TIZENNÉGY

    Másnap reggel Elis kialvatlanul és ettől teljesen kimerülten kelt fel. Még mindig ugyanazon az állásponton volt: otthagyja az iskolát. Valami megmozdult benne, és azt súgta neki, hogy ez egyáltalán nem helyes. Egy olyan férfi miatt eldobni magától a lehetőséget, akit szinte nem is ismer. Látta, tudja a nevét, de azt, ki ő vagy épp milyen arról fogalma sincs. Ezzel győzködte magát, s az eredmény eldőlni látszott. Rövid tussolás után magára kapta farmer nadrágját és fehér felsőjét, a táskájába pedig a szombaton vásárolt füzetek közül pakolt be párat. Bizonytalanul és félve indult neki az előtte álló keddnek, mégis ott volt az a kis bátorság amit az észérvek hoztak magukkal. Dave látta mit tevékenykedik, nem szólt semmit csak az ajtóban várta míg elkészül. Ez a némaság uralkodott köztük a kocsiban is, és ugyanez folytatódott később az épületbeli találkozásaikkor a nap folyamán. Osztálytársai kedvesek voltak hozzá, sosem hagyták egyedül és mindig szóval tartották amiért nem győzött eléggé hálás lenni, mert sikerült legalább egy kicsit elterelni gondolatait. Kisebb örömmel töltötte el mikor az órarendjében a következő testnevelés órát pénteken pillantotta meg, addig még bármi történhet.
- Srácok, nincs ma Mrs. Porter. -jelent meg ismét Patrick. - Azt mondták, hogy vagy Traylor vagy valami Mrs. Emerson jön be helyette. - Elis kétségbeesetten hajtogatta magában, hogy nincs semmi baj biztos a másik fog jönni. A kívánsága azonban most süket fülekre talált, Marcus jelent meg ugyanis kulccsal a kezében és beengedte a diákokat a tanterembe. Mindenki a hátsó padokat vette célba, így ez a terve is kútba esett. A harmadik padsorban telepedett le.
    A percek vánszorogtak, Elis pedig minden pillanatban arra gondolt, hogy mi lenne ha kiszaladna és később rosszullétre fogná, de csak bent maradt. Mint kiderült, Marcus nem csak a sportokhoz, de ha a biológiához is ért, tehát az óra anyaga sem maradhatott ki. Egész végig ő beszélt szinte, a hangja ezernyi csengőszóként hatott Lisa fülének, s bár jóformán lehajtott fejjel ült, néha felpillantott és ha tekintetük találkozott elvörösödve fürkészte ismét az asztal hófehér lapját. Úgy érezte magát akár egy tíz éves kis csitri és ettől csak még pocsékabbnak látott mindent. Utálta az érzelmeket amiket a férfi keltett benne, de azt még ennél is jobban, hogy Marcuson is látszott számára sem közömbös. Majd szétment a feje a rengeteg gondolattól, túl sok mindenen járt az esze és ez már-már ép elméjének határát súrolta. Olyan dolgok jutottak eszébe amiket még magában tartva is szégyellt. Legszívesebben hozzá bújna, mélyen beszívná mámorító illatát és ajkaival végigsimítaná bőrét, s végül megízlelné bódító csókját. Mindennél jobban vágyott az érintésére és a zöld szempárban való elmerülésre, a hangjára ami lágy zeneként ringatta szívét mellkasában. Megőrült a tudattól, hogy mindez csak álom marad, mert az a férfi aki ezeket a vágyakat kelti benne távolabb van tőle, mint amennyire ezen a bolygón lehetséges lenne. Ezért hát kényszerítette magát a valóságra, a szörnyű, igazságtalan életre.

- Miss McField, hol jár? -kopogtatta meg előtte a padot Miss. Toft, aki a következő órát tartotta.
- Elnézést. - nézett fel a tanárra bocsánatkérően.
- Figyeljen! -utasította és ezzel hátat fordítva visszament a táblához. Elis szerette volna teljesíteni a parancsot, de a fejében lévő zűrzavar azt eléggé gátolta.
