|
Témaindító hozzászólás
|
2013.11.24. 20:18 - |
Ravenhill beli játékaim gyűjteménye, főként Lio és egy lány párosításában, aki nagyrészt Adele lesz, már előre látom. ^^
Az adott játékokat a legelején jelzi a dátum és alatta a szereplők nevei. Sorrendben vannak, fentről lefelé kell őket olvasni, a végén jelzem, hogy mikor fejeztük be. :) Maguk a különálló játékok viszont lentről kezdődnek, ott vannak a legkorábbi irományok. A helyesírási hibákért felelősséget nem vállalunk, igyekeztünk kerülni, de, mint tudjuk az elég nehéz, ha belelendül az ember az írásba. :)
 |
[18-1]
2014.04.14. Folyosó
Lionel & Meara
Meara: Már nagyon vártam ezt a napot, az utóbbi pár hétben, mióta kiderült, hogy itt fogok tanulni, tűkön ültem az indulás pillanatáig. Alig vártam, hogy elszabaduljak otthonról, nem mintha utáltam volna otthon lenni, sőt, ellenkezőleg, de már vágytam a változásokra, annális inkább, hogy zűrös idők jártak a családban. De végre vége volt a várakozásnak, és megérkeztem. Nagyobb épületre számítottam, de így, ahogy megnéztem új iskolámat arra gondoltam, nem baj, hogy kisebb, mint ahogy elképzeltem, de legalább kevesebbszer tévedek majd el remélhetőleg. Kis keresgélés után ráakadtam a szobámra, és letettem a csomagjaimat, majd úgy döntöttem, a bőröndök várhatnak estig, különben is kíváncsi voltam már. Az órarendet, és az időbeosztásomat sem tudtam még, bár lehet, jobb is, egyébként tuti, hogy méginkább ideges lennék, és mivel nem volt más dolgom elindultam, hogy körbenézzek kicsit. A folyosókon bandukoltam, azon töprengve, vajon merre lenne célszerű elindulni, de talán belebotlok valakibe, mielőtt kitalálom. Igazából erre sok esély volt, ugyanis fogalmam sem volt róla, mit kezdjek magammal, bár egyenlőre elvoltam, végülis sosem jártam erre, és szerettem volna mindent megnézni magamnak.
Lionel: Kora délután járt az idő és kivételesen nem kellett sehova rohannom, vagy elintéznem bármit, ami tönkre tehetne egy ilyen szép napsütéses napot. Erre mondta mindig a tánctanárom, hogy "táncos idő", mert tényleg hívogatóan hat az emberre egy ilyen kellemes délután. El is döntöttem, a tanárit magam mögött hagyva egy automatából vett kávé társaságában elindultam kifelé. Végig a folyosón, s már szinte a lépcsőnél jártam, mikor megláttam egy diákot kószálni a folyosón. Nyomban célbavettem.
- Nem kellene órán lennie? - Kérdeztem rá köszönés nélkül, mivel azokkal kevésbé tudok kedves lenni, akik ellógják az órájukat. Azért vannak itt, mert tanulni akarnak, ha van olyan tárgy, amit nem szeretnek, hát így jártak, idejöttek, elfogadták, kész. Én sem csináltam ilyet, mert komolyan vettem, amit magamra vállaltam.
Tehát megálltam a lányhoz érve és vártam a válaszát, milyen magyarázatot fogok most hallani. Remélem valami eredetit, újat és még hihetően is fogja előadni.
Meara: Éppen azon gondolkoztam, hogy feladom, és visszamegyek a szobámba, feltéve, ha megtalálom, bár ebben eléggé kételkedtem, elég messze jártam már onnét, és azért nekem ez így első séta után magas lett volna, főleg, hogy nem nagyon az útvonalat, inkább a környezetet figyeltem. Kinézve egy közelbe lévő ablakon láttam, hogy érkezésem óta is tombol a tavasz, így talán az udvaron találtam volna pár diákot, bár oda is el kellett volna jutnom valahogy. Végülis ha továbbmegyek, egyszercsak elérek addig, kivéve, ha már elhagytam a kijáratot, bár azért annyira talán én sem vagyok lökött, hogy elmenyjek mellette. Ahogy ezen töprengtem, egy hangot hallottam magam mögött, és mivel rajtam kívül mást nem nagyon láttam a folyosón, így feltételeztem, hogy nekem szól a kérdés. Lassan megfordultam, és pár pillanatig csak néztem a velem szemben álló tanárra, nem tudtam, mit kéne mondanom, pedig valamit jó lett volna. – Öhm, tuljdonképpel lehet, hogy igen, csak nem tudok róla. Úgy fél órája érkeztem meg az iskolába, és még nem futottam össze senkivel, úgyhogy órarendet sem kaptam. Gondoltam szétnézek kicsit, mivel nem tudtam, merre induljak el. – Mondtam, és szerintem ahhoz képest, hogy kicsit megijesztett a hírtelen felbukkanásával még eléggé jól el tudtam magyarázni a helyzetem. Reméltem, hogy nem fogja leszedni a fejem, vagy megérti a dolgot, nem lett volna jó már az elején kivívnom egy tanár haragját. Akkor főleg nem, ha engem is tanít, habár ez egyáltalán nem volt biztos, de azért jobb félni, mint megijedni.
Lionel: A válasza komolyan meglepett. Számítottam a "Tanár megkért menjek el ezért-azért." válaszra, vagy "Elmaradt az órám.", sőt még a "Kiküldtek." felelet is felkészültebben ért volna. Szóval jött egy új diák és senki sem vette észre. Hol van a diákelnök? Nem az ő feladata lenne ezt észben tartani? Megbízhatatlanok mind.
- Tehát senki sem ment maga elé, mikor érkezett? - Kérdeztem vissza, mintha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy ez történt. Már máskor is elterveztem, hogy szólok emiatt, most tényleg lépni fogok, mert ez így nem maradhat. Rendetlen banda, nem lehet rájuk bízni egy fogpiszkálót se, mert azt is elvesztik.
Meara: Kicsit aggódva vártam a válaszát, nem tudtam, milyen tanárt fogtam ki magamnak így elsőre, bár amilyen szerencsétlen vagyok.. Úgy döntöttem, inkább nem festem az ördögöt a falra, megvárom mit lép, és csak aztán ítélkezem, végülis ha én meglátok egy diákot tanítási időben, akkor valószínű elsőre nekem is az jut eszembe, hogy lóg. Habár ha nem ismerős, akkor elgondolkoznék rajta, hogy miért, de végülis az emberek sem lehetnek egyformák. És én sem vagyok tanár, szerencsére. Gondolataimból ismét egy kérdése rázott vissza a valóságba és igaz, olyasmire kérdezett rá, ami majdnem egyértelmű volt, azért jónak láttam válaszolni, na meg nem voltam az a kötekedős fajta. – Hát, nem igazán. Ha az előttem elhaladó takarítónőt nem számítjuk, aki mellesleg szerintem észre sem vett, akkor nem, még nem találkozta egy diákkal sem. – Feleltem végül, bár elhet, nem pont ilyen válaszra várt, de ha én egyszer csak a takarítónőt láttam. Már ha az volt egyáltalán, bár a ruhájából, és a kezébben lévő felmosóvödörből ítélve csak ő lehetett. – Egyébként Meara Moore vagyok, örülök, hogy találkoztunk, nem nagyon volt ötletem, mit csináljak, ha nem jön erre senki. –Reméltem, ezt nem veszi szemtelenségnek, én csak bemutatkoztam, ugyanis az előbb teljesen megfeledkeztem róla a nagy ijedelmek közepette, de úgy látszott ennek is itt volt az ideje. Vagy valami olyasmi.
Lionel: - Hát ez hihetetlen! - Majdnem összeszorítottam a kezemben tartott műanyag poharat a rámtörő indulatoktól, de szerencsére gyorsabban kapcsoltam és enyhítettem a szorításon. A pohár azért egy kis jajgató roppanó hanggal tudtomra adta, nem tetszik neki, de ez abban a percben kicsit sem érdekelt.
- Rendben. - Bólintottam, s nyugalmat erőltettem magamra. Kifelé mutatva jobban sikerült, mint belül éreztem.
- A nevem Lionel Hunter-Drake, tánctanár vagyok. Milyen szakra jár? - A sportot valamiért kizártam a lehetőségek közül, a táncban sem reménykedtem. Túl szép lenne, ha saját diákomat kellene körbevezetnem az iskolában. Színész vagy zenész? Bármelyik képbe beleillene, így tehát álltam és ismét vártam a válaszra.
Meara: - Örülök. – Biccentettem, mikor ő is bemutatkozott, és a selytésem beigazolódni látszott, miszerint nem fog tanítani. Vagyis csak az utóbbi pár másodpercben kezdett körvonalazódni bennem egy ilyesmi érzés, és most meg is bizonyosodhattam róla. – Ének-zene, cselló, és ének. –Feleltem, máris előrébb voltunk. Legalábbis én is tudtam az alap dolgokat róla, és mostmár ő is rólam. Végülis mégiscsak jó volt erre jönni, bár ezt még nem jelentettem volna ki biztosan, a végén még elkiabálom, és kiderül, hogy egy szigorúságok szigorúsága, bár így ránézésre nem tűnt annak, egyáltalán nem, bár lehet, csak az akasztotta ki, hogy nem jött elém senki. Ez naygon kedves lett volna tőle, de úgy gondoltam az időre bízom, és majdcsak kiismerjük egymást, így most csendben maradtam, várva az esetleges további kérdéseket. |
Meara: - Örülök. – Biccentettem, mikor ő is bemutatkozott, és a selytésem beigazolódni látszott, miszerint nem fog tanítani. Vagyis csak az utóbbi pár másodpercben kezdett körvonalazódni bennem egy ilyesmi érzés, és most meg is bizonyosodhattam róla. – Ének-zene, cselló, és ének. –Feleltem, máris előrébb voltunk. Legalábbis én is tudtam az alap dolgokat róla, és mostmár ő is rólam. Végülis mégiscsak jó volt erre jönni, bár ezt még nem jelentettem volna ki biztosan, a végén még elkiabálom, és kiderül, hogy egy szigorúságok szigorúsága, bár így ránézésre nem tűnt annak, egyáltalán nem, bár lehet, csak az akasztotta ki, hogy nem jött elém senki. Ez naygon kedves lett volna tőle, de úgy gondoltam az időre bízom, és majdcsak kiismerjük egymást, így most csendben maradtam, várva az esetleges további kérdéseket.
Lionel: - A csomagjai hol vannak? - Lopva körbenéztem, hátha itt tette le valahova, mert, ha ennyire nem tudja, hol is van, akkor a holmijait sem tehette olyan messzire. Közben pedig emésztgettem a hallottakat. Jól sejtettem, zenész, illik is hozzá. A hangjának minőségét nem az én szakterületem megállapítani, de ha további megérzéseim nem csalnak, valóban lehet tehetsége az énekléshez. A legnagyobb problémám azonban jelenleg nem ez volt, hanem találni valakit, akire rábízhatom és körbevezeti az épületben, elmond neki mindent, amit tudnia kell, "satöbbi"... Ismét körbenéztem, hátha kijön valaki, de nem így történt. Még a tanáriban sem volt zenész, aki esetleg segítehetett volna, szóval nekem kell megoldanom, pompás.
- Azt hiszem, nekem kell megmutatnom Önnek, mit hol talál, és a végén szerönk egy órarendet, hogy a következő óráját már ne késse le, amennyiben lenne még ma. - Tájékoztattam, aztán egy hajtásra megittam maradék, fél pohárnyi ízesítetlen fekete kávém.
- Nos, tehát ez itt a második emelet, ahol a szakjának megfelelő tárgyakat oktatjuk, illetve a tanári szobát is itt találja meg, ha halaszthatatlan kérdése lenne a későbbiekben. - Elindultam visszafelé, némelyik ajtó mögül halkan, de hallhatóan szűrődtek ki zajok, zenei részletek, utasítások, énekhangok. Mindhez elmondtam a rövid bemutatást, melyik teremnél járunk éppen. A végén elmondtam, hogy hol talál minket illetve az igazgatót. Még engem is zavart az a túlzott hivatalos hangnem, amivel beszéltem, még a végén elijesztem a diákot. Csúnya pont lenne az az aktámban. Nem baj,a következő szinten másképp fogom megközelíteni a bemutatást. Ezzel el is indultunk visszafelé a lépcsőhöz, közben, ha akadt kérdése természetesen válaszoltam rá.
Meara: Nos, az egy külön történet, hogyan, még én sem tudom teljesen, miként sikerülhetett, de a csomagjaimat már lepakoltam, és utána indultam el, hátha találok valakit. – Feleltem a szerintem teljesen logikus kérdésre, fel sem tűnt, hogy ezt meg sem említettem. Vagy lehet, igen, és mindkettőnknek kiment a fejéből, most én sem emlékeztem így rá, mit is mondtam a cuccaimmal kapcsolatban. De mindegy is, megválaszoltam a kérdését, majd figyelmesen hallgattam, mikor beszélni kezdett. – Nagyon köszönöm. – Mondtam aztán egy hálás mosollyal, biztosan lett volna jobb dolga is, mint engem vezetgetni, de én örültem neki, hogy végre valakit mellém rendelt a sors ilyen szempontból. Kishíjján majdnem felnevettem, mikor közölte, hogy sikerült megtalálnom a zenészek részlegét, bár két emeletből ez nem tűnt nehéz feladatnak, de aztán összeszedtem magam, és követtem, igyekeztem minden imformációt az agyamba vésni. Ezzel az emelettel egész gyorsan végeztünk, vagyis nekem gyorsnak tűnt, lehet, csak a koancentrálás miatt, de mikor elindult lefelé, kíváncsian követtem, végülis itt fogom eltölteni a mindennapjaimat, így jó lenne, ha tudnám, mi merre van. Vagyis megpróbálnám megjegyezni.
Lionel: Hamar le akartam tudni a dolgot, ezért külön kellett figyelnem, mert hajlamos vagyok hadarni és gyorsabb léptekkel haladni, ha szabadulni akarok egy feladattól. Nem, nem Miss Moore volt a legnagyobb problémám, hanem a kárbament szünetem, amit semmittevéssel terveztem tölteni, helyette az iskola falai között bolyongok, ez zavart a legjobban.
- A földszinten talál meg mindent, amire alapvetően szüksége van. Itt lesznek az alap tárgyak órái,... - mutattam két ajtóra, amelyek mögött valószínűleg jelenleg is oktatás folyik. Tovább mentem, normál, átlagos lépésekkel, amit még a diák is tudott követni. A figyelmem elkerülte egy kollégám érkezése, mire észrevettem a lépcsőn járt már, de nem is baj, ő sem zenész, ugyanúgy járna, mint én szóval maradtam az eredeti tervnél.
- Az ebédlőt arra találja, a könyvtárat szintén - Mutattam a rövid folyosóra, amiről szintén két ajtó nyílt. Nem akartam bemenni egyikbe sem, majd egyedül felfedezi, vagy más diákokkal együtt, most csak az iránymutatásra szűlíte az akaratlanul rámosztott feladatköröm.
- A tornateremhez és az öltözőkhöz pedig erre kell mennie. - Ismét megmutattam, merre találja az említett helyiségeket, be oda sem kívántam menni, tehát néhány lépéssel az ajtó előtt megálltam.
- Ez lenne tehát a főépület. - Fejeztem be a rögtönzött idegenvezetést.
- A kollégiummal már gondolom megismerkedett. Az épület túlsú szárnyában található a fiúk részlege, ugyanolyan, mint az Önöké. Talán valamivel rendetlenebb. - Tettem még hozzá egy igen halvány mosoly kíséretében.
- Nos, van esetleg valami kérdése?
