|
Caplarie vámpírja, 2. fejezet
KETTŐ
Kétségbeesetten, de némi reménnyel a „múzeumi” szint bejáratához mentem. Valahogy éreztem, hogy még mindig rab vagyok. Az elviselhetetlen visítás igazolta feltevésem. Visszatértem hát a csendes folyosóra, most tűnt csak fel mennyi helyiség nyílik onnan. A legtöbb mögött hasonló, bár szerényebb berendezésű hálószobákat találtam. A legutolsó azonban hihetetlen dolgot tartogatott. Csodálkozva, csillogó szemekkel néztem a földtől plafonig érő polcokat, melyek majd’ összeroskadtak a könyvek súlya alatt. Ennyi kötet még a londoni könyvtárban sincs! Odaléptem az első polchoz. Lexikonok sokasága pislogott rám, némelyik olyan vastag volt, mint a combom. Ha egy ilyen a fejemre esne, ott halnék szörnyet. Arrébb oldalaztam, itt mindenféle tudományos kézikönyv pihent. A szépirodalmi résznél megtorpantam. A világ talán összes költőjének megjelent kötetei sorakoztak fölöttem.
„Thomas J. Johnson” emeltem ki egyet. A tizenkilencedik század angol írója és rímelője. Több mint kétszáz verset és kb. ötven regényt illetve novellát irt hatvan év alatt. Az elmúlt pár évben minden iskolai versenyen tőle szavaltam és egyszer még második is lettem a „Csendes éj” című művével.
Leültem a szoba közepén lévő ovális asztalhoz, s lapozgatni kezdtem a könyvet. Sok száz oldal tele betűkkel, melyek csodaszép rímekké olvadtak össze. Teljesen belemerültem a sorok „megfejtésébe”, amint pedig az utolsó oldalt is kivégeztem, felpattantam, s vágtattam egy következő kötetért. Nem is figyeltem mit veszek le a polcról, szinte a kezembe csúsztak egymás után.
Mire feleszméltem, már csak pár órám maradt napnyugtáig. Még mindig nem keresnek. Sohasem tartoztam a suli népszerű rétegéhez, de ez azért már túlzás! Hihetetlen, hogy egy teljes nap telt el, és még mindig itt vagyok.
Több órás bolyongás után visszatértem a hálószobába, s az ablakon át figyeltem a lenyugvó Napot. Narancssárgás-vöröses fényárban úsztak a hegyek, ahogy az égitest szép lassan eltűnt mögöttük. Tekintetem le sem tudtam venni róla, egészen addig, míg az utolsó fénysugarat is eltakarta előlem. Egyre több csillag rajzolódott ki az égen. Még sohasem láttam így változni a körülöttem lévő természetet. A biztonságot jelentő világosság küzdött az ellene harcoló sötétséggel, ám az legyőzte. Bár mindkettő erős volt, a gonosz most a jó fölé kerekedett, s a földre kényszerítette. A csillagok, mint a sötétség hódolói, egymás után jelentek meg, hogy tiszteletüket tegyék az uralkodó előtt.
A Hold kerekebbnek látszott, mint valaha. Hatalmas volt, s úgy fénylett, hogy fényárban úszott tőle a fák koronája. Kicsivel távolabb, világosabb pontra lettem figyelmes. A régi apró épület, ami mellett tegnap eljöttünk. A karbantartó, és a biztonsági őr lakik benne, mindkettő nagyon ellenszenves alak. Az egyik undok, mogorva, ha kérdezel valamit, haragos tekintettel néz rád, az őr pedig szeret nézelődni, főleg a lányokat, visszataszítóak. Bele se merek gondolni mi lenne, ha valamelyik most így rám találna. A karbantartó valószínűleg elevenen megnyúzna, a másik… te jó ég, inkább felejtsük el!
Valami megmozdult odakint. A mocorgás irányába néztem, de semmit sem láttam. Hiába meresztgettem a szemem, a sötétségen kívül más nem volt ott. Még pár percig figyelte, aztán feladtam, s a képzeletem csalóka játékának tituláltam. Összehúztam a függönyt. Minden végtagom a fürdő irányába kívánkozott, és mivel ellenérvet, egyet sem tudtam felsorolni hát felkaptam a gyertyám, és ezzel a gyér világítással elvonultam zuhanyozni. Végig meggyújtottam a falakon lógókat is, miért nincs ide bevezetve a központi áram?
- Ah, végre! - sóhajtottam fel, mikor a kellemesen meleg víz a bőrömhöz ért. Fogalmam sincs mennyi ideig áztathattam magam, de hihetetlenül jól esett. Elhúztam a zuhanykabin ajtaját, s a törölköző után tapogatóztam, de csak az üres fogast találtam.
- Csak nem ezt keresed? - érkezett kívülről a jól ismert hang.
- Akkor most ki kukkol kit? - kinyújtottam felé a kezem, figyelve, hogy semmi mást ne láthasson belőlem. - Add ide!
- A „légy szíves” vagy a „kérlek” lemaradt. - Éreztem ujjaim közt a törölköző anyagát, de amint megfoghattam volna elhúzta.
