I. RÉSZ
Álmomban már láttalak

     Ah, megint a hegedű. Az a csodálatos hang amely betölti a teret, a dallam ami életre kél bekúszik az ember elméjébe, és olyan utakat képes megnyitni előtte, amely más helyzetekben talán ott sem lenne. Megnyugtató, és mégis félelmet kelt a hallgatóban, pedig igen kis hangszer, mely tudjuk jól, hogy nem árthat nekünk, mégis elég a vonónak egyszer a húrokhoz érni, és máris mindenki reá figyel. Bárcsak tovább beszélne, mert a hegedűnek igen is van mondanivalója. Mindig mesél, de senki sem figyel rá igazán, pedig ő elsuttogja az élet legnagyobb titkait, melyekről tudnia sem szabadna. Szeretem amikor mesél, amikor gondolataimat összefűzni és virágcsokorként ontja magából a szebbnél szebb álmokat. Mintha érezném ahogy a szirmok az arcomhoz érnek. Lágyan megcirógatják az arcom majd a földre hullnak ahonnan majd egyszer talán ismét olyan csodálatosan fognak ránk mosolyogni akárcsak azelőtt. Hihetetlen, ha nem érezném én magam el se hinném, hogy ilyen érzés valóban lehetséges. Mintha szárnyaim lennének és szállnék felfelé, egyre feljebb és feljebb, amíg csak meg nem pillantom a boldogságom forrását, ami még mindig ontja magából a gyönyörű dallamokat. Érzem magamban a késztetést, hogy a belőle áradó ragyogó fénysugár felé nyúljak, csak egy apró, rövid érintés ereéig, de amint kezem szép lassan elindul hirtelen minden széthullik. A hirtelen támadt csend és sötétség vesz most körül, szívemben az előbb érzett határtalan öröm utolsó szikrája is kialszik, a szárnyaim melyekkel az ég felé törtem semmivé foszlottak, én pedig kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni, mert tudtam, most visszaránt a föld, nem ereszt. Magatehetetlenül zuhantam a mély felé, mely még sötétebbnek látszott ahogy közeledtem feléje. Kérlek drága hegedű, szólalj meg és add vissza a fényt a szívembe! Ne hagyd, hogy elragadjon a sötétség! Segíts!!!

<<< vissza