pedig azt hittem, mindenhol így csinálják. Mindegy, a lényeg, hogy a rendszerben mégis akadnak hibák, bármennyire tűnt jó ötletnek. Mondjuk ez lehet az új segédedző hibája, akinek szerintem nincs ki mind a négy kereke.
Szerencsére nem kellett tovább ezen rágódnom, mert Moira elterelte a figyelmem válaszával. Ismét rá koncentráltam, teljes figyelmem az övé, ahogy mindig.
- Szívesen segítenék, ha tudnék, de tudod, hogy nem értek túlzottan a zenéhez - Enyhe zavaromban megvakartam a tarkóm. Rossz szokás, egy a sok közül.
- Szerintem bármelyiket nagyon jól el tudod játszani, a tanár nem segít? Ő talán jobban tudja, mi kell a vizsgáztatóknak, mert itt az számít leginkább. - Ebben azért már volt némi gyakorlatunk. Nem mindegy nálunk sem, hogy csak szaladgálsz a pályán vagy bevetsz hatvannégy cselt és rúgsz három gólt. Míg én ezen filóztam, előkerültem más történelemhez kapcsolódó holmik, s közvetlenül a könyvem mellett landoltak. Nem tetszően fintorogtam egyet rájuk.
Moira: - Értem. - Bólintottam. A dolog csak azért volt egy kicsit kínos, mert már voltam párszor Anthoni hétvégi edzésén, de ez a tény, amit most elmondott még egyszer sem tűnt fel. Az mondjuk megnyugtatott, hogy ő nem az a típus volt, aki rossz néven venné ezt a figyelmetlenséget részemről, ami egyébként nagy hálával töltött el az irányában. A tanácsára kissé szomorkás mosollyal reagáltam:
- Az a baj, hogy pont ő kért meg, hogy döntsem el. De lehet, hogy bevallom neki, hogy nem vagyok rá képes, aztán rábízom. - Sóhajtottam fel tűnődve, de Anthoni megjegyzésének köszönhetően szöget ütött valami a fejemben. - Egyébként nem kell ehhez hozzáértés, ha megmondanád, melyik tetszik jobban, nekem az is elég lenne. - Feleltem és erősen gondolkoztam rajta, hogy, ha itt végzünk megkérem, hogy jöjjön el velem és hallgassa meg a két ominózus művet, de egyelőre még nem volt bátorságom hozzá, hogy felvessem. A fintorán viszont jót mulattam.
- Ne félj, nem harap egyik sem. - Néztem rá mosolyogva, miközben azon gondolkoztam, hogyan is kezdjünk neki, hacsak nem szólalt meg és húzta keresztbe ezzel azt a szándékomat, miszerint essünk túl rajta.
Anthoni: - Ha szeretnéd szívesen meghallgatom, de ne kérd tőlem, hogy döntsek helyetted, mert biztos, hogy mind a kettő nagyon jó lesz tőled, és ha rosszat választok, a vizsgáztatóknak nem jön be akkor miattam nem sikerülne úgy, ahogy szeretnéd. - Vallottam be őszintén, ami visszatartott attól, hogy felajánljam segítségem neki. Mert tényleg, szívesen adnék tanácsot, vagy mondanék véleményt, de ha miatt bukna el egy jó jegyet azt nem bocsátanám meg magamnak.
- Tudom, de annyira sok. Felesleges ennyi infót belénk verni, úgysem vesszük hasznát a hétezernél is több évszámnak, amit bemagolunk. - Mondókám még akár nyafogásnak is tűnhet, ha valaki mondjuk írásban olvassa, pedig a hangsúlyom egyáltalán nem erről ráulkodott, na, jó, talán egy kicsit mégis. Egyszerűen csak a hátam közepére kívántam az egészet úgy, ahogy van. Legalább számomra kedves társaságban vagyok, ez azért valamennyit javít a kedvemen.
Moira: Kicsit töprengtem, mielőtt újból megszólaltam: - Itt szerintem már nincs jó, meg rossz választás. A kettő abszolút egyenrangú, különben könnyebb lenne dönteni. De annak nagyon örülnék, ha meghallgatnád. Lehet, hogy közben megihletődöm. - Mosolyodtam el halványan. - Akár, ha gondolod miután végeztünk meg is ejthetnénk. Tudtommal nem zavarnánk senkit arrafelé. - Tettem egy finom célzást, mielőtt a kifakadását hallgattam volna, ami megjegyzem, szerintem is jogos volt.
- Tudom, hogy sok. - Bólintottam megértően és cseppet sem sajnálkozva, csak szimplán együttéreztem vele. Kezemet nyugtatólag a karjára helyeztem, miközben belepillantottam a könyvébe, ahol nyitva hagyta, mikor megérkeztem.
- Akkor innen folytassuk, vagy vegyük át elölről gyorsan az egészet? - Érdeklődtem, miközben szabad kezemmel magam elé húztam a jegyzeteket, amiket összegyűjtöttem a témával kapcsolatban. Az volt az igazság, hogy én sem rajongtam a történelemért, de nagyon szerettem volna segíteni Anthoni-nak, különben úgy éreztem volna, nem teszek meg mindent azért, hogy sikerüljenek a vizsgái, amikor egyébként módomban állt volna segíteni. Szerettem volna mellette állni a nehéz időszakokban is, mint ahogy szerintem egy barátnőtől el is várható, komolyan. Nem volt jó látni, hogy olyanokkal kell traktálnom, amitől úgymond szenved, de reméltem, hogy azért jutunk valamire. Nem akartam elsietni azért a dolgot.
Anthoni: - Ha te mondod, neked elhiszem, mert tényleg nem értek hozzá. - Hagytam rá a dolgot, hiszen valóban semmi közöm nincs a zenéhez, csupán annyi, hogy a barátnőm zenész, de ezért azt hiszem még nem kötelességem nekem is szakértőjévé válni, nem? Ettől függetlenül a kis célzására elmosolyodva fogtam meg a kezét.
- Ha tényleg szeretnéd, szívesen meghallgatlak később. - Nem kellett rábólintanom, szavaim elég beleegyezőek voltak önmagukban is. Valóban kedvem volt vele tartani, és megnézni, hogy játszik, még, ha nagyon beleszólni nem is tudok.
Aztán a zenén túllépve áttértük a kevésbé kellemes témára, és nekem egyszerűen nem ment a pozitív gondolkodás, ha ránéztem a nagy fekete feliratra a kinyitott tankönyv lapján: Amerikai polgárháború
- Nézzük meg előről, mert már az első fél oldal után semmi se maradt meg. - Ez úgy tűnik a vallomások estéje, mert ismét nem ferdítettem el az igazságot, hanem kimondtam. Úgyis kiderülne, elég, ha belekérdez valamelyik másik leckébe, s rájön, mennyire el vagyok úszva. Szánalmas. |
Moira: - Igen, tényleg szeretném. - Feleltem széles mosollyal. Legalább volt mit várnom a nap során a továbbiakban, ez valahogy jól esett. Bár mindig szerettem, ha volt egy kitűzött célom, valahogy a gondolat jobban átsegített a kellemetlenebb dolgokon. Láttam Anthoni arcán, hogy nem igazán tetszik neki ez az egész, de nem tettem szóvá, sőt igyekeztem valahogy fenntartani azt a cseppnyi lelkesedését, vagy inkább dicséretre méltó elhatározását, minek következtében most itt ül és próbál figyelni. Válaszára bólintottam, és így az elejétől kezdtük el átvenni az anyagot. Közben kezem még mindig az övén pihent, hacsak neki nem volt ellenére. Igyekeztem én is felkészülni a témákból, amiket át kellett beszélnünk és próbáltam érthetően elmagyarázni azokat a részeket, ahol barátom megakadt. Soha sem tartottam magamat jó tanárnak, de valahogy a segíteni akarás szándéka megemberelt. És be kell valjam, az ő társaságában még ebben az egyébként nem túl üdítő szituációban is jól éreztem magam. Pillantásomat végig rajta tartottam, csak akkor néztem bele a könyvbe, vagy a füzetembe, ha nagyon szükséges volt, különben vagy kérdésekkel bombáztam szegény Anthoni-t, vagy magyaráztam valamiről egészen addig, míg esetleg másra nem terelte a szót.