Meara: Tovább követtem az alsó szintre, és igyekeztem itt is elraktározni magamba a legtöbb imformációt. Annyira nem volt nehéz, az elrendezés így, hogy már majdnem mindent láttam, elég egyszerűnek tűnt, s annyira nem is volt nagy az iskola, úgyhogy lehet, mégsem lesz annyira vészes az első pár hétben a tájékozódás, bár nem mondom, volt, amelyik teremről nem tudtam volna kapásból megmondani hol van, de ezen ráérek akkor idegeskedni, ha épp az adott heséget keresem majd. Az ebédlőt hallva eszembe jutott, hogy ma még alig ettem, régebben az izgalomtól nem voltam rá képes, most pedig nem volt rá időm, bár még nem is éreztem szükségesnek. Ezután ismét rá figyeltem, mikor még megmutatta a hátralevő termekhez vezető irányt, majd mikor megállt, én is így tettem. – Köszönöm, hogy megmutatta. Gondolom, lett volna jobb dolga is, mint engem vezetgetni. De hálás vagyok érte, tényleg. – Néztem rá egy halvány mosollyal, majd mikor a kollégiumról mondott pár szót, aprót bólintotam. Igaz, még nem láttam ott sem mindent, de gondoltam, nem lehet ott olyan sok érdekesség, azt meg hogy mi hol van, majd úgyis kiderítem időközben. Mikor rátért, hogy milyen a fiúk részlege a mosolyom szélesebbé vált, és egy halk nevetést is megengedtem magamnak, ebben úgy éreztem, van némi igazság. Úgy tűnt, a mondanivalója végére ért, én pedig eltöprengtem pár pillanatig, mi az, amit feltétlen tudni szeretnék. – Nem, azt hiszem, nincs. – Ráztam meg a fejem, igazából még mindig kíváncsi voltam, milyen itt az élet, meg ilyesmi, de úgy gondoltam, erről okosabb lenne majd egy diákot kifaggatni, na meg a tanárurat sem szerettem volna túl sokáig feltartani. Vártam, hátha van még valami, amit hozzá szeretne fűzni a dolgokhoz, vagy valami utasítás, mit csináljak a tanítás végéig, nem tudtam, meddig tartanak a tanórák, de volt egy olyan selytésem, hogy már nem lenne értelme becsatlakozni, mire eljutnék addig, addigra ki is csengetnének. Na, meg amíg vártam, volt időm azon gondolkozni, hogyha nincs más, amit szeretne, merre induljak tovább, mivel a szobámban nem volt kedvem ücsörögni, igaz, a pakolással is eltölthettem volna az időt. |
Lionel: Mivel a kis túránkat úgy láttam befejehzetjük, vetettem egy pillantást a csuklómon lévő órámra. A szünetem nagy részén már túl vagyok, remek. Azt hiszem visszamegyek a tanáriba CD-ket válogatni, nem ártana valami vérfrissítés a másodéveseknek, mostanában kezdenek ellustulni. Ez az ötlet megragadt a fejemben, miközben figyelmemet a diákra szegeztem, akárcsak tekintetem, hiszen beszélt hozzám.
- Rendben - Bólintottam rá, belül egyfajta megkönnyebbüléssel, hogy nincs már több magyarázni való, amit esetleg nem értett a rövidített előadásomban. Persze, szívesen válaszoltam volna, hiszen az nekünk is jó, ha a diákok jól tákékozottak, már a legelején, a helyzet jelenleg ellenben inkább azt kívánta, hogy a további információkat esetleg diákok között gyűjtse össze, azzal ő is jobban jár, ebben egészen biztos vagyok.
- Már nincs sok az órák végéig, ajánlom, nézzen körül a termek környékén, főként a zenetermeknél. Bármelyik tanár szívesen beszél Önnek az iskola zenei részéről, ebben sajnos én nem tudok segíteni. - Ez volt a legjobb tanácsom, amit így hirtelen adhattam. Mivel úgy tűnt, tőlem másra nincs szüksége, köszönni, majd távozni készültem, de eszembe jutott valami.
- Ha gondolja jöjjön velem vissza a tanárihoz, hátha találunk valakit, aki segít órarendet keríteni magának. - Ki is ment a fejemből, hogy nem ártana beszereznie, mielőtt útra kel az épületben. A diákok még legalább tíz percig úgysem jönnek ki a termekből, annyi idő alatt csak találok az osztályának megfelelő órarendet valamelyik mappánkban.
Ha velem tartott. akkor igyekeztem még néhány dolgot elmondani, ami hirtelen eszembe jutott, míg fel nem értünk, s át nem adtam az órarendjét, ha inkább egyedül ment tovább akkor ennyivel előbb értem vissza a tanáriba, ahol leültem az ablak melletti asztalomhoz és a CD-lejátszót kezdtem babrálni.
Meara: A következő tanácsa jó ötletnek hangzott, kíváncsi voltam, mi is van még idén hátra zenei téren, na, meg jó lett volna kideríteni, kit fogtam ki tanárnak. Vagy ki fogott ki engem. Ahogy nézzük. – Rendben, akkor szerintem elmegyek arra, biztosan találok majd valakit. – Mondtam beleegyezően, megértettem, hogy ezekben ő már nem tud segíteni, nem is volt az ő dolga, és tényleg jó tanács volt, nem is tudtam, nekem miért nem jutott eszembe, hogy arra is el kéne menni, de legalább mostmár megvolt az új úticélom, ha itt végzek. Úgy tűnt, még eszébe jutott valami, így ismét ráemeltem tekintetem, és nem is tévedtem. – Rendben, akkor önnel tartok, köszönöm. – Mondtam, ma már ki tudja, hanyadjára, de ha egyszer tényleg hálás voltam azért, amiért rámáldozta az ideét, akkor ez van. És jobb többször, mint a végén egyszer sem. A tanáriig némán haladtam mellette, majd mikor odaértünk, hamar talált egy az évfolyamomnak megfelelő órarendet, amit kézhez is kaptam. Örültem neki, hogy már van egy ilyenem is, majd még egyszer utoljára megköszöntem a segítséget, na meg az órarendet, és azzal együtt indultam el a zenetermek irányába. Útközben átfutottam, melyik napom milyen lesz, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a holnapi nap egész tűrhető lesz, szóval talán nem dobnak bele elsőre a mély vízbe. Miután átnéztem, melyik nap mire kell majd számítanom, inkább az útvonalra figyeltem, nem lett volna szerencsés rögtön a körbevezetésem után eltévednem ugyebár.
2014.04.15. |
2014.01.02. Lionel háza
Lionel & Adele
(Főtér folytatás)
Lionel: Nem nagyon törődtem vele, mennyi problémám származhat abból, hogy az egyik diákom saját házamba viszem, főként este, de abban a helyzetben inkább az járt a fejemben, a csuklóját azonnal be kell borogatni, mert különben sokka csúnyább bajokkal kell szembenéznie. A lehetőség pedig adott volt, öt percnyire lakom a főtértől, tehát hozzám kell vinni, ott ellátni, aztán felőlem mehet vissza a kollégiumba, de még a végén az én lelkemen szárad a balesete. Mert könnyen el tudom képzelni, hogy valaki egyszerűen rám fogja. Aztán jön Amber, mivel fájó kézzel nem tud majd játszani, és ott fog velem kiabálni az iskola közepén, erre nincs szükségem, köszönöm.
Kihalásztam zsebemből a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Beléptem egyik lábammal, felkapcsolatam az előszoba világítását. Chesar megmozdult a sarokban, lustán nyújtózhatott, mivel ennek hallottam csupán hangját, az árnyékba rejtőzve aligha láthattam ténylegesen.
- Maradsz! - szóltam rá határozottan, aztán kiléptem a házból és kezemmel intettem a lánynak, menjen előre. Ha nem akart ismét intettem egyet, mintegy sürgetve, mivel nem az utcát fűteném, szóval igyekezhetnénk is akár.
- Ne ijedjen meg, nem bánt. - Tettem még hozzá, mivel egy ismeretlen kutyaszerű dolog, aligha hozza meg valaki bátorságát az idegen házba való belépésre. Azért, ha a diáklány megtette végre az első lépéseket, utána mentem és becsuktam az ajtót. Két lépésnyire volt a nappali bejárata, vele szemben a lépcső, és a bejárattal szemben néhány lépésnyire az emeleti lépcső kezdődött. Felkapcsoltam a nappali világítását, Chesar egyből rám pislogott, így már jobban lehetett látni egész, dobermann alakját.
- Jöjjön beljebb. Üljön le, mindjárt hozok jeget és krémet. - Már nem volt annyira parancsoló a hangom, vesztettem a tanár szerepből az otthonomba lépve, de még mindig megérdemeltem a tiszteletet, ami egy tanárnak kijár. Cipőm lerugtam a kabátok felakasztására felszerelt fali fogas alá, és már mentem is a konyhába, aztán a fel a fürdőbe összeszedni, ami kell.
Adele: Csuklómat dédelgetve rohantam a tanár után, vagy inkább mellette. Jó, nem kellett futnom, de azért nem is andalogtunk, ez aztán biztos. Lefelé bámultam, de mikor a észrevehetően odaértünk a célhoz, felpillantottam. Mikor felnéztem, egy takaros ház előtt találtam magam. Körülbelül öt-hat percet sétálhattunk, de szerencsére tudtam, hogy hol vagyunk. Néha sétáltam erre, bár inkább csak tavasszal, mikor jó az idő.
Szinte biztos voltam benne, hogy ez a tanár háza. Egy pillanatig sem haboztam, mikor Mr. Hunter-Drake behívott magához. Lehet, hogy meg kellett volna fordulnia a fejemben, hogy egy idegen házába nem kellene beléptem, mert valljuk be, a férfi azért nem volt közeli ismerősöm. Azzal sem törődtem, hogy mit fognak szólni, hogyha esetleg kiderül, hogy a tánctanár házában jártam, de egy biztos, én nem fogom elárulni senkinek.
Beléptem a kis előszobába, ami első ránézésre takarosnak tűnt, bár nem tudtam nagyon körbenézni, hiszen a tekintetem egyből a sarokban gubbasztó kutyára terelődött. Nem féltem tőle, szinte biztos voltam benne, hogy nem bánt, főleg akkor nem, ha a gazdája is itt van, de azért nem rohantam oda hozzá, hogy ölembe vegyem, még akkor sem, ha a férfi szavakkal is biztosított arról, hogy nem fog nekem ugrani. Mármint, a kutya. Nem ismertem a fajtákat, de ez valami örző-védő kutya lehetett, ráadásul nem is kicsit. Nem gondoltam volna, hogy a tanárnak van háziállata, főleg nem kutyája. Hm, kellemeset csalódtam.
A tanár beljebb invitált, s mondta, hogy üljek le. Én egyből ezt tettem, nem akartam tiszteletlen vagy engedetlen lenni, főleg nem a férfi saját házában nem. Ráadásul volt olyan kedves és idehozott, nem az iskolában kellett a takarítónőtől kérnem fáslit, bár kétlem, hogy bármelyik ottani munkásnak lett volna a számomra.
Tehát csendben üldögéltem, karomat ölembe tartottam, talán kissé görcsösen. Lábaimat szorosan egymás mellé zártam. Már nem fáztam, kint nagyon hideg volt, a lakásban viszont kellemesebb volt az idő, így a kabátom négy gombját kigomboltam, bár sálam még mindig a nyakamban maradt. Nem igazán akartam mozgolódni. Mereven ültem, közben csak szolidan néztem körbe. Minden olyan takarosnak tűnt, bár nem láttam arra utaló dolgokat, miszerint a tanár úrnak lenne kedvese. Közben azon agyaltam, hogy Mr. Hunter-Drake milyen kedvesen invitált be, ez nagyon jól esett. Örültem, hogy az otthonában kicsit szakított a hivatalos tanári modorával, bár eszembe sem jutott, hogy tiszteletlen legyek vele, vagy akármi. Csendesen vártam, hogy visszajöjjön az említett kellékekkel.
Lionel: Bárcsak minden diákom ilyen szófogadó lenne! Lehet, ha nincs ez a baleset, ez a lány is jobban ellenállna, de ettől függetlenül nem tekintem szerencsének, ami vele történt. Sokkal rosszabb is lehetne, mint egy egyszerű ficam vagy húzódás, hiszem elég ha rosszul ér a kezed a földre és meg is van baj. Hányszor volt az elején nekem is bekötve a kezem a próbák alatt! Nem is töprengtem ezen tovább, hanem a fürdőből megszereztem a fáslit és a krémet, s már mentem is lefelé, hogy ellássam a diákot.
Amire nem számítottam, hogy Chesar kíváncsisága erősebb volt a helybenmaradó parancsomnál, és lassan közelebb kúszott a lányhoz. Nem voltam ott, hogy lássam a jelenetet, de gyaníthatóan, mikor érzékelte, hogy nem látom, óvatosan lemászott a pokrócáról és szinte kúszva elindult a vendégünk felé, aki ha ettől nem ijedt meg, akkor okot adott neki a bátorságra, s még jobban megkörnyékezte. Igazán, az se lepett volna meg, ha odahívja, ám mivel ismétlem, nem láttam, így csak az tűnt fel, hogy a kutya nem a helyén tartózkodik. Ha a lánynak evvel kapcsolatban nem volt ellenvetése, én sem szólaltam meg, kivételesen, bár a nyelvem hegyén volt a helyére küldő parancsszó. Azért egy rosszalló fintort megengedtem magamnak, mielőtt megkerültem volna a kanapét és a diák mellé ültem.
- Mutassa - Nyújtottam felé a kezem, és ha megkaptam a sérült végtagot, a lámpa fényében újfent megvizsgáltam. Bedagadt ugyan, de nem vészesen, tehát semmi komolyabbról nincs szó. Letekertem a sportkrém tetejét, aztán egy keveset kinyomva belőle óvatosan rákentem a csuklójára, meg a kézfejére. Nem érzetem mennyire fáj neki, azért az esetleges hanghatásokhoz mérten igyekeztem kevésbé fokozni a rossz érzést. Ez senkinek sem kellemes dolog, tisztában vagyok vele, ám, amit muszáj azt muszáj. |
Adele: Tehát csendben ücsörögtem a kanapén, nézelődtem. A szemem sarkából megpillantottam egy elmosódott sötét foltot közeledni hozzám. Nagyon megrémültem tőle, s egyből odakaptam a tekintetemet, de egy szempillantás múlva már észleltem is, hogy csak a tanár kutyája lopakodik felém. Mivel már hallotam a férfi halk lépteit, nem kezdtem el félni. S mire Mr. Hunter-Drake belépett az ajtón, az eb szófogadóan leült, tisztes távolságban tőlem. Mikor a tanár helyet foglalt mellettem, még mindig mozdulatlan maradtam, mint egy kőszobor. Az utasítására felé nyújtottam a kezemet, s szerencsére arra az oldalamra ült, ahol akadálymentesen tudtam felé nyújtani a karomat. Kabátom ujját egy kicsit feljebb húztam, nagyjából a könyökömig. Kicsit szégyellősen néztem a férfi arcát, ahogyan bekeni a csuklómat. Egy pillanatig meg is lepődtem, hogy nem érzek semmi rosszat, de aztán a fájdalom élesen belenyilalt, s utána már nem akart szűnni. Erre persze én felszisszentem, s meg is ugrottam egy kicsit, de szerencsére a kezemet nem kaptam el a férfi tenyerei közül. Már ha ez a helyes fogalom, mert azért annyira nem ért hozzám, hogy akár azt feltételezzem, hogy mindjárt rákulcsolja ujjaimat az enyémre. - Bocsánat, - szuszogtam - csak meglepődtem - magyarázkodtam, majd újra felhúztam a kabátom ujját, mivel az a hirtelen mozdulat hatására lecsúszott. Tekintetem a kutyára tévedt, aki most izgatottan felállt, nyilván érezte a hangulatváltozást, ami az előbb megtörtént a szobában. Egy pillanatig félve sunyítottam rá, majd újra visszanéztem a férfira.
Lionel: - Nem akarja esetleg levenni? - Céloztam a lányon lévő kabátra, aminek ujját elé ügyetlen módon igyekezte feltűrni. Már többször mondták, hogy jól bírom a hideget, de annyira nem lehet hűvös a lakásban, hogy én pulóverben, ő meg csak kabátban viseli el. Persze, ha neki így jobb, nem erőltettem, a fő amúgy sem ez volt, hanem a keze. Ismételt vizsgálatom után bekentem a sérült végtagot, amennyire óvatosságomból tellett, de még így sem úsztam meg ugrás nélkül. A reflexek a segíteni akarás ellen dolgoznak. Csendben megvártam, míg újra lehiggad, s befejeztem a krém felkenését. Elengedtem a kezét, mivel nem ártana egy keveset magába szívnia a bőrének, mielőtt a fáslit rátekerem. Felálltam a kanapáról.
