|
Caplarie Vámpírja, 3. fejezet
HÁROM
- Fuss! - kiáltotta. Korom sötét volt, nem láttam honnan szólt, vagy merre kéne mennem. - Fuss! - ismételte hangosabban. Zavartan ugyan, de engedelmeskedtem a parancsnak. Rohanni kezdtem egyenesen előre, meg-megbotlottam különböző kiálló dolgokban, de nem mertem megállni. Hirtelen falnak ütköztem, és hátra repültem. Nyöszörögve próbáltam magamhoz térni. Valami megragadott és talpra állított. Azt hittem megmentő érkezett, tévedtem. Az idegen magához rántott, és úgy fogott, hogy mozdulni sem bírtam. Ismerős illat csapta meg az orrom. Félelembe vegyülő, a felismeréstől rám törő fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem mikor fogai erőszakosan a nyakamba fúródtak. Felsikoltottam, és őrülten kapálóztam a szabadulás reményében. Az erőm azonban szép lassan elszállt, ahogy a vér távozott a testemből. Magam előtt láttam gyönyörű arcát, amint aggódva orcám fürkészi, hideg ujjai vállamat érintik, s onnan az államra csúsznak át.
- Samantha ébredj! - Tágra nyílt szemekkel, levegőért kapkodva ültem fel. Kezemet hevesen dobogó szívemre szorítottam. A kép lassan tisztult, a szoba körvonalai rajzolódtak ki előttem. - Nyugodj meg, csak álom volt. - Hozzá bújtam, fejemet a vállára hajtottam és igyekeztem lecsillapodni. Annyira valóságosnak tűnt! El sem tudom hinni, hogy álmodtam! Kimondhatatlanul jó volt ölelő karjai közt lenni, figyelni hogyan dobog a… te jó ég (!), nem hallok semmit! Most tűnt csak fel, hogy a mellkasa mozdulatlan marad, nem emelkedik, és nem is süllyed vissza levegővételkor. Kíváncsian tapasztottam rá a kezem, ez annyira elképzelhetetlen volt, még akkor is ha tudtam, hogy lényegében ő már halottnak számit. Felpillantottam rá, kérdő tekintete teljesen zavarba hozott. Elvörösödve fordultam el, biztos fura látványt nyújthattam, mert elnevette magát.
- Bocsánat, csak… - hebegtem.
- Semmi baj.
- Te sohasem veszel levegőt? - kérdeztem félénken.
- Nincs rá szükségem,… - mintha kitalálta volna a következő kérdésem -… ahogy a szívem működésére sem.
- Ó! - csodálkoztam rá a hallottakra. - És… és mi igaz még a vámpírokról szóló legendákból? - tudakolóztam tovább. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
- A napfényre, a koporsókra, meg ezekre gondolsz? - Bólintottam.
- A legtöbb csak mese, ami mi találtunk ki, hogy félrevezessük az embereket.
- Akkor ezek hazugságok? - meglepett az új információ.
- Nem mind, de nagy részük igen. A Nap az, ami elől rejtőzködünk, a kereszt meg a többi csak gyenge képzelet szüleményei.
- Értem. - Az ablakra pillantottam. Minden függönyt gondosan behúzott, egy árva fényfoszlány sem hatolhatott be közte. Minden sarokban égett gyertya, ez némi világosságot biztosított, de nem vitték túlzásba.
- Hogy érzed magad? - Eltűrt egy rakoncátlan tincset a fülem mögé.
- Sokkal jobban, csak kicsit éhes vagyok. - Elmosolyodott és felállt. Az asztalról elvett valamit, és azzal együtt tért vissza hozzám.
- Bon appétit mademoiselle! - tette le elém a tálcát. Ámuldozva néztem a szendvicseket és a nagy pohár narancslevet.
- Honnan szereztél be mindent?
- Megvannak a forrásaim. - Továbbra is mosolyogva figyelte, ahogy elpusztítom a… hát szerintem reggelim.
- Merci, monsieur! - hálálkodtam az utolsó falat szendvicsem után. Odahajoltam hozzá és puszit nyomtam az arcára. Megilletődve érintette meg, mint, aki még sohasem kapott ilyet. Az arckifejezése kacagást váltott ki belőlem.
- Mi tetszik ennyire? - kérdezte durcásan.
- Semmi, semmi. - legyintettem, és igyekezem elfojtani egy széles mosollyá. - Amúgy nem unalmas itt raboskodni? Mert gondolom nincs sok lehetőséged.
- Mielőtt te tényleg megjelentél tényleg az volt. Az éjszakák többségét kint töltöttem, vagy a zongora mellett, amit tegnap láttál.
- És velem mi változott? Itt vagyok, hogy idegesítselek, másra nem igazán vagyok alkalmas.
- Ne beszél butaságokat. Tényleg vannak bosszantó dolgaid, de egyáltalán nem vagy idegesítő, inkább… mulatságos.
- Ó, igen? - néztem rá, váratlanul feltörő haraggal. - Szóval vicces vagyok?! Persze, hiszen mindenki nevetni tud rajtam! Az iskola bohóca, akin csak nevetni lehet! Bezzeg az rohadtul nem tűnt fel senkinek, hogy eltűntem! - Félretoltam a tálcát, lemásztam az ágyról. - Már ki tudja, mióta vagyok ide bezárva, de eddig még a tanároknak se tűnt fel a hiányom! - Az indulattól a vérnyomásom az egekbe szökött, szédültem, a fejem lüktetett, a nyakamon lévő seb még annál is jobban. Forgott a szoba, akár a vásári körhinta, bár ezt korántsem élveztem annyira. Az utolsó pillanatban a talaj megbllent alattam, s én már zuhantam is kábultan a padló felé.