Anthoni: A végére már egészen butának éreztem magam Moira mellett, ő mondta és mondta a témákról, amiket tudott, a fejemben viszont ezekből maximum két halvány információ ha volt alapból. Azért igyekeztem koncentrálni rá és bővíteni a tudásom, de bármennyire is szeretem hallgatni, ez a téma egyszerűen taszította a figyelmem. Mikor nagyon elkalandoztam gyorsan visszatreltem magam a helyes irányba, és úgy tettem mintha semmi sem sikerült volna. Maximum tekintetemből jöhetett rá, ha lankadt a figyelmem, amit rettenetesen bántam, de nehéz volt koncentrálni rá.
- Szóval az egész tulajdonképpen nem is tőlük indult ki. - Vontam le a következtetést egy nagyon hosszú ezerhatszáz... nem tudom mikor történt csatáról, amiről az elmúlt mintegy tíz percben beszélt. Az egésznek semmi értelme sem volt, az terültért indult harcba, de annak álcázta, hogy megsértették, mire a másik úgy csinált, mint, aki segít a... Hú, inkább hagyjuk, ebbe a fejem is belefájdul. Annyira nem akartam már ezzel foglalkozni, hogy akaratlan undor ült ki arcomra, ahogy lapoztunk a következő leckéhez. Arcom visszarendeztem a "hátam közepére kívánom az egészet" stílusú szerkezetemre, ez azért jobb, mint az előbbi. Csak nehogy Moira azt higgye, ez a fintorgás neki szól.
Moira: Miközben zúdítottam szegényre az információkat azon gondolkoztam, hogy mikor beszéltem legutóbb ennyit egyhuzamban. Igazából nem tudtam. De most valahogy csak úgy dőlt belőlem a szó, pedig nem voltam különösebben érdekelt a témában azon kívül, hogy nagy volt a céltudatosságom az üggyel kapcsolatban. Mikor a végére értem, már épp belekezdtem volna, hogy visszakérdezzem ezt a részt, mikor barátom már magától mondani kezdte. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor úgy tűnt, a váza azért megragadt, bár pont a lényeges adatok hiányoztak belőle, amik a legfontosabbak lettek volna, így ezeket mindig közbeszúrtam néha a jegyzetekre pillantva, amikor láttam rajta, hogy már végképp nem fog eszébe jutni. Az arckifejezésén viszont muszáj voltam nevetni.
- Félre ne értsd, nem rajtad nevetek. - Magyarázkodtam gyorsan. - De ez a nyilvános nemtetszés... - Sóhajtottam fel pár pillanatra a vállára hajtva a fejem, ha nem volt ellenére és próbáltam behunyt szemmel ellazulni egy kicsit. - Oké. - Néztem fel a szemeibe, hacsak nem fordult el. - Akkor ugorjunk? - Kérdeztem bizonytalanul. Reméltem, valamit azért csak használni fog ez a korrepetálás, vagy mi.
Anthoni: - Aha, persze - Nekem is nevetnem kellett, ez van, ragadósabb, mint az évszámok sokasága, amivel teletömték az előttünk heverő könyvet. Azt el tudtam képzelni, milyen arcot vághattam, ha így elkezdett nevetni, de legalább nem titkolom el érzésem az érdekfeszítőnek aligha nevezhető történelem iránt. Közelebb húzódtam hozzá, hogy kényelesebben nekem dőlhessen, s finoman megsimogattam a továbbra is kezemben lévő kezét.
- Ha még egy leckét fel kellene fognom én biztos ugrom, az ablakon kifelé - Nem volt ez olyan komoly "fenyegetés", mint amilyennek hangzott, és Moira elég jól ismer, tudja, hogy nem tenném meg. Azért a gondolat megvan hozzá, persze az összeképet rombolja a megszokott mosolyom, ami ugyan most egy kicsit "nem bírom tovább" érzéssel párosulva torzul el kissé, de legalább ott van.
Moira: Visszafolytott mosollyal néztem rá:
- Ó, mindenképp elkapnálak. De ne aggódj, nem hagyom, hogy olyan helyzetbe juss. - Mondtam viccelődve, de azért emögött volt egy olyanfajta komolyság, miszerint támogatnám és esetlegesen nem hagynám, hogy valami hülyeséget csináljon, de persze nem volt ő olyan. Hatni viszont nagyon is tudott rám, mint most is.
- Jaj, nem bírom én ezt már. - Húztam el a számat. - Rossz tudni, hogy most miattam kínlódsz a törivel. - Mondtam bűntudatosan, egyébként tényleg nem volt túl jó érzés. - Jó, végül is már csak az van, ami a vége. Engem nem kell sokáig győzködni, hagyhatjuk, de akkor biztos, hogy menni fog? Ha esetleg kiheverted és készen állnál még egy próbálkozásra tudod, hol találsz. - Ajánlottam gyorsan. Nekem sem volt sok kedvem így folytatni ezt, főleg, mert valami miatt mindkettőnknek terhes lett volna. Én pedig tudtam, hogy Anthoni elég jóeszű ahhoz, hogy most tudatalattiban is megjegyezze a lényeget.
Anthoni: - Nehogy magadra vedd! Az én hibám, hogy mindig az utolsó pillanatra hagyom ezeket, te csak segítesz kellemesebbé tenni. - Nem akartam, hogy Moira magát hibáztassa, amiért én ennyire lusta disznó vagyok, aki képtelen időben leülne is bemagolni ezt a sok hülyeséget. Ez teljes mértékben az én hibám, ő csak azért van itt, hogy ne adjam fel, hanem legalább valami fogalmam legyen a témákról. Az is több, mint a semmi, kár, hogy a tanár nem így látja.
- Nem igazán van több próbára időm, de hála neked, határozottan többet tudok, mint mondjuk délelőtt - Odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára, hálám jeléül. Valamivel témát kell váltani, ezt pedig megkezdtem azzal, hogy becsuktam a könyvet, Moira jegyzeteit egy kupacba raktam és kényelmesen hátradőltem. Ennél jobb jelzés a befejezésre, aligha kellene.
- Most mit csináljunk? - Kérdeztem rá, mivel konkrét ötletem nem volt, csak a történelemtől való elszakadás, de azt azt hiszem már megoldottuk. |
Moira: - Jól van, tudom, hogy menni fog. - Néztem rá finom mosollyal, próbálva megnyugtatni. Én nem tartottam az ügyben senkit hibásnak. Azt pedig tényleg komolyan gondoltam, hogy sikerülni fog neki a vizsga történelemből is. Még mindig el tudtam pirulni, mikor megpuszilt, vagy efféle, bár ez egy olyan közvetlen, kedves és nyílt gesztus volt tőle, hát én meg egy kicsit zavarba jöttem, de azért ismét rámosolyogtam.
- Tudod, hogy bármikor szívesen segítek, még egy másodperccel a vizsga előtt is, ha megtehetném. - Nevettem fel halkan. Közben átvillant az agyamon, hogy pár év múlva én is ide jutok majd. De az még a jövő zenéje, azt hiszem. Néztem, ahogy Anthoni csinos kis kupacba rendezi a jegyzeteimet.
- Köszönöm. - Néztem rá, aztán elvettem a stócot és eltettem. Ezzel a legvilágosabban értettem egyet abban, hogy a töri hanyagolását pártolom. Pár pillanatig én is hátradőlve, lehunyt szemekkel ücsörögtem a székemen, aztán mikor barátom megszólalt felnéztem rá és ismét halvány mosoly kúszott az arcomra.
- Mondjuk menjünk és nézzük meg azokat a vizsgaesélyes darabokat. Ha nem is jutunk dűlőre velük, talán a zene kikapcsol. Elvileg tudományosan bizonyított tény. -Grimaszoltam egy kicsit. - Én akkor sem haragudnék, ha elaludnál közben, legalább relaxálsz. - Humorizáltam tovább, persze nem feltételeztem róla és tényleg csak viccnek szántam, szerintem ezt Anthoni is tudta. Ha beleegyezett, összepakoltam a cuccom és neki is segítettem elrakni a tankönyveket, aztán lassan felálltam. Ellenkező esetben a helyemen maradtam, hallgatva, ha más terve lett időközben. Meg egyébként az is eszembe jutott, hogy úgy, olyan, hogy direkt és külön csak neki játszottam, még soha sem volt. Pedig ez azért elég romantikusan hangzott, meg egyébként is... Jó ötletnek tartottam, sok szempontból.