- Hozok egy pohár vizet - Mondtam ki hangosan, majd elindultam ismét a konyhába. Nem tudom, miért, de enyhe zavartságot éreztem magamban, amit egyszerűen képtelen voltam bárhová is tenni. Talán a tudatalattim már dolgozott azon az információn, hogy egy diákot hoztam a lakásomra, végig a városon, ahol bárki megláthatta, plusz két háznyira tőlem az egyik elsős diákom lakik. Pont az hiányzik nekem, hogy valaki elkezdjen terjeszteni valami ostobaságot, és emiatt további problémáim legyenek, már így is akadnak bőven. Míg ezen töprengtem, lekapcsoltam a konyhai lámpát és visszatértem a lányhoz, aki elé letettem a kisasztalra a vizet. Befelé jövet vetettem egy szigoró pillantást Chesarra, aki továbbra is izgatottan toporgott a helyén, hiába néztem rá akárhogy, olyan rég látott házon belül vendéget, nem haragudhatok, amiért ennyire feldobja egy új jövevény látványa. Csak ne szokjon hozzá...
Adele: A férfi kérdésére én szó nélkül lerángattam magamról a kabátomat, persze óvatosan, nehogy megcsapjam a mellettem ülő férfit. A levetett ruhadarabomat másik oldalamra helyeztem. Miután a tanár kész lett a kezem áplásával közölte velem, hogy elmegy hozni egy pohár vizet. Először nem értettem, hogy miért, talán ez is a kezelés része lehet? Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nekem hozza az italt, hogy megigyam. Ezért nagyon hálás lettem, mert torkom már eléggé kiszárad. Mindig ez van, ha zavarban vagyok. És most abban voltam, de szerintem minden velem egykorú lány így érezne egy ilyen helyzetben. Mikor a tanár kiment én egy pár másodpercig még utána néztem, majd pillantásom a kutyára tévedt. Úgy láttam, hogy inkább érdeklődve tekint rám, mint haragosan, és ez mosolyt csalt az arcomra. Ekkor Mr. Hunter-Drake visszaért, s kezében ott volt a már említett pohár, letette elém az asztalra. - Köszönöm - pillantottam fel rá hálásan, majd kissé remegő kézzel elvettem az előbb letett helyről és óvatosan belekortyoltam. Mikor visszatettem az asztalra, nagyon vigyáztam, hogy nehogy véletlenül elejtsem, mert az még csak tetőzné a helyzet abszurdságát. Miután sikeresen visszatettem a poharat az előttem álló kisasztalra, a férfira néztem, várva, hogy most mit csinál.
Lionel: - Nem hiszem, hogy a továbbiakban jegelésre lenne szükség, de ha a duzzanat nem akar eltűnni akkor borogassa meg egy kicsit. - Mondtam rövid halgatás után, mivel egyikünk sem volt túl beszédes kedvében. Amúgy sem vagyok túlzottan fecsegős típus, és úgy tűnik ő sem tartozik ebbe a kategóriába. A kellemetlen kis zavaró érzés ott motoszkált bennem, kezdtem azt hinni, mindez miatta van, mármint azért, ami az arácra van írva. Teljesen összezavarodottnak látszott, ez tetőzte amúgy is kissé zárkózott természetét. Ebből a kétszer együtt töltött rövid időből is fel tudtam állítani egy valószínűleg ráillő jellemzést, ami meglepő módon egész sok dologban illett rám is, de nem kombinálom túl az amúgy is érdekes helyzetet.
Kezem újfent a kezéért nyújtottam, miközben másik kezemmel a fásliért nyúltam. Sima egyszerű barnás, keskenyebb fásli, amit direkt a kézproblémák miatt tartok itthon, meg azért, mert bármikor bármi történhet.
- Ne nagyon erőltesse meg néhány napig, szerintem holnapra már jobb lesz, de azért ne kiabáljuk el - Fűztem még hozzá, s ha a felé nyújtott kezem nem lett volna elég, a tekintetemmel is csuklójára böktem, de gyanítom, elsőre is értette, mit szeretnék, tehát, ha odaadta a sérült végtagot, akkor óvatosan, ám határozottan elkezdtem rátekerni a fáslit. Nem erős, csak tartós kötés elkészítése volt a célom, már amennyire ránézésre ilyet lehetséges, még szerencse, hogy nem először csinálom.
Adele: Figyeltem a tanár összes szavát, mozzanatát. Mikor közölte vele, hogy borogassam, csak bólinottam és halványan rá mosolyogtam. Éreztem, hogy a szobában valami furcsa érzés kering, de nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi is lehet az. Mikor a férfi újra kezemért nyúlt, én engedelmesen odatartottam csuklómat, s néztem, ahogyan betekeri fáslival. Még életemben nem volt ilyesmi sérülésem, (pont ilyenkor kellett ennek jönnie!!!,) így érdeklődve néztem, ahogy a férfi szakszerű mozdulatokat végez. Gondoltam, hogy nem ez az első esete, főleg, hogy már jó pár éve tánctanár. A kis mondatára csak egy kérdést tettem fel: - Akkor most nem is hegedülhetek holnapig? - néztem rá lágy vonásokkal, de azért érdeklődve. Igazán reméltem, hogy igaza lesz Mr. Hunter-Drake-nek, és egy éjszaka alatt elmúlik a fájdalom, és holnap már tudok játszani. Eközben szerencsére a tanár óvatosan tekerte be a sérült csuklóm, így nem hasogatott annyira. Miután feltettem a kérdésemet, még mindig érdeklődve fürkésztem az arcát. |
Lionel: A fásli végét gondosan betűrtem, és a csattal rögzítettem. Hirtelen bevillant egy emlék, mikor a saját kezem próbáltam életemben először bekötözni, és a kapocs hegyes vége beleállt az ujjamba, mire az öltöző közepén felkiáltottam. Az emlék hatására akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, amit sikerült az enyhített verzióban elcsípnem, s még úgy is jöhetett ki, mintha a lány kezének betekerést nyugtáznám elégedett mosolyommal.
- Holnapig? Szerintem ma már pont eleget játszott ahhoz, hogy eltehesse a hangszerét. Holnap se erőltesse túl és akkor holnap után már sokkal jobban lesz. Ha megerőlteti akkor még hetekig fájhat, úgy pedig tudtommal nem a legkellemesebb játszani, nem? - Neveztek már megszállott táncosnak fiatalabb koromban, mert minden szabad percemben gyakoroltam, de ez a lány talán rajtam is túltesz, ha az első kérdése máris az, hogy ma este még játszhat-e a hegedűjén. Ha akar úgyis fog, ez nem tartozik rám, én csak saját tapasztalataimból kiindulva láttam el tanácsokkal, rajta múlik, megfogadja vagy a helyzetét rontja-e tovább.
Adele: Láttam, hogy a férfi elmosolyodik valamin, s ezt elkönyveltem annak, hogy így nyugtázta kezem sikeres rögzítését. Mint ahogyan már megállapítottam, a tanár nagyon szakszerűen kötözte be a sérült csuklómat, amiért most nagyot nőtt a szememben, vagy hogy is szokás mondani. Eddig is sejtettem, hogy jó tanár, de most már még jobban megbizonyosodtam róla. Persze ezt nem terveztem neki elmondani. - Igaz, Tanár úr - válaszoltam a kérdésemre kapott felelet után kicsit biccentve. Úgy döntöttem, hogy adok a véleményére, hiszen ő ért az ilyesfajta sérülésekhez. És mivel nekem nem volt ilyen tapasztalatom, kénytelen voltam hallgatni rá. Nem akartam, hogy még hetekig fájjon a csuklóm. Kicsit megköszörültem a torkom, de csak finomat, nőiesen. - Hát, köszönöm - mosolyodtam el, kissé félve pillantva a férfi felé. Mérhetetlenül hálás voltam neki, de ezt csak ilyen mértékben fejeztem ki. Hála nyilvánításom után vártam, hogy a tanár még mondjon valamit, s csak utána terveztem a készülődést.
Lionel: - Igazán nincs mit - Feleltem hálákodására, ami nem az első volt a mai estén tőle, de ezt nem akartam hangosan is tudtára adni, így elég zavartnak tűnt, nem lett volna szép tőlem, ha súlyosbítom a helyzetét. Mivel elkezdett fészkelődni a kanapán Chesar újult lelkesedéssel pattant fel ülő helyzetéből, mert azt hitte végre valaki odahívja, hogy megismerje a vendéget, de egyetlen pillantásommal megállítottam, mielőtt "őrültségében" elindult volna a helyéről. Majd legközelebb. Legközelebb? Már miért bukkana fel éppen itt újra ez a lány? Nem is értem, hogy juthat ilyen elképzelhetetlen dolog az eszembe. Így is soknak érzem a jelenlétét, ami nem kifejezetten személye ellen irányul, pusztán tudom, milyen letykahálózat működik a városban és elég egyetlen olyan pillantás, ami a hálózat szerves részét képezi és örökös magyarázkodásban tengethetem elkövetkező napjaim.
Miközben ezeken gondolkodtam, az asztalon lévő poharat bámultam, majd visszatértemkor a valóságos helyzetet kezdtem nézni, tekintetem a mellettem ülő lányra esett, fel se merült bennem, hogy zavarhatja arcát fürkésző pillantásom. Legalábbis akkor épp nem jutott ilyesmi az eszembe.
Adele: A tanár úr felelt a hálálkodásomra, amit egy óvatos mosollyal nyugtáztam. - Igazán nem akartam a tanár úr terhére lenni - vallottam be egy pár másodperc után, mikor éreztem, hogy a tanár engem néz. Erre kissé lesütöttem a szemem, majd felpillantottam a férfira. - Tényleg - tettem még hozzá, s varázsoltam egy halvány mosolyt az arcomra, majd gyorsan elkaptam a tekintetemet, és körbenéztem, mert a kabátomat kezdtem el keresni. Az említett ruhadarabot magam mellé helyzetem, nem is olyan régen. Így hát kezembe vettem azt, s még vártam, hogy Mr. Hunter-Drake mondjon valamit, s utána terveztem felölteni kabátomat. Nem tudom, hogy miért húztam-halasztottam ennyire a dolgot, de ebben a helyzetben teljesen úgy éreztem, hogy a férfi oltalmában vagyok, és tőle függök. Így normálisnak éreztem, hogyha az ő mozzanataira várok.
Lionel: - Előfordulnak balesetek - Mondtam, csak, hogy leplezzem a zavart, ami a szavai hallatára rám tört. A "terhemre lenni", ez pont nem az a kifejezés, ami a jelenlegi helyzetre eszembe jutott, mert be kell vallanom magamnak is, olyan rég járt utoljára vendég a házban, szinte hiányzott az idegen hang a falak között, szóval egyáltalán nem tehernek éreztem, amiért itt volt, még ha a szituáció nem is a legáltalánosabb látogatást mutatta. Mikor kabátját kezdte el piszkálni megköszörültem a torkom, helyreáztam magam és megszólaltam.
- Segíthetek? - Pillantásommal a ruhadarabra böktem és ha átengedte elvettem tőle. Felálltam, úgy igazítottam, hogy kényelmesen belebújhasson és rá segítettem a kabátot.
- Remélem egyben visszaér a szállására - Ezt igazából nem is tudom miért, vagy inkább miért így mondtam, egyszerűen csak jöttek kifelé a számon a szavak. Azért semmi rosszat sem láttam bennük, az az enyhe kis zavar ellenben továbbra is ott motoszkált elmémben, sehogysem akart megszűnni.
Adele: A tanár elvette tőlem a kabátot, s én is felálltam helyemről, hogy könnyebben rám tudja segíteni a ruhadarabot. - Nagyon köszönöm - mosolyodtam el, majd megfordultam tengelyem körül, hogy szemben legyen a férfival, s így válaszoltam neki. - Hm. Azt én is remélem - csúszott ki a számon ez a kis mondat egy nagy sóhaj kíséretében. Kicsit elszégyelltem magam, amiatt, amit az előbb mondtam, így halvány, bocsánatkérő mosollyal magyarázkodni kezdtem: - Elnézést Tanár úr, - néztem fel a férfira, - de nem igazán szeretek egyedül sétálgatni a sötétben - ingattam meg óvatosan a fejem, majd sietve hozzátettem: - De biztosan minden rendben lesz - tettem hozzá kicsit erőtlenül. Tényleg igazat mondtam, szinte rettegtem attól, hogy egyedül kelljen elsétálnom "hazáig." Nem a szellemektől, vagy egyéb ilyen teremtményektől féltem, de nem is az ismeretlen emberek miatt rettegtem, hanem magától a félelemtől. Szerettem magam biztonságban érezni, de valljuk be, egy sötét utca nem számít egy kedves helynek. De nem volt más megoldás, valahogy el kellett jutnom a szobámig. Talán egy pillanatig átsuhant ez az érzés az arcomon, de utána próbáltam kiverni a fejemből, hiszen még pár percet tölthetek a tanár úr hajlékában, s elég utána elkeserednem...
Lionel: - Nem is szabad egy ilyen fiatal lánynak egyedül sétálnia - Vágtam rá gyorsabban, mint ahogy átgondolhattam volna. Aztán felfogtam, és tovább is gondoltam a dolgot és még az is eszebe jutott, esetleg nekem kellene visszakísérni, de ezt az ötletet azonnal el is vetettem. Ha eddig nem született pletyka, abból mindenképp lenne minimum egy, hogy az egyik tanár este hazakísérte az iskola egyik diákját. Ez több lenne, mint elég az igazgatói meghívóhoz egy alapos elbeszélgetésre.Ott meg aztán kiderülne, hogy a házamba is elhoztam, és gyaníthatóan igen hamar vége lenne a ravenhilli karrieremnek.
- Fel tudja hívni a barátját, hogy jöjjön önért? - Kérdeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott, ezzel is távolabb kergetve azt a lehetőséget, hogy magamra vállaljam a kíséret szerepét. |
Adele: Örültem, hogy a tanár úr is egy véleményen van velem, nem szabadna egyedül sétálgatnom este. - Öhm - krákogtam zavartan, s közben hajamat hátravetettem a vállamon. - Nincs olyan barátom - ha a férfi arra utalt, hogy a "kedvesemet" hívjam el, akkor kissé pironkodva, de megnyomva az "olyan" szót válaszoltam neki. De gyorsan számolgatni kezdtem az embereket, akik még szóba jöhettek. Alice, a húgom, aki ilyenkor már rég alszik, Moira, a szobatársam, aki valószínűleg most tanul, vagy Anthonival van... Másodpercek alatt tíz arc is bevillant, akik szóba jöhetnének, de sajnos mindenkire találtam valami kifogást. - Nincs, tanár úr, senki - ráztam meg a fejem, minek hatására a tincseim újra arcom elé kerültek, miket elsimítottam egy mozdulattal. - De hazasétálok, nem lesz gond - próbáltam valami mosoly féleséget az arcomra erőltetni. Sejtettem, hogy a tanár úr nem akar elengedni egyedül, de nem is akar velem jönni, így azon voltam, hogy meggyőzzem, el tudok menni egyedül is. A külsőm magabiztos volt, de azért belül tartottam az egésztől. ~ Maximum futok. ~ gondoltam magamban.
Lionel: Nem csak ő jött zavarba, a válaszától felerősödött a kellemetlen kis érzés bennem is. Nem pont ebben az éretelemben terveztem feltenni a kérdést, de most, hogy jobban belegondoltam, valóban lehetett így értelmezni, ahogyan ő tette. Azért az én verziómra is válaszolt, igaz, nem a legtetszetősebb módon.
- Hm... - Hümmögve törtem a fejem, miként oldhatnánk meg ezt a helyzetet úgy, hogy mindkettőnknek megfelelő legyen és kevésbé kellemetlen, természetesen. Mivel semmi használható sem jutott az eszembe, hát maradt a B terv, bármennyire is elleneztem a dolgot.
- Nem, nem - Szólaltam meg rövidke hallgatás után.
- Elkísérjük mi, az a biztos. - Döntöttem el végül, mit is kell tennem. Tényleg ez volt a logikus, még ha helytelennek is tűnt. Az én lelkiismeretem tiszta, segítettem, s most befejezem azzal, hogy vissza kísérem az iskoláig. A kaputól a szobájáig már csak nem esik baja!
