2. fejezet
Az első eset

   - Szóval, mi a program mára? - huppant le barátnője mellé.
- Nem tudom. Áron biztos kitalál valamit. - hangján is hallatszott mennyire nincs oda ezért, és ez azonnal szemet szúrt Nócinak.
- Ajaj, mond el, mi történt?
- Hát, fogalmam sincs igazából - fogott bele Zita, bár kételkedett benne, hogy szavai értelmesen hangzanak, ha kimondja. - Kicsit úgy érzem, sok időt töltök vele, és nem hagy levegőt venni, csak ha ő is akarja.
- Kicsit eltúlzod, nem gondolod? Törődni akar veled, király nyarat szeretne, ami nyomot hagy. - kelt a srác védelmére. - Minden pillanatban a kívánságaidat lesi, és semmit sem kér cserébe! A világ legjobb pasija, és te közlöd, sok belőle? Ha Gergő ilyen lenne arany életet élnék!
- Hiszen Gergő is mindent megtesz érted, úgy állítod be, mintha rád se bagózna! - állt ő is a másik fiú mellé.
- Mostanában valahogy tényleg így van. Leköti a munka, a lakásfelújítás, örülök ha hétvégén néha láthatom. A mozi is ritka pillanatok egyike volt, amit rám tudott szánni, de már nem is bánom. Azt hiszem,...
- Ki ne mond! - vágott közbe Zita.
- ... kiszerettem belőle - vallotta be őszintén, s lehajtotta a fejét. Csak ennyit mondott ki hangosan, a többi részét inkább lenyelte. Szavai így is visszhangoztak fejében, és egyre szörnyűbb mondatokkal párosultak. Megrázta a fejét. - Olyan gyorsan elmúlt, mint, ahogy jött, gondolom.
- Ennyivel nem zárhatod le a dolgot! Gergő szeret, és úgy tűnt te is őt. Mióta sejted? - nézett rá komoly arccal.
- Egy ideje megváltozott közöttünk pár dolog. Türelmetlenebb, sokszor zördülünk össze, és már nem vágyom úgy a társaságára, mint régen.
- Értem - szólalt meg kisebb csend után. - Szóval vége. Pedig annyira szép pár voltatok! Veletek példálóztam mindig, és most látom, mi van a háttérben. Sajnálom Nóci. - ölelte át a szomorú lányt. - Majd jön valaki, aki tényleg melletted marad, amíg élsz.
- A szőke herceg? - szipogta könnyeivel küszködve.
- Igen, az - mosolyodott el Zita és megsimogatta a hátát.
   Beletelt némi időbe, mire Zita nagyjából lenyugtatta a szomorkodó Nócit, és már épp leültek a tv elé filmet nézni, amikor megszólalt a mobilja. Azonnal a szoba túl oldalán lévő asztalnál termett, s füléhez tartotta a kütyüt, de a következő pillanatban arcán csalódottság suhant át. Áron lelkesen újságolta milyen jó ötlete támadt az előbb, mit tervezett délutánra, és mikorra megy Zitáért.
- Figyelj, ma inkább Nócival lennék, rá fér a csajos-nap, hidd el - próbált kibújni a program alól. A srác azonban egyből kapcsolt, átvariálta az egészet, pont úgy, hogy mindenkinek megfeleljen. - Hát jó, akkor háromkor. - húzta el a száját. Barátnője arca egészen felvidult az ötletre, melyet a lány kevesebb, mint fele annyi lelkesedéssel mesélt el. Ő nem erre vágyott! A vidámpark egésze hidegen hagyta, ahogy az ötös kiruccanás is, inkább lett volna az egész kettes, egy édes kettes, mint anno. Itt van, valahol Budapesten járja ő is az utcákat minden nap, és mégis olyan kegyetlen a sors, hogy külön utakon járnak.
     Csendesen ücsörgött az anyósülésen, miközben az autó egyre közelebb haladt az úti célhoz, s egyre messzebb távolodott attól a ponttól, ahol most legszívesebben lenne. Áron mellett vidáman mesélt, vagy nevetett, s vele együtt a hátsó ülésen ülők is, csak Zita maradt csendes. Néha el-elmosolyodott, ha valaki rákérdezett mi a baja, de ettől függetlenül cseppet sem érezte jobban magát. A vidámpark máskor maga lett volna a tökély, hiszen milliószor járt már ott, és remekül szórakozott, főleg így bandában, ám jelen pillanatban a haza utat várta a leginkább.