- Valami baj van Lisa?- lépett hozzá az óra végén Kristen.
- Semmi. -erőltetett mosolyt az arcára.- "Ó ha tudnád milyen hosszú a lista!" -tette hozzá gondolatban.
- Biztos? -kérdezte gyanakvóan.
- Persze. Jól vagyok. -győzködte egyúttal magát is. - Inkább mesélj a suliról meg rólatok. Mindenre kíváncsi vagyok.
- Huh, hát ez hosszú lesz. -nevette el magát és együtt indultak el a következő órára.

A nem kívánt péntek hamarabb elérkezett, mint szerette volna. Torna felszerelését táskájába tuszkolta és kisebb erőfeszítések árán becipzárazta. Az utolsó órájuk testnevelés volt, és semmilyen érv nem hatott Davidre az ellógással kapcsolatban.
- Nem lesz semmi bajod egy kis mozgástól. Egyébként meg, már az első héten hiányozni? -megrázta a fejét.- Indulás! -tessékelte ki az ajtón. Elis morgott valamit és egész úton duzzogva hallgatásba burkolózott. Az iskolához érve köszönés nélkül hagyta ott a parkolóban és egyenesen az épülethez ment. A nap eseménytelenül, mondhatni unalmasan telt, egészen a negyedik óráig.
- Ma csináljuk a felméréseket.- beszélgetés hallatszott ki az öltözőből.
- Jaj ne már. -nyafogta Victoria. - Még mindig nem megy a kötélmászás. Az is lesz?
- Azt hiszem mondta, de nem biztos.
- Vajon megint megcsinálja azt amit tavaly?
- Remélem nem. Az nagyon gáz volt. - Elis ajkába harapott és benyitott. Mindenki mosolyogva nézett rá, s ő is viszonozni próbálta, miközben azon elmélkedett vajon mi történhetett az elmúlt évben, rákérdezni azonban nem mert.
" Sohasem tudtam kötelet mászni, most nagyon le fogok égni." -gondolta és ajkába harapott.- "Miért pont most?!"
A tornaterem mindkét hosszabbik oldalán kötelek lógtak alá, talán tizenöt vagy húsz darab lehetett. A mennyezethez rögzítették őket ami magas volt és félelmetes. Elisabeth bizonytalanul méregette a távolságot.
- Ugye nem kell teljesen felmászni? -kérdezte a mellette álldogáló Annetől.
- A háromnegyedéig ha eljutsz az már jó.
- És... mi volt tavaly? -bökte ki végül.
- Jó reggelt mindenkinek! -köszönt Marcus miután belépett a terembe és behúzta maga mögött a nehéz ajtót. Elis válasz nélkül maradva követte társait a sorfalhoz. Ugyanaz a módszer zajlott ami az előző órán, felírta pár ember nevét akik nem öltöztek át.- Ma, amint láthatjátok is, a kötélmászásé lesz a főszerep. Ha jól számoltam akkor párosával kaptok egyet-egyet. Ahogy sorban álltak úgy osztotta kettes csapatokra a diákokat. Elisabeth Kristen párja lett ami egy kicsit megnyugtatta. Őt valamivel jobban ismeri már, mint a többieket.- Azt szerintem már mondanom sem kell, hogy akinek nehézségei támadnának az nyugodtan gyakorolhat hiszen hosszú még a délután.
- A francba! -mondta Victoria aki a másik kötélnél állt Anette társaságában.
- Egyetértek. -helyeselt sóhajtva és felnézett az innen még magasabbnak tűnő plafonra.
Volt aki fél kézzel képes lett volna felkapaszkodni, másnak a lábát sem kellett bevetni, de akadtak nehezebb esetek is akik küzdve a hazajutásért végül mégis elérték a kötélen lévő piros csíkot. Aki befejezte a gyakorlatot az szabadon távozhatott, így eshetett meg hát, hogy alig egy órával később már csak hárman maradtak a tornateremben.