- Chesar! - Néztem a kutyára, aki erre a jelre várt hazaérkezésem óta. Örömmel indult meg felénk, megkerült mindkettőnket kétszor, orrával taogatta a szagokat, amiket az idegen hozott magával, de nem ért hozzá a lányhoz, erre elég jól meg lett tanítva. Kimentem az előszobába, jött utánam, megkapta a láncos nyakörvet, utána felvettem a kabátom, belebújtam a cipőmbe és leakasztottam a pórázt. Gondolom a diáklány utánam jött, ha mégsem akkor visszaléptem a nappali bejáratához.
- Kész van? - Kérdeztem meg, s ha a válasz igenlő volt, akkor kinyitottam a bejárati ajtót, előre engedtem előbb őt, majd Chesart és végül én is kiléptem a hideg téli estébe. Bezártam az ajtót, a póráz a helyére került és ha minden jól ment elindultunk az iskola irányába.
Adele: - Öhm. Nem-nem - erősködtem, nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni egyikünket sem, de addigra már a férfi döntött, hogy kutyájával együtt elkísérnek. Ez a lelkem mélyén kicsit megnyugtatott, mármint nem csak az, hogy az eb s velünk jön, bármennyire is félelmetes lehet egy ismeretlen számára. Mr. Hunter-Drake elkezdett készülődni, így én is ezt tettem. - Tanár úr, - néztem rá kíváncsian, - a hegedűmet hol találhatom meg? - ugyanis a hangszer holléte kérdéses volt számomra, valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy érkezésem percében a férfi hová helyezte le. Ha a férfi megmutatta a keresett tárgy helyét, odamentem érte, s hátamra vettem. A tanár kinyitottam előttem az ajtót, amit én egy halk "köszönömmel" reagáltam, meg persze, hogy kimentem az ajtón. Ekkor a Chesar néve hallgató kutya is kijött, majd végül a férfi is. - Elnézést, tanár úr - néztem körben az után, csak hogy ne Mr. Hunter-Drake-t kelljen néznem, - nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni - pillanottam rá végül. Mikor körbenéztem, egy darabig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, aztán az emlékeim előtörtek, s nagyjából képbe helyeztem magam, de azért örültem, hogy a férfi velem van.
Lionel: A kérdésére hirtelen el is felejtettem, mit kellene válaszolni, aztán eszembe jutott, hogy amikor ideértünk még nálam volt, én pedig letettem a... az étkezőasztalra! Beléptem tehát a konyhába, elvettem a hangszert és átnyújtottam a lánynak. Ezután folytattam a készülődést, majd néhány perccel később már az utcán sétáltunk. A hideg csípte fedetlen nyakam, elfelejtettem magammal hozni a sálam, a kabátom pedig nem védte úgy ezt a testrészem, mint kellett volna. Ezt leszámítva egészen kellemes esténk volt, sétára is alkalmas akár, igaz, nem biztos hogy ebben a verzióban képzelném el, de még azt is mondhatom, így is megérte kijönnöm.
- Nem hozott kellemetlen helyzetbe, előfordulhat ilyesmi bárkivel - Válaszoltam teljes tanári hivatalossággal, ami mögött azért mégis bújkált egy kis "átlagos férfi" is, mivel ez a hivatalos hangnem kezdett az agyamra menni. Az iskolai falain belül természetesnek tűnt, itt kint azonban már inkább zavaróan hatott rám, mint megszokottnak.
Adele: Kicsit megnyugtatott a férfi válasza. Már nem is éreztem magam annyira kényelmetlenül, mint ahogyan a kezdetben. A tanár hangja még mindig tiszteletet parancsoló volt, de most mintha éreztem volna valami mást is benne. De ezt nem tudtam pontosan behatárolni, bár ez nem volt annyira fontos. A férfi válaszára töprengeni kezdtem, hogy mit is kellene reagálni rá, illőnek tartottam válaszolni. Így egy szempillantás múlva megszólaltam: - Köszönöm - mondtam halkan. S e közben kezdtem megérezni a hideget, mert eddig még a ház melegét éreztem, de msot már kezdtem fázni. - Hűvös van - állapítottam meg, miközben Chesart néztem, aki látszólag vidáman sétált gazdája mellett.
Lionel: Újboli hálálkodása kiváltott belőlem egy szélesebb mosolyt az eddiginél. Ez a lány mindig ennyiszer mondja vagy csak olyan töltelék szónak használja, amit akkor kell bevetni, ha semmi más nem jut eszedbe és mégis kell valamit mondanod? Nem bírtam ki, hogy ne reagáljak erre valamit, ami a "Nincs mit."-nél több vagy más lenne, s közben egy apró rántással jeleztem Chesarnak, hogy nem rohanunk sehova, mert a megszokott, kissé előre engedett sétánkhoz képest, most a lábam mellett tartottam, amit először nem nagyon akaródzott neki teljesíteni.
- Mindig ennyiszer mondasz köszönetet? Igazán nincs semmi abban, hogy segítek neked, nem is lennék nyugodt, ha egyedül engednélek haza ilyenkor. Amúgy is sétáltunk volna, tehát nem kell áldozatnak tekinteni, hogy itt vagyunk. - Fel se tűnt akkor még, hogy átváltottam tegeződésre, de ez nem egyedüli eset volt a találkozásunk során, utólag betudtam zavartságomnak az egészet, amikor azonban csináltam, mindez elkerülte a figyelmem.
- Ez a tél velejárója, de legalább nem esik semmi - Flepillantottam az égre. Csillagok ugyan nem látszódtak, de az időjós szerint az elkövetkezendő napokban nem számíthatunk semmilyen csapadékra, ami engem örömmel töltött el, kimondottan hóellenes vagyok. |
Adele: Igazán meglepődtem a tanár bő beszédére főleg hogy udvarias magázódásából átváltott közvetlenebb tegezésre. Egy pillanatig sem lepődtem meg, persze azért gondoltam, hogy nem leszünk örök barátok és puszipajtások a férfivel. - Nem, csak most igazán hálás vagyok - válaszoltam az előttünk fekvő utat pásztázva, de szélesen mosolyogva. Majd folytattam: - Örülök, hogy nem zavartam meg a Tanár úr napi rutinját - mondtam már egy kicsit finomabban, majd úgy gondolram, hogy ideje lenne valami témát kezdeni, hiszen nem sétálhatunk csak csendben egymás mellett. Legalább is nekem nagyon kínos lenne. - Gondolom Chesar is már megszokta az ilyen utakat - fűztem tovább a gondolataimat, majd feltettem egy kérdést: - Milyen fajta? - néztem az említett ebre, majd utána kíváncsian a férfire pillantottam.
Lionel: - Ahhoz sokkal korábban kell felkelned - Jegyeztem meg szinte akaratlanul, és ezzel együtt megint szélesebbé vált a mosolyom, mielőtt torkom megköszörülve visszahúztam magamra a megszokott tartást. A téma, és a lány halványodó zavara azonban megnehezítette, hogy tartsam magam a tervhez, és a lehető legtanáribb módon kísérjem vissza az iskolához. Végülis, egy kis beszélgetésből nem lehet semmi bajunk, nem igaz? Az igazgató is mindig azt mondja, hogy jobban meg kell ismernünk a diákjainkat a megfelelő összhanghoz és a hatásos kommunikációhoz, a fejlődésükről már nem is beszélve. Azt mondjuk kétlem, hogy én hatással lehetnék egy zenész lányra, de soha ne mondjuk, hogy soha, vagy valami ilyesmi.
- Minden reggel és este kihozom, nem bírja a bezártságot és kert híján csak ez marad neki - Lenéztem a mellettem lelkesen sétáló kutyára, aki mintha csak érezte volna ezt felpillantott rám. Szokatlan lehetett neki, hogy a jobb oldalamon megy, mert mindig a másikon szokott, ám mivel ott most más sétált, nem akartam közénk engedni, nem mintha nem bíztam volna a kutyámban, csupán ismerem azt a néhány kis apróságot, amitől néha elszáll az a kevés esze is, mint mondjuk egy madár. Talán madárral nem futunk össze ezen a "rövid" távon. A macskákra közönbösen tekint, ha piszkálják bosszantja, de máskor elsétál mellettük, maximum megvető pillantással illeti őket. Olyan, mint a gazdája.
- Ő egy szabadszellemű dobermann - Talán a lelógó fülek miatt nem tűnik fajtája egyik kiváló tagjának, de én jobban szeretem a természetes adottságaival, mint csonkított külsővel, ami lehet, hogy inkább illik a fajátájhoz, de eredetileg ő ilyen, hosszú farkú, lógó fülű és ettől valamivel a kinézete is barátságosabb, nem az a harcias vadállat, ahogy néhányan nevezik őket.
Adele: Amint a férfi elkezdett válaszolni, rá pillantottam. Hm... Dobermann... Hallottam már a fajtáról, látam is már ilyen kutyát, de Chesar valahogy nem hasonlított az emlékeimben élő ebekre. Egy pillanatig ránéztem a tanár jobbján sétáló állatra, aztán elkönyveltem magamban, hogy nyilván én nem értek annyira a kutyákhoz. - Egyszer volt egy papagájom - kezdtem mesélni, s közben reméltem, hogy Mr. Hunter-Draket nem zavarja, ha elmondok neki egy történetet a gyerekkoromból. - Úgy hívták, hogy Lóri. Ha jól emlékszem három évet élt. Aztán az egyik este véletlenül kint felejtettem a teraszon, megfázott és másnap elpusztult szegény - húztam el a számat és a fehér Nimfa-papagájra gondoltam. Közben befordultunk az egyik sarkon, ahol egy vörös cirmos macska futott át előttünk. Először kicsit megrémültem, hiszen nem számítottam a jelenségre, de ez valószínűleg nem tükröződött rajtam. Nem csodáltam, hogy Chesar nem rohan utána, ahogy megismertem a tanárt, biztos voltam benne, hogy a kutya szigorú nevelést kapott. Vagy lehet, hogy alapból nem macskahajkurászós az eb. Ezután csendben maradtam, hagytam, hogy a férfi mondjon valamit, de azt sem vettem szívemre, ha nem válaszol, végtére is ez egy elég ostoba történet volt.
Lionel: Mikor a fajtára nem válaszolt semmit, rá pillantottam. Töprengő arca megerősítette a gyanúm, hogy vagy nem ismeri a fajtát vagy nem ismerte fel Chesart, mint dobermannt, az első verzió valamiért jobban tetszett, mint a második. Mikor belefogott saját gyerekkori történetébe figyelmem felé irányítottam, akár csak tekintetem. Tehát volt egy papagája, akire nem tudott vigyázni. Ezzel vajon azt akarta kifejezni, hogy neki nem való állat bár szereti őket? Próbáltam magamban valahová tenni a hallott történetet, pontosabban értelmezni, miért is hangzott el, de azért egy részem megtiszteltetésnek érezte, hogy egy diák, akivel futólag szoktam maximum találkozni az iskolában, mégis beavatott egy fiatalkori tragédiába, amit állítása szerint ő követett el.
- Hm - Ennyit sikerült reagálnoma történetre, amihez társult néhány másodpercnyi szünet után egy "Értem." és úgy tűnt, a beszélgetésünk itt abbamarad. Vagy legalábbis én így gondoltam, mert hirtelen nem tudtam, mivel is törthetném meg a csendet. Egy ilyen sztori után nehéz visszatalálni a kellemsebb témákhoz.
- De ez gondolom nem vette el végleg a kedvét az állattartástól, ugye? - Ostoba kérdés, de ez jutott legelőször eszembe. Ahelyett, hogy túlléptünk volna a kellemetlen témán, inkább visszakanyarodtam hozzá, nem értem a legjobb döntésemnek ezt. Közben haladtunk is, már láttam, csak nlhány saroknyira voltunk az iskolától.
Adele: Kicsit meglepődtem, hogy a tanár még kérdezett is a történetemmel kapcsolatban, főleg miután csak egy hümmögéssel vetett véget neki. Kicsit elgondolkodtam kérdésén, majd halkan, csilingelő hangon felnevettem. - Szerintem megölnének a kollégiumban, ha bármilyen állatot mernék tartani - csóváltam meg a fejem, s közben arra gondoltam, hogy milyen lenne egy kutya a szobámban. Vagy egy póni. Igen, bizonyára senki sem venné észre, ha egy pónim lenne a fürdőszobában. Kicsit elkalandoztam, de jelezvén, hogy még szívesen beszélgetek és nem merülök el a magam világában a tanár úrra néztem. - Bár mondjuk mindig is szerettem volna kutyát... - töprengtem el, s reméltem, hogy ezzel a témával nem megyek a férfi idegeire. Közben észrevettem, hogy csuklóm nem hasogat, gondolom a hideg lefagyasztotta. Vagy azért nem érzem már fájó végtagomat, mert az utolsó stádiumban jár, s ez után már le kell vágni. Akaratlanul is megráztam a fejemet, nyilván egy ilyen sérülés miatt nem kell leamputálni a kezemet. - De a jelen körülmények nem engedik - tettem még hozzá az utat figyelve. Előző fejrázásomat a férfi betudhatta annak, hogy csak végig gondolom a "kutya a kollégiumban" történetet. Eközben az utca már kezdett ismerőssé válni, de még mindig nem szívesen caplattam volna egyedül. A férfi ottléte biztonságot adott.
Lionel: - Valóban? Pedig vannak kósza pletykák ketrecekben lakó rágcsálókról, főleg a lányrészlegen - A lányra pillantottam magam mellett, s közben feladtam, hogy a visszafogott mosolyt tartsam meg arcomon, hagytam, hogy kiszélesedjen, de azért a nagy, fogkivillantós vigyort azért kerültem. Szavaim egyébként igazságon alapultak, igaz, lassan két hónapja nem hallani ilyesmiről, mióta megtalálták az egyik lánynál az aranyhörcsögét, de nem mernék mérget venni arra, hogy jelenleg teljesen állatmentes övezet lenne.
- Arra még rengeteg ideje lehet, hogy saját kutyát vehessen magához. Még az iskola után is bőven. - Nem tudtam, vajon a gondolat, hogy jelenleg nem lehet kutyája csalódással tölti-e el, vagy már belenyugodtott és közömbösen érinti a dolog, azért én mindenesetre próbáltam bíztató lenni a jövővel kapcsolatban, mert a sors útjai is kifürkészhetetlenek. |
Adele: Kicsit belezavarodtam, hogy a tanár néhol tegez, néhol magáz, de legalább beszélget velem. Igaz, kicsit féltem, hogy kialakul a második énem, mint mondjuk Gollam és Szméagol. ~Aztán majd mondhatom, hogy Drágasszágom. Persze, nem a tanár úrnak.~ Kicsit megráztam a fejem, mert annak a tudatában éltem, hogy ez a mozdulat kiűzi a furcsa gondolatokat, mik egyre csak cikáztak a fejemben. A férfi mondatára szélesen elmosolyodtam, nem tudtam magamban tartani érzelmeimet. - Ó, igen, én is hallottam róla - bólintottam sejtelmesen. Igen, ismertem az illetőt, aki elhitte, hogy senkinek sem lesz feltűnő egy aranyhörcsög. Persze, ahogy a tanár is mondta, lebukott a lány, bár azt nem tudom, hogy mi lett a hörcsög sorsa. Az eset után kicsit izgultam, hogy a húgom, Alice nem akar-e albínó nyulat tartani a szobájában, de semmi ilyenről nincs tudomásom, vagy csak testvérem jól titkolja. - Ó, - legyintettem mosolyomat kissé korlátozva. - Lehet, hogy nekem nem való egy kutya - csóváltam meg a fejemet és szomorkás mosoly jelent meg az arcomon. - Én nem vagyok olyan... - kicsit elgondolkodtam - erőskezű, hogy meg tudjam nevelni, a végén még a fejemre nőne - vontam meg a vállamat, majd kíváncsian a tanárra néztem, hogy mi a véleménye. Szerintem ő igazán jól meg tudta nevelni Chesart, legalább is erről tanúskodott az a pár perc amit hármasban eltöltöttünk.
Lionel: Feltűnően sokszor rázta meg a fejét a lány, amit nem tudtam hová tenni, hogy vajon miattam teszi, vagy a zavartsága okozza, esetleg gondolatai miatt teszi, de a lényeg, feltűnően sokszor fordult elő, s kicsit kezdett zavarni, pedig szinte észrevétlenül csinálta. Talán csak azért piszkált, mert nem tudtam az okát. Rákérdezni azonban biztos nem fogok.