Anthoni: Lehet gonoszul hangzik, de még mindig tetszik, ahogy zavarba tudom hozni, az a kis pír az arcán annyira aranyos, nem biztos, hogy örülnék, ha egyszer csak a megszokás elvenné tőlem a látványát. Ez elég furán hangzik, tényleg. Összerendezgettem a jegyzeteit, a könyvem lazán a táskámba dobtam. A mozdulat után egy félő pillantást vetettem Moirára, nem biztos, hogy értékeli a könyv épségében tett negatív lépésemet, de talán nem harap érte.
- Most elvileg vagy tudományosan bizonyított? - Kérdeztem vissza csipkelődve, viszont az ötletet abszolút támogattam. Minél távolabb a tanulószobától, annál jobban örültem a tervnek, bár mondjuk egy sulitól távolabbi program lehet jobban feldobott volna. Ez azért az arcomon nem látszott, csak a mosoly, ahogy felvettem a táskám, egyik pántjánál vállamra akasztottam, s kezem nyújtottam a közben (remélhetőleg) felálló barátnőm felé.
- Elaludni? Ha nem altatót készülsz játszani akkor ez a lehetőség nem fenyeget. Még egész sok energiám maradt. - Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy ezt az edzés erejének köszönhetem, hiszen többet ácsorogtunk, mint játszottunk.
- Mehetünk? - Ha minden jól ment, kinyitottam előtte az ajtót és mögötte én is kiléptem, aztán megfogtam ismét a kezét és átsétáltunk a zenetermekhez.
//Folyt. köv. Zenetermek//
2013.12.08. |
2013.10.30. Ebédlő
Anthoni & Adele
(könyvtár folytatása)
Anthoni: Nem érkeztem konkrét tervvel az ebédlőhöz, mivel nincs is rá szükségem. Tudom, kit kell keresni, mivel már többször szereztem így plusz fagyit két étkezés között, nem vagyok kezdő a "szakmában".
- Előre a hölgyek - Kinyitottam Adele előtt az ajtót, s kezemmel intettem, fáradjon be előbb ő, aztán követtem én. Megcsapta orrom a készülő vacsora illata, ma mintha korábban kezdték volna, mint legutóbb, mikor erre jártam hasonló ügyben.
Rutinos léptekkel a pulthoz mentem, mögötte az egyik konyhás nő a tányérokat rendezgette a konyhára néző kis ablakban. Érkezésünkre hátra fordult és meglátva engem elmosolyodott.
- Nocsak, ezen a héten másodszor? - Két kezem széttárva mosolyogtam vissza rá. Ha másodszor akkor másodszor, nincs mit tenni. Mutató ujját rosszallóan mozgatta, de jókedvűen ment be a konyhába. Adele felé fordultam, szemöldököm fel-felhúzva néztem rá, ha ennél bonyolultabb megoldásra számított, most csalódnia kellett, pozitívan.
Adele: Még lépteimet is halkítani próbáltam, nehogy lebukjunk. Tényleg valami komoly dologra számítottam, de mikor Anthoni arcára pillantottam, nem láttam semmi különleges, nyugodt volt. – Köszi – mondtam neki, mikor előre engedett, majd kicsit tétovázva bevártam, majd mellé álltam a pult előtt. Egy nő tányérokat rakosgatott ott. Anthoninak meg sem kellett szólalnia, a nő már egyből tudta, hogy mit szeretne. Csodálkozva néztem utána, majd halkan felnevettem. – Ez ilyen könnyen megy neked? – néztem egy elfojtott mosollyal a fiúra. Szemeimben őszinte csodálat tükröződött, hiszen nem pont ilyen cselekvésre számítottam.
Anthoni: - Ennyi év alatt megszokták, hogy néha beugrom repetázni. Van egy fickó, aki nagyon csúnyán néz rám, ha meglát, de a többiek általában örülnek nekem. - Igen, többre számított, mint a "besétálunk és kapunk" terv, de felesleges lenne kommandózni és beosonni, mikor ilyen egyszerűen is meg lehet szerezni, amit szeretnénk.
- Jövőhéten szabin leszek, nem kapsz ilyen könnyen - Tért vissza a most már tényleg "kedvenc konyhás hölgyem" képzeletbeli díj nyertese, mert eddig bármi kérédésem vagy kérésem volt, mindig segített. Plusz fagyi, még egy adag a reggeli crossintból és még sorolhatnám.
- Egyszer még nagyon meghálálom. Köszönjük. - Elvettem a két papírdobozba szedett fagyit, mindkét gombóc vanília volt, rajtuk egy kis csokiöntet grátiszként. Tökéletes. Az egyiket átadtam Adele-nak, a másikból kivettem a kanalat és a számba tettem, míg lenyaltam róla a rajta lévő fagyit.
- Leülünk? - Fejemmel az asztalok felé böktem, de felőlem akár ki is mehetünk az udvarra, rá bízom, mihez van kedve.
Adele: Mosolyogva csóváltam a fejem, majd megjelent a konyhás néni. – Köszönjük – köszöntem meg én is mosolyogva, mikor Anthoni elvette a két adag fagyit. – Aha, szerintem üljünk le – bólogattam magamnak, miután átvettem a fiútól az én papírdobozomat. Belenéztem, valami sárgás színű fagylalt volt benne, rajta öntet, az gondolom csoki. De hogy megbizonyosodjak arról, hogy milyen ízű, gyorsan megkóstoltam. – Vanília – mondtam hirtelen. – A kedvencem – tettem hozzá csillogó szemmel, de ekkor már minden bizonnyal Anthoni elindult az egyik asztal felé, s én követtem. Ha nem, akkor én indítványoztam a leülést. – Azt hittem, hogy majd lopakodunk, meg osonunk, őrt állunk, és megbeszéljük, hogyha azt mondjuk: bohóchal, akkor menekülni kell – taglaltam elméletemet pajkosan a fiúnak.
Anthoni: Különös figyelemmel hallgattam a feltevéseit, amivel be tudtuk volna cserkészni a fagyit, ha nem az általam használt módszerrel szerezzük meg. Nagyon élénk fantáziája van, ehhez kétség sem fér, ennyire pontosan kidolgozott tervet ritkán hallani.
- Bohóchal? - Kérdőn néztem rá. Ez vajon honnan jutott eszébe? Lehet, többször került már ilyen lopakodós helyzetbe, mint amennyit kinézek belőle? Nem ártana jobban megismernem Moira barátnőit, mielőtt róla is hasonló dolgok derülnek ki. Erre a gondolatra szám ismét szinte fülemig szaladt. Leültem az egyik ablakhoz közeli asztalhoz Adele-lal szemben, s kicsit megkevertem a dobozban lévő fagylaltom.
Adele: Mikor Anthoni visszakérdezett, hadarva válaszoltam: - Az a kedvenc állatom - legyintettem, majd felnevettem, mivel a fiú mosolyogni kezdett. Gyanítottam, hogy nem nekem, meg a bohóchalamnak örült ennyire, de nálam ösztönös volt, hogyha valaki elmosolyodik, nekem is muszáj így tennem. Közben elkezdtem enni a fagyit. - Ez nagyon finom - állapítottam meg, igaz senki sem kérdezte. Gondoltam azért közlöm a fiúval, mert miért is ne? Kinéztem az ablakon, majd vissza a fiúra, hátha szól valamit.
Anthoni: - Ó, így már mindent értek - feleltem vigyorogva. Mindenféle kedvenc állatról hallottam már, macskák, kutyák, madarak, na, de, hogy pont a bohóchal! Hm... végülis, simán belefér. Az asztalhoz leülve egyből a fagyim kezdtem kevergetni, rossz szokás, vagy valami hasonló. Addig sosem nyugszom, míg az öntet és a fagyi el nem keveredik egymással, akkor jó igazán az íze.
- Sosem etetnék mással olyat, ami nem finom. De azért nehogy elvidd előlem az egészet, mert azért harapok. - Komoly fenyegetésnek nyoma se volt a hangomban vagy az arcomon. Azért a kanalamat meglóbáltam, hátha legalább ez valamiféle hatással lesz, persze nem vártam, hogy beijed tőlem, azért ahhoz ennél sokkal fenyegetőbbnek kellene lennem.
