Anno barátnőm mondta, hogy megszerzi ezt a könyvet, mert őt annyira érdekli. Megnéztem a borítot, vetettem egy pillantást a hátoldalra, de nem fogott meg különösebben. Aztán most néhány hete a könyvtárban válogattam, mit is kölcsönözzek ki, és akkor újra kezembe akadt. Tehát elhoztam. Aztán bekerült és a várakozó könyvek közé, míg néhány nappal ezelőtt ki nem választottam. Nem bántam meg, nagyon nem, komolyan!
     A legelején megismerjük Spohie-t, de nem ám a kezdetek kezdetén, hanem az egész tébolynak hitt rémálom közepén, amikor már a problémák réges rég elkezdődtek, amikor a nő tulajdonképpen már menekül, de mégsem. Tehát az in medias res kezdés egyik nagyon szép példáját áthatjuk. Sophie szétszórt, feledékeny, amolyan igazi kórházi eset, aki még a szakembereken is kifog, aztán ahogy haladunk a könyvben, úgy zavarodunk össze mi is. Annyira szépen megfogalmazott leírásokkal van tele, annyira pontos, a kifejezések is tökéletesek, egyszerűen képtelenség egalább részben azonosulni a főszereplővel, ha valaki képes erre, vagyis értően olvas, nem csak felületesen. Néhol kicsit belezavarodtam, de itt nagyjából Sophie sem tudta, mi történik körülötte, tehát ez is a mű egyik hatása lehet.
Több részre osztható, az első Sophié, a másodikban egy egészen más szemszögből ismerjük meg az előzményeket, majd a kettő összefonódik és lesz belőle egy furcsa harmadik. Mégsem zavaró a váltás, sőt, kifejezetten tetszett ez a megoldás, újra felkelti a figyelmed, nem hagy belesüppedni az olvasásba, mindig tartogat valami újat, amin te is tovább rágódhatsz.
Először sajnáltam Sophie-t. Szánalmat ébresztett bennem a szerencsétlensége, ahogy tépi saját idegeit, mert neki semmi sem jön össze és olyan dolgokat művel, amiket fel sem fog. Aztán a könyv végére már nem így gondolom, de nem akarok spoilerezni, szóval olvassátok el és szerintem a ti első benyomásotok is változni fog a végére.
      A borítók viszonylag egyszerűek, pontosabban eléggé egy sémát követnek, kivéve a magyar változatot, mert az totálisan eltér a többitől, amit találtam. Általában a lentebb is látható szem került a borítóra, amiben egy alakot láthatunk tükröződni. A szem a lélek tükre, hm?
Nektek melyik tetszik jobban? A magyar verzió sötétebb, borongósabb, amin a barna szemet látjuk az világosabb ugyan, de jobban tükrözi számomra a kétségbeesést, a tébolyt. A Könyvmolyképzőnél legtöbbször a sötétebb színeket használnak, amiket amúgy szeretek, mert van benne egy kis sejtelmesség, de ehhez a témához jobban illenek a világos színek, meg úgy összességében az egészet eltalálták, nem?

Kedvenc szereplő: Két fontos szereplőt ismerünk meg, az egyik Sophie, akiről tulajdonképpen a könyv nagy része szól, és Franz a másik, akinek létezése átszövi az oldalakat. Hogy ki közülük a kedvenc? Nem tudom... Azt hiszem, ők így ketten együtt.

Kedvenc jelenet: Nincs kedvenc jelenetem, de azt a pontot nagyon szeretem, amikor hirtelen fordul a kocka, mert Sophie bár összezuhant, mégsem adja fel. Csúcs a csaj!

Összegzés: Eseménydús, elmélkedős, boncolgatós sztori, amit az első oldaltól az utolsóig élvezhetünk, ha képesek vagyunk legalább egy kicsit beleélni magunkat Sophie szerepébe. Nem kell túlzottan megerőltetnünk magunkat hozzá, mert nagyon élethű, pontos, érdekes leírásokkal találkozhatunk. A szereplők közül kettőt lehet kiemelni, akiket jobban is meg fogunk ismerni, de közben mégsem. Rengeteg kérdést vet fel, amikből nem mindre kapunk választ a könyv elolvasásával, tehát nincs kerek lezárás, s közben mégis. Kész téboly, komolyan! :D Ajánlom, persze, hogy ajánlom!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés