3. fejezet
Egy lépés, egy hang

     Az eső kopogott az ablakon, a sötétség eluralkodott a kinti világon, még az utcán lévő lámpák fénye is csak halványan derengett. Zita végighúzta ujját a vízcsepp lecsorgó vonalán miközben tekintetével az üvegen át szemlélte a túlsó oldalon lévő életet. Az elmúlt hetek csodaszép időjárása a múlté, beköszöntött a csapadékos július, és a bemondók szerint ez az állapot augusztus elejéig nem sokat fog változni. Az a röpke hét. Milyen hamar eltelt a nyár kétharmada, szinte észre sem vette és újra őszbe borul Budapest. Emlékszik még a tavalyi levélhullásra. Október egyik szeles délutánján Nóci, Brigi és ő unalmukban a parkban sétálgattak, miközben a földet szép lassan teljesen beborította a megsárgult, megbarnult levelek áradata, amik a fákról hullottak le. Jobban élvezték a szabadságot, mint nyáron, amikor minden nap az övék volt. Ugráltak a levélkupacokon, rugdosták a nagyobb halmokat és beálltak a fa alá, amikor annak széthullott a koronája. Most is ilyen őszies idő van. Igaz, a fák ugyanolyan zöldek, mint egy hónapja, de az eső esik, a szél s fúj, s tegnap már a pulóver is előkerült szekrénye mélyéről. Mintha csak érezné a természet mennyire nincs kibékülve a világgal.
- Szóval itt bujkálsz! - szólalt meg Brigi a háta mögött váratlanul. - Anyudék azt mondták, ma még nem láttak, talán itthon sem vagy.
- Mégis megtaláltál - mondta oda sem nézve.
- Mi a baj Zizi? - ült le mellé az ágyra. Észrevette barátnőjén a jeleket, már jó ideje figyeli, de képtelen volt magától rájönni az okokra. Szerencsés, hiszen remek esélyei vannak a jövőre nézve, mind tanulásilag, mind szerelmileg. Mit nem adna érte, ha ilyen srác lenne mellette!
- Nincs baj.
- Látom! Pont úgy nézel ki, mint, akivel minden a legnagyobb rendben!
- Szimplán csak rossz a kedvem. Lehangoló, ami kint van.
- Az biztos! A lépcsőházat nem ajánlom neked, tiszta jégverem! Apámék azon problémáznak, hogy mivel fűtsenek be, mert megfagynak.
- A pulóver csodákra képes - fordult a lány felé. - Mi a helyzet?
- Semmi. Unalom! Nóci közölte, hogy torokgyulladása van, és ki sem akarja dugni az orrát otthonról. A szüleim kidobtak a lakásunkból és még ki sem tudunk menni. Ez milyen már? - sápítozott. Zita valamiért most nem érezte az egészet akkora problémának. A lehető legjobban érezte magát szobájának négy fala közt, ágyán összekuporodva, a csendben merengve. - Remélem hamar vége lesz, különben bedilizek!
- Azon te rég túl vagy.
- Köszi szépen - fintorgott. - Mivel lehetne felvidítani?
- Állj kézen miközben MJ-t énekelsz és a talpadat összeütögetve tapsolsz - adta az ötletet.
- Oké, de két probléma is felmerült. Egy, nem tudok kézen állni. Kettő, ha énekelek, egész Budapestet evakuálják.
- Igaz! - mosolyodott el. - Akkor talán keressünk valami fagyi-szerűt. - Muszáj volt kimozdulnia a magányból. Tudta, hogy nem művelheti sokáig, amit jelenleg tesz, mert ennél csak rosszabb lesz a helyzete. Az elmúlt napokban Áronnal telefonon beszélt, valamivel mindig lerázta a találkozókat, akárcsak a többiekkel. Brigi viszont nem adta fel, s értékelte a ragaszkodást.
- Végre! - pattant fel azonnal. - Aztán együtt gyógyulunk ki a torokgyusziból! Éljen a csaj-hármas! - nevetett, ami Zitából csupán kissé szélesebb mosolyt váltott ki.
     Alig tíz perc múlva ismét az ágyon ültek, szembe a laptoppal, kezükben egy-egy tál eperfagyival és valami horrorfilmre emlékeztető dolog nézésébe kezdtek. Brigi öt percenként kommentálta a látottakat, néha eltakarta a szemét, és ez ment másfél órán át. Zitától csak pár hümmögésre telt, a mozi nagy részében figyelme a képernyő mögötti falra összpontosult, ahol saját gondolataiba burkolózhatott. Miért nem hívta fel? Talán haragszik rá, ami érthető, hiszen többek közt számlájára irható egy hatalmas hiszti, aztán a váratlan távozás, ami akár másképp is alakulhatott volna. Elrontotta. Vagy mégsem? Semmi rosszat nem csinált, mások is kiakadtak volna abban a helyzetben, a pasijukkal mentek volna, ha eléjük jön és nem órákig ölelgetik az a srácot, akit pár napja ismertek meg. Annyira jó lett volna tovább maradni! Szíve hevesen dobogott a feltörő emlékhullám hatására.
- "Akkor is várok, ha nincsenek miértek, hisz tudod, bármit megtennék érted... Nem számít csak, amit érzek, hisz minden te voltál..." - szólalt meg hirtelen a közelében az ismerős hang, amitől mellkasában lüktető szíve majd átszakította testét. Belemarkolt az ágytakaró puha anyagába és összeszorította ujjai közt.
- Oh, bocsi, ezt fel kell vennem - Brigi kirobogott a folyosóra, magára hagyva a kőszoborrá merevedett Zitát, aki levegőt venni is elfelejtett. Hangos köhögés követte eme tény felismerését. Fejébe ismét képek villantak, s ettől szemébe könny szökött. Megrázta fejét, letörölte a szökni készülő cseppet és megdörzsölte annak kiinduló helyét, hátha ezzel a többit bent tarthatja. Valamit muszáj csinálnia! Nem mehet ez így tovább! Ebbe a végén ő fog belebolondulni!