- Jól szórakozol? - kérdeztem mérgesen.
- Nem panaszkodhatom.
- Szuper, pont ez volt a célom. De most már add ide… légy szíves. - préseltem ki a szót összeszorított fogaim közt.
- Így már sokkal jobban hangzik. - Hallottam, ahogy felém lép.
- Hé, hé! Állj meg! Mit képzelsz?! - Végre hozzám került a puha anyag, egyből magam köré csavartam. Kipillantottam, és sehol sem láttam. Bátortalanul léptem a tükörhöz. A mellette lévő szekrényen egy hófehér, pihekönnyű hálóruha pihent, kicsit nagy volt rám, de ettől függetlenül nagyon tetszett, pont olyan volt, mint ha egy tizenkilencedik századi filmből léptem volna ki.
A fotelben ült és az összehúzott függönyre meredt. Bordó inge szétnyílt mellkasán, teljes rálátást adva izmaira. Kedvem lett volna hozzáérni sápadt bőréhez, érezni szívének dobbanásait, megízlelni hívogató ajkainak izét. Megráztam a fejem. Az ilyen bolond képzelgésektől zárják az embert gumiszobába. Azt se tudom ki ő, mégis ilyen hatással van rám, ez rémisztő. A legelkerülőbb utat választottam az ágyig, s kényelmesen helyet foglaltam. Hiába igyekeztem, a tekintetem minduntalan rá tévedt, és mire feleszméltem megint őt bámultam. Mozdulatlan volt, akár a mesterien faragott szobor, azt se láttam, lélegzik-e még egyáltalán. Hirtelen felém fordította a fejét, tekintetével rabul ejtette az enyémet. Fekete szemi megbabonáztak, moccanni sem bírtam. Olyan lassan és nesztelenül emelkedett fel, észre sem vettem, csak amikor már előttem állt, arca szinte az enyémet súrolta. Féltem tőle, de volt valami más is bennem. Furcsa gondolataim tettekké váltak, remegő ujjaim a selyeminghez értek, ám mielőtt tovább kalandozhattak volna ellépett tőlem. Levegő után kapkodtam, és a szememben összegyűlt csalódott könnyekkel viaskodtam. Arcizmai megfeszültek, elfordult. Látszott rajta, ezt ő sem gondolta át teljesen. Már késő volt, valami megváltozott közöttünk, és ez az új érzés megrémített.
- Én most sétálok egyet. - szólaltam meg halkan, s felálltam.
- Maradj! - dörrent rám. Engedelmesen visszaültem.
- Oké. - feleltem elcsukló hangon. Feljebb csúsztam, felhúztam a lábaim, átöleltem, és térdemre hajtottam a fejem. A tehetetlenségtől mindenfélét morogtam a ruha szövetei közé, összefüggéstelen zagyvaságokat az elcseszett életemről, a Föld „legjobb” iskolájáról, és a börtönömmé vált kastélyról, ahol bármily’ meglepő is, egyre jobban érzem magam. - Unatkozom. - fakadtam ki hosszas várakozás után, talán túl hangosan is.
- Előfordul.
- Még mindig nem tudok ki vagy, hogy kerülsz ide, vagy egyáltalán miért élsz, mikor már legalább egy évszázaddal túlhaladtad a legidősebb embert is, sőt (!) - lendültem bele - ugyanúgy nézel ki, mint a festményen. Egy árva őszhajszálad sincs, ugyanolyan iszonyat helyes vagy, mint akkor! - Kezemet a számra tapasztottam. Ezt tényleg kimondtam? A paradicsom irigyelhetné tökéletes vörös színemet, ami az után jött rám, hogy eljutott a tudatomig mi is csúszott ki a tulajdonképpen a számon. Az elégedett mosoly, ami megjelent az arcán, csak tetőzte zavaromat, az „incidenst” követő szavai azonban változatlan modorral csengtek.
- Először is, csak, hogy a legelején kezdjük: Alex Gordon vagyok, és ha nem tűnt volna fel, itt lakom. Ahhoz pedig, hogy így árad belőled a vonzalom, nekem semmi közöm, de igazán hízelgő.
- Mi? Nem vonzódom hozzád! - vágtam rá hevesen.
- Megint hazudsz. - szavai figyelmeztetően csengtek. - De elnézem.
- Milyen kedves vagy. - Hátradőltem, és kényelmesen elfeküdve a baldachinos ágy tetejét fürkésztem. Pislogni sem tudtam, máris mellettem termett és karjaival két oldalt támaszkodva fölém hajolt.