Azt hittem csupán egy fél pillanatra veszthettem el az eszméletem, de a látvány nem erről árulkodott.
- Jobban érzed magad? - simogatta meg az arcom.
- Egy kicsivel igen. - felnéztem rá. Annyira szégyelltem magam a kitörésem miatt. Hiszen semmi sértőt nem mondott, mégis akkor hisztit csaptam. - Ne haragudj az előbbiért. Kicsit felfújtam a dolgot, de nem akartam. Bocsáss meg, kérlek.
- Ugyan. Teljesen érthető a haragod. Inkább nekem kéne elnézésed kérnem.
- De akkor sem értem. Már napok óta itt vagyok, azóta valószínűleg haza is mentek és egy tanárnak sem tűnt fel, hogy elvesztem. - felsóhajtottam. - Tényleg! - Jutott eszembe valami. - Nincs valahol itt egy telefon?
- Telefon? - nézett rám zavartan.
- Igen, az. Felhívhatnám a nagynénémet, ő biztos aggódik értem. Talán szólna is valakinek. - lelkesültem fel.
- Ja, hogy az! - Most rajtam volt a sor, hogy értetlenkedjek. - Nincs.
- Mi? Az nem lehet! - hangom megtelt kétségbeeséssel. - Lennie kell valahol!
- Talán azoknál ott lent. - mutatott a háta mögé, ahol a fal túloldalán, a kövekkel kirakott út végén a kisház állt, benne az őrrel. Felfordult a gyomrom a gondolattól. Pont egy „enyhén” pedofil férfire van még szükségem.
- Akkor most mit csináljak? - lehajtottam a fejem. Egy megvalósítható ötletem sem maradt.
- Maradj itt… - Megfogta az állam, és maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen. -… velem. - Kellemes és egyszerre félelmetes borzongás futott át rajtam. A szavai, a hangja, a tekintete összezavart, a szívembe hatolt. Legszívesebben azonnal „igen”-t mondtam volna, de valami visszatartott.
- É… én… - kezdtem zavartan. -… nem is… tudom. Ez olyan, hihetetlen. Egyik napról a másikra itt ragadtam, te is itt vagy, és olyan, mintha ezelőtt nem is éltem volna, csak voltam. Alex, ez nekem így most még felfoghatatlan, túl gyors. Nekem eddig volt otthonom, szerető nagynéném és kirekesztő diáktársaim. Most itt vagyok veled, akiről eddig azt hittem maximum a könyvekben fordulhat elő. Fogalmam sincs ki vagy, a neveden kívül szinte semmi sem tudok rólad. Helytelen lenne maradnom, mert tudom, otthon hiányolni fognak.
- Ebben nem lehetsz biztos. Az idő sok mindent megoldhat.
- De emlékeket még az sem tud kitörölni.
- Az nem is. Erre akad más megoldás. - kérdőn néztem rá. Nem értettem mire gondol. Valószínűleg erre ő is rájött. - Felejtsük el inkább. Mit szólnál egy sétához? Hamarosan lemegy a nap. Csendes éjszakánk lesz.
- Ennyire elrepült az idő? Ha nem lenne, képtelenség azt hinném, nem huszonnégy órából áll egy nap. - Elmosolyodott.
- Kisasszony, megtisztelne társaságával éjjeli sétámon? - lágy csókot lehet a kezemre. Forróság áradt szét bennem, éreztem, hogy az arcom is pirosabb színt ölt magára.
- Azt hiszem nincs okom visszautasítani. - csatlakoztam a kis játékához. Az viszont szöget ütött a fejemben, hogy az egyetlen általam is ismert kijáratot riasztó őrzi, más úttal pedig még nem találkoztam. De ő biztos jobban tudja, hiszen itt élhet egy ideje. Vajon én meddig maradok?
Mindjárt jövök, - Csak pislogtam utána. Csendben várakoztam, míg ismét fel nem bukkant. Kezében tartotta elnyűtt, kopott farmerom, a pulóverem és egy hófehér inget. - Csak ezt találtam, remélem nem baj.
- Lehet picit szűk lesz - mértem végig nevetve. Átvettem tőle és a fürdőbe siettem.
Kint a sötétség ijesztően borult fölénk, a szél hűsítőn csapott az arcomba. Mivel fényt csak a felhők mögül kikandikáló Hold adott, az elesés megelőzésére Alexbe karoltam. Ő csak nevetett a bukdácsolásomon, valóban vicces lehetett szerencsétlenkedésem. Ettől függetlenül határtalanul élvezhettem a szabadságom. Biztonságban voltam egy olyan férfi mellett, aki ha ki nem is mondta, de tekintetével szavát adta védelmemre. Az útikönyvekből is tudtam milyen hatalmas birtokra épült a kastély, de így sétálva legalább tízszer akkorának tűnt. A dombról letekintve a holdsugár megcsillant a folyó vizén, a távolban a falu apró lámpái kacsingattak felénk. Közelebbinek tűntek, mint mikor busszal hajtottunk át közöttük. Elképzeltem milyen lehetne lóra ülni, s végigvágtázni a hatalmas földön.
Hajnalodni kezdett mire visszatértünk a hálószoba magányába. Egészen addig éberen, talpon figyeltem, míg le nem ültem az ágyra. Abban a pillanatban nyakamba zúdult a fáradtság, rám nehezedett akár egy hatalmas ólomsúly. Fél kábultan álltam be a zuhany alá, meztelen testemre jéghideg vizet csorgatva. Ez segített rajtam némiképp, talán még egy-két órán át ébren maradhatok.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
