Farrah Prescott

20 (18)

nő

szellem

munkanélküli

heteroszexuális

A legszembetűnőbb tulajdonságai közé tartozik, hogy nem nőtt túl nagyra, nagyjából 155 cm magas és törékeny teremtés. Míg élt súlyproblémái voltak, ezen sajnos már nem tud változtatni, így csak annyi maradt neki, hogy együtt éljen az emberek szánakozó pillantásával és a megjegyzésekkel, amikről azt hiszik, ha a hátamögött teszik, nem fogja meghallani. Pedig tévednek. De mióta nem kell az élők problémáinak sokaságával is törődnie, azóta ezt is jobban kezeli. Meg egyébként sem tud változtatni ellene, maximum annyival, hogy az öltözködésére mindig is ügyelt, nem vett fel pántnélküli, vagy vékony pántú ruhákat és a rövidnadrágokat, szoknyákat is hosszabb változatokra cserélte. Ez az, ami szintén állandó marad a létezésében. Akárcsak a csontos arcszerkezetet körülvevő hátközépig érő egyenes barna haj, vagy a mélybarna szem, ami akár feketének is beillene.

________________________________________________________--

Legegyszerűbb lenne pontokba szedve két listát összeállítani erről, de így összefoglalva is éppen olyan pontosan mutatja Farrah összetett személyiségét, mint azzal a változattal.

Ő nem egyszerű eset, ez azonnal nyilvánvalóvá válik, amint valaki megpróbálja megközelíteni. Ilyenkor ugyanis működésbe lép a védekező mechanizmusa, a saját önbizalomhiányának egyfajta reflexe. Megtartja a három lépés távolságot, mind elméletben, mind gyakorlatban. Nem szívleli, ha csak úgy bárki hozzáér, kerüli a testi kontaktust, ami halála óta csak rosszabbodott. Hátrébb lép, önkéntelenül elhúzódik, s ez néha igen kellemetlen helyzeteket eredményez.
Persze, ha valaki átjut a páncélon megismeri a kissé bátortalan, ám igen kedves és ragyogó személyiségét. Mosolyog, nevet, viccelődik, csipkelődik, tehát nem reménytelen eset, pusztán a kezdetek nehezebbek, mint egy átlagos fiatal lánynál. Ezen kívül szeret mindent túlbonyolítani, főként gondolati síkon, ám a közelebbi ismerettség egyik mellékhatásaként ezek előbb-utóbb kibukkanak a száján is, ilyenkor csak mondja és mondja, míg valaki félbe nem szakítja. Na, de merne ilyet bárki? Hiszen, ha egyszer megsértik, némasági fogadalmat tesz, bezárkózik, azonnan nagyon nehéz előcsalogatni. Nem lehetetlen, csak de. Igazi kihívás.

___________________________________________________

Mivel nem az a beszédes típus, főként a magánéleti dolgokat illetően, így elég kevesen ismeri a múltját. Jó, igen, kivéve azok, akikkel együtt nőtt fel még valahol x mérfölddel arrébb, ahonnan 16 évesen költözött el. Az a kisváros egészen más volt, béke, nyugalom, boldogság, majd jött ez a hely és ő hirtelen hullaként látta viszont saját magát. Elképzelni sem lehet, milyen érzés egy 18 éves lánynak végignézni a tűző napon állva a saját temetését, amin a rokonok és a család barátai szemüket törölgetve idézik fel a szebbnél szebb közös pillanatokat.

Farrahnak viszont ez a sors jutott. Megszületett egy kisvárosban, nagyszerű családban, átlagos gyerekkorral, szerető családban. Az iskolában nem volt a középpontban, tulajdonképpen mindig is inkább a pálya széléről figyelte az eseményeket, de akadtak barátai, szemétkedő és jófej tanárai egyaránt.
16 éves korában jelentkeztek az első komolyabb problémák. Mindig is vékony lánynak számított, de egészen idáig nem billent át azon a bizonyos ponton. Aztán jött Dean, a srác, aki sportolt, aki okos volt és szellemes. Egy csók az egyik osztálytárs szülinapi buliján, aztán még egy, majd jött a sokk és a sírógörcs, mikor Dean a képébe nevetett és otthagyta. Mert akadt jobb hal a tóban, miért ne szerezte volna meg azt? Farrah innentől valahogy lefelé kezdett száguldani a lejtőn, orvoshoz vitték, beszélgetni kellett, vizsgálódni, kényszerből enni, mégsem változott, pontosabban pozitív irányban nem. 2 évig próbálták visszaszerezni a lassan elhalványuló lányt, amikor a szülei összecsomagoltak és maguk mögött hagyták a városukat, hogy egy újban telepedhessenek le. Így kerültek ide, ahol nem sokáig maradt meg a nyugalmuk. Farrah továbbra sem találta meg önmagát, olyannyira nem, hogy még inkább bezárkózott. Alig engedett közel magához bárkit, végül kevéske személyből álló baráti nyomásra elment abba a buliba, ahonnan sohasem tért már haza. Ő sohasem ivott, nem drogozott, még a cigit sem próbálta ki, mégis egy részeg, drogos srác okozta a halálát, aki egyszerűen elütötte a kocsijával, amikor ő hazafelé sétált az utcán. A padka sem zökkentette helyre az egyetemista srácot, aki a járdán gázolta halálra az akkor épp csak 18 évessé érett lányt.
Nehezen, vagy talán azóta sem teljesen sikerrel, dolgozta fel halálát, emlékszik minden pillanatra, az utolsó gondolataira, az estére, mindenre. Pedig ő nem akart emlékezni. A temetésén sem akart ott lenni. Most már tudja, akkor valamiért senki sem látta, a szülei azonnal elköltöztek a városból, és az a másfél hónap amíg ők itt éltek, mintha kitörlődött volna a lakosság emlékezetéből. Nem tudja, hogyan vagy miért, de hirtelen ismét látni kezdték az emberek, köszöntek neki, bemutatkoztak olyanok, akik már előtte is tudták, kicsoda ő. De mégis hogyan? Miért?
Mivel szülei a házat sem adták el, így ő ott maradt, szép lassan eladogat mindent, amit lehet, és az összetört család elfelejtett kisebb vagyonából létezik, amit a konyhaszekrény tetjén lévő kekszes dobozban rejtegettek. Mivel nincsenek létszükségletei, így egészen jól kitart a készlet már több mint két éve.