"Az ember kézfejében és csuklójában összesen huszonhét csont található. Az enyémben ebből huszonkettő eltört. Ha úgy vesszük, a kezem valóságos csoda. Tele van lemezekkel meg csavarokkal, és több műtét dacára sem néz ki teljesen normálisan. De jobban használható, mint az orvosok kezdetben feltételezték. És nem arról van szó, hogy semmit sem tudok csinálni vele; csak azt az egy dolgot nem, amit igazán szeretnék. Azt, amitől én én voltam."

    
     Annyira jókat olvastam róla. Totál egyértelmű volt, hogy el fogom olvasni és a könyvtárnak hála, lehetőségem is adódott rá. Nem kellett sokat várakoznia, hamar sora került és még gyorsabban értem a végére. Annyira szép élmény volt!     Nem a történet részletei vagy egyedisége az, amiért igazán szeretni lehet ezt a regényt. Nem. Ez a könyv jön, megragad, üt, majd úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Velem legalábbis pontosan ez történt.A "jön" szakaszban megismertem az extra nagy pluszpontként elkönyvelt orosz nevű leányzót, aki nem akar emberekkel keveredni és a múltja miatt elszakadt az otthonától, az élettől, amit élni szeretett volna. De elvették tőle. Szomorú, ámde sablonos kezdésnek hangzik és tényleg ez is merült fel bennem, viszont a végére már egészen másképp láttam.
A srác, a másik főszereplőnk Josh pedig egy számkivetett, okos, vicces, helyes srác, ami valahol a két megszokott véglet között elhelyezkedő karaktert takarja. Ő nem akar tökéletes lenni, sőt, elvan a saját kis világában az ellentétként felmutatható barátjával, akiről egyébként elsőre szintén nem gondolnánk mindazt, amit az utolsó oldalak után. Drew drága, te egy pöcs vagy, de így szeretünk. :D
Természetesen a két főszereplő sorsa összefonódik, ellenállak, aztán mégsem jön nekik össze és "happy end" meg minden. Ezzel nem árultam el túl nagy titkot szerintem, minden második romantikus, fiataloknak címzett regényben valahogy így alakulnak a dolgok. Akkor mégis mitől különleges?
Á, ezt nem lehet csak úgy, spoiler nélkül elmondani, ehhez el kell olvasni. Tehát, nosza rajta! ^^

     Nastya a nagyszájú, abszolút érzéketlen lány, aki magába zárkózik, méghozzá olyannyira, hogy némasági fogadalmat tesz, nem szól senkihez még akkor sem, mikor elköltözik a szüleitől egy másik városba, ahol talán új életet kezdhet. Itt felvesz egy új stílust, minél jobban el akar szakadni a múltjától, amitől valahogy mégsem sikerült igazán. Erről a belső vívódásról, s a mindebbe belecsöppenő különc srácról szól a regény.
Josh elveszített mindenkit, nincs családja és az iskolatársai is kerülik, a lökött barátját leszámítva. Csak a hobbijának él, nem akar egyetemre menni, se semmi mást, mint a gyerekkora óta űzőt fa bútorkészítéssel foglalkozni hátralévő hosszú éveiben. Nagyon jól elvan a kis csigaházában, nem szól hozzá senki, mindenki elkerüli és ez neki így jó.
Aztán jön a fura orosz lány, megáll a garázsajtóban, s ezzel elindítja mindkettejük lavináját. Az ő közös nagy földcsuszamlásukat, amivel kirántják maguk alól a talajt. Tagadnak, kerülik egymást, míg az egész annyira nevetségessé nem válik, hogy engednek a sors nyomásának. Feladják az elképzeléseiket, mert külön gyengék, együtt tökéletesen összeillő, erős párost alkotnak. Mi értelme ellenállni, ha minden mellettük szól?

A címet sokáig nem értettem. A könyvben tesznek rá egy egyértelmű említést, azzal magyarázzák meg szó szerint, ám azon felül is rájöhetünk a szövegkörnyezetből, miért éppen ezt a címet kapta. A borító pedig igazodva hozzá nyugalmat sugároz. Nekem legalábbis ezt a hatást fejtette ki, éreztem a nyugalmat, egészen addig, amíg el nem kezdtem olvasni. Két arc emelkedik ki a fehér alapról, ami a fagyit és a Hold felszínt is megjeleníti. Nagyon szimpatikus borító lett belőle, összhangban van minden mindennel, nincs eltúlozva, de nem is hiányzik róla semmi.
Ennek dacára, nekem nem a magyar változat tetszett a legjobban, hanem a legelső, amit még "ismeretlenként" adott ki (itt is van oldalt -> ).
Első körben magánkiadásban jelent meg, majd felkarolta egy nagyobb kiadó az írónőt és ezt a nagyszerű regényt és így születtek meg a különböző borító ötletek, többfélét is találtam.

Nektek melyik tetszik a legjobban? :)

Kedvenc karakter: Kifejezetten olyan szereplő, akit nagyon-nagyon szeretnék, nincsen. Viszont Nastya a neve miatt szimpi lett, kár, hogy a végére már annyira nem tudtam örülni az orosz vonalnak. Azért a neve miatt őt most ideteszem. Az orosz a szívem egyik csücske. :)

Kedvenc jelenet: Nastya első sétája a suliudvaron, aztán, amikor Josh "utálja" és végig sétál. Ezen a kettőn nagyon jót mosolyogtam (a nevetés pusztán azért maradt el, mert vagy vonaton vagy vasútállomáson olvastam).

Ami nagyon nem: Nastya visszacsúszott a szememben, amikor úgy tűnt enged Joshnak és az érzéseinek, majd mind pofára estünk. Jó-jó, mindent jóvá lehet tenni, de az nagyon ronda és undorító húzás volt.
Illetve néha tényleg úgy éreztem, Nastya sajnáltatja magát ezerrel és ilyenkor azért úgy tarkón tudtam volna legyinteni.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés