Így látlak téged

     Pontban hét órakor elhallgatott a zene. Jól ismertem már a menetrendet, kihallottam az utolsó dal végső akkordjait és a szívem érezhetően hevesebben vert. Néhány perc múlva a harmadik emelet utcára nyíló ablakai sötétbe borultak, szinte hallottam a lámpa kapcsolójának kattanását. Már csak percek kérdése, pulzusom felgyorsult az elfojtott izgalomtól. Izzadó tenyerem nadrágomba töröltem a fák árnyékában. Feszülten szuggeráltam az ajtót, számoltam a másodperceket, karórám fülemhez közelebb emelve hallgattam annak ketyegését. Aztán megtörtént. Csalódottan húztam el a szám, mikor megjelent az első csoport. Hárman voltak, jelentéktelenek, átlagosak. A következő egy páros volt, a magas, ellenszenves tánctanár, akinek a puszta látványától is elöntött a méreg, és egy másik férfi, aki annyira semmitmondó volt, hogy tekintetem csupán egy pillanatig állítottam meg rajta, mielőtt az újra nyíló ajtóra nem szegeztem. Egész testemben megmerevedtem, még pislogni se akartam. Mosolyától a szívem dübörgött, mintha ki akart volna törni onnan belülről. Barátnőjével érkezett, mindig együtt jönnek ki, beszélgetnek, nevetnek, az én elmém pedig megjegyzi az összes apró részletet, amit szemeim érzékelnek, vagy a füleim hallani vélnek. A tél egyik enyhébb estéjén a vékonyabb, fekete szövetkabátját vette fel, új darab lehetett, múlthéten láttam rajta először. Éreztem, ahogy a verejték gyöngyei ellepik a homlokom, de nem mozdultam, nehogy észrevegyen. Elégedetten sóhajtottam fel, mikor felfedeztem a kabát alól kikandikáló kékszínű blúzt, amit annyira szerettem rajta. Kiemelte kékeszöld szemeit, szőke göndör fürtjeit, karcsú nyakát. Mielőtt összehúzta a kabátot, felém fordult, hogy szemből is megcsodálhassam tökéletes alakját, a blúz szabása miatt kiemelkedő gömbölyded melleit, amelyek valószínűleg mindenféle mesterséges módszer nélkül is tökéletesen feszesek lehettek, testének büszkeségei. Ő maga volt a természeti csoda, akinek a megjelenése és létezése messze túlszárnyalja a valóságot, természetfeletti tünemény, akinek alakját lehetetlen megunni még akkor is, ha már több mint másfél éve csak az utca túloldaláról, a parkban lévő rejtekedből figyeled. Isten tökéletes alkotása, nincs még egy hozzá hasonló a Földön. Gondolatban kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Selymes puha tapintása simogatta a bőröm. Orromon át elmémig hatolt friss gyümölcsös illata. Végigsimítottam arcán fülétől egészen szájának széléig. Beleborzongtam bőre finomságába. Sehol egy gödör, egy undok ránc vagy ocsmány kitüremkedő hiba. Elbűvölt állapotomból a sarkon eltűnő alakja ébresztett fel, mintha mély, káprázatos álmomból ébredtem volna. Még néhány percig figyeltem a kopott, régi sarkot, majd kielégült tudattal elindultam a parkon át a villamos felé.
     Azóta sem vette fel a kék blúzt. Játszott velem, játszott a türelmemmel, direkt élvezte, hogy bosszanthat vele. Megfogadtam, ha legközelebb is átver, nem jövök ki elé többet, menjen haza, ahogy akar, nem lesz, aki szemmel tartsa, mikor kilép a tömbház kapuján. Ez volt az utolsó esélye. A napközben szemerkélő havas eső átáztatta fűbe hulló csapadékával a nadrágom, beszivárgott elnyűtt, talpa tört cipőmbe. Nyirkos esti szél fújt, habár az égen ragyogtak a februári csillagok. Reszkettem, vártam a pillanatot, amely valahogy sehogy se akart elérkezni, belassult a másodpercmutató, lomhán csoszogott egyről a kettőre. Erősen megmarkoltam a fa törzsét, nekidőltem, s belekapaszkodtam. A sóvárgás okozta belső üresség kínzott, utolsó idegszálamba kapaszkodva szorítottam össze a szám nehogy felkiabáljak a nyitott stúdióablakhoz.