Adele: - Ó - nevettem fel hirtelen. - Ne izgulj, - legyintettem, - nem fogok ide jönni nélküled. Te vagy itt a csókos, nem én! - kacsintottam Anthonira halkan nevetve, s egyik ujjammal a konyha iránya felé böktem, célozva a kedves konyhás nénire. - Azért remélem, a saját adagomat megehetem! - belenéztem a kis tálkámba, hogy mennyi fagyi volt benne. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy egyre kevesebb és kevesebb, ürült a tál. Erre elhúztam a szám és a fiúra néztem: - Remélem ezt a keveset nem sajnálod el tőlem - mutattam felé a tálatmat szomorkásan. Majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy Anthoni leellenőrizte a fagyimennyiségemet, mosolyogva újra az adag elpusztításába kezdtem.
Anthoni: - Ha annyira hatással lennék rájuk, amennyire nem, akkor már rég lenne taco-csütörtök, és kevesebb fura halszerű dolgot szolgálnának fel. Ennyi év alatt se jöttem rá, milyen vízi élőlény akar az lenni. - Nem szólom le a konyhásokat, mert kihozzák a maximumot az eléjük rakott élelmiszerekből, de ha már ez ennyire nagyhírű iskola lenne, csak telnie kellene valami halszerű halra, ahelyett a valami helyett, aminek az íze és csupán nyomokban emlékeztet rá.
- Az már a tiéd, nincs jogom elvenni. - Visszataláltam, viszonylag könnyen Adele-hoz, annak ellenére, hogy gondolataim kicsit elterelődtek a konyhában történtek irányába. Talán jobb ebbe bele se gondolni. Hozzáértő, szigorúan méregető tekintettel néztem a tálkájába, neki se maradt már sok. Szörnyű, hogy fogy, ha nem bírod megállni, hogy ne edd egyfolytában! Ez lehet a függőség első jele?
- De a repetát nem merem beígérni, úgy tartalékold - Húztam el a szám, némi csalódottság surrant át bennem, mielőtt újra mosolyom villantottam volna a lányra. |
Adele: Kissé félrebiccentett fejjel hallgattam, amit Anthoni magyaráz. Kicsit bővebben válaszolt, mint gondoltam, de szerencsémre értette a kérdést, így nem kellett újra feltennem, egy kicsit másképpen. Monológja végén biccentettem egyet, jelezve, hogy megértettem, amit mond. Aztán Anthoni hozzátett még egy kis mondatot, mire apró nevetés hagyta el ajkaimat. - Ó, igen - mosolyodtam el szélesen. - Ezt a mondást ismerem - húztam ki magam büszkén, majd szolidan lenéztem a ruhámra. Azt ellenőriztem, hogy leettem-e fagyival magam, de szerencsére semminek sem volt nyoma blúzomon. Közben elgondolkoztam, hogy vajon honnan jöhetett az Anthoni által kimondott szólás. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy kérdés, mire felcsillant a szemem, s nyomban meg is szólaltam: - Te honnan jöttél? - tettem fel a kérdést, szolidan mosolyogva, majd hozzátettem: - Mármint, hová valósi vagy?
Anthoni: - Azt hittem Moirával már rég kibeszéltetek - Feleltem kitartó, széles vigyorommal a származásomra irányuló kérdésére. Nem mintha titok lenne, honnan jöttem, de tény, hogy a lányok általában szeretik kibeszélni a számukra fontos témákat, s valahol a top ötben szerepel a "pasi" téma. Nem haragudnék meg Moirára, ha beszél rólam, egészen addig, míg a titkaim megtartja, mert ha netán szóba kerülök, nem feltételezném róla, hogy ennyire mélyen belenyúlva beszélne. Ugyanez vontakozik visszafelé is, természetesen.
- Skóciából jöttem, a szomszédból - Némi túlzással állíthatom, hogy egy köpésre van a két város egymástól, viszont az tény, hogy vannak sokkal messzebbről jött diákok is az iskolában.
- És te merről jöttél? - Passzoltam vissza a kérdés, bár lennének tippjeim, azért mégse akarnám megszakítani a beszélgetésünket, inkább várakozón néztem rá.
Adele: - Ó, - húztam széles mosolyra a számat. - Természetesen kibeszéltünk - nevettem fel halkan visszagondolva pár "csajos éjszakára", amelyeket átbeszéltünk a szobában, némi chips, kóla, Nutella és egyéb egészségtelen dolgok mellett. S aztán sopánkodtunk a sok-sok elfogyasztott kalórián. - Most, hogy így említed, - biccentettem - rémlik is, hogy Moira mondta, hogy skót vagy - mosolyogtam még mindig, bár nem olyan szélesen, inkább csak alapállásban. - De megsúgom, a lányok általában nem arról beszélnek, hogy a pasijuk honnan jött - ráztam meg a fejem óvatosan. - Mondjuk arról, hogy milyen az - kezdtem beszélni sejtelmesen - alsónadrágjuk. Na, az már jobb téma - nevettem fel, de lehet, hogy ezt a viccemet Anthoni nem értékelte úgy, mint amilyen nagy dolgonak én szántam. Majd gyorsan hozzátettem: - Ez persze csak a vicc része volt - legyintettem. "Vagy nem" - tettem hozzá magamban. Ezután reagáltam a feltett kérdésre: - Én londoni vagyok - feleltem lazán.
Anthoni: - Nem csalódtam bennetek - Nevettem fel röviden, miután Adele "bevallotta", hogy szavak terén terítékre kerültem már náluk egyszer avagy kétszer, remélem azért nem olyan sokszor. A lényeg, hogy a lány most valahogy úgy járt, mint én az elején: utólag, segítséggel jött rá, hallotta már az információt, ami érdekelte, kvittek vagyunk. A bizalmas információ, amit megosztott velem szemöldök huzogatást eredményezett, mert nem tudtam hirtelen hova tenni a mondottakat, de néhány másodperc után leesett, viccnek szánta. Ebben a gondolatban még meg is erősített, így tehát kicsit elbizonytalanodott mosolyom újra erősen virított arcomon.
- London szép hely, nagy és nyüzsgő.... mint Glasgow. - Néha előfordul, hogy elragad valami és hangosan is kimondom a tulajdonképpen csak gondolatba illő szavakat, ez történt most is. Belegondolva, tényleg sok hasonlóság van a két nagyváros között.
Adele: - Igen, - helyeseltem. - Nyüzsgő, mondjuk én egy kicsivel békésebb helyen laktam, de a belváros, főleg a turisták miatt tényleg zsúfolt, vagy hogy is mondjam - kicsit megrántottam a vállamat. Ezután csendben maradtam, látszólag Anthoni is a gondolataiba merült. Kinéztem az ablakon, majd vissza a fiúra, mert eszembejutott valami, amit meg szerettem volna kérdezni tőle, ha más nem azért, hogy kicsit még életbentartsam a beszélgetésünket, bár éreztem, hogy már nem sokáig élvezzük majd egymás társaságát. Mondjuk, ahhoz képest, hogy alig ismertem a fiút, jól elvoltam vele. De ahogy említettem az imént, rá néztem tehát és feltettem egy kérdést: - Amúgy te milyen sportokat szeretsz?
Anthoni: - Átérzem a helyzeted, bár én nem nagyvárosban lakom, de rengeteget fordultam meg nem is egyben, szóval tudom, milyen. - Tény, hogy sikerült több kisebb-nagyobb városban járnom, de sosem tudnám megszokni azt a zsivalyt, ami a nagyvárosokban van. A tömeg, a mindig rohanó emberek, sehogy sem fér össze az én szabad felfogású életfilozófiámmal.
- Szinte mindent. Hm... ez most egy fogós kérdés. - Gondolkodnom kellett, mi lenne az a sportág, amiben nem találok semmi szimpatikusat. A labdajátékok csapatépítőek, a futás üdítő, a torna nyújt, a ... a .... Áh, nem, nincs olyan sport, ami ne tetszene.
- Nem tudom, van-e olyan, amit nem szeretek. A futball a totál kedvec, ez gondolom egyértelmű. Régebben kézilabdáztam, de az maradt hobbi. - Tömören összefoglalva tényleg ez a lényeg. A hosszabb verzió az, hogy se időm, se kedvem nem volt ennyi energiát beleölni, amikor a focira is áldozhatnám, és mégis az lenne a jövőképem, vagy mi a szösz!
Adele: Kissé elfojtott mosollyal figyeltem, ahogy Anthoni próbál egy számára kevésbé szimpatikus sportot mondani. Én csendben maradtam, s mikor a fiú végre megszólalt, én egy pillanatra a lélegzetemet is visszatartottam, nehogy lemaradjak a nemkedvelt sportról. De nem volt szó ilyesmiről, végül Anthoni nem talált olyan sportot, amit ne szeretne. - Ó - mosolyodtam el. - Az jó - mondtam őszintén. Szerintem példaértékű dolog volt, hogy nem tudott olyan sportot mondani, amibe legalább egy kis örömet nem lelne. Majd magamhoz ragadtam a szót: - És próbáltál már olyan... nem mindennapi sportokat is? Mondjuk, jégkorong, amerikai foci, meg ilyenek? - nem nagyon értettem a sportokhoz, de ezek nekem olyan sportoknak tűntek, amiket nem minden nap csinálhat az ember.
Anthoni: - Kis sráckén jégkorongoztam, de nem tartott sokáig a kíváncsiságom. Az amerikai focinak még keresem az értelmét, de ha lehetőségem lenne rá, lehet kipróbálnám, milyen. Sok ember egyszerre egyre rávetődik, hm... nagyon izgalmas. - Röviden felnevettem, abszolút nem illik hozzám a foci ezen változata, annyira erőszak van benne, ami egy egészségesebb elméjű embernek sok.
- Te sportolsz vagy sportoltál valamit? Azért tudom, a zene is tud néha elég energiát kivenni az emberből. - Tettem hozzá, bár azért ebben nem voltam annyira jártas, csak el tudom képzelni. A rengeteg próba biztos kimerítő tud lenni. |
Adele: Teljesen egyetértettem Anthoni véleményével, legalábbis azzal, amit az amerikai fociról mondott, így a kis poén után és is nevettem egyet, de csak úgy röviden, nőiesen. - Kicsi a rakás - idéztem fel egy játék nevét, ami a srác mondatáról jutott eszembe. Számomra az is olyan volt, mint az előbb említett sportág, mondjuk labdát nem kellett benne használni. Aztán a fiú kérdezett, amire én válaszoltam: - Hát, nem vagyok valami sportos - ráztam meg a fejem. - Még régen az iskolámban voltak ilyen sportszakkörök, kézilabda, röplabda meg ilyenek, tudod... - kezdtem el idézni egy emléket, - de a szüleim nem engedték, hogy olyat sportoljak, amivel összezúzhatom a kezem - ujjaimmal elkezdtem halkan dobolni az asztalon. - Fociznom kellett, ha jól emlékszem talán egy évig, de nem vált a kedvencemmé - csóváltam meg a fejem, aztán folytattam: - Nem volt rossz, de gondolom azért, mert annyira erőltették, nem tudtam megkedvelni. De amúgy igazad van - böktem kezemmel Anthoni felé - néha egy-egy hegedűóra után úgy érzem, mintha egy házat építettem volna fel, a saját két kezemmel - mosolyodtam el szélesen. - És te, játszottál valamilyen hangszeren? - dobtam vissza a kérdést. - Monjuk gitáron? - Találgattam. Nem ismertem annyira a fiút, de kicsit azon fiúk közé soroltam volna, akik fiatalabb korukban azért játszanak gitáron, hogy sok "jó csaj" vegye őket körül. Aztán van, aki kinövi ezt, van aki nem.
Anthoni: A lány megjegyzésén már pláne nevettem, tényleg hasonlít a kettő egymásra. Az amerikai foci gyerek változata a "kicsi a rakás", ebben lehet valami. Valahogy gondoltam, hogy a kérdésemre a válasza kevésbé lesz sport rajongóról árulkodó, de a focis rövid pályája meglepett. Nem néztem ki belőle, hogy ilyesmivel próbálkozott, de a magyarázattal egyértelmüvé vált, miért ezt választotta, vagy miért ezt engedték a szülei.
- Ennyire olyan srácnak tűnök, akinek illik a kezébe a gitár? Próbálkoztam annó vele, tényleg, de nem találtam meg benne, amit kerestem. A zenészek egyhelyben ülő típusok, nekem nem menne ez hosszabb távon. - Vallottam be őszintén, hiszen nem volt okom elhallgatni, nem szégyenlem, hogy kudarcba fulladt zenei pályám, vagy azt, hogy nem érdekel annyira, mint mást. Hagyom annak, akit leköt, nekem meg marad a pálya és a labda. Tekintetem a konyha bejárata melletti órára esett, egész sok idő telt el, mióta kimenekültünk a könyvtárból. Erről persze eszembe jutott, hogy nem tanultam szinte semmit a holnapi dolgozatra, ezt még pótolnom kell. Erre a gondolatra sóhaj tört ki belőlem.
- Bármennyire nem tetszik a dolog, most muszáj elköszönnöm, még meg kell tanulnom egy fél francia könyvet. - Fintorogtam a gondolattól is. Kitoltam a székem és felálltam az asztaltól.
- Még mindenképp összefutunk - Köszöntem el egy mosollyal Adele-tól. Hátizsákom egyik pántját vállamra akasztottam és fagyis dobozom a közeli kukába dobtam. Visszaléptem a lány asztalához.
- Szia! - Intettem még neki, s ha minden igaz elindultam kifelé, arcomon a lelkesedés legkisebb szikrája nélkül. A szobámat céloztam meg, remélem Will most nem lesz bent, mert egyedül előbb megtanulom ezt a sok hülyeséget, mint, ha valaki elvonja a figyelmem.
Adele: - Akkor, ráéreztem - mosolyogtam Anthonira, mikor közölte, hogy régen gitározott. Vagyis próbált. Nem lepett meg, hogy már nem játszik semmiféle hangszeren, mert akkor nyilván nem sport tagozatra járna. Vagyis a kettő nem zárta ki egymást, de na. Láttam, hogy Anthoni tekintete elkalandozott, majd búcsúzkodni kezdett. - Ó, bocsánat, hogy feltartottalak - néztem rá bocsánatkérően, mégis valahogy kedvesen. - Rendben, - mosolyogtam, - szia - köszöntem neki, miután ő is elköszönt. - És köszi a fagyit! - kiáltottam még utána nevetve. Egy darabig még ültem egyhelyben és nézelődtem, aztán meguntam, a semmittevést és elindultam valamerre az iskolában. Nem volt konkrét célom, csak lézengtem, de végül a szobámban kötöttem ki, és olvasgattam.
Anthoni: - Ugyan, dehogy tartottál fel... - legyintettem. - ...kellett ez a kis pihenés a két hullám között. Ha nem jössz, szerintem akkor se bírtam volna tovább. - Tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam. Nem is tudom, miért választottam pont a franciát, de ha már belekezdtem valahogy végig kell csinálnom. És az egyszerű görbülő jegy az én esetemben ugye nem elég. Elköszöntem és kifelé indultam, mikor meghallottam nevetéssel fűszerezett szavait.
- Örömmel, máskor is - Kiáltottam vissza egy kacsintás kíséretében. Igazából nem volt ez még annyira kiáltásra kényszerítő távolság, inkább csak feljebb kellett emelnünk a hangunk. Intettem neki búcsúzóul és kimentem az ebédlőből. A többit meg már ugye tudjuk...
2013.11.19. |
2013.11.28. Könyvtár
Anthoni & Adele
Adele: Délután volt, mikor éppen akadt egy kis szabadidőm. Fogtam magamat, a fekete szoknyámban és virágos blúzomban elsétáltam a könyvtárba. Kis csendre vágytam, s erre nem is lehet jobb helyet találni, mint a könyvtárat. Némán haladtam, alig találkoztam valakivel, ami amúgy furcsa volt számomra. A csendet csak a vékonytalpú cipőm hangja törte meg. Eluralkodott rajtam az az érzés, hogy elfelejtettem valamit, és máshol kellene lennem, de ezt hamar kiűztem a fejemből.
A könyvtárban leültem egy szabad asztalhoz, miután magamhoz vettem egy jó vastag könyvet, amit szinte első pillantásra kaptam le a polcról. Csak pár diák tette ugyanezt, mint én. Bár páran tanulni jöttek ide, én most az olvasás céljából. Egészen belemélyedtem a könyvbe, egy szerelmes történet volt. Szerettem az ilyeneket. Jó volt kicsit zavartalanul lenni, de azért azt sem bántam volna, ha valaki megzavar.
Anthoni: Ez az iskola megváltoztat. Ennyi időt az elmúlt években nem töltöttem könyvek között, mint mióta ide járok, főleg, mióta ennyire közül kerültem az utolsó évemhez. Persze, megint ugyanaz a cél vezérelt, valami elfogadható jegyet összekaparni a holnapi röpdogán franciából, mert ha nem javítok a félév végéig búcsút mondhatok a nyári munkámnak.