- A hörcsögöt hazaküldték a szülőkhöz, a lány pedig beírást kapott - Tájékoztattam a nyílt titokról, amiről úgy tűnik ő valóban nem tudott még. Pedig az esetnek már több hete is van, ha nem hónapja. Azóta ilyesmiről nem hallani, tehát megszűntek a próbálkozások, vagy túl jól csinálják, de ezt nem az én tisztem kideríteni.
- Vannak olyan kutyafajták, amelyek könnyebben tanulnak, vagy kevésbé élnek aktív életet, ezért könnyebb kialakítani a mindenki számára kényelmes szokásokat. Csak jó választás kérdése az egész. A dobermannok határozott jellemek, egy gazdát fogadnak el igazán és ha nem fordítanak rájuk kellő figyelmet könnyen túl agresszívvá válhatnak. Ezt azért mondjuk egy collie-ról nehezen tudnám elképzelni. - Hirtelen jött hasonlat volt, ám jól érzékeltetheti, amire célozni akartam. Mindkét kutya okos, de az egyikhez keményebb kéz kell, míg a másiknak elég a figyelem is. Miközben ez a gondolat átsuhant az elmémen befordultunk az utolsó sarkon, és előttünk néhány méterre már az iskola kapuja látszott.
Adele: A tanár tájékoztatott az ügy végéről. A beírásról tudtam, bár az, hogy a hörcsögöt hazaküldték meglepett. Lehet, hogy nem is tudtak az elkövető szülei arról, hogy gyermeküknek kisállata van. Szerintem az én szüleim is eléggé meglepődnének, ha egy futár egy aranyhörcsöggel állítana be, és innentől nekik kellene gondozniuk. Vagy áprilisi tréfának tekintenék.
A férfi következő monológjától kissé leesett az állam, de ez kívülről csak annyiban mutatkozott meg, hogy csodálkozva, enyhén csillogó szemmel néztem a tanárra. ~Leborulok előtte... Honnan tud ennyi mindent?~ kérdeztem magamtól. Igen, nagyon lenyűgözött, hogy Mr. Hunter-Drake ugyanolyan könnyedén mesél a csuklóm bekötéséről, mint kutyafajtákról. - Ühüm - elsőnek csak ennyit tudtam kinyögni, miközben még mindig úgy néztem a tanár úrra, mintha valami különös jelenés lenne. Majd gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, mert nem akartam, hogy rosszat feltételezzen rólam. - Hm, - ördögien elvigyorodtam - inkább maradok a bohóchalaknál - közöltem teljesen tényszerűen, de kicsit megszállottan. - Az a kedvenc állatom - néztem újra a férfira kis hatásszünet után. Már túl voltunk az utolsó sarkon, s egyre csak közeledett az iskola kapuja. Legszívesebben lassítottam volna, tudatalattim nem akarta bevallani, hogy nem éreztem magam rosszul a tanár jelenlétében. Még érdeklődve a férfira pillantottam, hátha még ezt a témát lezárja, míg odaérünk a kapuhoz.
Lionel: Majdnem kibukott belőlem a kérdés, miért néz rám ennyire csodálkozva, de inkább hagytam a dolgot, nehogy újra visszasüllyedjen abba a zavartságtól túlfűtött állapotba, amiből a sétánk végére egészen szépen kilábalt. A bohóchalas mondatánál nem bírtam visszafogni magam, igen röviden, de felnevettem. A vigyorrá szélesedett mosolyom is alig bírtam visszaformálni eredeti verziójára.
- Azzal kétségtelenül egyszerűbb dolgod lenne, valóban - Bólintottam is a megállapításom mellé. Az imént még kutyákról beszéltünk, most pedig azt mondja a bohóchal a kedvenc állata. Érdekes összefüggéseket talál, viszont tényleg jobban járna egy kisebb akváriummal és néhány hallal, mint egy kutyával, ha azt mondja, nem való neki háziállat. A halak kevesebb problémával járnak, ki kell őket takarítani x naponta és megetetni, de nincs se kötelező séta, se állatorvos. Kár, hogy ilyen unalmasak, különben már az is megfordulhatott volna a fejemben, nekem is kell egy akvárium. A halak azonban számomra nem nevezhetőek háziállatnak, mert semmi hasznuk sincs. Azért ezt a véleményem nem osztottam meg a lánnyal.
- Nos, sikerült visszaérnie az iskolához, örülök, hogy segíthettem - Megálttam az iskola kapujában és elnéztem az épület felé, amit a sötétség takart előlünk. A távolban azért a kollégiumból itt-ott kiszűrődött némi fény és az udvar sem volt teljesen fénytelen, a lány egyszerűen visszajuthatott a szobájába, innentől nekem már lejárt a "műszakom".
- További kellemes estét kívánok! - Biccentettem felé, s ha minden igaz elindultunk visszafelé Chesarral. Azért egy észrevétlen pillantást még vetettem háta a lányra, vagy annak jobb esetben hűlt helyére, mert elindult már befelé. Ha eltűnt, sóhajtva fordultam ismét előre és lépteim a szokásos tempóra gyorsítva hazasétáltunk.
Adele: Miután a tanár úr kijelentette, hogy a bohóchallal sokkal könnyebb dolgom lenne, majdnem elkezdtem mesélni neki, hogy majd betanítanám a halat, hogy átússzon egy karikán, meg hogy odaússzon az ujjamhoz, meg ilyenek. De inkább nem tettem. Odaértünk az iskola kapujához, mikor a férfi megállt, én is megtorpantam és felé fordultam. - Hm, igazán köszönöm - mosolyodtam halványan rá. - Kellemes estét! - köszöntem el, majd pár pillanatig még néztem a tanár után. Vagyis nem igazán őt néztem, csak lepergettek előttem a mai nap különös dolgai. Mikor rájöttem, hogy ideje lenne bemennem, gyorsan sarkon fordultam és azt már nem láthattam, ahogyan Mr. Hunter-Drake is hátrafordult. Sietős léptekkel igyekeztem fel a szobámba. Mikor levettem a kabátomat, megláttam a csuklómra gondosan rátekert fáslit, ekkor újra eszembe jutott a tánctanár, mire csak megcsóváltam a fejemet az üres szobában. A csuklóm már nem is fájt, de sejtettem, hogy azért reggel még fájdogálni fog egy kicsit, főleg ha este véletlenül ráfekszem alvás közben...
2014.02.06. |
2013.12.25. Főtér
Lionel & Adele
Adele: Végre valahára elkezdődött a szünet. Persze, azért jelentkeztem egy ilyen iskolába, hogy a zene mellett tanuljak is, de azért jól esett egy kis kikapcsolódás a sok-sok dolgozat, esszé meg bonyolult nevű zenei dolgok közepette. A tanítás legutolsó napján a hegedűtanárom odajött hozzám, és felvázolta nekem, hogy lenne egy iskolai project, miszerint a városban megrendezett karácsonyi vásáron utca zenélnem kellene, a befolyó pénzösszeg pedig az iskoláé lenne. Először nem értettem, hogy minek a sulinak pénz, hiszen nem áll a csőd szélén. Aztán rádöbbentem, hogy azzal, hogy eljátszok pár dalt nem keresek milliós értékrendő összegeket. Természetesen megtisztelő volt, hogy engem kért meg a tanárnő, tehát a kis mérlegelést leszámítva, egyből igent mondtam.
Tehát a karácsonyi vásár számomra kijelölt napján kiballagtam a főtérre, ahol kis bódék sorakoztak egymás hegyén-hátán, mégis minden rendezett volt. Előző nap már nagyjából körülnéztem, de új árusok is érkeztek, s az ő portékájukat nem tudtam megtekinteni. Pedig biztos voltam benne, hogy a mézeskalácsok, a kézművestermékek: a harangok, az angyalok náluk is ugyanolyan szépek, mint korábban érkezett társaiknál. Sajnos nem volt lehetőségem most, hogy akár egy pillantást is vethessek rájuk, hiszen szigorú iskolai ügyben voltam. A hó csak kis pelyhekben szállingózott, a szél nem fújt, viszont a levegőt forraltbor, forrócsoki és vásári finomságok illata töltötte be. Egy fekete szövetkabát volt rajtam, ami derekamig ért, lila sál melegítette nyakamat. Szoknyáim egyikéről most sem akartam lemondani, szintén fekete, szűkszabású szoknyám alá vastag pamutharisnyát kellett felvennem, ne fázzak meg. Persze nem maradhatott el a hozzáillő bokacsizma sem. Csak egy hegedűtok volt nálam, semmi más. Egy kissé eldugottabb helyre mentem, ugyanis az volt a kikötés, hogy annyira ne zavarjam meg a vásári rendet. Két bódé között volt egy nagyobb térrész, azt választottam. Kitettem a hegedűtokot, illetve a táblát, amin a felirat állt, miszerint a ravenhilli iskolának lesz a pénz. Jó-jó, nem ilyen szavakkal, de ez volt a lényeg. Hegedűmet elővettem, s játszani kezdtem. Egyeztettünk a tanárommal, hogy miket játszak. Tudtam őket kívülről, kotta nélkül. Könnyeden, elegánsan játszottam a klasszikus dalokat. A harmadik számnál jött az első nézelődő valami néni, aki még egy kisebb címletet is bedobott. Megköszöntem, majd tovább játszottam. Még nem fáztam, de láttam, hogy az emberek többsége kesztyűben van, talán az én kezem is fázni fog...
Lionel: Minden évben néhány hétre a főtér megtellik a város, és a környék összes emberével, eleinte kis dózisokban, aztán az ünnepek közeledtével egyre nagyobbakkal. Mint eddig minden évben az iskola sem marad felkérések nélkül, a kórus, a hangszeresek és a táncosok is feszítenek a színpadon. Nem elég a vizsgák miatti feszültség, még pluszban készülhetnek erre is, de úgy tűnik nem bánják.
Az én csapataim kora délutánonként voltak a programban, és mindet megnéztem, a véleményen elég vegyes az alakításokról, de hát, ebből is tanul az ember, nem? A produkció után úgy döntöttem, nem megyek még haza, hiszen akadt még látnivaló, tehát elindultam körbe az árusok körül, főként azokon a részeken, ahol kevésbé volt tömeg. Az egyik szélén bukkantam rá egy ismerős arcra, noha többel is összefutottam, ez az egy mégis kiemelendőbb volt a többinél. Nyomban a lány felé vettem az irányt, megálltam előtte és kérdő arccal néztem rá.
- Maga mit csinál idekint? - Kérdeztem rá egyből az engem foglalkoztató dologra. A fellépések nem így szoktak zajlani, főleg nem adománygyűjtéssel, mert mi nem így szerezzük az iskolának a pénzt, tehát valószínűleg magának kérheti, ami egy Művészeti Akadémiás diákhoz abszolút nem illik. Nem is értem, mit képzel magáról, hogy ilyesmit mert tenni. Felháborít a látvány, és ez érződött a kérdésemből is, ha az arcomról nem lehetne egyértelműen leolvasni a meglepettséggel párosuló nemtetszést.
Adele: Éppen egy újabb darabnak keztem neki, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Igen, szó szerint megütötte, mert eléggé csúnyán szólt hozzám. Egyből leengedtem a hegedűt és a vonót is. Körülpillantva az egyik tanárt láttam meg az iskolából, aki engem nem tanított de volt már vele dolgom. Hogy sajnos vagy szerencsére, azt magam sem tudtam eldönteni. - Jó estét, Tanár úr! - köszöntem egyből, miután a férfi megrovón nézett rám, s számonkért. Arcomon nekem sem ült mosoly. Legutóbbi találkozásom Mr. Hunter-Drake tanár úrral pozitívan ért véget, talán még kedvesnek is tituláltam volna, de ez a zord hangnem elfeledtette velem ezt. Közelebbléptem a tokhoz, ahol a tábla is állt, hegedűtanárom írásával. Egyik kezemmel fogtam a vonót és a hegedűt is, így szabad kezemmel finoman rámutattam a táblára, s magyarázni kezdtem, lágy hangon: - A tanárom megkért, hogy álljak így ki, és zenéljek, ezzel pénzt gyűjtve az iskolának. Ez persze csak jelképes összeg lenne - néztem jelentőségteljesen a tanárra. - A tanár nő valami olyasmit mondott, hogy ezzel hívjuk fel a ravenhilli embereket arra, hogy karácsonykor adni jó, nem csak kapni, és lehet, hogy a befolyt összeget jótékony célokra fordítjuk. Ezért nem a színpadon állok - jegyeztem meg ezzel befejetze monológomat. Hangom nem volt tiszteletlen, inkább próbáltam visszahúzódóan beszélni a tanárhoz. Általában zavarban szoktam lenni ilyen erős jellemű férfiak előtt, de ezt nem mutattam. Finomabb hangomat inkább a tisztelet jelének céloztam, amit remélhetőleg látott is rajtam.
Lionel: Azt hittem először, hogy rosszul hallok. Egy tanár vette rá, hogy kiálljon ide, és még az iskola nevét is besározza?! Na, nem, ezt már nem tudtam szó nélkül hagyni. A táblát felkaptam a tokról és direkt úgy tartottam, hogy a szöveg felém álljon, tehát innentől senki sem láthatta, bár szerintem eddig is pont elég embernek sikerült. Hihetetlen!
- Azonnal szedje össze a holmiját és menjen vissza a kollégiumba! Hogy gondolják, hogy ilyet csinálhat? Ezzel rossz hírnévbe hozza az iskolát, ahelyett, hogy segítene! Beszélni fogok a tanárnővel, ebben biztos lehet! - Akaratlanul törtek ki belőlem erősebben a szavak, mint valószínűleg kellett volna, de jogos volt a felháborodásom, mert Amber nem tehet ilyesmit csak úgy, a saját kedve szerint. Az akadémiának kiemelkedő a hírneve, ha jótékonykodni akarnánk, rendeznénk egy hangversenyt, de nem az utcán koldulnánk össze a pénzt!
Adele: Nagyon megijedtem, mikor a tanár csak úgy felkapta a táblát, arréb is álltam egy lépést meglepetésemben. Szavai számomra menydörgéshez hasonlítottak, minden egyes szónál összerezzentem. Nem is néztem a férfire, szemeimet csak lesütöttem. Mikor meghallottam a szavait egyből lehajoltam a tokomhoz és elpakoltam a hangszert. Magassarkú csizmámban kissé ingatagul guggoltam, de mire a tanár befejezte a szövegelését, én elfolytott sírással emelkezdtem fel. A tanár érces szavai még mindig ott zengettek a fülemben, pedig már nem is beszélt. Szó nélkül akasztottam vállamra a tokomat, s most vettem észre, hogy mennyire is fázok valójában. Féltem, egyből az jutott eszembe, hogy Mr. Hunter-Drake azt is elintézi, hogy kirúgjanak, vagy akármi. Pedig nem tartottam hibásnak magamat, én csak a tanárom utasítását követtem. Miután felegyenesedtem nem mertem megmozdulni, a férfi cipőjére bámultam, pedig világosan megkaptam az utasítást, hogy menjek vissza a kollégiumba. Magassarkúmban csak úgy remegett a bokám, alig bírtam megállni a lábamon, nagyon megszeppentem a férfi szavaitól. |
Lionel: Miután kiadtam magamból a nemtetszés okozta szóáradatot kicsit lehiggadtam, s kezdtem átlátni a helyzet egy másik oldalát. Leteremtettem a lányt, aki valószínűleg azt se tudta, mit csinál csak követte tanárnőjének az utasításait, én meg idejöttem és jól ráijesztettem. Nem ismerem annyira, egyszer találkoztam csak vele "normálisabban", de már akkor is feltűnt, hogy nem egy határozott jellemű lány, és ez most is látszott rajta, a bizonytalanság, és talán a.... félelem? Ismét meglepett a felismerés, ami mellé ezúttal némi zavar is párosult. Általában jogosan mondom meg a magamét a címzettnek, de most úgy éreztem, ideje lenne sűrgősen hangnemet váltani és tájékoztatni a diákot az ártatlanságáról.
- Maga természetesen semmiről sem tehet, ne nézzen ilyen riadt arccal, tudom, hogy nem kapott teljeskörű tájékoztatást Mrs. Readtől. - Mondta valamivel enyhébben, de a tanári szintet azért még tartottam továbbra is.
