21. fejezet
 

     Össze-vissza forgolódott, a takaró rácsavarodott a testére, moccanni sem tudott tőle. Végül morogva lerúgta magáról és felült. Akárhányszor lehunyta a szemét, a lakás romjaiból kidőlő füstöt látta, a lángokat, amik felemésztik a múltját. Mindene ott volt, mindenét otthagyta, semmilye sem volt már, amihez kötődött. David meg fogja próbálni kimenteni, amit ki tud, de feleslegesnek látta a törekvést. Azt is pontosan tudta, honnan indulhatott a tűz, ahogy azt is, milyen gyorsan terjedt szét a hálószobában. Ha maradt is valami, akárcsak egy halvány árnyalatában épen, az a fürdőszoba legbelsőbb sarkában rémülten vacogó pók. Neki onnan nem fog kikerülni használható, felismerhető holmija, ebben egészen biztos volt.
Sírás szorongatta a torkát. Saját ujjait érezte a bőrén, ahogy egyre erősebben szorítják, de több kellett ennél a halálhoz. A saját érintése hatástalan volt önmagára nézve, csupán mindenki mást mérgezett meg, akiket szeret, akik ártatlanok és nem tehetnek arról az átokról, amit Elisabeth maga írt alá abban a kápolnában néhány hónappal ezelőtt. Hogy megbánta-e? Nem, egyetlen percig sem gondolta azt, mennyivel könnyebb lett volna hagyni a nővérét és az unokahúgát azért, hogy ő egészségesen elsétáljon. Ez olyan önző tett lett volna, amire sosem lenne képes. Előbb áldozná fel saját magát, minthogy olyasvalakinek baja essen, aki közel áll hozzá. És mi lett belőle? Egy gyilkos, aki sosem érintheti meg a szeretteit. Ezt nem nevezheti életnek, bármilyen hosszú ideig tartson is, szenvedéssé vált minden perc, amit ebben a létformában el kell töltenie. Vajon milyen sokáig kell elviselnie mindezt?
Belebújt a kölcsön kapott papucsába, lábai szinte elvesztek a méretes lábbeliben. Enyhén csoszogva tudott csak közlekedni benne, éppen ezért lépett ki belőle és ment tovább mezítláb. A sötétben nehezen tájékozódott, az ajtón túl a folyosó csendjében elfogta a félelem. Kezeivel navigálva lépkedett, míg meg nem látta a résnyire nyitva hagyott ajtón át kiszűrődő fényt. Óvatosan közelebb lopózott, aztán a bátorsága elhagyta és tovább indult. A következő pillanatban száján önkéntelenül kiszaladt a talpába nyilalló fájdalom okozta hang, nekidőlt a falnak, s egy lábon ugrálva szorongatta a sérült végtagot.
- Elis? – hallotta meg Marcus hangját, majd lépteket, aztán a fénycsík kiszélesedett, ahogy a férfi kilépett a szobából.
- Beleléptem valamibe – magyarázta a lány könnybe lábadt szemekkel.
- Had nézzem – Félreállt az útból, ezzel jelezve Elisnek, hogy menjen be és üljön az ágyra. A lány habozott, mielőtt kissé bicegve belépett a hálószobába.
Nem volt nagyobb, mint a vendégszoba, amiben ő ideiglenesen lakott, de lényegesen otthonosabb és modernebb volt annál. Az ajtó mögött egy íróasztal volt, rajta egy lecsukott fedelű laptoppal, néhány papírral. Az ágy állt a középpontban, néhány lépéssel gond nélkül elérte. Leült a szélére. Körbenézett, többször is megtette, csak hogy ne kelljen Marcusra néznie, így is szörnyen zavarban volt a történtek miatt.
- Nem akartalak felébreszteni – Bűnbánó arcát látva, a férfi halkan felnevetett, aztán letérdelt a lány elé és a talpát nézte az ágy melletti lámpa fényében. Megtapogatta, megmasszírozta, mielőtt leengedte, s felállt.
- Bármi is volt, nem maradt benne, nem sértette fel a bőrt. Azt hiszem, túl fogod élni. – Állította fel a diagnózist és leült Elisabeth mellé. A lány ösztönösen arrébb húzódott, lenézett kesztyű fedte ujjaira és hálát adott az égnek, amiért azokat nem hagyta a szobájában.