- Este elmehetnénk valamerre - vetette fel a témát Balázs.
- Remek ötlet! - kapott azonnal rá Áron, miközben magához ölelte Zitát. - Mit szólsz hozzá?
- Majd meglátjuk - bújt ki a válasz alól. Nóci kérdő pillantását látva megvonta vállát, és inkább az előttük lévő játékot figyelte, amin az emberek sikongatva igyekeztek túlélni a következő átfordulást.
   A gyomra nem kicsit zavarodott össze a nap végére, ami szokatlan volt, mert ő általában remekül bírja az ilyesmit. Hazafelé menet mindenkit kidobtak, akinek otthona útba esett, aztán kettesben kocsikáztak a lány lakásáig. A szülei éjszakai műszakban dolgoztak, ritka alkalmak egyike volt ez, de Zitát legalább megnyugtatta, egyedül lehet otthon saját gondolataival. Tévedett. Áron nem csak az ajtóig kísérte, hanem némi csellel a nappaliig is eljutott.
- Remélem jól érezted magad - fordult vele szembe a srác, és megfogta a kezét.
- Igen, remek volt - hagyta rá a lány, miközben azon gondolkodott, mivel tudná a legfinomabban kitessékelni.
- Örülök - Közelebb húzta magához és megcsókolta. Zitának egy szava sem lehetett a csók minőségét értően, jól érződött, Áron nem ma kezdte. Szemei azonnal lecsukódtak és átadta magát ajkaik párbajának, ám hirtelen bevillant neki egy kép és ennek hatására elhúzódott. - Mi a baj?
- Semmi, csak... - fogott bele a magyarázkodásba, de még maga sem tudta mit akar mondani. - ... eléggé elfáradtam, és talán jobb lenne,... ha most ledőlnék.
- Ahogy gondolod - átkarolta a derekát, s szobájához kísérte. - Ha gondolod, szívesen itt maradok veled.
- Felesleges, meg leszek - erőltetett mosolyt arcára.
- Biztos? - nézett rá Áron, szájának szegletében mosoly bujkált. Újra átölelte Zitát és szenvedélyes csókot lehelt ajkaira, amibe a lány térdei beleremegtek. A fiú pontosan érezte a történést, és ettől azonnal akcióba lépett. Apró csókokat hintett Zita arccsontjától kiindulva végig nyakának vonalán, majd a vállán át visszafelé indult. Zita azt hitte nem képes megálljt parancsolni, a teste szomjazott arra, ami következhet, az esze azonban menekülni akart, kibújni a fiú öleléséből, simogatásából és csókjaiból, melyeket olyan pontossággal lehelt az érzékenyebb pontjaira, mintha tudná, hol kell azokat keresni. Háta eközben a falhoz ért, Áron hozzá simult, két kezével a falnak támaszkodott és teljes egészében szabadjára engedte vágyait. Zita egy pillanatig elvesztette az önuralmát, és engedett a kísértésnek, ám a fejében ismét bevillanó kép idejében megállj parancsolt.
- Várj! - tolt el magától. Meglepetten vette észre, hogy az ágyán fekszik. Kibújt alóla és felült. - Nekem ez nem megy.
- Micsoda? - nézett rá Áron. - Te is akarod, érzem!
- Le... lehet - dadogta zavartan. - De nem most, majd... majd máskor.
- Bonyolult vagy.
- Igen, meg fáradt is. Kérlek, menj el! - Küzdött a határozott hangnemért, meg úgy a bármilyen hangért, amit ki tudott csikarni magából.
- Ha ezt szeretnéd, legyen! - állt fel Áron és jól látható idegességgel az arcán a nappaliba ment. Zita követte, kinyitotta neki az ajtót.
- Holnap beszélünk - Bűntudata volt, amiért ezt tette a fiúval, de nem azért, hogy félbe szakította az eseményeket, hanem, mert idáig hagyta.
- Persze! - intett Áron bosszúsan. Futó csókot nyomott a lány arcára, aztán elindult a lépcsőhöz, és eltűnt Zita szeme elől. A lány felsóhajtott, becsukta az ajtót és nekidőlt. Ezt megint jól elszúrta!