- Volt még más is, akit a tanárnő kiküldött ide "adományt gyűjteni"? - Hangom eléggé kifejezte az utolsó két szóhoz értendő idézőjeleket, mert továbbra sem tartottam annak, hiába próbálta más úgy nevezni. Egyszerű lejáratásról van szó, aminek ha rajtam múlik meg lesz a következménye, de nem a diákokon fog ez az ostor csattanni, abban is biztos vagyok.
Adele: A tanár úr újra megszólalt, már "kedvesebben", de én most is úgy összerezzentem, mintha kiabált volna. Ez olyan, mint amikor valaki egy kutyát sokszor megüt, aztán ha meg akarja simogatni, akkor is elhúzza a fejét. Bolod egy hasonlat, de ez ugrott be. Még mindig nem néztem rá, kerültem tekintetét, helyette inkább fekete csizmámat tanulmányoztam. Csak akkor néztem a tanárra, mikor feltett nekem egy kérdést. De akkor sem a szemébe néztem. - Mrs. Read nem. De valami másik tanár, akit nem ismerek... - hebegtem - egy fekete, rövidhajú, gitáros lányt... - elnéztem az egyik bódé irányába. - Arra láttam valahol - közöltem most már kissé határozottabb hangon, mert talán most estek le azok a szavak, amelyeket a férfi mondott az előbb. Kezzemmel mutattam az előbb említett irányt, majd miután leeresztettem a karomat a férfi szemébe néztem. Karjaimat összekulcsoltam a mellkasom előtt.
Lionel: - Hm... - Töprengőn néztem a mutatott irányba. Tehát nem egyedül találta ki Amber a dolgot, hanem más is beszállt a dologba. Az viszont, hogy mi nem hallottunk róla többiek, egyértelműen arra enged következetni, hogy nem a vezetőség intézte így, tehát nem szóltak nekik. A gitáros lányon is gondolkodtam, akit a mellettem álló említett. Jártam arrafelé, de nem láttam a lányt, és nem is hallottam gitár hangját, vagyis az már elment, csak a hegedűs maradt kint. Ismét felé fordultam, ugyanabban a zavart pózben állt, fejét lehajtva bűnbánóan, s ez átragadt rám is, mert jobban leteremtettem a kelleténél, ez nyíltan látszik.
- Meg fogom keresni, kik vettek még részt ebben - Mondtam és újra a másik diák fellelhetőségének irányába pillantottam. Még el fogok menni arra, biztos, ami biztos, de szerintem nem lesz már ott. Talán elég lenne, ha holnap keríteném elő, mikor az iskolában lesz, akkor a többieket is könnyebb lenne elcsípni.
- Ha tud még bárkit, aki ma vagy valamelyik nap itt zenélt, ne habozzon elárulni. Nehogy azt higyje, ezzel bajba keveri őket, csak tudni szeretném, hogy könnyebb legyen előkeríteni a kiindulópontot, aki kitalálta ezt az abszurd és borzasztó ötletet. - Próbáltam megint valami olyat mondani, amivel önthetek némi bátorságot az előttem álló lányba, de a sikert nem biztos, hogy azonnal le tudtam olvasni az arcáról.
Adele: Kicsit félve néztem fel a tanárra, miközben ő töprengett valamin. Gondolom azon, hogy mi lesz ennek az egész botránynak a következő lépcsője. Mostanra már én is kezdtem belátni az ötlet abszurdságát, de ehhez az kellett, hogy a tanár felnyissa a szememet. Ha ilyen szigorúan, akkor így, ez van. A férfi szavaira ismét rá néztem, mamjd válaszoltam. - Nem tudok senkiről, tényleg - ráztam meg a fejem. Hajam arcomat verdeste két oldalon. Rossz volt, hogy nem kötöttem össze, de melegitette a fülemet.
Lionel: - Rendben - Bólintottam szavaim mellé, jelezve, hogy nem faggatom tovább, kik vettek még részt ebben, ha nem tudja, nem tudja, eszemben sincs kemény vallatás alá vetni szerencsétlen lányt, mikor már így is úgy néz rám, mint egy megfenyített kiskutya sarokba szorítva. Milyen ostoba példa, de van bennük közös.
- Akkor most menjen vissza a kollégiumba, a többit bízza rám. - Ismét megpróbáltam hazaküldeni, mivel az előbb nem nagyon jutott el a tudatáig, mit mondtam, hiszen továbbra is itt maradt. Igaz, legalább megtutam még néhány információt, de azért, ha azt mondom menjen vissza, akkor elvárom, hogy legalább úgy csinájon, mint aki arra megy, ha a látóteremből kikerülve netán másfelé venné is az irányt. Mondjuk ebből a lányból nem nézném ki, hogy ellógni másfelé, de külső alapján nem lehet ítélni, ugye.
Adele: Félénken biccentettem ismét, mikor a tanár tudomást vett arról, hogy nem láttam több bűnöst, ha lehet így mondani. Ott, abban a helyzetben helytállónak éreztem ezt a kifejezést, de persze szavakkal nem mondtam ki. Ekkor a férfi újra megkért, hogy menjem vissza a kollégiumban. Én úgy terveztem, hogy még körülnézek kicsit, de ezek után végleg elhagyott összes lelki erőm, meg amúgy is megkaptam az egyértelmű utasítást, induljak vissza, ráadásul ez már a második ilyen felszólítás volt. Nagy nehezen megmozdítottam a lábamat és arrébb léptem egy lépést, de cipőm tűsarka két macskakő közé került, így én elvesztettem egyensúlyomat és a földre zuhantam. Hegedűm az esés során lecsúszott a vállamról, szintén a földön kötött ki, látszólag semmi baja nem volt, szerencsére. De ezzel abban a pillanatban nem tudtam foglalkozni. Esést bal csuklómmal próbáltam tompítani, de sajnos csak kisebb sikerrel, annyira beütöttem, hogy még a szemembe is nagy, kövér könnycseppek gyűltek. Rémes érzés volt, először a meglepettség, aztán a fájdalom, majd az ijedtség a hegedűm miatt, végül a szégyen, hogy a férfi jelenlétében estem el. Felállni nem tudtam, lábaim remegtek a vegyes érzelmektől, szívem lüktetett, gyomrom hullámzott. Ezenkívül még kínosan is éreztem magam, de ezen kívül köszönöm szépen, jól voltam.
Lionel: Végre úgy tűnt, hallgat is rám, nem csak bűntudattal telve néz, és ezt helyeselve néztem körbe ismét. Ez alatt a röpke másodperc alatt történt, hogy az előbb még egyhelyben ácsorgó lány a földön kötött ki, s én hiába láttam mindezt szemem sarkából, a reflex már kevés volt, nem tudtam megfogni.
- Jól vagy? - Néztem rá aggódó szemekkel, és egyből közelebb léptem, hogy felsegítsem. Láttam rajta, valami nem stimmel, de nem tudtam beazonosítani, megsérült-e, vagy az esés okozta meglepettség, netán az állandó zavara okozza, amit az arcán felfedezni véltem.
- Minden rendben? - Kérdeztem újra másképp, miközben talpra állítótottam, vagy legalábbis ez volt a célom. Ha minde jól ment, akkor a hegedűtokot is felvettem a földről, de nem adtam még át, csak ha meghallottam a választ, vagy talán még akkor se, minden attól függöt, mit válaszolt a kisasszony. |
Adele: Tehát pillanatokon belül a földön kötöttem ki, a hideg macskakövön. A hegedűm szinte "érintetlenül" hevert a talajon körülbelül egy méterre tőlem. Az esésem előtti utolsó kép az volt, hogy a tanár úr még nyúl felém, de reflexei sajnos nem voltak elég gyorsak. Mikor nagyjából fel tudtam ocsúdni meglepettségemből, a férfi már egyből jött is oda, hogy felsegítsen. Normális esetben ezt értékeltem volna, de most valahogy ezt nem tudtam szavakkal díjazni. - Ne, ne... - nyöszörögtem halkan, alig hallhatóan, de amilyen nehezen, olyan hamar belekapaszkodtam a férfi karjába, és így felhúzott. Előtte meg sem hallottam a kérdését, mert még mindig sokk alatt álltam. Nem szoktam elesni, így tényleg nagyon megdöbbentem. Meg amúgy is eléggé hirtelen történt, szerintem mindenki ennyire lesokkolt volna. Mikor már ismét állóhelyzetben voltam, gyorsan elengedtem a férfi karját. Bokám még mindig remegett, ráadásul bal csuklóm is sajgott. Ekkor Mr. Hunter-Drake megint feltett egy kérdést hogylétemmel kapcsolatban. De még mindig nem erre a kérdésre kezdtem reagálni. Szegény tanár úrnak már elege lehetett belőlem, hogy hiába tesz fel egy kérdést, én nem arra válaszolok, de jelen pillanatban sokkal jobban érdekelt, hogy merre van a hegedűm. Szinte sosem akasztottam fél vállamra, így az most könnyedén lecsúszhatott vállamról. Nem emlékeztem semmilyen csattanásra vagy egyéb hangra, ami arra utalt hogy baj történhetett, de én aggódva néztem körbe a földön a hangszert keresve: - Hol a... - forgattam a fejem nyöszörögve, majd a férfi kezében megláttam a tokot, és szinte éreztem, ahogy a szívritmusom visszaáll eredeti tempójába. Vagyis még mindig egy kissé hevesen vert, de a hegedűért már nem izgultam, és nem is gondoltam volna, hogy bármilyen baja lenne. - Köszönöm - tekintetem a tokról egyenesen a férfi szemébe siklott, halványan elmosolyodtam, de szinte minden porcikám remegett. Hogy ez minek köszönhető? A hidegnek, az esés általi meglepettségnek vagy a helyzet abszurdságának? Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni. Most, hogy már a hegedűmért is kiaggódtam magamat, a fájdalom erősen hasított csuklómba. Jobb kezemmel egyből a fájó testrézhez kaptam, reflexszerűen, és felszisszenve markoltam meg. Eltörni biztosan nem törött el, mert tudtam mozgatni, de tényleg rémesen hasogatott. Arcom eltörzult a fájdalomtól, szememet is szorosan lehunytam.
Lionel: - Tehát nincs minden rendben - Válaszoltam meg magamnak a kérdést, mivel a hölgyemény nem akart reagálni rá, hiába próbálkoztam kétszer is. A végén szavak helyett tettekkel mutatta ki, mennyire igazam van, és én további (felesleges) kérdés nélkül fogtam meg a kezét, hogy jobban szemügyre vehessem. Természetesen óvatosan tettem mindezt, nem a csuklójánál fogtam meg, hanem a karjánál, és inkább én léptem oda hozzá, mint fordítva.
- Jegelni kellene, esetleg sportkrémmel bekenni, és nem ártana rá egy kis fásli rögzítésként. Valószínűleg zúzódott, jobb esetben csak az ütés erejét érzi még, és még ennyire sem komoly. - Mondtam, mint valami képzett orvos, de csak a tapasztalat beszélt belőlem. Hány emelés, vagy nehezebb mozdulatsor eredménye lett már ez? Költői kérdés, mégis a válasz rá egyszerű: megszámlálhatatlan. Ha pályafutásom során több tucat ilyen eset nem volt, akkor bizony egy se. Végig se gondolva, mit teszek, levettem a lány válláról a hegedűtokot, saját kezembe vettem, s elindultam.
- Jöjjön velem, ezt azonnal le kell kezelni, mielőtt nagyobb baj lesz. - Mondtam, aztán szinte csak egyszer néztem hátra, de gyaníthatóan követett. Ha mégsem... nos, akkor egy-két lépésnyire tőle megálltam és kérdőn néztem rá.
Adele: Normális esetben halálnak halálával haltam volna meg a férfi érintésétől, hiszen rémes zavarban lettem volna, de most úgy éreztem, hogy a csuklóm felmondta a szolgálatot, a fájdalom nem csak élesen belenyilalt, hanem folyamatosan gyötört. A férfi elkezdett szakszerűen beszélni, és én próbáltam minden szavát pontosan megjegyezni, de csak foszlányokat kaptam el, mert elmém is eltorzult, testem minden porcikája a fájó testrészre figyelt. A tanár szavaiból, már amikre figyelni tudtam, az jött le, hogy komoly szaktudással rendelkezik a csuklók orvoslása terén. Próbáltam közben gondolkodni, hogy honnan is tudhat ennyi mindent, aztán bevillant, hogy ő egy tánctanár, nyilván volt dolga már hasonló, sőt rosszabb dolgokkal is. Mikor erre rájöttem, próbáltam nyugtatgatni magam, ekkor még a férfi az ezredik variációt taglalta, hogy mit kellene csinálni a csuklómmal. Jó, persze ez csak túlzás, mert a férfi egy mondattal elméletben már el is látott, de nekem hosszúnak tűnt cikázó gondolataim között. Mr. Hunter-Drake lovagiasan átvette tőlem a hegedűt, majd magára vállalta fájó testrészem rendbetételét. Ezt persze nem utasítottam vissza, mert fogalmam sem volt, honnan kellene kerítenem például fáslit. Ezt az egyszerű szót pont sikerült megjegyeztem. Mikor mondta nekem, hogy kövessem, nem haboztam, egyből elindultam utána, s jobb oldalára szegődtem. Jobb tenyeremet még mindig a csuklómra tapasztottam, s úgy dédelgettem. Nem lett tőle jobb, nem fájt kevésbé, de megnyugtatott ez a mozdulat. És ezzel a kéztartással jobban összehúztam magamon a kabátot, ugyanis elkezdtem eléggé fázni. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy hová mehetünk, de nem mertem rákérdezni, a tanár eléggé eltökéltnek tűnt. Vagy csak annak akartam látni, hogy ne féljek. Nem szerettem egyedül sétálgatni az utcán. Nem is néztem magam elé, hanem csak az utat figyeltem, nehogy a magassarkúmban még egyszer valami baleset történjen, igaz, amerre mi mentünk már nem macskakövek voltak.
//Folyatás: Lakónegyed//
2013.12.30. |
2013.11.30. Zeneterem
Lionel & Adele
Lionel: Szombat délután három óra. Kezem tarkómra téve megmasszíroztam, mert a sok előre hajtástól elgémberedett teljesen. Nem is értem, miért vállaltam be, hogy segítek a korrepetálásban, mivel a zene nekem csak egy kellék a tánchoz, itt meghúztam a határvonalat, habár próbáltam régen zongorázni, az alap hangok még megvannak, de össze sem lehet hasonlítani azzal a szinttel, amit mondjuk egy itteni felvételin elvárnak a leendő diákoktól. Nekem már amúgy sincs szükségem ilyesmire, szóval nem is rágódom rajta többet.
Előbb értem a teremhez, mint kellett, így simán besétáltam, felakasztottam kabátom a falra szerelt fogasra és leültem az egyik székbe, a félkörbe rendezett kompozíció első roának közepén, szemben az ajtóval. Kire is várok? Ja, igen, egy másodikos lányra, aki gyakorolni akar a vizsgára. Már itt tartanánk? Minden nap végig kell hallgatnom az igazgatótól, hogy nemsokára félévzárás, de akkor sem érzem úgy, hogy már itt tartanánk. Szinte most kezdődött el a félév. Ez azért néhány diák teljesítményén is látszik, mintha nem tudnák, hogy mekkora a tét. Szemem sarkából a faliórára pillantottam, van még öt perce befutni, aztán még öt perce, ha valamilyen életbevágó elfoglaltság miatt késne, utána viszont én itt sem vagyok. Amber sokkal tartozik ezért a szivességért, nem szokásom helyettesíteni senkit, főleg nem másik szakról.
Adele: Pénteken, a hegedűórámon kijelentette a tanárom, hogy szükségem van egy kis extra gyakorlásra, ezért beiktatott nekem szombat délutánra egy órát. Szerettem hegedülni, de azért ezt egy kicsit sokalltam. Ráadásul nem is éreztem úgy, hogy különösebb korrepetálásra szorulnék. Pénteken nem volt túl jó napom, egyszer, maximum kétszer félrenyúltam. Tudom, itt a legjobb teljesítményt is alaposan kritizálják, és simán kitesznek, ha úgy gondolják, de azért ez még szerintem belefért. Ráadásul azon a napon az egyik osztálytársam sokkal gyengébben teljesített, őt még sem küldték plusz órákra. Kicsit mérges is lettem a tanáromra, de azért kénytelen voltam elmenni.