- Köszi – nyögte ki válaszul, s újból körbe hordozta tekintetét. Eddig valahogy elkerülte a figyelmét egy könyv, ami egészen az asztal szélére lett ledobva, valószínűleg nem is olyan régen. - Mit olvasol?
- Egy érdekes könyvet. Az egyik diákom ajánlotta. - Válaszolta, s hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, kivel is ül azon az ágyon, hogy tulajdonképpen már azzal is szabályokat szegetett, hogy befogadta. Mindezek mellé azt sem tagadhatta, érdekli Elisabeth, mint nő, mint személy.
Azon az estén, amikor véletlenül egymásba botlottak, történt közöttük valami, amit képtelen szavakba önteni, bár ha meg tudná tenni, akkor sem merné a lány szemébe mondani. Tele volt bizonytalansággal, kérdésekkel, miértekkel, amikkel megmagyarázhatta a fejben lejátszódó lehetőségek helytelenségét. Erős késztetések gyötörték, olyan dolgok, amiktől fantáziáján túl, teste is reakcióba lépett. Leplezve mindezt, felállt és elvette a puha kötésű könyvet, majd a lány felé nyújtotta.
- Angelology - hámozta ki a szavakat Elis. Még nem hallott róla, de a borító és a cím alapján érdekesnek tűnt számára. A hátoldalon lévő fülszövegre pillantott, átfutotta, s igyekezett nem belemerülni, ahogy szokása volt. - Jól hangzik. - Adta vissza kis idő elteltével, közben tekintete akaratlan vándorútra indult Marcus mellkasától az arca felé.
- Még csak az elején tartok - Érezte magán Elisabeth tekintetét, ettől rátört egyfajta zavartság, a szája kiszáradt, a pulzusa megemelkedett. Önkéntelenül megnyalta ajkait, majd a lány szemébe nézett, állva annak kérdő, már-már hívogatónak tűnő tekintetét.
Elis kérdéseket látott. Marcus válaszokat keresett a szemében, amikre fogalma sem volt honnan, de tudta a választ. Pontosan érezte, mit akar tőle megtudni a férfi, hiszen mindketten ugyanarra gondoltak, a vágyaik azonosak voltak, csupán a bátorságuk maradt el mögötte, nem engedve szabadjára mindazt, ami tombolva ki akart törni belőlük.
Marcus tette meg az első lépést. Elisabeth elfelejtette, hogy képes mozogni, hagyta a férfi kezét felemelkedni, megérinteni ujjaival az arcát, finoman végigsimítani az arccsontján, majd szájánál megállapodni. Ösztönösen ráharapott alsó ajkára, tekintetét a férfiébe fúrva közvetített felé át sem gondolt szavakat, kéréseket. Marcus lassan előre hajolt, csökkentve a kettejük közti távolságot, s a lány ajkai résnyire szétnyíltak, szemei lecsukódtak, várt mindarra, amit eddig nem engedett meg neki józan esze. A kis hang éles vinnyogással tiltakozott, de a szíve sokkal erősebb volt nála. A férfi ajkai rátaláltak az övére, finoman masszírozni kezdték, egészen gyengéden, amitől Elis megremegett. Keze végigcsúszott a férfi karján, a tarkójánál állt meg, mire az ösztönösen közelebb húzta magához, és a lány hagyta. Annyira vágyott már erre, képtelen volt megállj parancsolna, ha egyáltalán eszébe jutott volna ilyet tenni. Marcus kezei lecsúsztak a derekára, végigsimítottak a gerincén, majd finoman hátra döntötte és fölé hajolt. Egyetlen pillanatra szakadt csak el tőle, míg újabb lélegzetet vett, s folytatta a csókot, véget nem érően vesztek el egymásban. Nyelvével megérintette a lány ajkait, aki kérés nélkül nyitotta szét őket, hogy még jobban érezhesse a férfit.