- Elképesztő az illatod. - suttogta, s a nyakamhoz hajolt. Ajkai a bőrömet simogatták, akaratlanul is beleremegtek az érintésükbe. Szívem a torkomban dobogott, a nyakamon minden ér őrjítőn lüktetett, a bennük sebesen áramló vértől. Ujjaimmal a takaróba vájtam, mélyen amennyire csak tudtam összeszorítottam az anyagot. A testem égett, szinte felforrt. Fogai végigsiklottak állam vonalán egészen a kulcscsontomig, s onnan vissza. Hirtelen szúró fájdalom hasított belém, egész testem megfeszült, majd kellemes bizsergés áradt szét bennem, fél kábultan feküdtem sápadt teste alatt. Aztán mindennek vége szakadt., ellökte magát tőlem, és egészen a szoba túlsó végéig hátrált. Észre sem vettem, eddig lélegzetem is visszatartottam, ami most akart helyrerázódni, kis híján megfulladtam tőle. Fel akartam ülni, de forgott velem a szoba, szédültem, és erős hányinger tört rám. A nyakam egy ponton továbbra is bizsergett, ujjaim furcsa, ragacsos masszához értek. Döbbenten emeltem szemem elé, ha lett volna, annyi erőm biztos sikítani kezdek. Rémülten tapogattam a bőröm, azon a helyen még mindig éreztem, ahogy kifelé buggyan a vérem.
- Mi történt velem? - hüledeztem. - mit csináltál?! - Kényszerítettem magam a felülésre. Látni akartam, a szemébe nézni és meg tudni a teljes igazságot. Válaszra azonban hiába vártam, eltűnt, megint. - Gyere vissza! - szóltam elfúló hangon. Erőtlenül zuhantam vissza a párnára, de nem adtam fel ilyen könnyen.
A leglustább csiga is háromszor leelőzhetne, annyira lassan vonszoltam magam végig a folyosón. A falhoz simultam, és a lambériába kapaszkodva haladtam előre, minden centiméterért keményen harcolva. Meg kell találnom, és választ kell kapnom, mert, ami jelenleg a fejemben kering az több mint felfoghatatlan. Megtorpantam. Az ajtó mögül, ahol álltam, alig hallhatóan, ám felismerhető zongoraszó hallatszott. Lágy, mégis erős dallamot játszott, nyíltan kiérezhető volt belőle a feldúltsága. Amikor felfedezőútra indultam minden ajtót nyitva találtam kivéve ezt. Most itt a lehetőség, kettő az egyben. Két szédülés közt belestem a szobába. Semmi más nem volt ott, csak a szoba közepén álló zongora.
- Pihenned kellene. - Szólalt meg félbe sem szakítva a darabot.
- Addig nem, míg válaszokat nem kapok! - feleltem makacsul, de éreztem mennyire szükségem lenne rá.
- Ez… ez bonyolult! - ugrott fel idegesen és az ablakhoz lépett. A Hold velünk szemben viritott, fénye átáramlott az üvegen.
- Akkor segíts megértenem! - dőltem a falnak.
- Nem lehet.
- Miért? Valamit csináltál, és tudni akarom, mit! - követeltem.
- Szóval tudni akarod?! - fordult felém. Arca félelmetes volt, szemeiben a düh lángja égett, akár egy szörny. - Legyen! Jó! Az előbb majdnem meghaltál! - kiabálta. - Csak egy hajszálon múlt az életed! - A gyanú felerősödött bennem, nem bírtam tovább.
- Mi vagy te? - tettem fel ismét a kérdést.
- Hát nem találtad még ki?
- Vannak ötleteim. - vallottam be őszintén.
- Ki vele! - parancsolt rám. - Had halljam!
- Ta… talán… - nyeltem egy nagyot. -… vámpír? - Nem válaszolt, csak mérgesen a zongorára csapott, s elfordult tőlem. Hallgatás beleegyezés… vajon miért nem örülök most az igazamnak? - És… mióta…
- Egy ideje. Mért érdekel?
- Mert… érdekel, baj?
- Muszáj mindenre rákérdezned? - vágott vissza.
- Te is ezt csinálod.
- Idegesítő vagy!
- Te meg vámpír! - vágtam vissza. Morgott valamit, amit azt hiszem jobb, hogy nem értetem. Felé léptem, de a mozdulat elhamarkodott volt, a térdeim feladtál és összecsuklottak. Mielőtt azonban földet értem volna megfogott, és akár egy tollpihét felemelt. A karjában vitt végig a folyosón.
- Sajnálom. - suttogta.
- Azt remélem is. - leheltem halovány mosollyal. - Itt maradsz?
- Szeretnéd? - nézett rám meglepetten.
- Én kérdeztem előbb. - Megfogtam a kezét, ami mellettem pihent, ezzel jelezve mennyire akartam a jelenlétét. Ismét vegyes érzelmek kavarodtak fel bennem, nemrég még az életemmel játszott, mégis bíztam benne. Tudtam, hogy nem fog bántani, vagyis reménykedtem…
A fotelre nézett, kitaláltam mi jár a fejében, és nagyon nem tetszett. Finoman kihúzta kezét ujjaim közül, ám utána kaptam és megragadtam. Mosolyra húzódott a szája. Felült mellém, miközben engem figyelt, már semmi rossz sem történhetett velem, megvédett mindentől, még önmagától is. Így könnyebben sikerült a megnyugvás, fel sem tűnt milyen hamar elaludtam.
<<< vissza
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
