|
Caplarie vámpírja, 4. fejezet
NÉGY
A napok teltek, a hetek múltak, kezdtem egyre otthonosabban érezni magam a kastélyban. Legbelül azonban továbbra is nyugtalanított elfelejtésem kérdése. A múzeumi területre egyszer sem sikerült azóta lejutnom, az az átkozott riasztó folyton megszólalt. Az ablakból néha figyeltem a turisták miként érkeznek vagy távoznak, de eszembe sem jutott, hogy kiabálhatnék. Már nem volt akkor kedvem visszatérni az unalmas, kiközösítő világba, csak a nagynéném hiánya fájt. Alex próbálta elterelni gondolataimat, mesélt az elmúlt évszázadról, az éle3téről, és ha nagyon szépen megkértem a vámpírlétéről is. Furcsa, ha egy srác csupán két évvel idősebb volt nálam már zavart, most viszont egy nálam is kb. tízszer idősebb férfivel töltöm minden percemet. Nem tudom, mit érzek iránta. Az biztos, hogy a kezdeti félelmem és a gyűlölet maradéktalanul elszállt, de minden más olyan zavaros. Mikor a közelemben van, a szívem dobogása többszörösére gyorsul, elég egy apró érintés és végigfut rajtam a libabőr, a hangjától önkéntelen remegés szalad keresztül a testemen. A tekintete megbabonáz, gondolatok ezrei szabadulnak fel bennem, vágyaim felerősödnek és borzasztó nagy önuralomra van szükségem, hogy ne tegyek nekik eleget. Régen, ha csak tehettem, ledőltem a kanapéra, az ágyra, s lehunyt szemmel álmodoztam, most még az alvás gondolatától is viszolygok, utálom ezt a kötelességem. Alex számára két óra pihenés elég több napig is, ezzel szemben én állandóan elfáradok, és muszáj aludnom.
- Valami baj van Samantha? - nézett rám aggódó tekintettel. Kicsit megráztam a fejem.
- Semmi. - mosolyodtam el nyomatékot adva szavamnak.
- Biztos?
- Száz százalék. - Magam elé húztam a könyvet, és az egyik ábrát vizsgáltam. Egész érdekes a csillagászat, ha olyan valaki tanítja, aki már több mint száz éve követi nyomon e tudományág változásait. Felpillantottam, eme észrevételem vele is megosszam, de a következő pillanatban hátrahőköltem az ijedtségtől. Az arcizmai megfeszülve, a szája összezárva, szeme ijesztően feketén néztek az ablak irányába. Megmoccanni sem mertem, a hangom is elbújt. Még sohasem láttam ilyennek. Itt mutatkozott ki igazán természetfeletti lénye.
- A… Alex? - suttogtam. Reakció nem érkezett. - Alex. - próbáltam valamivel hangosabban. Mivel most sem reagált, óvatosan felemeltem a kezem, és ujjaimmal épp csak hozzáért a karjához. Felsikoltottam és hátra ugrottam, amikor hirtelen felém fordított a fejét, rám nézett mélyfekete szemeivel, s vicsorogva húzta fel ajkát hófehér, hegyes szemfogairól. A legrémisztőbb kép volt, amit valaha láttam. Fél perccel később elfordult tőlem, felállt az ágyról és kiviharzott a szobából.
Nagy szemekkel, sok apró levegőt véve, görcsösen kapaszkodtam agy ágy fa támlájába. Miért viselkedett így? Mi történt vele? Vajon jól van? Ne menjek utána? Az iránta érzett erős érzelmeim legyőzték a félelmeimet, lassan az ajtó felé indultam, és óvatosan kinéztem rajta. Halk léptekkel, mezítláb lépdeltem a puha szőnyegen. A „zene szoba” üresen tátongott, a zongorát napok óta nem használta. Röpke pillantást vetettem a többi szobára. A folyosó végén lévő nagy családi portré mögött egy titkos ajtó, s néhány lépcsőfok vezetett a régi rózsakertbe. Ezt az ajtót legtöbbször csukva látom, még kinyitni se próbáltam, ám most tárva-nyitva állt, mögötte a sötét „lépcsőházzal”. Gondolkodás nélkül vetettem magam a falak közé, villámsebességgel rohantam az éjszaka karjaiba. Szétnéztem, de nem tudom miért, lámpa híján teljes sötétség uralkodott.
- Ó, kérlek, add, hogy jól legyen! - pillantottam fel az égre. A talpam alatt a kis, éles kövek ropogva súrlódtak egymáshoz, szúrták meg a lábam. - Hol vagy? - morogtam összeszorított fogakkal.
- Samantha! - hallottam meg a nevem, valahonnan a közelemből. - Mit keresel itt kint? - Két lépéssel arrébb meg is láttam a keresett személyt az egyik fa mellett.
- Csak… aggódtam miattad. - magyarázkodtam. - Mi történt? - Elindultam felé, de szinte azonnal megtorpantam. Nem volt egyedül.
- Milyen aranyos - mondta az idegen férfi. - Aggódott érted Gordon, hát nem kedves? - gúnyolódott. - Ne félj kicsi lány, épségben hagyom a barátod… egyelőre. - kuncogott, mintha valami piszok vicceset mondott volna, de mi nem találtuk ezt annyira mókásnak. - Na, mi van Gordon, már be sem hívsz?
Ez az alak fura, túl fura. Lehet, hogy ő is vámpír? Ez több mint valószínű. Mit akarhat itt? Miatta lehetett ennyire feszült Alex. Remélem, elküldi.