Szombaton három órára kellett a kijelölt terembe mennem, de én már kicsivel előbb ott voltam. Szokásos módon volt elrendezve a terem. Odaballagtam a zongora mögé, ahol takarásban voltam. Színes virágos ingemet fekete szoknyába tűrtem. A hegedűtokomat vigyázva letettem a zongoraszékre. Mivel a teremben rajtam kívül nem volt senki, nem féltem, hogy a szoknyából esetleg kivillan bármelyik testrészem is a térdig érő szoknya alól, bátran lehajoltam a tokomhoz. Elővettem a hegedűt és rácsíptettem a válltámaszt, majd a hangszert a zongora tetejére tettem. Most a vonó volt a soros, amit meghúztam, majd elővettem a gyantát, de az kicsúszott a kezemből. Nem azért, mert annyira csúszós lett volna, csupán ügyetlen voltam. A gyanta sajnos kettétört, és kissé bepiszkolta a padlót is. Nem akartam csak úgy otthagyni, de szerencsére eszembe jutott, hogy pár méterre a teremről láttam egy takarítónőt, aki talán tud nekem adni egy zsebkendőt. Gyorsan ki is lépdeltem a teremből, és meg is találtam. Udvarisan kértem tőle egyet, szerencsére tudott adni. Próbáltam a vonóval nem kalimpálni, de olyan jó érzés volt, hogy kicsit lóbáltam a folyosón. Belépve a terembe majd' megállt az ütő bennem. Egy férfi ült az egyik széken. Arra gondoltam, hogy majd a tanárom fog meghallgatni engem, természetes volt hát, hogy meglepődtem. Szerencsére sikerült összeszednem magam, és köszöntem. - Jó napot kívánok, Tanár úr! - jobb kezemben tartottam a vonót és a zsebkendőt, másik kezemmel szinte akaratlanul végigsimítottam a szoknyámat. Rásandítottam a faliórára, és örömmel nyugtáztam, hogy nem késtem. Most volt csak időm jobban megnézni a férfit, ismertem nagyjából, de kételkedtem benne, hogy ő tudja a nevemet, vagy akármi, hiszen van pár diákja, engem ráadául nem tanít. - Nem a Tanár úrra számítottam - mutattam szolidan felé a vonóval, majd, hogy ne lopjuk egymás idejét, hátralépdeltem a zongora mögé. Óvatosan leguggoltam és felszedtem a gyantát. Szerencsére még be tudtam vele kenni a vonót. Ezután fogtam a hegedűt is és visszalépdeltem a férfi elé. Ha közben mondott vagy kérdezett valamit, akkor feleltem rá.
Lionel: Alighogy nyugtáztam magamban, mennyi is az idő, a nyitott ajtón egy lány jött be, szemmel láthatóan abban a hitben, hogy nem lesz még itt senki. Talán Amber ennyire nem híve a pontosságnak? Most, hogy így belegondolok, lehet benne valami. Egyik lábam kényelmesen, férfiasan a másikra tettem, hátam a szék támlájához simult és így néztem a lányra.
- A tanárnő ma nem ér rá, engem kért meg, hogy helyettesítsem - Tájékoztattam a diákot, mivel úgy tűnik ez is kimaradt, noha péntek délelőtt vettek rá a cserére. Most már biztos, hogy a nő a hegedűhöz ért, de a fejében nem minden van rendben. Miközben ezt nyugtáztam magamban, a lány a zongorához ment, s a szemöldököm kérdőn csúszott feljebb, aztán arcom visszarendeződött a megszokott közömbös stílusomra, mert megláttam a tokot közvetlen a méretes hangszer mellett. Egy pillanatig nem értettem, mit akar a zongorától, hiszen hegedűszót fogok hallani, ha emlékezetem nem csal, s nem így tette.
- Van összesen negyven perce, hogy kijavítsa az állítólagos hibákat, figyeljen a pontosságra és inkább haladjon lassabban, részletekben, mint haszor eljátsza a rosszat, rendben? - Igyekeztem úgy tenni, mint, aki érti a dolgát, holott, ha kezembe kerülne a hangszer, gyanítom egy nyikkanást nem tudnék belőle nem hamisan kicsikani.
Adele: Mikor a férfi felvázolta, hogy mit kellene negyven perc alatt csinálnom, én csak kifejezéstelen arccal néztem rá. Amíg nem beszéltem vele egy szót sem, sokkal kedvesebbnek tűnt, de így kicsit elvette az életkedvemet. Mondjuk megértem, hogy neki sincs nagy kedve szombaton negyven percet eltölteni egy vadidegen lánnyal, pláne nem a hegedűjátékát hallgatni, de azért kicsit könnyebbé tehette volna az "összetártság" elviselését. Már a nyelvemen volt, hogy válaszoljak neki valamit, de inkább lenyeltem csípős megjegyzésemet és csak biccentettem egyet. - Rendben, tanár úr - tettem még hozzá, majd úgy helyezkedtem, hogy jól lásson, de azért mégse álljak bele az aurájába, csak úgy, mintha az eredeti tanárom lenne ott. Kotta tarmészetesen nem kellett a darabhoz. Felhelyeztem a hegedűt a vállamra, majd párszor összehúztam a húrokat, de szerencsére egyik sem hangolódott el. Persze, hiszen délelőtt már felhangoltam őket egyszer. Mielőtt elkezdtem volna a darabot, ráemeltem tekintetemet a tanárra, majd elkezdtem játszani könnyedén. Már régebbről ismertem ezt a darabot, így öröm volt játszani. Volt hozzá zongorakíséret is, de azt mivel nem játszotta hozzá senki, kissé "nyers" volt a dal, de szerintem jól hangzott. És szerencsére hiba nélkül el tudtam játszani, mondjuk lassabban a kelleténél, hogy lássa a tanár úr, hogy hallgatok rá. Az utolsó hang után finoman leemeltem a vonót, majd a hegedűt is leeresztettem. Kíváncsian néztem a Tanár úrra. |
Lionel: ~ Ebben nekem most hallanom kellene valamit?~ Futott át az agyamon, mikor a lány leengedte a vonót és a hangszert a dal végén. Azt gondoltam, hogy kellene hozzá valami kíséret mondjuk zongora, mivel így önmagában elég érdekesen hangzott, de tény, hogy egy épp csak hozzáértő fülnek semmi sem tűnt fel a lány játékából, amibe bele lehetett volna kötni. Azért valamit mégis csak mondanom kellett, elég hülyén venné ki magát, ha itt ülnék és néznék rá minden szó nélkül.
- Megpróbálhatná az edetei tempójában - Szólaltam meg néhány másodpercnyi csend után. Ez több volt, mint a semmi, de igazán nem mondtam semmi kézzel foghatót. Minek osszon olyan tanácsot, aki nem konyít a hangszerhez? Ez tipikusan "okos hülyéskedik vagy hülye okoskodik" szituáció. Szóval inkább csak engedtem felé egy félmosolyt, és még annyit mondtam: - Nem is olyan rossz.
Adele: Finoman felhúztam a szemöldökömet, mikor a férfi gondolkozott, hogy mit is mondhatna. Aztán mikor megszólalt, felvettem a kifejezéstelen maszkomat, ami rám nem volt jellemző. Általában mindig mosolyogtam, és szerettem, ha hasonló jelzéseket is kapok vissza. Első mondatánál nem mondott semmi hasznosat számomra, én is gondoltam, hogy eredeti tempóban is el kellene játszanom. Aztán hirtelen rámmosolygott olyan férfiasan. Erre nekem is mosoly ült ki az arcomra, de sokkal szélesebb, mint ami az ő arcán volt. Ha a férfi nem egy tanár lett volna, nyilván elkönyveltem volna magamban, hogy milyen jól néz ki, de tudtam, hogy ezt nem szabad, úgyhogy száműztem a gondolatot a fejemből, de a mosoly maradt az ajkamon. - Köszönöm - biccentettem aprót, majd egy pár pillanatig néztem még rá, hogy fűz-e hozzá valamit, de nem tette. Miközben újra felemeltem a hegedűmet, elkönyveltem magamban, hogy Mr. Hunter-Drake azokhoz a férfiakhoz tartozhatott, akik ha kijelentik, hogy "ez jó", az már egy kész szerelmi vallomás. Aztán lehet, hogy tévedtem. A húrhoz tettem a vonót, és játszani kezdtem. Jól tudtam, hogy az utolsó sor első ütemében van egy Cisz, amit hajlamos vagyok C hangnak játszani, ezért odafigyeltem rá. Legalábbis elsőre, mert, mikor az utolsó két sort kellett ismételni még is csak C lett belőle. Szerencsére tovább tudtam menni, de azért kicsit lelombozódtam, mikor leengedtem a hangszert. Szomorú szemmel néztem a tanárra, kíváncsian várva, hogy mit mondd. Fel voltam készülve, hogy a Tanár úr jól leteremt majd, ezért nem mertem szólni semmit. Ráadásul tényleg elszomorodtam, mert pont a kedvenc részem volt, ahol hibáztam.
Lionel: (Ha valaki nem világosítja fel, tuti nem jön rá, hogy nem sikerült az említett hang. ^^)
Másodjára mintha nehezebben ment volna a lánynak a darab, de azért nem olyan vészesen rosszul, amibe bele lehetett volna kötni vagy esetleg kötelezően rá kellett volna világítani a hibákra, már, ha volta egyáltalán, mert nekem személy szerint egy se tűnt fel, de ezt betudom annak, nem értek hozzá. Mikor újra leengedte a vonót tekintetem visszatért rá, mivel előtte kicsit elkalandozott, a padlóra szegeződött inkább mintsem a diákra.
- A jelenlétem zavarja ennyire? Tudom, hogy szokatlan látvány vagyok egy zeneteremben, de ne érezze magát feszélyezve miattam, nem fogom bezárni a zongorába, ha ez jár a fejében. - Próbáltam kicsit viccelődni, hátha ezzel oldom a távolságtartó, mondhatni jéghideg hangulatot. Igen, tanár vagyok, de attól még nem muszáj annyira hivatalosnak lenném. Elvégre szombat van, délután, és ez csak egy gyakorlás, amin én szinte vendégként veszek részt, mert túlzottan építő kritikára képtelen vagyok, ugye. Tehát igyekeztem inkább a nyugalmat sugározni felé, némi pozitivitást, amihez hozzájárult, hogy mosolyom valamelyest erősödött.
Adele: Kicsit feszélyezve hallgattam a férfit. Mikor elkezdte átadni nekem mondatokba foglamazott gondolatait, lesütöttem a szemem, de mikor rájöttem, hogy ezt csak viccesen mondja, felnéztem rá, és halk nevetés hagyta el ajkaimat. - Én a szekrényre gondoltam, de a Tanár úr ötlete jobb - mosolyogtam rá, remélve, hogy most sem lesz visszautasító, és nem tart majd neveletlennek, hogy továbbvittem a viccét. A férfi megnyugtató mosolya segített magamban tisztázni, hogy ez csak egy hang, és nem dől össze a világ, hogy ezt most nem úgy játszottam, mint ahogy kellett volna. Mivel a tanár nem említette meg, hogy mellényúltam, én vallottam be neki: - Igazából nem játszottam jól egy hangot - néztem mélyen a szemébe, és szégyenlősen mosolyogtam. Most már nem is voltam annyira elkeseredve. Valószínű, hogy más tanár, vagyis az eredeti tanárom visított volna velem emiatt, hiszen "már régóta gyakoroljuk "ezt, meg "ez csak egy Cisz, amit az is le tud játszani, aki életében nem hegedült még." Ehhez hasonló finomságokkal szokta diákjait bombázni. Amúgy kedves nő, csak van, amikor kiborul. Nyugtáztam, hogy a férfi nem ilyen. Még mindig szégyenlős tekintettel, de pajkosabb arckifejezéssel vártam a válaszát.
Lionel: A lány vallomására néhány ránc jelent meg a homlokomon, próbáltam kitalálni holt tévesztette el a hangot, de amennyire lehetséges, a nemlétező szakértelmemmel is megállapíthattam, nem volt feltűnő a dolog. Pedig még az arcát is figyeltem néha, de semmi jelen nem volt az elcsúszásnak, habár a végén, mikor levette válláról a hegedűt mintha kicsit csalódott lett volna, már ha ez a helyes kifejezés arra, amit láttam.
A viccelődésemre adott reakciójából éreztem, hogy megtört a jég, már nem annyira reszkető nyuszira emlékeztetett, mint mikor először meglátott a teremben az imént.
- Ha már a zeneteremben vagyunk használjuk ki a lehetőségeket - Mondtam vállam vonva, de a mosolyom nem szűnt meg létezni, inkább kezdett eltávolodni a tanári stílustól az egyszerű emberé felé, ám még mindig tudtam, hol a határ, nem is akartam átlépni. Mégis csak korrepetálás vagy mi zajlana itt, habár nem sok segítséget nyújtok a lánynak.
- Próbálja meg mégegyszer. Javítsuk ki azt a hibát. - Kezemmel felé intettem jelezve, hogy nyugodtan kezdje előről, aztán mindkét kezem leengedtem az ölembe és ismét felvettem a hallgatózó testtartásom, ami nem sokban változott az eredetihez képest, de már nem terveztem többet mondani, inkább csak figyeltem, mit hoz össze harmadjára.
Adele: - Igaz, - helyeseltem visszafolytott mosollyal. Ezután újra a tanár úr kezdett el beszélni. Szívem szerint visszakérdeztem, hogy ő akarja a hangokat fogni, vagy jó lesz neki a vonózás is, ha már közösen javítjuk ki a hibákat. De nem tettem, aranyos volt tőle, hogy így beszél, mármint többesszámban. Újra elkezdtem a dalt, és most minden figyelmemmel arra az átkozott Ciszre koncentráltam, ami most már ment is, mind a kétszer. Boldogan eresztettem le a hegedűt, és vidáman a tanár úrra néztem. - Jó volt? - kérdeztem csillogó szemmel. Nem is feltételeztem, hogy a férfi ugyanolyannak hallotta, mint amilyen előzőleg volt. Fekete cipellőmben egyik lábamról a másikra álltam, és kíváncsian vártam, hogy mit felel a tanár úr. Közben oldalra pillanottam a faliórára, alig telt el negyed óra. Tekintetemmel újra megkerestem a férfi tekintetét, s mikor megtaláltam megálltam egyenesen, hegedűmet mellkasomnak támasztva. Észre sem vettem, hogy a vonóm galádul összegyantázza fekete szoknyámat, fehér csíkot hagyva rajta. |
Lionel: - Határozottan magabiztosabbnak tűnt, mint az előbb - Ennyit tudtam válaszolni a nekem címzett kérdésére, mivel továbbra sem éreztem nagyobb különbséget az általa játszott dalban, mint eddig, azon kívül, hogy szemmel láthatan most jobban koncentrált és kevésbé volt merev, tehát a végeredmény is jobban sikerült, szerintem, s gyaníthatóan szerinte is.
- Bár nekem tetszett, a szoknyája aligha ért velem egyet - Böktem tekintetemmel az említett ruhadarbra, amit összekent valamivel a vonóról, gondolom. Azért az a gondolat nem tudott távol maradni elmémtől, hogy ez a ruhadarb felettébb illett a lány alakjához, nagyon szép lábai vannak, és... Megálltam, hogy ténylegesen megrázzam a fejem, de valamivel ki kellett vernem belőle ezeket a gondolatokat. A diákra néztem, pillanatnyi töprengés, aztán egy átsuhanó zavartság kiülhetett az arcomra, ám sikerült viszonylag hamar visszatalálnom mosolygó, s mégis közömbös arcszerkezetemre.
Adele: Fülig érő mosollyal hallgattam végig a rövid kis mondatot, amivel megdicsért. - Köszönöm - biccentettem elnyomott mosollyal. Féltem, hogy ez után bekövetkezik majd a kínos csend, amit hosszú ideig nem tör meg majd egyikünk sem, de szerencsére nem így volt, a férfi magához ragadta a szót. - Ó, - néztem le a szoknyámra, amit vitathatatlanul megfogott a fehér por. Gyorsan körbenéztem, hogy hová tehetném le a hegedűmet. Gyorsan odaléptem az egyik székhez, ami a legszélső volt abban a sorban, ahol a tanár ült, majd kissé előre dőlve elkezdtem leporolni. - Köszönöm, hogy szólt - mondtam, miközben arcom valami olyasmi árnyalatot vett fel, mint vöröses hajam. Ha szerencsém volt, a férfi ezt nem látta. - Így már jó is - motyogtam, mikor már szinte teljesen eltűnt a hosszúkás csík. Annál jobban nem tudtam kidörzsölni belőle, úgy terveztem, hogy majd a szobámban kitalálok valami praktikát a tisztítására. Mikor felegyenesegtem hullámos hajam elszabadult, és egész vállamat beterítette. Gyorsan hátamra dobtam a tincseket és óvatosan lehajoltam a hegedűhöz. Ha a Tanár úr nem mondott semmit, akkor magamhoz vettem a szót: - Eljátszhatnám még egyszer a problémásabb részt? - kérdeztem halkan. Ha valamit mondott, akkor ezt majd később kérdezem meg.
