Nagyjából két nap alatt kiolvastam a könyvet, ami egyébként nem meglepő, mert rengeteget utazgattam, meg várakoztam mindenhol, így akadt bőven időm rá. Amúgy sem egy hosszú könyv, nem is apró betűs, tehát lehet vele haladni. Ez a "Csak még egy fejezetet!" hozzáállás kezd nálam általános probléma lenni, főleg, ha másnap dolgozni kell mennem és éjszaka tör rám az ilyesmi.

     Maga a történet érdekes, egyedi, még sehol sem találkoztam hasonlóval, bár ez kis ferdítés, mert ilyesmit alkottak már előtte is, de ez mégis más. A szereplők azonban szerintem a tökéletes sablont alkotják. A főszereplő lány nagyszájú, aki mindig bajba kerül és lételeme apja orra alá borsot törni, aztán azt hinnéd mégsem, pedig végig ez történik tulajdonképpen. Aztán ott van a kiszökött Kale, a kék szemű, fekete hajú izmos srác, aki leírás alapján egy igazi álom pasi hatást kelt. Rácsodálkozik a világra, jön az elmaradhatatlan szerelmi szál és mindenki boldog, lehetne. Mivel szerelmi háromszögnek kell lennie, egy előkerül még egy szereplő, aki persze szintén tökéletes, csak mellé megkapja még a rosszfiú szerepét is. Ez a "Becsaptál!", de "Mégsem csaptál be!", meg a "Szeretlek!", amit a "Nem, mégsem téged szeretlek!" követ annyira kiábrándító volt. Azt hittem ő lesz a szemét alak, aki aztán mégis segít és ennyi, viszont ennél sokkal többről volt szó és szerintem nem kellett volna bele ez a szál.
Az apa karaktere az egyetlen olyan figura, akit a kezdetek kezdetétől nyíltan és teljes nyugalommal lehet utálni, ő az, akit Dez sem szívlel, sőt szerintem senki sem, bár akadnak utalások a könyvben olyanokra, akik felnéznek rá. Ők az agymosottak, nagyjából. Ha belegondolok, talán ő az, aki nem mutat változást, mert tulajdonképpen bármit kinézel belőle, csupán kis mértékben láthatsz bármit, ami előtte nem volt annyira egyértelmű.
Alapjáraton oda vagyok az olyan történetekért, ahol a szereplőknek valamilyen különleges tulajdonságuk van, természetfeletti lények, ehhez általában az társul, hogy nem azonnal tudjuk meg, miről is van szó, bár mostanában egyre több olyannal találkozom, ahol már az első oldalon minden kiderül, ki kicsoda vagy épp micsoda, s a Touch is ilyen, valamilyen szinten. Képbe kerül egy srác, akinek képessége a kötet címéhez hűen érintéssel működik, de nem ilyen egyszerű azért a dolog. És pontosan ez tetszett benne annyira! Ha valaki olvasgat néha a saját munkáimból, ismerheti a „Megérint a halál” c. munkámat, amiben hasonlóról van szó, csupán annyi a különbség, hogy ott egy ördögi beavatkozás következménye, itt vele született tulajdonság, amely azonban csak később alakult ki rendesen. Legalábbis a legtöbbjüknél. A Hatosok, ezek az értékesnek számító alakok engem egy az egyben az X-menben látottakra emlékeztetnek, és sokan úgy is látják magukat közülük, mint hősök, pedig, ha tovább olvasunk, kiderül, hogy az életük nem ennyire egyszerű.
Sok-sok csavar, fordulat, kiszámíthatatlan jelenet, ezek teszik ki a regény egészét, ettől válik letehetetlenné. Az alapot nézve, Kale-Dez párosítása is olyasmi, ami az első csavarása a történetnek, hiszen annyira különbözőek, de nem a sablonos mértékben mérve, hanem valahogy egészen különleges módon. Jó olvasni, ahogy beszélgetnek, főleg, amikor Kale a világot fedezi fel. Mint egy kisgyerek rácsodálkozik mindenre, Dez meg lassan a haját tépi néha tőle, de ettől még ők összetartoznak. Akkor mégis miért kellett a háromszög, miért?! Jó, igen, tudom, már kifejtettem fentebb, hogy ez nem tetszett, lépjünk tovább.

     A borítót szeretném most nektek elemezni, amiből nincs túl sok variáció, vagyis én nem találtam, de szerintem nem is kell minden országnak más, vagy akár országon belül is többféle. A magyarok Kale-t tették rá, a lentebb láthatóakon pedig egyértelműen Dez szerepel. Hogy melyik a kedvenc? Nos, tulajdonképpen mindhárom jól néz ki, még a magyar is, pedig ismeritek a véleményem a szereplőkkel borított könyvekről. A színek, Kale kék szeme azonban képes változtatni a dolgon, tetszik, komolyan. Azt hiszem, pontosan ezért is vettem le az üzletben a polcról, meg persze a cím miatt, mert érdekesnek tűnt. Aztán elolvastam, miről szól és már vittem is a kasszához.

Kedvenc szereplő: Lehet mást mondani, mint Kale-t? Ugye, hogy nem? Akkor ezt a kérdést kipipáltuk. Egyszerűen azért varázsolt el, mert gyönyörű kék szemei vannak, amihez fekete haj társul, emellé aranyos, vicces, és olyan édes megnyilvánulásai vannak néha, hogy a buszon, mikor olvastam, csak nagy nehézségek árán tudtam visszatartani a mosolyt. Persze, néha így is sikerült kiszöknie, de nem érdekelt, akkor pont nem.

Kedvenc jelenet: Amikor Dez bepipul otthon, és elkezdi a nappalit átrendezni, apró mozaikokat gyártani a különböző tárgyakból, az a rész engem nagyon megérintett. Sokszor érzem hasonlóan magam, ebben a jelenetben különösen jól tudtam vele azonosulni. A másik kedvenc, mert egynél nem tudtam megállni, amikor Kale és Dez először csókolózik. Nem, nem nyálas, hanem sokkal több annál. Mosolyogtam, mint, aki nem is tud más arcot vágni, még percekkel később is szerintem.

Összegzés: Kérdeztem néhány ismerőst, utána néztem, mikor hazaértem a boltból, ki hogyan vélekedik róla, és elég vegyesek voltak a vélemények. Nekem sem egészen biztos, hogy melyik kategóriába sorolnám. Valami hiányzott belőle, a sok pozitívum után többet vártam tőle, és nem kaptam meg. Tetszett, de mégsem. A második részt azonban már felírtam a listámra, nem fog kimaradni. Mindenképp ajánlom, hogy olvassa el, aki megteheti, mert minden fejezetben van valami, amiért érdemes, és nem fog unatkozni, aki kezébe veszi és belefog az olvasásba.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés