7. fejezet
Egy perc

   Lehet, hogy teljesen másképp kéne hozzáállnia az egészhez. Pozitívan felfogni a múlt eseményeit, átugrani a nehéz pillanatokon és észrevenni azokat, amiken ez idáig teljes mértékben átsiklott. Például azon, hogy a születésnapjára kapott ajándékutalvány még mindig tárcájában pihent. Nagymamája minden évben ugyanazzal lepte meg, a köztük lévő távolság miatt, postára adta fel unokájának címzett levelét.
Utalványával táskájában álldogált a könyvespolcok kavalkádja közt. Igazából összegyűjtötte már az öt kötetből álló csomagot, de a valóság mindig csalogatóbb, mint a laptopon nézni a borítókat.
- Segíthetek? - lépett hozzá az egyik ott dolgozó.
- Köszönöm, már tudom, mit merre találok - felelte és elindult a listáját követve. Kisebb teherrel megpakolva érkezett a pénztárhoz, átnyújtotta az utalványt és kisétált az üzletből. Két boltnyit sem haladt, amikor telefonját zsebéből előhúzva fülére tette. Noémi segítségre szorult, sürgős gyerekvigyázásról volt szó, ami nem tűrt halasztást. Zita természetesen azonnal rábólintott és sietős léptekkel a kijárat felé indult.
   Krisz szinte futva kerülgette a kávézó asztalait, egyszerre figyelve az ott ülőkre, a kijáratra, és arra a pontra amerre épp tartott. Ez volt az utolsó hely, ahol a felbukkanására számított, de nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Kiért az épületből, és a buszmegálló felé rohant, ahol is még épp idejében torpant meg.
- Zita! - kiáltotta a lány után, s igyekezett visszafogni az idegességtől és a futástól rátörő levegőkapkodást.
Zita meglepetten torpant meg, szíve azonnal a torkába ugrott és heves dobogásba kezdett. Nem mert hátrafordulni. Lábai a földbe gyökereztek, szorosan magához ölelte a könyves-szatyrot és maga elé meredt nagyra tágult szemekkel.
- Zita - ismételte meg újra, majd elindult felé, a lehető legnormálisabb tempóban.
- Szia! - nagyot nyelt mielőtt szembe nézett volna a sráccal. A váratlan fordulattól az is kiment fejéből hová szaladt ennyire az imént. A reflex benne is megvolt, hogy odahajoljon és a megszokott baráti puszival üdvözölje, ám esze hamar lebeszélte a dologról. - Mizujs? - bökte ki a legelső, közömbösnek látszó kérdést, ami elég ostobán hangzott azokhoz képest, amiket szíve szerint kimondott volna, vagy csak úgy bármihez képest is.
- Nem gondoltam, hogy itt fogunk találkozni.
- Kicsi a világ! - vont vállat. Magában közben felidézte azt a roppant élesen megmaradt képet, amikor ide érkezve tőle valamivel messzebb parkolt le az a fekete autó, amibe ő azonnal Krisztiánét látta, lehet jogosan.
- Mi a helyzet? Hogy vagy? - mosolyt igyekezett varázsolni az arcára, de a rátörő zavartság ezt nagyban meggátolta.
- Jól vagyok, nagyon jól - bólintott szavai megerősítésére, ám belül korántsem így érezte. - És te?
- Én is megvagyok, kicsit rohanósan, de elvagyok.
- Akkor, ha sietsz nem is tartalak fel, menjél csak - hátrébb lépett. - Nekem is... - mutatott a háta mögötti buszra.
- Nem... - kezdett bele, de inkább elharapta a végét. - Örülök, hogy találkoztunk! - Szívesen maradt volna még vele, hiányzott neki a beszélgetésük, és a lány közelsége.
- Öhm, igen, jó volt - zavartan elmosolyodott, miközben megfordult és a buszhoz ment.
- Zita, várj! - Hirtelen ötletét Tomikának köszönhette, aki azt a bolondságot véste a fejébe, amit most készült kimondani hangosan.
- Igen? - fordult meg a lépcsőn állva.
- Lehet hülyén fog hangzani, és megértem, ha így gondolod, de... - rajta volt a sor, mélyen beszívta a nyári levegőt. - ...megengednéd, hogy készítsek rólad pár képet? - jóformán egy levegővel hadarta a lényeget.
- Micsoda? - kerekedtek el szemei. Erre nem volt felkészülve. - Rólam? Miért?
- Mert nagyon jó modell lennél a következő sorozatomhoz - válaszolta hasonló sebességgel, mint előbb némi vörösséggel arcán. Zita megszólalni sem tudott az elképedéstől, nagyokat pislogva nézett Krisztiánra. Aztán szólásra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban megszólalt az indulást jelző csengő, az ajtók becsukódtak és a kérdést megválaszolatlanul hagyva indult el arra, amiről jelen pillanatban képtelen volt felfogni hol is van.