"Gyerünk Elisabeth, meg tudod csinálni!" -győzködte magát és elrugaszkodott a földtől. Egy testhossznyit sikerült feljutnia amikor karjai sajogni kezdtek és inkább leugrott. Ez már rekordnak számított, az eddig teljesítményéhez képest.
- Igen! -kiáltotta Victoria a magasból. Boldogságtól sugárzó arccal mászott vissza és kissé kapkodva a levegőt, de vidáman rohant az öltöző felé.
" Ezt nem hiszem el! Miért én? Miért pont ez?!" -mérgesen megragadta a kötelet és mintha meg akarná fojtani összeszorította markában. Ismét mászni kezdett, minden erejét beleadta és szeme előtt csak a piros csík lebegett amit el fog érni, mert muszáj! A jobb alkarja bizseregni kezdett és a következő pillanatban teljesen elzsibbadt. Egy kézzel nem tudta magát megtartani, a lába pedig csak lógott a levegőben.
- Ne engedd el! -kiáltotta Marcus aki közben ijedten szaladt oda. -Szép lassan mássz vissza.
- Könnyű azt mondani! -nyőgte és magában könyörgött a vérkeringésének helyreállásáért. Aztán csak azt látta, hogy ujjai elengedik a kötelet és már csak a bal keze szorítja a kötelet. Az sem bírta sokáig, így más lehetőség híján elengedte és kb kétméternyi távolságból a szőnyegre zuhant ami bár elég vastag volt, mégsem fogta fel eléggé az ütközést.
- Hallasz? Válaszolj! -Marcus mellé térdelt és aggódva, a rémülettől kicsit remegő hangon emelte meg a fejét.
- Au. -Elis a tarkóját tapogatta mi a legnagyobb ütést szenvedte el.
- Nyugalom, máris hívok segítséget! -előhúzta zsebéből mobilját, de mielőtt tárcsázhatott volna a nő rátette a kezét jelezvén, hogy szükségtelen.
- Élek, semmi gond. -összeszorította a szemét aztán lassan kinyitotta. Enyhén forgott vele a helyiség, de más panaszt nem igazán érzett, kivéve persze a fejfájását ami extra méreteket öltött.
- Biztos?  Fel tudsz ülni?
- Ha nagyon muszáj. -nyögve, szaggatottan és külső segítséggel, de összejött a mozdulatsor, s a látása is tisztulni látszott.
- Minden rendben? -attól függetlenül, hogy már felül, a férfi még mindig a karját fogta, másik kezével pedig a hátát támasztotta. Elisen a libabőr futott végig az érintésétől, erre vágyott, s most itt végre valóra vált az álma. Automatikusan felé fordította a fejét és a két szempár rögtön találkozott. Leírhatatlan ami akkor kettejükben lejátszódott. A tornaterem teljesen eltűnt körülük, s ők repültek egy távoli helyre ahol nincsen az őket elválasztó iskola, ahol szabályok sem léteznek, csak ők ketten. Aztán hirtelen egy kép villant Elis elméjében. Egy feketébe burkolózó alak, gonosz vigyorától kilátszottak hófehér fogai, s elégedett arca csak még ördögiebbé tette. A varázs kettétört, a valóság újra közéjük férkőzött és mikor feleszméltek arcuk szinte összeért. Mindketten szétrebbentek akár egy galambpár.
- Én...öhm.. - kezdte Marcus, de igazán azt sem tudta mit kéne mondania. Elis eközben a kötél segítségével talpra állt és bicegve, zúgó, majd széthasadó fejjel álldogált és a férfit nézte.
- Elmehetek?
- Igen, persze. -legyintett zavartan és a padhoz ment ahol a naplót és más felszerelését hagyta.- Nem lesz semmi gond?
- Nem. -felelte és sántikálva elhagyta a termet. A probléma azóta a fejük felett lebegett mióta akkor este egymásba botlottak, bár akkor még nem is sejtették mi lesz a véletlen találkozás következménye....
 

<<< vissza