Először azt hittem, képzeletem szüleménye, aki kinyitja az ajtót és kabátját összehúzva magán, megáll egy pillanatra. Felkészültem a kísérő szerepére, karom nyújtottam felé, miközben tekintetemmel mellé álltam indulásra készen. Szemem a kabát alá lesett, alig látszott ki alóla a bűvös ruhadarab, de a lelkem azonnal megnyugodott. Új remény született bennem a régi romjaiból. Beleremegtem, elengedtem a fát, hátrébb léptem. Örömöm szülte vigyorom azon nyomban vicsorgássá változott, amint megláttam a társaság tagjai között azt az undorító, mocskos férget, aki vigyorogva csúsztatta kezét a derekára, és bizalmasan arcon csókolta. Haragom tombolni akart, ökölbe szorult kezemmel beleütöttem a fába, kérge hangosan reccsent. Elhallgatott az utca túloldala, néhány pillanatra teljes csend uralkodott. Méregtől fűtve átkoztam, amiért képes megcsalni, főleg egy ilyen alakkal! Másnak adta magát, az a férfi hozzáért az arcához! Azt kívántam, tűnjön el a szemem elől, menjen, vissza se nézzen, én levettem róla a kezem. Ő azonban nem adta fel, a megszokott útvonal helyett felém indult, átvágott az úton, annyi időm maradt, hogy nekipréselődjek a fámnak. Rám se nézve sétált el mellettem, továbbra is kérette magát, ám pontosan tudtam, ez csupán a látszat, azért jött erre, mert a bocsánatomért akar esedezni szörnyű tette miatt. Makacskodva maradtam hátra, de közelségének rendkívülisége megingatott elszántságomban. Utána akartam menni. Ellöktem testem a támaszomtól, a következőig osontam, aztán az azt követőig. Néha hátra pillantott válla felett, kíváncsi volt ott vagyok-e még, majd nyugtázva jelenlétem tovább sétált. Hirtelen megtorpant, én pedig, mint aki csak erre várt kiléptem az árnyékból a nyílt ösvényre. Megfordult, a fekte kabát ráncot vetett tökéletes alakján, ahogy felső testével a megtett útra fókuszált. A szemrehányástól visszamenekültem a fa mögé. Nem tetszett neki, hogy le akarom zárni hosszú ideje tartó játékunk. Eddig egyedül ő állhatott a rivaldafényben, nincs hely ott mindkettőnknek. Bűnbánóan pillantottam le cipőjére, ahol felfedeztem valami összképet bontó apró tárgyat a sáros aszfalton. Lábával látványosan kikerülve haladt tovább, felkínált egy lehetőséget, amit bolond lettem volna kihagyni. Két lépést sem tett, amikor mögé kerültem, lehajoltam a dobozkáért, amihez hasonlót ékszerboltokban láthat az ember- Tenyerem izzadni kezdett, mintha vízbe nyúltam volna, homlokomról kabátom ujjába töröltem a verejtéket.  Hang nem csúszott ki a számon, kezem epilepsziás rohamra emlékeztetően remegett, s mielőtt meggondolhattam volna magam, megérintettem a vállát. Másodpercekre elmosódott képként láttam a világot, ahonnan angyali csengettyűszóként szólt hozzám mézédes hangja. Sűrű pislogással találtam újra a valóságra.
- Hol találtad? - lenézett a tenyeremben tartott dobozra. Keze felém nyúlt érte, nehezen engedtem ki ujjaim közül. - Biztos kiesett a zsebemből. Köszönöm. - Ahogy közeledett hozzám, újra elfogott a reszketés. Bőre éppen, hogy súrolta az enyém, mégis, mint, akibe villám csapott hátra tántorodtam.
Elkapta a kezét, megszerezve a dobozt ellépett tőlem. Láttam rajta a változást, egyetlen érintés elég volt, hogy elidegenedjen tőlem. Kérlelő szemekkel léptem felé, újra meg akartam érinteni, hátha ezzel visszacsinálhatok mindent. Ijedt tekintetében felfedeztem a játékosságot. Megértettem. Ez pusztán színészkedés, más van a háttérben, a látszat csal. Mielőtt megfordult volna elkaptam a karját.
- Mond, hogy szeretsz! - kiáltottam fellángolt hevességgel. Elszakadt a cérna, eddig bírtam türelemmel.
- Mi?! Eressz el! - Rángatni kezdte a karját, mint a csapdába esett őz, de már rég leleplezte magát előttem.
- Mond ki! - szóltam rá újra. Egyenesen a szemébe néztem, amilyen mélyre csak tudtam belefúrtam a tekintetem, hogy érezze, a játékra már nincs szükség, a valóság következik. Végre eljutottunk idáig, s ő húzná tovább a dolgot. Azt hiszi, az élet hosszú, a várakozás örömteli és én szívesen játszanék még éveken át.
- Majd, ha piros hó esik! - kiáltott fel végre, s ezzel új értelmet nyert minden. Ez a mondat sok évvel ezelőtt beleégett az elmémbe, felderengett előttem a ráncos, csúf arc, a csontra száradt gyűrött bőr, a lélektelen test. Ott volt, szigorú szemmel méregetett, lenézett engem. Kendőjét szeméig húzta, bosszankodva csóválta a fejét. Semmirekellő, mihaszna kölyök vagyok, aki sorra kudarcot vall, egy nyápic pióca.
Elfutott a méreg, mozdulatlan száján is kiáradtak a szavak. Kezemmel eltakartam, de a sikolya áttört rajta. Egyik kezemmel mindkét csuklóját fogtam, a közeli fához lökve szorítottam neki. Szemem sarkából láttam a kritizáló vén szatyrot, várakozva meredt ránk. Visszeres lábával türelmetlenül dobolt a töredezett betonon. Végignéztem a lány szőke haján, szememmel végigsimítottam az arcán, mint már annyiszor, fülétől a szája sarkáig. Izgatottság fogott el. Amire oly’ sokáig vártam, most elérkezett. Másfél évig kellett kerülgetnünk egymást, de most mindketten itt vagyunk.
- Tudom, hogy szeretni fogsz - Súgtam neki, majd csitítgattam, míg abbahagyta a mocorgást. Lassan elvettem a kezem a szájáról, fejét kicsit előrébb hajtva fürkészte kékeszöld szemeivel az enyémet. A következő pillanatban feje a törzshöz ért, egész Budapest beleremegett a találkozásba. Gyöngéden megfogtam a tarkójánál, a földre tettem, s a lámpa fényében megbűvölten néztem a kezemre tapadó csillogó piros anyagot. S az aszfaltot lassan átfestette a magasból hulló gyönyörű piros hó…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés