HÚSZ

    Egyetlen porcikája sem kívánta a létezést, a mély depresszió húzta lefelé. A problémák egyértelműen hozzá vezethetőek vissza, pontosan tudta, hogy minden baj forrása önmaga. Még a látvány sem enyhítette belső szenvedését, pedig Midleburgh gyönyörűségei társultak a szeme elé. Edinburgh részeként, amolyan óvárosként őrzi a múlt emlékeit.
- Megmutatom nagy vonalakban, mit merre találsz, aztán hagylak pihenni. Gondolom, ledőlnél egy kicsit.
- Képtelen lennék most aludni pillantott fel rá, majd lesütötte szomorú szemeit.
- Azért nem árt, ha pihensz kicsit, de te tudod – szeretett volna segíteni Elisabethnek, bármit megtenne azért. hogy enyhítse bánatát. Kinyitotta előtte az öreg ház ajtaját, beengedte, s ekkor eszmélt csak rá, miért fogadta meg reggel, hogy ide be embert nem enged. Hatalmas kupit halmozott fel napokban. – Ne haragudj a rendetlenségért, általában figyelek a rendre.
- Férfitől aligha várhatnék mást - mosolyodott el. Arcán tagadhatatlanul látszott lenyűgözöttsége, amit a méretes ház belső helyiségei váltottak ki. Leszámítva a rumlit, gyönyörű, régies, ámde modern elrendezése, bútorai kétségtelenül bármelyik elnök otthonában megállta volna a helyét, legalábbis Elis szerint.
- Gyere, itt van a viszonylag lakható állapotú vendégszobám. Adj két percet és rendbe szedem! – zavarban volt, amiért ennyire elhanyagoltan kell bemutatnia házát, főleg Elisabethnek, akinek puszta jelenlététől jó értelemben persze, kiverte a víz.
- Segítek – ajánlotta fel a nő, miközben felfelé sétáltak a lépcsőn. Marcus nem túlzott olyan sokat, a szoba állott levegője mellbe vágta őket. A férfi azonnal ablakot nyitott, de a takarítás hiánya így is érezhető volt, ha másképp nem, a porlepte bútorokon mindenképp.
- Talán jobb, ha előbb a konyhát mutatom meg…
- Adj egy porszívót és tíz percet! – szakított félbe nevetve. Nem bírta tovább nézni Marcus szégyentől vöröslő arcát, inkább kezébe vette az irányítást, s tette, amit női mivolta diktált, rendet rakott maga körül. - Látod, kész van!
- Hű, nem vagy semmi! Rossz, hogy neked kellett elvégezni a lustaságom munkáját, de ezerszer jobbat alkottál, mint én több óra alatt tehettem volna.
- Semmiség. Ez a legkevesebb, ha már befogadtál. – arca ismét elkomorult. Marcus közelebb lépett, nyugtatóan a nő vállára tette kezét, ám ekkor Elisből kitört az elfojtott zokogás. Magához vonta, átölelve simogatta a hátát, míg a könnyzápor csillapodni kezdett. – Köszönöm. – pillantott fel rá csillogó szemekkel.
Tekintetük találkozott, a varázslat újjá éledt, s teljesen rabul ejtették egymást. Marcus közelsége ismeretlen, rémisztőm, mégis megnyugtató, vágyakozással teli érzelmeket szabadított fel benne, akárcsak Elis őbenne. Minden annyira idilli volt. A tökéletes pillanat körülzárta őket. Arcuk lassacskán elérte a másikét, ajkaik apró résnyire nyíltak, szívük hevesen dobogva készült fel a csókra.
- „Ne!” – kiáltotta Elisabeth fejében egy hang. Hátrébb ugrott, szétszakítva ezzel a köteléket. – „Megölhettem volna, majdnem megtettem!”
- Sa… sajnálom – dadogta Marcus. – Me… megyek, hozok neked takarót és... és párnát. – Akkora lendülettel fordult meg, ami az ódon komódon álló elszáradt növénynek épp elég lendületet adott a leeséshez. A cserép hangosan tört számtalan darabra a földön. – Azonnal feltakarítom! – sietett ki a szobából. Elis egyedül maradt saját gondolataival, melyek egyesülve az előbbi „majdnem” katasztrófával, borzasztó elegyet alkottak. Előkapva mobiltelefonját azonnal kikereste David számát, és könnyeitől elcsukló hangon szólalt meg a sípszó után.
- Kérlek, vigyél el innen! Én egy gyilkos vagyok, kis híján megöltem, segítened kell! – tekintetét végig a padlón heverő, egykor csodálatosan szép virágra szegezte. Alig hitt a szemének. Kókadt leveli mintha megmozdultak volna, egyenesen felé nyújtóztak, kérlelőn. Váratlan ötlettől vezérelve lépett oda hozzá, leguggolt elé, kesztyű fedte tenyerébe fogta, s valamikor zöldellő leveleinek egyike alig láthatóan meglibbent. – Mit akarsz tőlem? – suttogta. Összekapargatta a kétmaroknyi földet, majd ismét a virágra nézett és szájához tartva apró csókot lehelt elszáradt levelére, majd az összeszedett fölbe tette. Hátrébb hőkölt a döbbenettől, ami a látványtól fogadta. A növény életre kelt! Gyönge hajtásai megerősödtek, kizöldült akár azon a napon, mielőtt feladta életét.
- Hoztam másik... – lépett be a szobába Marcus. Elis érdeklődő pillantása mit sem ért, a földjében pihenő virághoz képest. – Te jó ég!
- Bocsánat! Én nem akartam...
- Még a nagymamám ültette harminc évvel ezelőtt. Körülbelül tíz éve elszáradt, de nem volt szívem kidobni. Mitől... vagy hogyan...
- Lehet az esés felébresztette – találgatott. Buta magyarázat, de aligha tudna jobbat kitalálni hirtelen.
- Lehet – bólintott bambán. Fejét megrázva tért vissza az eredeti tervhez, belapátolta a födet a műanyag cserépbe, bele helyezte az immár élő virágot, és visszatette a komódra, pontosan a fal mellé illesztve.
A tíz lépés távolság egészen estig tökéletes tervnek számított, mindketten megnyugodhattak a másikat illetően, a korábbiak után igyekeztek a lehető legkevesebbet egy légtérben tartózkodni. Külön ágyakban hajtották álomra fejüket, vagyis szerették volna, ám a képzelt világ, s az alvás elkerülte őket. Elisabeth képtelen volt másra gondolni, mint a csodára, amit aznap átélt. Továbbra is szörnyetegnek érezte magát, de valami más kavargott még a levegőben, a remény.

<<< vissza