A fejezetek olvasása közben egyfajta nosztalgikus hangulat tört rám. Régen, még a középiskolás éveim elején is, nagyon sok mesét és 10-12 éves korosztálynak való könyvet olvastam. Szerettem az egyszerűségüket, folyamatosan fenntartották az érdeklődésem és feldobták a napom. Az Ablakomba besütött a holdvilág hasonló hatással van rám, mintha egy érdekes mesét olvasnék a valóságról. Érzelmek, nehézségek, meglepetések, barátságok, s mindez egy olyan könnyed köntösben, amit egy-egy kemény nap után szívesen olvasni az ember.
A tartalmi rész magával ragadott, folyamatosan pörgettem tovább a részeket, míg el nem fogytak, mert kíváncsi voltam, mit tartogatsz még nekünk, olvasóknak. Ez az érdeklődésem továbbra is fenn áll, annak dacára, hogy jobban beleásva magam, találtam olyan dolgokat, amik felett képtelen vagyok elsiklani. Nyugi, semmi olyan eget rengető hiba nincs benne és megkövezni sem fogok senkit, pláne nem azt az illetőt, akinek a fejéből ez a különleges, egyedi történet kipattant. :)
     Három dolgot találtam, amiről szeretnék említést tenni.
- Az elsőt már a legelején észrevettem, ez pedig az „ám”. Igen, létezik, használjuk, s gyakran igen hasznos tud lenni, de a megfelelő szövegkörnyezet elengedhetetlen hozzá. Szerencsére azt a bizonyos határt nem lépted át, amikor már zavaró lenne, de megakadt rajta a szemem. Tudom, nehéz elkerülni a túl sok „de” használatát, ismerős helyzet. Viszont, ha kezedbe veszel egy regényt, ott is látni fogod, lehet úgy egymás után három mondatban, hogy szinte észre sem veszed.
„A terem óriási volt, ám mindent por lepett el.”
Felolvastam hangosan, átfutottam némán is, de sehogy sem éreztem jobban odaillőnek, valahogy olyan furcsának találtam, hogy pont lett beillesztve ez a kifejezés. Ilyen esetből több is akadt, bár hozzátenném, sok esetben azért nem vettem így észre. 
- A második, amit szerencsére a vége felé többnyire elmaradt és ezért őszintén hálás vagyok, a rengeteg névelő, amiknek fele totálisan felesleges. Keresztnevek elé nem teszünk névelőt, illetve, ha a szövegkörnyezet úgy kívánja, abban az esetben igen, de ebben a műben többnyire felesleges volt.
„Bogi a Krisztiánéra, Kata megpróbálta a Balázs fejére - kisebb sikerrel ugyan, hisz Balázs másfél fejjel volt magasabb a lánynál -, Erika a Máté fejére és Timi az Ákosára.”
Felolvastam hangosan, aztán magamban is újra, majd a másik verziót is.
„Bogi Krisztiánéra, Kata megpróbálta Balázs fejére - kisebb sikerrel ugyan, hisz Balázs másfél fejjel volt magasabb a lánynál -, Erika Máté fejére és Timi Ákoséra.”
Bár leírva lehet, az első változat is elfogadhatónak tűnik, de olvasva szerintem kiérződik, mennyire nem kellenek azok oda. Ha felcsapunk egy könyvet, nem fogunk benne ilyesmit találni (ha mégis, akkor azt inkább tegyük valahova a könyvespolc mélyére).
De, mint írtam is, ez csupán az elején volt erősebben kiérezhető, a 9 fejezet alatt, amit olvastam, lényeges javulást láttam ilyen téren.
- A harmadik inkább a szerkesztettséget, mintsem a tartalmat érinti. Átmásoltam minden fejezetet szövegszerkesztőbe, eredetileg csak azért, hogy kinyomtassam, mivel vonaton sokkal több időm jut olvasni. Aztán mikor megláttam, milyen összevisszaságban vannak a fejezetek, majdnem dobtam egy hátast. A sorkizárt, a kiemelések, blogspoton tökéletesen mutatnak, viszont, abban a pillanatban, ahogy nem ott szeretnéd olvasni, szétcsúszik az egész.
A prológus valamint az első fejezet kivétel, azok még szépen együtt vannak, egységet alkotnak, nem csúsznak el, szinte minden tekintetben megfelel egy könyvben látható formának. A többi viszont egyre inkább elcsúszkál, a sorokban lévő szavak között néha kilométeres a távolság. Nem tudom eldönteni, az eleje valamilyen programban íródott-e, a többi meg a blogspot felületén vagy az elsőknél több figyelem jutott erre is, míg a végén már nem maradt rá elég türelem. Ez a legnagyobb hiba, amit felfedeztem, s egyben az egyik legelhanyagolhatóbb is, hiszen, aki csak a blogot olvassa, annak ez fel sem tűnik. Azért egy jó tanács: Mindenképp kell egy szövegszerkesztőben írt változat, meg valami vázlatféle papíron, mert én már jártam pórul blogspoton is, a word-ömmel is. A füzeteim ellenben mindig megvannak a fiókomban, ha egyszerre szállna el minden.

     Mivel szoktam egy részt a borítóknak szentelni, így a blog kinézetét szeretném megemlíteni néhány mondatban. A fejléc egyszerűen zseniális, színes, rajta van minden, aminek lennie kell és kifejezi a történet egyediségét. Nem kell rá semmi több, így kerek. A háttér is illik hozzá, egyszerű, de nagyszerű. A fejezetek, az oldalsó menüsor mögé ellenben tennék valami eltérőbb hátteret, akár sima fehéret, hogy kicsit még jobban kiemelkedjen, bár ez nekem egy megrögzött mániám, szóval nem muszáj megfogadni a tanácsot. A kinézet, az elrendezés, minden tetszik. A fejezetek résznél van egy kis kavar, a második helyett a harmadikat hozza be, illetve kicsit lemaradt a linkelés az új fejezetekhez képest, de ez sem eget rengető probléma.

Kedvenc karakter: Krisztián! Hogy miért? Na, ezt nem tudom megfogalmazni. :D Alapból szeretem ezt a nevet, jó emlékek fűznek hozzá, aztán ugye ott van, hogy ő táncolni is tud, plusz kedves… Ki az, aki ne szeretné?! Szóval ő lett a best, azt hiszem.

Kedvenc jelenet: Amikor a srácok takarítás helyett nekiállnak táncolni. Simán el tudtam képzelni és annyira jó volt! *.*

Összegzés: Azért is vágtam bele, eltekintve a felkéréstől, mert nem találkoztam még ilyen történettel. Magyar regénnyel igen, még modern irodalmi alkotásokkal is, de olyanról, ami a néptánc világát is magában foglalja, na, ez az igazi ritkaság! Éppen ezért ajánlom mindenkinek, aki szereti az egyszerű, de érdekes történeteket. Engem megfogott.