Ez a cél vezérelt, hogy összeszedjem az összes türelmem és bemerészkedjek a szigorú könyvtárosnő vizslató tekintete elé. Leültem az egyik asztalhoz, magam elé húztam a jegyzeteim és a nyelvkönyvek sokaságát. Kényelmesen elhelyezkedtem, magam köré pakoltam őket és elkezdtem az elsővel. Hangosan fel kellett sóhajtanom, szinte kitört belőlem, de ha valaki ebben a helyzetben lenne, ezt tökéltesen megértené. Nagyjából fér óra után cseréltem könyvet, ekkor ült le majdnem velem szembe egy új jövevény.
- Szia - suttogva intettem neki, rámosolyogtam és visszafordultam az "izgalmas" nyelvtani példákhoz. Első pillanatban felismertem, habár annyira nem ismerem még, de tudom, hogy ide jár, és talán Moira egyik óráján láttam bent múltkor... Hm... igen, ott...
Adele: Teljesen belemerültem a könyvbe, pedig még csak nagyon az elején jártam, izgatott mosollyal vártam az éppen aktuális cselekményszál végét. Szememmel csak úgy faltam a betűket, mikor hirtelen valaki megszólalt a közelemben. Én teljesen kizökkentem a történet varázsából, annyira meglepődtem, hogy valami olyasmi hangot adtam ki, mint egy rossz gumikacsa, mikor rálépnek. Ezután gyorsan szám elé kaptam a kezem, s vetettem egy oldalpillantást a könyvtárosnőre, aki igen szigorúan méregetett engem. - Hupszi - húztam el a számat ebben a roppant kínos helyzetben. Ahogy a könyvtárosnéni rám nézett, igen fullasztó volt. Ez persze másodperceken belül játszódott le, s ekkor jöttem rá, hogy ez az egész egy halk "sziával" kezdődött, amire illene reagálni. A közelemben csak egy fiú ült, aki a könyveibe temetkezett. - Szia, - köszöntem vissza szintén halkan. - Anthoni - suttogtam hozzá. Jó arcmemóriámnak köszönhetően felismertem a fiút, hiszen szobatársam, Moira barátja volt. Néha Moira beszélt nekem róla, így tudtam beazonosítani a srácot.
Anthoni: Nagyon nehéz volt bent tartani a nevetést, mikor a lány valami ritka furcsa hangon reagált a köszönésemre. Ha gonosz lennék, megkérdőjelezhetném, emberi-e egyáltalán, de azért ennyire nem volt az vészes. A könyvtárosnő azért másképp gondolta, de ő rosszabb napjain a levegővételt is betiltani idebent.
- Te vagy... - A felismerés nevem hallatán csapott arcon.
- ... Moira szobatársa. - Nem ciki ám, ha a barátnőd szobatársát nem ismered fel, tényleg. Oké, nem szoktam hozzá járni olyan sűrűn, de nem is most kapták a szobájukat, szóval... Ebből sehogy sem jöhetek ki jól, már most látom. Legalább eddig sem kell a speciális kivételeket nézegetnem, nézzük a hajszálnyi jó oldalát a dolognak.
Adele: Kicsit félrebiccentett fejjel vártam, hogy Anthoni kinyögje, amit szeretne. – Ó, igen – mosolyodtam el, mikor a fiú szépen kivágta magát a helyzetből. – Adele vagyok – biccentettem aprót. – Rémlik valami? – suttogtam halkan, mert féltem, hogy túl sok lesz ez már a könyvtáros nőnek. Várakozó tekintettem fürkésztem a fiút, hogy legalább a szemében legyen leghalványabb jele a felismerésnek. Mondjuk ezt igazából csak költői kérdésnek szántam, de ha válaszolt, azt szívesen vettem. Azután megkérdeztem: - Mit tanulsz? – kicsit kiegyenesedve átkukkantottam az éppen nyitva tartott könyvébe. Nem sok mindent láttam belőle, volt ott valami táblázat, meg sok-sok szöveg, de nem tudtam elolvasni fejjel lefelé.
Anthoni: - A név memóriám szörnyű, ne haragudj - Néztem rá bűnbánó zavart mosollyal. Ha visszajut Moira fülébe, biztos nem állja meg szóvátétel nélkül és hallgathatom tőle nem egyszer.
- Francia, röpdoga - Foglaltam össze tömören az előttem heverő könyvkupac anyagát. Ha ennyi elég lenne a tanárnak, garantáltan meglenne a jó jegy félévkor. Kár, hogy ennél keményebb a helyzet.
- Te mit olvasol? - Passzoltam vissza kicsit átfogalmazva a kérdést, közben kissé megemelkedtem, hogy előrébb hajolhassak és kíváncsian próbáltam rájönni fejjel lefelé olvasva a válaszra, hátha beelőzöm, de nem igazán sikerül. Az tény, hogy angolul volt, szóval ő nem a plusz nyelvvel szenvedett, mint egyesek.
Adele: Mikor Anthoni bocsánatot kért, én csak mosolyogva legyintettem. Még egy kicsit leskelődtem, majd a választ megkapva bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem. Nekem is francia volt a második nyelvem, már kiskoromtól kezdve tanultam. – Ó, hát sok sikert – mosolyodtam kedvesen a fiúra. – Nincs kukucskálás, én mondom meg – suttogtam pimaszul, majd kissé összeráncoltam orromat, ez automatikus, berögzült szokásom volt. Kissé felemeltem a fejem és úgy néztem le a fiúra mosolyogva. Kezemmel letakartam a nyitott könyv két lapját. – A csók – feleltem a kérdésre. – Daniel Steel – helyeztem ölembe két kezemet, s immár normális testhelyzettel, érdeklődve néztem Anthonira, hogy mi a véleménye róla, ha van egyáltalán.
Anthoni: - Hát ez... nem mond semmit, de azthiszem ez megbocsátható bűn - Mosolyom gyanús, hogy látványosan kiszélesedett, nem is akartam elrejteni, mivel ez típikusan olyan műfajú könyv lehet, amiket nem férfiaknak írnak, tehát a célközönség nem én volnék.. Már a cím is erre utal, szóval nem kell félnie Adele-nak, hogy a tartalmáról fogom faggatni. A választ megelőző kis titkolózásnál bevillant, hogy talán valami olyasmit olvashat, ait nem akar megmutatni, de ugye ez nem így lett, szóval csak egy apró homlokráncolást kapott cserébe tőlem érte. Visszaültem közben persze a helyemre, s kicsit eltoltam magamtól a nyelvkönyvem, nem is igazán tiltakozásként, inkább egy rövid pihenő erejéig, mivel most sokkal jobb társaságra tettem szert, mint néhány francia ige és kifejezés. Nem is tudom, miért ezt választottam, a némettel jobban jártam volna. Ja, igen volt az a lány elsőben... Reméltem, hogy Adele nem vette észre, ahogy megráztam a fejem, mert nem akartam emlékezni a gólya évemre, meg egyébként sem illik társaságban elbambulni. |
Adele: Anthoni mosolyára nekem is egy mosoly volt a válaszom. – Csajos könyv – legyintettem még mindig szélesre húzva számat. Miután ezt mondtam, csend telepedett a könyvtárra, legalábbis a mi asztalunkra. Pajkosan összeszűkült szemmel néztem az Anthoni által eltolt könyvre. – Ennyi volt a nyelvtanulás? – kérdeztem halkan, még mindig a tárgyat nézve. Majd felnéztem a fiú szemébe, s bujkáló mosollyal vártam a választ. Nem gondoltam komolyan, hogy ezzel be is fejezte a röpdolgozatra való felkészülést, nyilván csak egy kis szünetet tartott. Én meg értékeltem, hogy úgymond szakított rám egy kis időt, és nem kellett egyedül lennem. Olvasni is szívesen olvastam, de ha beszélgetőpartnerem akadt, akkor inkább azzal foglalkoztam. Így egy szinten hálás is voltam a fiúnak, ha miattam rekesztette be a tanulást.
Anthoni: - De jó is lenne - Tört fel belőlem a válasz, mint valami akaratlan sóhaj.
- Van még időm foglalkozni vele. Jóból is megárt a sok, ebből meg főleg. - Vonatam vállat szórakozott mosollyal. Kezdett kicsit olyan érzésem lenni, mintha rossznak akarnám beállítani szerencsétlen nyelvet, pedig Isten a tanúm rá, eszembe se jutott ilyesmi. Oké, nem vagyunk a legjobb viszonyban, de ez csak azért van, mert nem bírok egy könyv fölé görnyedni órákat, amikor kint szép az idő, és simán mehetnék futni vagy focizni. Hiperaktív gyerek voltam mindig is, miért most változnék meg?
- Te milyen nyelvet tanulsz? - Kérdeztem rá végül, mivel ez jutott először eszembe és valamivel folytatni kellett a beszélgetést, különben csendben maradunk és az maximum a könyvtárosnak tetszett volna, nekem annyira nem. S, ahogy láttam, Adele-t sem zavarom a szövegelésemmel.
Adele: Anthoni mondatára feltört belőlem egy kis kacaj. A könyvtáros néni szúrós tekintetét éreztem a hátamon, és hallottam köhintését. Lesütöttem a szemem, de azért el kellett, hogy fojtsak egy mosolyt. – Én is franciát tanulok – néztem fel a fiúra. – Szívesen segítenék, de néha még magamnak sem tudom elmagyarázni – vontam meg a vállam, és elhúztam a számat, részvétet nyilvánítva. Majd csodálkozó mosollyal a könyvre néztem. – De azt hiszem, ez inkább magolós, mind magyarázós – kis fintor jelent meg orrom környékén. – Jól látom? – kérdeztem suttogva, miközben újra kissé előredőltem, hogy rálássak a nyitott könyv lapjaira.
Anthoni: - Szavak és szabályok - bólintottam egyetértően. Sajnos ez tényleg nem az a típusú feladat, amit megértesz, s már használod is. Ha legalább valami logika lenne benne... Tény, hogy a történelemmel tavaly ugyanezt csináltam, szóval a rutin legalább már megvan.
- Nem is kérném, hogy segíts, szörnyű tanítvány vagyok - Talán kicsit túloztam a jelzővel, de tény, hogy nem tartozom az egyszerű esetek közé, ha csak nem valamelyik sportról beszélünk, mert azokra fogékonyabb vagyok, meglepő módon. Tekintetem közben a nyitott könyvemre siklott, megállt néhány másodpercre az egyik táblázaton, aztán gyorsan tovább haladt, előre a becsukottakon át az asztal túloldaláig. Felemeltem a fejem és Adele-ra néztem, aki eközben biztos mondott már valamit, arra pedig természetesen figyeltem is, még ha a szememmel nem is figyeltem őt az elejétől fogva.
Adele: Apró ráncok jelentek meg homlokomon, mikor szemöldökeim összeszaladtak Anthoni mondandója miatt. – Ne mondd ezt! – suttogtam nyomatékosan. – Ha élet-halál kérdése lenne, biztos, hogy téged is könnyen lehetne tanítani! – biccentettem komolyan, aztán elmosolyodtam. Tekintetem a fiúét követte, s majd egy idő után összenéztünk. Kicsit kiszélesítettem a mosolyomat, biztató jelleggel. Bár nem hittem azt, hogy Anthoni önbizalom hiányos lenne. Moira mesélt pár olyan dolgot, ami megcáfolja az „önbizalom hiányos Anthoni” képletet, de azért mindig is szerettem segíteni, most is pozitív kommentárt adtam.
Anthoni: - Azért az "élet-halál"-tól messze állok - Nevettem fel halkan a szavaira. Kellett a jó jegy, ezt nem tagadom, meg ugye a nyári munkám milyensége is nagyban múlott ezen a tárgyon, de annyit szerencsére már tényleg fejlődtem, ami kihúz az előbb említett szintről. Ha bukás közelében állnék, gyanítom, most nem beszélgetnék itt nyugodtan Adele-lal, hanem elbújnék az egyik sarokba és magolnám a könyveket egymás után. Ezt csináltam tavaly előtt a történelemmel. Az volt az én sötét korom, ha valami az ottani olvasmányaimhoz illőt akarnék mondani.
- De ha elakadnék, tudom kihez fordulhatok - Jókedvűen kacsintottam a lányra, ám mindez szertefoszlott, mikor két koppanás kíséretében valaki megállt mögöttem. A könyvtáros nőnek nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy értem, mi a problémája. Könyve mögül nézett hol Adele-ra, hol rám szúrós szemekkel. Mutató ujját szája elé téve pisszegett le minket, aztán még állt, mire megadóan felemeltem a kezem és magam elé húztam a francia könyvet. Fejemet szinte meg se emelve felpillantottam a majdnem szemben ülő lányra és szemeimet forgattam. Pont akkor kell ide jönnie, amikor végre valaki segít elterelni a gondolataimat a tanulásról... azzal, hogy a tanulandó nyelvről beszél? A végeredmény lenne itt a lényeg, ha nem parancsoltak volna vissza a száraz szövegekhez.
Adele: - Köszi – néztem vidáman Anthoni kacsintó szemébe. Aztán, mint derült égből villámcsapás, megjelent a velem szemben ülő fiú mögött a könyvtáros nő. Eleinte lesütöttem a szemem, hogy ne kelljen a szikrázó szempárba belenéznem, de rájöttem, hogy ez tiszteletlenség, így végignéztem, ahogyan gonoszan csendre int minket a keselyűszerű nő. Aztán tekintetem Anthonira tévedt, aki látszólag unottan forgatta a szemét, erre persze felnevettem, vagyis egy elfojtott tüsszentésnek próbáltam álcázni heves kitörésem. Felnéztem, s a könyvtáros penge vékony ajkaival találtam szembe magamat. – Öh, nekem most mennem kell – suttogtam halkan. Nem akartam, hogy kitiltsanak a könyvtárból, így jobbnak láttam távozni. Kérdőn a fiúra néztem, hogy jön-e vagy marad. |
Anthoni: Jobban felkeltettük a nő figyelmét, mint gondoltam. Vajon most jó pont lenne, ha szólnék neki, hogy a természettudományos részlegen két srác vandálkodik a földrajzni atlaszokkal? Nem, szerintem határozottan jobb, ha maguktól buknak le. Főleg, mivel be van kamerázva a könyvtár, de erről úgy tűnik ezek elfeledkeztek, spicli meg nem lennék, szóval inkább nem foglalkoztam velük. Helyettük majdnem kitört belőlem a nevetés, ahogy Adele fura "nevetés elfojtó tüsszentés visszatartó" nyikkanását meghallottam, mert ezt abszolút csak így lehet nevezni. Én köhögésnek próbáltam álcázni a dolgot, de ez se vált be sokkal jobban.
Mivel a lány távozni készült, nekem is elment a kedvem a maradástól. Ilyen szempár meredjen rám az elkövetkezendő másfél órában? Na, ne! Tehát követve Adele példáját indulni akartam, be is csuktam a könyvet, a kelleténél hajszálnyival hangosabban. Olaj a tűzre, remek. Ha így folytatom páros lábbal rúg ki innen, vagy egyenesen az igazgatóhoz küld, nehéz választás, melyik a jobb a kettő közül, de minden esetre egyiket se szerettem volna túlzottan megtapasztalni. Szépen összeraktam a kupacom, eltettem a holmim a hátizsákomba és elindultam kifelé, remélhetőleg nem egyedül. Mintha az előbbi jelenetek sora nem lett volna elég, még a mobilom és megcsörrent, épp csak egy rövid SMS-nyi hanggal, de az is elég volt.
- Húzzunk innen, mielőtt keresztben lenyel! - mondtam megszaporázva léptem, s már kivül is voltam. A folyosón aztán megálltam, a lány felé fordultam és ránéztem. - Ez necces volt.
Adele:Rémülten néztem Anthoni könyvére, ami egy hangos puffanás kíséretében becsukódott. Követtem a fiú példáját, de azért én próbáltam halkabban becsukni az olvasmányomat, ez talán sikerült is. – Viszontlátásra – suttogtam egy mosollyal az arcomon, mikor a fiú után én is feltápászkodtam a székről. De éreztem, hogy a nő nem örül annak, hogy én boldogan köszönök el, ezért búcsúintésem felét inkább lenyeltem. Anthoni mögött kisiettem a könyvtárból, s mikor megállt, én is így tettem. – Az volt – válaszoltam neki, s közben egy szolid mozdulattal megigazítottam a szoknyámat, ami a térdemig ért. – Egy darabig nem kellene ide jönnöm – húztam el a számat, s ezzel együtt kezemmel hátradobtam vöröses hajamat a vállam mögé.