Lionel: Nem volt nehéz leszedni a fehér csíkot a szoknyáról, de a nyoma kitartóan ott maradt, igaz valamivel halványabban. Az átlagos lányokból kiindulva ez valami hatalmas katasztfának számított, hogy így bárki meglátja, de úgy tűnt a lány egy kivétel lehet, mert bár zavarba jött, mégsem kezdett el valami hisztifélét, amire számítottam. Pedig első ránézésre beleillene abba a bizonyos "átlag" kategóriába, ha a csoportokat nézzük.
- Azért vagyunk itt - Tártam szét a karom, aztán ismét az ölembe ejtettem őket és vártam, most hogyan sikerül a diáklánynak a játék, de nem hittem, hogy bármi problémába ütközne, hiszen van tehetsége, ehhez kétség sem férhet.
Adele: Biccentettem, majd visszalibbentem arra a helyre, ahol eredetileg álltam. Újból hátrasimítottam hajam. Össze kellett volna kötnöm - gondoltam magamban morcosan, de nem fogalkoztam tovább ezzel, hanem újra felvettem a kezdő pozíciót. Már majdnem elkezdtem, amikor szöget ütött fejemben egy kérdés. - Az egészet vagy csak a végét? - kérdeztem meg összeráncolt homlokkal, mert számomra nem volt eléggé egyértelmű a férfi utasítása. Már amennyiben ezt utasításnak lehet nevezni. Kérdésem közben leengedtem a vonót, hogy a tanárra tudjak pillantani. Reméltem, hogy nem gondol majd kissé csökevényes elméjűnek. Tényleg nem volt egyértelmű számomra, amit mondott. Én annyit kérdeztem, hogy a végét játszam-e, ő meg csak annyit mondott, hogy mehet. Persze nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényeg. Ezért pillanottam rá félig félve, félig kíváncsian. Észrevettem, hogy mióta itt vagyunk a teremben, egyre többször vagyok félénkebb. Ezt annak tudtam be, hogy a tanár elég erős férfias megjelenéséhez szinén erős kiállás (vagy hogy is mondják) társul, így alap, hogy női mivoltom így mutatkozik meg. És ez az erősebbik- és gyengébbik nem közötti kapcsolat. De lehetséges, hogy ezt nem ilyen helyzetekben szokták mondani, na mindegy... Ilyesfajta gondolatmenet játszódott le a fejemben, abban a pár pillanatban, míg a Tanár úr nem válaszolt.
Lionel: Szinte láttam a piros X-et a padlón, ahová visszasétált a lány kezében a hegedűjével. Ott állt eddig is, és most is oda tért vissza, mintha nem lenne elég nagy a terem, hogy bárhol elkezdhessen játszani. Vagy csak nekem nem megszokott, de ő mindig ott áll a próbáin és ezért áll oda öszönösen? A lényeg, hogy felvette a kezdőpozíciót, a hegedűt megtámasztotta, a vonót a húrokhoz illesztette, s már vártam, hogy belekezdjen, amikor leengedte őket. Kérdésére meglepett pillantással válaszoltam. Most kérdezte, a végét akarja elismételni, erre mégis rákérdez, honnan játsza? Az, ha az én szavaimat nem érti, még elfogadható, tapasztalatból tudom, nem mindig értik a diákok mit szeretnék tőlük, viszont most nem én találtam ki, mit csináljon, hanem ő "ajánlotta fel".
- Ha a végét szeretné gyakorolni, ahol az imént hibázott, akkor gondolom elég, ha azt a részt ismétli el, de Önre bízom, ahogy érzi. - Mondtam, mivel nekem végülis teljesen mindegy volt, honnan játsza a darabot. Azt azonban az órára sandítva eldöntöttem, nincs szükség negyven percre, elég lesz huszonöt is, mert szerintem nincs okom tovább nyúzni szerencsétlen lányt azzal, hogy újra és újra rongyosra játszatom vele a dalt. Tudja ő, a pontosításhoz meg nem én vagyok a legmegfelelőbb szakember, sőt, maradjunk csupán az embernél.
Adele: Meghallgattam a férfi válaszát, szerencsére nem hurrogott le, mondjuk azt nem tudhattam, hogy mit gondol rólam. - Ahogy érzem, ahogy érzem... - motyogtam, mikor újra felemeltem a vonót. Félszememmel még láttam, hogy a tanár felpislant az órához. Gondoltam, jó akkor, nem rabolom tovább a drága idejét. Ezen kicsit felhúztam magam, pedig tudtam, hogy nem kellett volna kiakadnom azon, hogy megnézte az időt. De valamiért mégis idegesített. Elkezdtem játszani a dal végét, az ismétlőjeltél. Az eredeti tempónál picivel gyorsabban játszottam, és eléggé súlyosra sikeredett a darab, ami a hangerőt és a hangok súlyát illeti. A "problémás Ciszt", el sikerült játszanom, jól odatéve, külön hangsúlyt fektetve neki. Az istmétlés is ugyanúgy sikeredett, az volt a különbség, hogy az utolsó előtti ütemet halkan kezdtem el, s egyre erősödve folytattam, a végére ugyanúgy felhangosult. Mivel az utolsó hangon korona volt, tetszőleges ideig tarthattam, most kicsit rövidebbig, mint ahogy szoktam, ezzel szinte lecsapva a dalt. A végén lehunytam a szemem, majd hagytam egy kis hatásszünetet, mielőtt leengedtem a vonót. Gyorsan lekaptam a hegedűt is vállamról, és sürgetően néztem a tanárra, hogy ez most hogy tetszett neki. |
Lionel: Ez a verzió merőben más volt, mint, amiket eddig mutatott. A halkítással-hangosítással való játék érdekesebbé tette a darabot, viszont a végén az a "lecsapás" elég érdekesre sikerült, határozottan jobban illett hozzá az az elnyújtás, amit a többinél hallottam. Nem akartam kritizálni a játékát, főként mivel nem értek hozzá és a kotta sincs előttem, ám azért reméltem, nagy hibákat nem vétett, mert ha nem haladt semmit, Amber rajtam veri le a port, mintha én tehetnék arról, hogy ennyi próbálkozás után valami még mindig nem stimmel a darabbal. Nekem nem volt vele bajom, láthatóan a lány is úgy érzi, menni fog neki, tehát az én feladatom véget is ért. Erre képzeletben bólintottam rá csupán, aztán némi fészkelődéssel felálltam.
- Úgy látom, semmi szükség további gyakorlásnak, vagy legalábbis annak, hogy felügyeljem a fejlődését. A vizsgához sok sikert kívánok előre is. - Észrevétlenül visszakúszott hivatalos hangnemem, ahogy az eddig látszódó mosolyom is alig észrevehető volt már. Hiába, ha egyszer valaki tanár, nehezen lép ki a szerepből, főként ha olyasvalamiben vesz részt, ahol tulajdonképpen szintúgy tanárként van jelen.
Adele: Útólag visszagondolva könnyek közt nevetek azon az érzésen, ahogy ott, abban a helyzetben felhúztam magam. Feszülten hallgattam a tanár szavait, és szinte minden szavában kerestem a hibát, és minden kifejezésére mondtam volna valami ironikus poént. Magam sem tudom, hogy mi bosszantott fel ennyire. Nőből voltam, talán ez lehetett az ok a hirtelen hangulatváltozásomak, de akkor fel sem tűnt, hogy a kedves mosolygós énem miért kezdett el dúlni-fúlni. - Köszönöm, hogy felügyelt rám - mondtam halkan, de azért megnyomtam a felügyelni szót. Mintha valami három éves kisgyerek lennék, akire felügyelni kell, mert magára borítja a forró levesét. Csípőmet ringatva visszamentem ahhoz a székhez, amire az előbb pakoltam, s újra letettem a vonót. A válltámaszt lecsatoltam a hegedűről, s közben eszembe jutott, hogy a férfi másik mondatrészét is meg kellene köszönnöm. - Köszönöm, majd igyekszem - néztem rá, és nem tudtam elfojtani egy halvány mosolyt. Nekem sem estek jól ezek a hangulatváltozásaim, de egyáltalán nem haragudtam a férfiakra azért, mert szállóigévé vállt nálunk, hogy "nem értik a nőket." Mint már említettem én sem értettem abban a pillanatban magamat. Letetem a hegedűmet is, majd hátrasétáltam a zongorához, majd előrehoztam a tokomat, amit kénytelen voltam a tanár melletti két székre tenni, mivel a földre nem akartam pakolni, és további három széket foglalt el a vonóm és a hangszerem. Egyszerűbbnek láttam odapakolni, minthogy mindent felvenni, átrendezni és úgy eltenni a dolgokat. Fogtam a vonót, és meglazítottam. Közben, ha a tanár még mindig ült, lenéztem rá, ha már felállt, akkor odafordultam hozzá, és feltettem egy kérdést, egy kis körítéssel: - Nem szerenték tolakodni, de megkérdezthetem, hogy a tanár úr játszik valamilyen hangszeren? - lehajoltam a székhez és eltettem a vonót. Próbáltam kimért lenni. Egyik rossz tulajdonságom volt, hogy túl közvetlen voltam az emberekkel. Tudtam, hogy nem szabad túl szabadonsnak lennem a tanárokkal, ezért próbáltam mély levegővételekkel türtőztetni magam, főleg most, hogy a vérnyomásom, vagy valami ilyesmim felszökött az egekbe, azért mert tényleg egy apróságon felhúztam magam. Talán kissé el is sápadtam, de szerencsére nem émelyegtem, tehát nem lehetett olyan nagy baj.
Lionel: - Igaza van, a "felügyelni" szó nem illik ide. Mondjuk inkább azt, hogy belehallgathattam személyes próbájába. - Láttam, hogy nem tetszett neki a kifejezés, amit eredetileg használtam, s bár először nem esett le, aztán rájöttem, miért viselkedett így miatta. Tulajdonképpen nem egészen őt "felügyeltem", de szavaimból egyértelműen ki lehetett venni ezt az értelmezési verziót, tehát nem hibáztattam, amiért nem volt elragadtatva tőle. Ezután a lány nekiállt pakolni, én pedig elvettem a kabátom mellőle, hogy oda tehesse a tokot. Egy ilyen kis hangszer elpakolása nagy helyet igényel, legalábbis erre következetettem abból, ahány széket elfoglalt velük, míg össze nem rendezte mindet eggyen.
- Valamikor tanultam zongorázni. - Kérdésre felvontam a szemöldököm, de nem volt akkora titok, amit ne árulhattam volna el, szóval válaszomba beletömörítettem a lényeget. Mikor is tanítottak? Hm, már lassan tíz éve is lesz, hogy először a zongoraszékre ülhettem. Akkor még tetszett, mára annyira nem hoz lázba, ez van, változunk.
Adele: A férfi viszonylag gyorsan válaszolt, nem kellett tartanom attól, hogy talnán nem szívesen avat be múltjának ezen részébe. Ha tippelnem kellett volna, és a gitárosok közé soroltam volna őt, de a zongora sem lepett meg. - Az jó - reagáltam pár másodpercnyi szünet után. Odaléptem a hegedűhöz és óvatosan belehelyeztem a tokba, majd nyakánál bekötöttem. - És még mindig szokott klimpírozgatni a tanár úr? - érdeklődtem tovább. Ez számomra egy olyan kérdés volt, amit akár fel is lehetne tetoválni az emberek homlokára, vagyis nem államtitok, csak egy egyszerű beszélgetés. Nyilván, ha azt kérdezném tőle, hogy van-e barátnője sokkal indiszkrétebb, tolakodóbb lenne. Meg amúgy is szívesen beszélgettem ilyenekről. Közben letakartam a hegedűmet egy rózsaszín lepellel. Ha a férfi válaszolni kezdett, akkor rápillanottam, majd folytattam az elpakolást azzal, hogy még beletettem a tokba a válltámaszt. Ezzel kész is voltam. Lehajtottam a tok fedelét és óvatosan lehajolva elkezdtem behúzni a cipzárt. Mikor végeztem, felegynesedtem, majd egy mozdulattal lesimítottam a szoknyámat.
Lionel: Nem tűnt meglepettnek a válaszom illetően. Talán ennyire egyértelmű, hogy zongorázni tanultam, vagy ma már annyira tucat lenne, hogy minenki ezt sajátítja el és meg sem lepi az embereket, ha bevallják. A tényeken ez azonban nem változtat, kipróbáltam, nem jött be, tehát tovább léptem, vagyis pontosabban megmaradtam a tánc öröménél, ami pont elég nekem, szinte nincs is időm másra mellette.
- Nem, már nem foglalkozom vele, az csak a múlt - Hasonló hosszúsággal válaszoltam, mint az imént. Belekezdhettem volna egy sztoriba a szabadidőm hiányáról, vagy arról, hogy nem találtam meg benne, amit kerestem, ám egyik sem tűnt olyan érdekfeszítőnek, feleslegesen pedig nem szeretném untatni a lányt, így is biztos vagyok benne, egyszerűen udvarias akar lenni, azért próbál csevegni, ami igazán dícséretre méltó, mert mások, akik hasonlóan csupán látásból ismernek, általában megtartják a hivatalos hangnemet velem szemben.
- Nos, akkor azt hiszem ideje további szép délutánt kívánni. - Szám ismét látványosabban felfelé kunkorodott. Mielőtt ténylegesen kifelé indultam volna még elköszöntem. - Kellemes délutánk kívánok!
Adele: Azt hittem, hogy jobban ki fogja fejteni a válaszát a tanár, de nem így tett. Mindegy is, bizonyára nincs túl érdekfeszítő története arról, hogy hogyan fejezte be, ahogy arról sincs, hogy hogyan kezdte el. Vagy csak nem akarta elmesélni. Végül is az ő dolga, én meg csak egy diák vagyok, akit nem is ismer. Majd megismer! Nevettem fel magamban, de ez a vonásaimon nem látszott meg. A férfira néztem, aki elmosolyodott, és úgy kezdett el búcsúzkodni. - Szép délutánt - mosolyodtam én is rá, és eszembe jutott, hogy a papírzsebkendőmet még mindig a zongora mögött hagytam. - Viszont látásra! - köszöntem el, és elindultam az említett hangszer irányába, majd remélve, hogy a férfi még nem ment ki a teremből, hátrafordultam: - És köszönöm szépen- mosolyodam el, ha minden igaz, akkor a férfira. |
Lionel: Mivel nem volt már miért maradnom, ezért el is indultam kifelé, de még előtte félúton felvettem a kabátom. Hazamegyek, igen, az lesz a legjobb. Hétfőre össze kell még állítanom egy koreográfiát az elsősöknek, ezzel el fog telni a hétvégém. A lány közben mögöttem összeszedte a holmiját, s elköszöntünk egymástól. Már épp nyitottam az ajtót, amikor megszólalt. Megtorpanva, félig felé fordultam.
- Igazán nincs mit - Mondtam, s egy félmosollyal kisétáltam a zeneteremből. A parkoló felé vettem az irányt.
2013.12.01. |
Ravenhill beli játékaim gyűjteménye, főként Lio és egy lány párosításában, aki nagyrészt Adele lesz, már előre látom. ^^
Az adott játékokat a legelején jelzi a dátum és alatta a szereplők nevei. Sorrendben vannak, fentről lefelé kell őket olvasni, a végén jelzem, hogy mikor fejeztük be. :) Maguk a különálló játékok viszont lentről kezdődnek, ott vannak a legkorábbi irományok. A helyesírási hibákért felelősséget nem vállalunk, igyekeztünk kerülni, de, mint tudjuk az elég nehéz, ha belelendül az ember az írásba. :)
|
[18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
