4. fejezet
A szív meghasad

   - Feri, engem aggaszt, ami Zitával történik. Napok óta nem szól senkihez, csak a szobájában ücsörög egyedül. Már a barátaival sem találkozik. - szorongatta aggodalommal teli arccal a kezében lévő bögrét. - Egyre rosszabb mióta Áron sem jár át hozzá. Talán összevesztek?
- Nyugodj meg, a fiataloknál ma már mindennaposak az összezördülések. Hamar kiheveri a mosolyszünetet. - próbálta nyugtatni feleségét, bár magában ő sem érezte teljesen így az egészet. - Ha meg mégsem, akkor jön majd más. Megbízom annyira a lányunkban, hogy jól dönt. - mosolyodott el, ezzel is igazat adva szavainak.
- Hát jó, ahogy érzed. Azért én mégis féltem. - sóhajtott fel, s belekortyolt fekete kávéjába.
   Zita álmatlanul forgolódott ágyában, mely mintha ki akarná lökni magából, nem hagyta nyugodtan feküdni pár percél tovább. Ezt tetőzte még, hogy egyszer megfagyott, máskor megsült a vékonyka takaró alatt. Utoljára, hajnali hétkor rúgta le magáról, aztán hasára fordult, de feladta a próbálkozást, és negyed nyolckor a kinyitott ablak előtt ült, fejét kidugta a kora reggeli hűs levegőbe. Ez nem csak fáradtságán segített, hanem nyomasztó gondolatainak egy részét is kiűzte sajgó fejéből. Tekintetével az utcán elhaladó embereket figyelte, egyesek rohantak a főúton közlekedő járművekig, mások álmosan lépdeltek ugyanazzal a céllal. Néha egy-egy kóbor kutya is elszaladt a háztömb előtti parkban, vagy épp a madarak röppentek fel arról a pár fáról, amit az elmúlt évek pusztítása után egyelőre még a helyükön hagytak. Régen az egész zöld volt, a keskeny utakat fák szegélyezték és középen egy akkor még remekül felszerelt játszótér állt, ahol rengeteget játszott a környékbeli gyerekekkel. Mára a játékok romjai és a kivágott fák után maradt csonkok emlékeztettek csupán az évekkel ezelőtti állapotra. Minden elromlik, eltűnik és semmi sem marad úgy, mint szeretnénk. A jó dolgokat elveszik a világból, csak az olcsó, feltétlenül szükséges részeket hagyja az emberiség, amiből pénz, s haszon származik. De mi értelme, ha az öröm elvész? Mostanában egyre több bölcselkedő gondolat jutott Zita eszébe. Régen nem ért rá ennyit filozofálni az élet dolgairól, pörögtek körülötte az események, annyi dolga akadt. Így visszanézve, értelmetlennek látta a rengeteg rohanást. A belül érzett hiány, a rossz teljesen eluralkodott rajta. Tele lett negatív gondolatokkal, a küzdés, a pozitívság eltűnt, mintha sosem létezett volna.
   Telefonját kilenc óra húsz percre állított, hogy legyen ideje összeszedni magát és ne késse le szokás szerint a buszt. Arra azonban nem készült, hogy már másfél órával előtte fent legyen, felöltözve, útra készen üljön kedvenc foteljében és laptopján pötyögje email címének jelszavát. Mikor is nézte meg utoljára? A honlapon megjelenő méretes számból rájött: elég régen ahhoz, hogy felhalmozódjon a több mint kétszáz levél. Hála a csodás rendszernek fél pillanat alatt lecsökkentette a létszámot két számjegyűre.  Egyesével lapozgatta végig a lényegtelen leveleket, míg az összes eltűnt. Lecsukta a laptopot, és a plafont kezdte el fürkészni, míg a mobil meg nem csörrent, hogy ideje elindulnia. Az egyetlen reményt hozó helyre ment, ami talán eltereli a gondolatait. Lesietett a lépcsőn, ki a kijáraton a szép nyárias reggelbe, ami már előre napsütést és jó időt ígért. Épp a buszmegállóba ért, amikor feltűnt a jól megszokott kék-szürke jármű, tele munkába igyekvőkkel. Szerencsére két megállón át kellett csupán szorongnia, aztán leszállt és átmenve a zebrán bevetette magát a panelházak rengetegébe. Megállt az egyik szépen felújított narancssárgás épület ajtajánál, s felcsöngetett.