- De, persze. Fáradj csak beljebb. - Elindultak felém. Kényszerítettem magam a nyugalomra, miközben szívem dobogás helyett szinte már dörömbölt az idegességtől. Az idegen elhaladt mellettem, jéghideg karja súrolta az enyém. Szorosan Alex közelében maradtam, féltem, ha elszakadok tőle, valami nagyon rossz történik.
- És mond csak, milyen itt? Megesz az unalom, mi? - Dőlt hátra kényelmesen a fotelben. Úgy méregetett engem, mint óriás bagoly a pici egeret, és annak is éreztem magam. - Hallottam híredet, gondoltam megnézem ki fogott meg az öregfiú. - vigyorgott Alexre, aki némán, rezzenéstelenül, kifejezéstelen arccal tűrte a jövevény gúnyolódásait. Felpillantottam a falnak támaszkodó Alex arcára, szinte áradt szememből a kétségbeesés.
- Jaj, bocsásd meg udvariatlanságom, még be sem mutatkoztam.
- Nem vesztett vele sokat. - morogta összezárt álkapcsai közt. Éreztem mennyire bosszantja a jelenléte, de mégsem tett ellene semmit, pedig biztos vagyok benne, hogy erősebb nála, simán kidobhatná.
- Semmit sem változtál. - vigyorgott továbbra is kitartóan. Bosszantott a jókedve, kedvem lett volna arcon ütni, hátha attól észhez tér.
Az éjszaka hátralévő részében és az azt követő két napéban úgy ontotta magából a szavakat, s a sztorikat akár a bekapcsolva felejtett rádió, kivéve, hogy azt le lehet állítani, de Durant hiába figyeltem, nem láttam az „OFF” gombját. Ellenben megtudtam, hogy ő csupán hetven éve hagyta maga mögött emberi lényét, és még ifjú vámpír korából ismeri Alexet. A házigazdánkkal ellentétben, nem magányt, békét kereső fajta, imádja, ha fajtabeliek veszik körül. Duran amolyan futárfélének vallja magát, szép kis összegekért üzeneteket, „ajándékokat” visz egyik vámpírtól a másikig. Annyit hallgattam a mondókáit, hogy kezdtem egészen megkedvelni, de bosszantott is a szókimondósága. A kis pihenők, amelyeket nappali pihenése alkalmával adott, segítettek feltöltődni türelemmel, elviselhetőbbé vált az éjszaka. Nem kérdeztem rá ugyan, a remény azonban élt bennem, miszerint talán hamarosan odébbáll. Egy hét telt el hármasban, Alex minden pillanatban mellettem volt, bár nem árulta el az okát. Mikor végre kettesben maradtunk megpróbáltam faggatni, de ügyesen kitért a válaszok elől.
- Szerinted sokáig marad? - kérdeztem egyik alkalommal.
- Nem egy békésen üldögélő típus. A pénz iránti szenvedélye hajtja, hamarosan elmegy.
- Remélem. - Hajtottam fejem pihentetően a vállára.
- Aludj egy kicsit. - Finoman hátra döntött. Felém hajolt és homlokon csókolt. - Itt leszek, mire felébredsz.
- Hova mész?
- Van egy kis dolgom, de sietek vissza, megígérem. Szép álmokat! - mosolyodott el. Félig ébren dünnyögtem némi választ mielőtt elnyomott volna az álom.
Nem tudom mennyit alhattam, de biztos nem egy órát. Felültem, majd fel is álltam és kimentem a folyosóra. Az egész üresen ácsorgott, még a szobákban sem láttam senkit. Duran lakhelyévé váló helyiséget hagytam utoljára.
- Gyere csak! - invitált be miután kopogtam. - Még épp jókor. - mosolygott.
- Mész valahová? - kérdeztem, mikor az összecsomagolt hátizsákot megláttam. Végre!
- Bármennyire is szívesen maradnék, muszáj mennem. - felsóhajtott. - De örülök, hogy végre jobban is megismerhettelek. Tényleg különleges halandó vagy. Megszelídítettél egy oroszlánt. - kuncogott.
- Az idő tette, nem én. - Nekem is felfelé görbült a szám, főleg miután elképzeltem Alexet, a nagy és félelmetes oroszlánt.
- Sokan próbálták már, sőt, rengetegen. - Felkapta a hátizsákot. - Legalább több jutalmat kaptam érte. - Elém lépett. - Vigyázz magadra Sam. Nehéz lenne még egy olyan lányt találni, mint te. - Azt hittem vigyorogva fog távozni, mégis komolyabbnak látszott, mint rövid ismeretségünk óta valaha is láttam. - Hidd el, én már csak tudom. - kacsintott, aztán kikerült, és eltűnt. Megfordult a fejemben az „utána nézés” gondolata, de a testem nem engedelmeskedett. A szívem hevesen dörömbölt börtönében, a szám kiszáradt, s minduntalan remegés futott át rajtam. A nyárfalevél elbújhatna mögöttem, ahogy a villám is, hiszen Duran szavai előbb vágtak bele elmémbe, mint nagy vihar idején amaz a földbe.
- Samantha, jól vagy? - hallottam meg magam mögül Alex aggódó hangját. Hozzám lépett, átkarolt és leültetett a székre. - Mi történt? - leguggolt elém. - Duran hol van? Ugye nem bántott? - Hangja hirtelen fenyegetővé változott. - Megölöm, ha csak egy ujjal is hozzád ért!
- Miattad. - leheltem alig hallhatóan. Kérdő tekintete csak még jobban összezavart. - Mit keresek itt? - kérdeztem váratlanul erősebben, és bátrabban, mint hittem. - Hogyan kerültem ide?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