Mindketten tudták, mit akarnak, és készek voltak eldobni gátló elveiket, elnémítani a kis hangot, ami megállásra késztethette őket, egyszerűen mindent ki akartak kapcsolni, csak az ösztöneikre hagyatkozva teljesíteni mindazt, amit testük követel. Átadták magukat az érzelemhullámnak, megállíthatatlanul, szenvedélyesen.
     Lábfeje kezdett átfagyni, a takaró lecsúszott róla és a szoba hűvös levegőjétől fázni kezdett. Behúzta a takaró alá, eligazította magán, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Ahogy feljebb próbálta húzni, valamiben elakadt, s kellett neki néhány másodperc és pár sikertelen próbálkozás, hogy felfogja, mi is lehet az akadály valójában. Szemei villámsebességgel pattantak ki, csak a gyors reflexeinek köszönte, hogy ráparancsolhatott testére és nem ugrott fel azonnal. Szabad kezével lassan a derekán lévő kar felé nyúlt, égre emelte tekintetét, mikor megbizonyosodott róla, tényleg az.
- Kérlek Istenem, add, hogy ne legyen igaz! - suttogta, miközben a lehető legkevesebb mozgással igyekezett a hátára fordulni. Mögötte megmozdult a kar tulajdonosa, a férfi morgott valamit, aztán közelebb húzódott Elishez, állát a lány vállához érintette. Elisabeth felnyögött, a következő mozdulatával arrébb csusszant az ágyon, egészen ki a legszélére.
Kezeit felemelve nyugtázta, kesztyűi a helyükön vannak, Marcus is lélegzik, a probléma egészen más irányból merült fel, ami nem feltétlenül rossz, inkább csak katasztrofális méretekben kell gondolkodni.
- Marcus - tett egy reménytelennek látszó kísérletet a férfi felébresztésére, az azonban azon kívül, hogy egy újabb morgó hanggal nyugtázta Elis arrébb húzódását, nem mozdult.
Mivel úgy tűnt, őt nem rázta meg különösebben a dolog, Elisabeth kimászott az ágyból, megkereste földre dobott ruháit és kiosont. A sajátjának kijelölt szobájáig meg sem állt, becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot, majd nekidőlt a hideg lakkozott fának.
- Basszus! Basszus! Basszus! - ismételgette a szavakat, fejében lázasan kutatott egy ésszerű magyarázat után, ami nem a legvalószínűbb a látottak alapján.
Emlékszik. Pontosan tudja, mi történt, vagy legalábbis számtalan emléke van az elmúlt éjszakáról, olyanok, amiktől egész teste bizseregni kezdett. Csupán egyetlen ponton tudott mégis kiakadni, az egész ügy helytelensége, veszélyessége és persze a David előtt való titkolózás is ide sorolható. Nem tud David szemébe nézni, főként nem tudja elmondani, mi történt. Ezt még magának sem meri bevallani, nemhogy neki elmesélni. Lenézett mezítelen testére, csupasz bőrére és elöntötte a szégyen. Nem érzett megbánást, nem volt konkrét bűntudta, mert tisztában volt vele, mit tesznek és akarta, hogy megtörténjen, csak maga a dolog, mint etikai kérdés… Na, itt akadt a bökkenő. Ha az iskolában azt megtudják, ki fogják rúgni. Elisabeth diáknak számít, legyen idősebb a társainál, akkor is egy közülük, míg Marcus a tanára, ezt pedig a legnagyobb jóindulattal is elleneznék, amibe ők belegabalyodtak.
Felvette a fehérneműit, aztán az előző napi ruháit, de nem mert kimenni. Leült az ágyra, majd eldőlt, a plafont kezdte szuggerálni. Hogy fog ezután Marcusra nézni? Bizonytalanul pislogott a sötétség felé, amibe a sötétítőfüggönyön át beszűrődő fény halvány csíkokat húzott. Még ez a természeti játék sem tudta lenyugtatni felborzolt idegeit. A szája kiszáradt, a teste visszakívánkozott a férfi mellé, az ölelésébe, a finom meleg leheletéhez, ami a nyakát cirógatta. Felnyögve az újjáéledő vágytól, bebújt a takaró alá, fejére húzta, s összeszorított szemekkel igyekezett egészen másra koncentrálni. Talán még túl jól is sikerült neki.