KETTŐ

Hatalmas tömeg nyüzsgött a News Dale és a Fleet Street sarkán álldogáló gyorsbüfében. Kiabálás, nevetés, gyereksírás és a zenegép bömbölő hangja keveredett össze óriási zűrzavarrá.
-Mi van itt?-próbálta túlkiabálni Elis a hangzavart amikor sikerült átverekednie magát a pulthoz. Doris egy cetlit tolt barátnője elé:

Az új reklám csalogatta őket ide, vagy Mr.Arms vonzereje hatott rájuk?

Elnevették magukat aztán az öröm lefagyott arcukról mikor egyre több kéz emelkedett a magasba. Elisabeth hátrarohant, hogy ledobja a cuccait és fél perc múlva már tejes erővel a vendégekre koncentrált.
Délután négyig megállás nélkül rohangáltak a pult és az asztalok között, az emberek száma nem hogy fogyni, még nőni is kezdett. Lassan mozdulni sem lehetett a helyiségben. Az idő hiába repült még mindig messze járt a záróra és ez meglátszott a hasukat fogó éhes vendégeken is.
-Már soha nem lesz vége?-rogyott le egy másodpercre Jane és nagyokat kortyolt az ásványvizéből.
-Elnézést.-állt meg egy magas férfi mellette.-Már legalább tíz perce várok a hamburgeremre. Ma még megkapom vagy várjam meg amíg befejezi a pihenőjét?
Jane feje vörösödni kezdett, akár egy időzített bomba ami mindjárt robban. Elis észrevette ezt és megelőzve a bajt a lány elé lépett.
-Máris kiviszem. Kérem fáradjon vissza a helyére és elnézést a várakozásért.-a szokásos mosolyt festette az arcára, amit a munkája elvárt tőle.
A férfi morgott még valamit mielőtt megfordult és visszaballagott volna az asztalához.
-Huh,...-fújta ki a levegőt Jane.-...köszönöm. Életmentő vagy.
-Ha a teljes mondanivalód rázúdítod, az felért volna egy tornádóval. Arra pedig most végképp nincs szükségünk.
-Igazad van.-felállt és megölelte barátnőjét aztán elindult az integető kezek sokasága felé. Elis sem tétlenkedett, elrohant azért a nyamvadt hamburgerért ami majdnem kirobbantotta a harmadik világháborút.
Nap végére úgy érezték, egy több hetes Vizi hulla elbújhatna mögöttük. Miután az ajtó bezárult, a táblát pedig megfordították rajta, egyszerre zuhantak le a legközelebbi székre. Szólni sem tudtak csak igyekezték helyreállítani a lélegzetvételüket, ami a mai nap során többször is kimaradt időhiányuk miatt.
-Kérlek mondjátok, hogy holnap zárva leszünk.-könyörgött Doris és rádőlt az asztalra.
-Vagy megemelik a fizetésünk minimum a háromszorosára.-csatlakozott az előtte szólóhoz Jane.
-Sajnos egyik ötlet elképzelhetetlenebb, mint a másik.-jelent meg a konyha irányából David, aki próbaidős szakácsként tevékenykedett a büfében az elmúlt másfél hónapban.- Inkább örüljetek, hogy mára vége. Én részemről elhúztam.-forgatta meg kezében slusszkulcsát.- Elvihetlek titeket?
-Nekem maradnom kell amíg Joseph visszaér. Ma mi végezzük a piszkos munkát.-sóhajtott Doris.-Ben már biztosan alszik.
-Nyugi, holnap vele lehetsz egész nap.-szorította meg finoman a vállát Elis.-Én veled tartok Dave.
-Mehetünk.-pattant fel Jane is és Elisabeth után sietett a holmijáért.
Tíz perc múlva már négy sarokkal arrébb jártak, majd maguk mögött hagyták Nort Hallowed külterületeit és a város belseje felé hajtottak. A rádióban egy régi ’80-as évek béli szám szólt, ami pont illett a mostani hangulatukhoz. A lányok dúdolták, David pedig a kormányon dobolta a ritmust.
-Nos hölgyeim, kihez lesz az első fuvar?-szólalt meg a férfi mikor véget ért a dal.
-Lehetne hozzám?-emelte fel a kezét Jane.-Alex babysittere vár, már így is késésben vagyok.
-Akkor csapjuk a lovak közé!-lépett a gázpedálra és már száguldottak is a Meryl Street felé.
-Kössz srácok. Jó éjszakát!-ugrott ki a kocsiból. Barátai csak integettek és már ott sem voltak.
-Mi a baj Elis? Olyan szótlan vagy.-pillantott aggódva a lányra.