Anthoni: - Ugyan! - Immár ismét mosolyogva legyintettem.
- Holnapra elfelejti az egészet, azt se fogja tudni, hogy ma itt jártál. - Ez tulajdonképpen egészen közel állt az igazsághoz, mert a nő memóriája az aranyhalával vetekszik, ha arcokról van szó. A névmemóriája a könyvek iránti csillapíthatatlan szenvedélye miatt sokkal kifinomultabb, de a hús-vér előtte álló alakokat annyira nem jegyzi meg. Talán még ez a szerencsém, különben már tuti rég kitiltott volna.
- Nem az a típus, aki legközelebbi találkozásnál is emlékszik rád. Ahhoz elég maradandó kárt kell okoznod benne. - Nyugtattam meg a lányt, mert látszólag őt jobban zavarja az előbbi incident, mint engem, holott gyanítom, nem először járt bent a könyvtárban.
Adele: Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi sül ki Anthoni mondanivalójából. – Remélem, igazad van – vontam meg a vállam. Kicsit elszontyolodtam, a könyvtáros nő hamar elvette a kedvemet, de szerencsére a srác szavai megvigasztaltak, így újult erővel kérdeztem meg: - Van kedved valamit csinálni? – néztem halvány mosollyal fürkészve a fiú arcát. Örültem volna neki, hogyha Anthoninak van rám egy kis ideje, beszélgethetünk meg lófrálhatunk, meg ilyenek. Nekem ugyanis nem volt programom, olvasni meg már nem igazán akartam visszamenni a mai napon, hát meg tudom érteni, hogy miért vonakodtam visszatérni a könyvem mellé. Hiszen Mordorba nem sétál csak úgy be az ember… Ezen gondolkoztam, majd ha Anthoni megszólalt, az ő hangja rántott vissza a valóságba.
Anthoni: Láthatóan, sikerült valami változást elérnem Adele-nál, mert máris nyugodtabbnak tűnt a légkör, mint néhány másodperccel ezelőtt.
- Hm, mire gondolsz? - Kérdzetem ártatlan kíváncsisággal, mivel hirtelen két lehetőséget láttam a délutánom eltöltésére. Az egyik, hogy kinézek a pályára, hátha edz valamelyik csapat. A gólyák nem ilyenkor szoktak kint lenni? Velük mindig vicces játszani. A másik lehetőségem, hogy kitalálunk valamit Adele-lal, amivel elütjük az időt. Bevallom őszintén, egyedül nehéz lenne választanom, mert, ha valami jó ötlete támadt, azzal meg tud győzni, hogy ma megkíméljem az elsősöket magamtól. Most én néztem rá kérdőn, némi várakozással, mert gyanítottam, valamit forgat a fejében, már csak azt kell kiböknie, mit. Együtt kitalálunk valamit.
Adele: Kérdésemre Anthoni nem adott se pozitív, se negatív választ, csak egy kérdést, mondjuk az számomra azt jelentette, hogy benne lenne abban, hogy együtt csináljunk valamit. – Hát, - arcomra gondolkodó kifejezés ült ki. – Sétálhatnánk egyet, mondjuk az előcsarnokhoz, aztán ott leülhetnénk, csak úgy elütnénk az időt – mikor kinyökögtem az ötletem, halványan elmosolyodtam Anthonira, úgy várva, hogy mit szól az ötletemhez. Engem egészen fel tudnak dobni ezek a „ne csináljunk semmit, csak beszélgessünk” délutánok. Reméltem, hogy a fiú sem fogja unalmasnak, vagy untatónak tartani ezt a programot.
Anthoni: - Nem rossz ötlet - Alighogy kimondtam, fejemben felvillant a képzeletbeli villanykörte. Vagy inkább a hasamból indult az ötlet? Tulajdonképpen mindegy.
- Nincs kedved elnézni az ebédlőbe? Tudom, hogy lehet egy kis plusz fagyit szerezni a konyhásoktól.. - Nem vagyok túlzottan szabályszegő típus, de vannak olyan dolgok, amiknek lehetetlen ellenállni, főleg, ha az azt őrző személy is segít a tervben. Senkinek sem fog hiányozni ez a két kis adag vacsora előtt, főleg, mivel ebédnél sokan otthagyták és mást választottak helyette. Jó, én nem, de akkor sem fog kárba veszni legalább, szóval még hasznosak is lehetünk, ha segítünk elfogyasztani, mielőtt megromlana.
Adele: Anthoni végül leszavazta az ötletemet, megbizonyosodtam, hogy akkor csak nekem jönnek be a beszélgetős délutánok. De a fiú ötlete sem volt rossz, sőt. – Hm, fagyi? – kérdeztem vissza szélesen mosolyogva. Ezt amolyan költői kérdésnek szántam, így egyből folytattam: - Jól hangzik, felőlem mehetünk – biccentettem a srác felé. Izgalmasnak tűnt ez az egész, én még sosem mentem a konyhára plusz ételt kérni, még akkor sem, ha kis fagyiról lenne szó. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan is fog lezajlani ez az egész, elég izgatott lettem tőle, de azért megfogadtam, hogy kordában tartom magam, nehogy lebukjunk.
Anthoni: - Remek - Mosolyog érezhetően kiszélesedett. Nekem a fagyi vagy a jégkrém valahol közvetlenül a foci után áll a ranglistán, bárhol és bármikor meg lehet győzni vele. Tudok mértéket tartani, nem elvetemült, őrült módon ragaszkodom hozzá, az viszont kétségtelen, hogy könnyebben befolyásolható vagyok vele, nem mindenki által.
Elindultam az ebédlő felé, mellettem remélhetőleg Adele haladt. Nem tohantam, nyugodt léptekkel sétáltam, ez szinte reflex, ha nem egyeüdl megyek valahova. Moira mellett is megszoktam már, hogy fele akkorát kell lépnem szinte és így neki is könnyebb lépést tartania velem. Mire nem jó, ha egy srác ennyi időt tölt egy lány társaságában! Pozitívan is képes megváltoztatni néhány régi szokást. |
Anthoni: - Remek - Mosolyog érezhetően kiszélesedett. Nekem a fagyi vagy a jégkrém valahol közvetlenül a foci után áll a ranglistán, bárhol és bármikor meg lehet győzni vele. Tudok mértéket tartani, nem elvetemült, őrült módon ragaszkodom hozzá, az viszont kétségtelen, hogy könnyebben befolyásolható vagyok vele, nem mindenki által.
Elindultam az ebédlő felé, mellettem remélhetőleg Adele haladt. Nem tohantam, nyugodt léptekkel sétáltam, ez szinte reflex, ha nem egyeüdl megyek valahova. Moira mellett is megszoktam már, hogy fele akkorát kell lépnem szinte és így neki is könnyebb lépést tartania velem. Mire nem jó, ha egy srác ennyi időt tölt egy lány társaságában! Pozitívan is képes megváltoztatni néhány régi szokást.
Adele:
Szó nélkül indultam el Anthoni mellett. Először azt hittem, hogy majd sietnem kell, mint ahogy általában a fiúismerőseim mellett loholni szoktam. Lassan mentünk, de azért nem andalogtunk. – Izgulok – suttogtam széles mosollyal a fiúnak. Magam sem tudtam, hogy miért suttogok, talán a tudatalattim megparancsolta a hangszálaimnak ezt, nehogy valaki lebuktasson minket. Nem tudtam elképzelni, hogy Anthoni csak úgy odamegy a konyhás nénikhez, és ahogy szokás mondani, a két szép szeméért, adnak neki fagyit. Én valami sokkal bonyolultam és összetettebb módot képzeltem, bár konkrét ötletem nem volt.
(Folyt. Köv. ebédlő)
2013.10.30. |
Ravenhill beli játékaim gyűjteménye, főként Anthoni és egy lány párosításában, de akad köztük igazán fiús játék is. ^^
Az adott játékokat a legelején jelzi a dátum és alatta a szereplők nevei. Sorrendben vannak, fentről lefelé kell őket olvasni, a végén jelzem, hogy mikor fejeztük be. :) A helyesírási hibákért felelősséget nem vállalunk, igyekeztünk kerülni, de, mint tudjuk az elég nehéz, ha belelendül az ember az írásba. :)
|
[20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