- Szia! - szólt bele, amint meghallotta a jól ismert ricsajt a vonal túlsó végén.
- Máris beengedlek! - felelte egy női hang, és a következő pillanatban az elektromos zár hangjával kinyílt az ajtó. Felsétált a negyedik emeltre, mivel a liftet továbbra is javítás miatt lezárták. Közel három hónapja szerelik a vezetékét, a lakók azt találgatják az idén kész lesz-e.
- Jó napot Tamás bácsi! - köszönt az idős úrnak, akit az egyik kanyarban megelőzött. Felszaladt a maradék pár fokon, s azonnal be is jutott a keresett lakásba. - Helyzetjelentést kérek! - dobta le a táskáját, majd a cipőjét is.
- Változatlan. Ricsi most próbálta megölni Gábort a plüss pingvinnel. Reni meg a kukacért ordít, amit tegnap óta sehol sem találok. Megőrülök! - fogta fejét a fiatal nő.
- Nézted a fotel mögött? Ricsi rendszeresen oda rejti, ha balhét akar kirobbantani. - odalépett az említett bútordarabhoz és mögé nézett. Kisebb kotorászás után előhúzta a plüssfigurát.
- Oh, mire mennék nélküled?! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Akkor én megyek is, jövök délután. A hűtőben találsz paradicsomlevest. Bár a helyedben inkább nem enném meg.
- Annyira vészes?
- Rosszabb! - szörnyülködött saját művére gondolva. - A srácok viszont megeszik, szóval nekik mehet, amennyi beléjük fér. - adta ki az utasításokat, közben felhúzta a szandálját és magához ragadta táskáját. - Ha bármi probléma van, hívj nyugodtan, de a mentőket előbb utoléred.
- Semmi gond nem lesz - nyugtatta meg Zita. Kitessékelte a nőt, és végre valahára becsukta az ajtót mögötte. - Na, hol vagytok ördögök? - csapta össze a kezét. A kislányt probléma nélkül megtalálta, követte a sírást egyenesen a kisebbik szobáig. - Hát, szia! Nézd mit találtam! - mutatta fel a kukacot, mire Reni azonnal befejezte a sírást, és nagy könnyes szemekkel figyelte imádott figuráját. Zita mosolyogva nyújtotta oda neki. Ezután öt perc alatt elaltatta az alig három éves csöppséget, s a figyelni valók száma eggyel csökkent.
- Zita! Gábor megint megrúgott! - panaszolta kicsivel később Ricsi.
- Talán mert folyamatosan ütöd? Ne várd, hogy tűri, ha bántod, mégis csak gyerek. - mosolygott rá. A csengő megszólalt, a lány ijedten ugrott egyet, amit a két gyerkőc nevetéssel díjazott. - Vicces! - fintorgott, aztán ő is elnevette magát.
- Jó napot, meghoztam a postát! - szólt a mikrofonba egy férfi.
- Köszönöm, azonnal lemegyek! - válaszolta, és hátra sandított a válla felett. Melyiket vigye magával?  - Ricsi, ma te kapod a megbízást, igazi hősi feladat! - a kisfiúnak felcsillant a szeme. Zitánál jól bevált az elmúlt időszak során, hogy kisebb jutalmakért a gyerekek azt tették, amit ő szeretett volna. Jelen helyzetben Ricsinek kellett fent maradnia a húgával, míg Gábor és ő a lépcsőn lépkedtek lefelé.
- Én is kapok majd valamit, ugye? - kérdezgette folyamatosan.
- A te feladatod is rettentő fontos, hiszen te vigyázol rám! - mosolygott rá Zita, miközben kinyitotta a levélszekrényt és kiszedte a hófehér borítékokat. Mielőtt visszafelé indultak volna kinézett a kétszárnyú üvegajtón és abban a pillanatban földbe gyökerezett a lába. A srác, az ajtón túl épp fekete autójának anyósülés felőli ajtaját csukta be egy Zitának ez idáig ismeretlen lányt után, aztán megkerülte a kocsit és maga is beszállt. Zita szívébe mintha kést döftek volna, mit kereshetett éppen itt?