-Semmi.-felelt tömören.
-Azt látom. De ha nem akarod elmondani hát nem.
-Tényleg nincs semmi, csak fáradt vagyok.
-Ühüm.-ujjaival dobolt a kormányon és egyenesen előre figyelt. Elisabeth ránézett és látta rajta, hogy megsértődött amiért nem árulja el mi van vele. De ha még magam sem tudja, hogy is mondhatna bármit is?
-Köszönöm, hogy elhoztál.-mondta mikor az autó leparkolt a tömbház előtt.-Jó éjt David.-kinyitotta az ajtót és kiszállt.... volna ha a férfi nem rántja vissza.
-Bármi van, tudod, hogy nekem elmondhatod.-nézett komolyan a lány szemébe.-De tényleg!
-Rendben, Te leszel az első akivel közlöm, ígérem.-kilépett a kocsiból a hűvös tavaszi éjszakába.
-Szép álmokat Elis.-búcsúzott és a motor felhördült. Elisabeth nézet a távozó autót és hirtelen olyan rossz érzés kerítette hatalmába amitől a szédülés fogta el. Megkapaszkodott a lámpaoszlopba és mélyeket lélegzett.
-Jól van kedveském?-lépett oda hozzá egy idős asszony.
- Minden rendben Mrs. Moscowic.-erőltetett mosolyt az arcára.-ellépett a biztonságot jelentő tárgytól és óvatosan előre lépkedett. Feje még mindig kavargott, és bele- belehasított a fájdalom.
A lakást üresen találta. Mindenhol sötétség honolt, sehol egy lélek. Felkapcsolta a világítást és körbejárta a szobákat. Az üzenetrögzítő egy üzenet sem jelzett, sehol sem látott cetlit vagy valamit amiből megtudhatná merre jár éjnek évadján a nővére. Felkapta a telefont és tárcsázta Clarie mobilját. Csengett... csengett és még sokáig csengett, de senki sem válaszolt. Aggodalom férkőzött be az elméjébe. Rémesebbnél rémesebb rémképek kezdték gyötörni. A telefonkönyvet vette kezébe és kikereste az összes helyi kórház számát, sorban bejelölte őket, miközben a másik kezében lévő készüléken már pötyögte is be az elsőt. Több sikertelen keresés után kezdett élni benne a remény, talán testvére csak sétálni indult és hamarosan hazaér. Azért az utolsót is tárcsázta, hiszen az ördög sosem alszik.
-Hallo, Mennyei Kórház, miben segíthetek?-szólt bele egy álmos női hang.
-Hallo, Jó estét. Elnézést a zavarásért. Elisabeth Mc’Field vagyok, és a nővérem után érdeklődnék.
-Szabadna a nevét?
-Clarie Mc’Field Russo.-szíve a torkában dobogott, egész testében remegett az idegességtől.
-Igen megtaláltam.- majdnem felsikoltotta a rémülettől.
-Mi történt? Hogy van?-kérdezte miközben fél kézzel cipőjét rángatta magára.
-Csak nem rég szállították be. Autóbalesetet szenvedett, többet sajnos nem tudok.
-Máris indulok. Köszönöm.-lecsapta a telefont és ismét az ájulás kerülgette. A nővére veszélyben van, ahogy az unokaöccse is. Úgy érezte! Annyira biztos volt benne, és mégis elnyomta ezt a fojtogató érzést! Hogy lehetett ennyire ostoba?
Magát vádolta miközben azt sem tudta merre menjen. Eddig még nem is hallott arról a kórházról, azt sem tudja hol lehet. Ebben a pillanatban eszébe jutott valaki akire számíthat, valaki aki talán segíteni tud neki most amikor még gondolkodni sem képes az aggodalomtól.
„Szia. Itt David Parker. A sípszó után kérlek hagyj üzenetet, kösz!”
-A franca!-csúszott ki a száján.-David! David kérlek vedd fel! Szükségem van rád!-nem bírta továb, kitört belőle a sírás akár a vulkán. Beszél sem bírt csak zokogott.
-Elis?-szólalt meg hirtelen egy élő hang a vonal túlsó végén.- Mi történt? Miért sírsz?
-A nővérem...-kezdte, de nem tudta befejezni, a könnyei nem hagyták.
-Baj van?-hangja aggodalommal csengett.-Várj meg, ne mozdulj! Azonnal ott vagyok!-egy halk pittyenés hallatszott, megszakadt a vonal.
Elisabeth a pultra dőlt és csak zokogott. Hogy történhetett mindez? Miért nem hallgatott egyszer a megérzésére? Úgy érezte mindez miatta történt!

<<< vissza