6. fejezet
A sors keze

   Krisztiánnak még a lélegzete is elakadt barátja szavainak hallatán. Hiába sietett, két percen múlt, hogy lássa, ismét láthassa. A teljes lehangoltság gödrének legmélyebb pontján ért földet. Azzal nyugtatta magát, hogy ennyi idő elteltével csak még rosszabbul érezte volna magát, ha elé áll. De fel fogja hívni! Biztos felhívja!
Ezzel a gondolattal tért haza, s ült le kedvenc fotelébe. Ujjai közt forgatta az okos kis készüléket, míg az ki nem csúszott kezéből a földre. Hátradőlt, s a plafont fürkészte. Össze kéne szednie legalább három értelmes mondatot, amivel elé állhat. Először is bocsánatot kell kérnie. Vajon mit fog szólni, ha így felhívja? Biztos az lesz, hogy mért csak hetekkel később kereste fel.
- Kikészíted magad haver! - ült le a kanapéra. - Ennyit nem ér meg.
- Te nem ismered - válaszolta oda sem nézve. - Fogalmam sincs mivel rukkoljak elő.
- Mond neki, hogy le akarod fotózni - mondta Tomika miután tekintete megakadt Krisz egyik gépén. - Mit rágódsz ezen annyit?
- Persze, és majd lazán beleegyezik, mi? - kérdezte barátjára nézve, mintha azt akarná kifejezni tekintetével, hogy az biztos megbolondult. - Ez amúgy sem mentség arra, hogy miért nem adtam életjelet idáig.
- Egy próbát megér! - vette fel a mobilt és Krisztiánnak dobta, majd felállt, és eltűnt saját szobájának ajtaja mögött.
- Hogyne! Ezzel álljak elé, mi? Milyen béna lenne már! - hiába hessegette el a hangosan abszurdnak tűnő ötletet, folyamatosan eszébe jutott, ahogy saját gondolata is, ami anno a Balaton partján talált ki, csupán alkalma nem adódott, hogy azt Zitának is előadja. Remek modell lehetne a fotósorozathoz. Szemei előtt megjelent pár kép, ami élőben biztos sokkal jobban megmutatná milyen különleges, varázslatos lány állt a kamera előtt.
   Kicsivel később Krisz kilépett a lakásból maga mögött hagyva egy cetlit: "Később jövök!" felirattal. Igazából nem tudta merre induljon, hova menjen, de abban biztos volt, a szellőztetés jár összezavarodott fejének, ami időközben még sajogni is kezdett. Hiába, a gondolatok néha nehéz súlyként telepednek meg az ember elméjében. Persze ha megtalálja a válaszokat az ott tornyosuló kérdésekre, akkor minden könnyebb lesz, ám míg azok nem mozdulnak, addig ő sem pihenhet. Idáig is érték az életben váratlan fordulatok, nem számított pár eseményre, ami bizony bekövetkezett, és voltak olyan pillanatai, amiket a mai napig szeretne elfelejteni. De mindig történt valami, ami átsegítette a nehezén, ott álltak mögötte a barátai, a családja, most mégis valahogy egyedül érezte magát a nagyvilágban.
- Most rám férne egy csoda - motyogta lehajtott fejjel. Talán a sors keze vagy csak a szerencséé, de alighogy kimondta a telefonjának képernyője felvillant, majd egy másodperccel később felcsendült a hozzá tartozó dallam. Krisz meglepetten nézett a kijelzőre, aztán lenyomta a gombot és füléhez tartotta a mobilt. Bárkire számított volna, de a Bravotól megismert szerkesztőre egyáltalán nem. Némán hallgatta végig a nő kisebb mondatáradatát, néha egyetértően bólintott, és mire észbe kapott, már meg is beszéltek egy találkozót másnapra. Az újabb interjú gondolata csak jobban lehangolta a már így is padlón lévő srácot, főleg mivel a téma a hetekkel ezelőtti nyeremény-hétvége lesz. Ismét rátörtek az emlékek, felidézett pár képet, elhangzó beszélgetést, s eközben tovább ballagott a zsúfolt utcán.
Feleslegesnek érezte az órájára pillantani, így is nagyon jól tudta, hogy nem öt percig volt kint. Hazaérve egyenesen szobájába ment, beállította ébresztőjét és elnyúlt az ágyon. Sokáig bámulta a sötétséget, míg elnyomta a fáradtság. Reggel jóval az ébresztő előtt kelt, lenyomta azt, és a fürdőbe sétált. Sokáig folyatta magára a kellemesen hűs vizet, és talán abban reménykedett, a zuhannyal lemoshatja magáról az összes kísértő problémát, gondot. Később egykedvűen magára rángatta sötétkék nadrágját és fehér pólóját, fejére húzta kedvenc kék sapkáját, és ismét elhagyta a lakást.
     Majdnem fél órás késéssel futott be a Campona-beli találkozóra. Körbenézett a kávézóban, majd az integető nő felé indult.
- Köszönöm, hogy eljöttél - mosolygott rá a nő.
- Én köszönöm a lehetőséget - ejtett meg ő is egy szerényebb mosolyt. Ha így folytatja, profi színész válhatna belőle.
- Hogy érzed magad? A múltkor még nagyon pozitív véleményen voltál a hétvégéről. Azt mondtad szívesen maradnál még. - A legjobb témát kapta meg, amiről most egyáltalán nem volt kedve beszélni. Persze azért válaszolt, a tőle tellő legnagyobb jókedvet produkálva. Míg a fejében lévő fogaskerék a helyes válaszokon kattogott, addig a szíve a feltörő emlékek hatására néha kétszeresét dobbantotta a megszokottnak. - És milyen a kapcsolatod Zitával? Felröppentek ugye álhírek, de azokat hamar megcáfoltuk, viszont arról semmi hír mi van veletek azóta.
- Igen, öhm... - kezdett bele a kínos kérdés megválaszolásába. Hogy mi van velük? Az igazi kérdés az lenne, hogy mi nincs! Két szót nem váltottak azóta, fogalma sincs, merre jár, mit csinál vagy, hogy érzi magát. -... jó hangulatban váltunk el, de sajnos a saját... - folytatta, ám itt torkán akadt a szó. Nem tudott hinni a szemének! - Elnézést, de muszáj elintéznem valamit! - hadarta, miközben felugrott és szinte kifutott a kávézóból, egyenesen a kijárat irányába...