Azt hiszem, az eddig itt felsorolt könyvek közül ez okozta a legnagyobb csalódást. Az első dolog, ami pozitív értelemben eszembe jutott róla: Milyen aranyos történet! Aztán mindezt követte a kevésbé jó: De sablonos a sztori. Végezetül pedig jött az abszolút negatív: Hol a cselekmény?
   Az egész könyv valamivel hosszabb, mint kétszáz oldal és tulajdonképpen semmiről sem szól. Igen, van egy romantikus szál, veszély, családi féltés, halál, titok, blabla, de mindez semmit sem ér, ha nincs felépített, élvezető történetbe fogalmazva. Már kapásból a Poppy név láttán azt hittem, kidobom a könyvet a vonat ablakon. Szeretem, ha nem az átlagos női neveket használják az írók, félre ne értsetek, de egy Poppy nevű lányt képtelen vagyok komolyan venne vagy megszeretni. Egyszerűen nem tetszik, talán pont azért, mert hülyén hangzik számomra kimondva és a gyerekemnek sem adnék ilyet. Itt már szerzett egy rossz pontot, de azért tovább mentem, mert nem a név a lényeg, hanem maga a tartalom.
Tipikus tiltott szerelemről szól a történet, titkolják az érzéseiket, majd amikor beüt a mennykő hirtelen úgy összekapaszkodnak, mintha ellentétes pólusú mágnest nyeltek volna le ijedtükben. Idióta hasonlat, belátom, viszont helytálló a szerelmes sztorik sokaságát nézve. Maga az tetszett, hogy nem volt hosszú bevezető, hanem egyenesen belecsaptunk a közepébe, a történés nagyjából a harmadik oldalon elindult, aztán jött a lejtő és megálltunk... a közepén. James bármit megtenne Poppy-ért, szabályokat megszegve "menti meg". Ez annyira aranyos, kis könnyű olvasmány a természetfeletti és az emberi érzelmek találkozásáról.
Azért a vámpír sráccal is akadnak problémáim. Kezdjük ott, hogy ő így született, vámpírnak, ami tetszik, mert általában csak harapás útján keletkeznek új vámpírok ez pedig hozott egy kis egyéniséget a műbe. Az öregedése viszont nekem ködös, ő határozza meg, mikor és mennyit, közben meg, akit úgy változtatnak át az örökre egy korú marad, legalábbis külsőleg. Mindez így egyszerűen hangzik, a szövegben azonban ez elég furán lett számomra megfogalmazva. Nem látok egy konkrét vámpír képet, társadalmat, csak morzsákat, mintha lett volna ötlete az írónak, de egyiket sem dolgozta volna ki, csak valamit odalökött belőle az olvasónak és rakja össze az a képet. Azért ennél biztosan többet foglalkozott vele, a hatás viszont kétségtelenül ez maradt. A vámpírok társadalmáról a nevén és a betartandó, hátlapon is feltüntetett szabályokon kívül semmit sem tudunk meg.
Ennél sokkal jobban bosszantott egy jelenet, aminél már csak azért nem tettem le a könyvet, mert alig volt belőle hátra pár oldal. SPOILER A vámpírok kiszagolják az embereket, nem? Na, akkor hogyan magyaráznátok meg, hogy egy vámpírokkal teli épületből, hogy tud kisétálni az egyszerű halandó? Philre gondolok, Poppy ikertesójára, aki meg akarta menteni testvérét, mielőtt megölik. Mindezért besétált a vámpír-buli kellős közepébe, onnan meg lazán ki. Ezt mondjuk szívesen olvastam volna. Titkon itt reméltem az egyik érdemleges történést, csalódnom kellett.
Amire szintén szeretnék kitérni, az a cselekmény majdnem teljes hiánya. Poppy otthon, aztán a kórházban, ahol kiderül, hogy beteg, majd jön James, aki eddig tökéletesen példaértékű vámpír volt, de most hirtelen megváltozik és megszegi a szabályokat Poppyért (ez sincs normálisan megfogalmazva szerintem). A lány "meghal", előadja a "megmentelek, mert megmentettél" magánszámot, ahonnan megint megmentik és lám, vége is a könyvnek. A Vének elvileg keményen betartatják a szabályokat, mindenhol ott vannak, de mindebből semmit sem érzékel az olvasó, mert csak távolról hallani róluk három szót, semmi érintkezés, semmi váratlan fordulat. Kiszámítható, egyhangú történet az egész.
   Végezetül a borítóról is ejtenék pár szót, ami egyébként szintén nem tetszett. Poppy elméletileg vörös hajú, ehhez képest csak az eredeti, 1996-os borítón szerepel így, a többin rövid barna vagy fekete hajjal ábrázolják. A borítók hangulata alapjáraton illik a vámpíros történetekhez, de nekem nem jött át. A magyar verzió sem,és a többi se igazán. A legelsőnél a kezdetlegesség dacára legalább úgy vannak ábrázolva a szereplők, úgy van megszerkesztve, hogy az ember ránéz és sejti, mit fog látni a belsejében (betűket, tudom, rossz szóhasználat). Nem értek a borítók tervezéséhez, de az itt látható négyből egyet sem tudnék kiemelni, ami valamiért is jobban tetszene a többinél. Mert egyik sem tetszik.

Kedvenc szereplő? Phil önfeláldozó, bármit megtenne Poppyért és igazi testvér. Szinte végig a Phillel kapcsolatos részeket olvastam el a legfigyelmesebben, mert ő legalább akart valamit, küzdött a húgáért, segíteni akart rajta. Olyan igazi volt és mégsem lehet az, mivel ilyen testvér vagy srác egyszerűen nem létezik.

Kedvenc jelenet? Nem tudok ilyet mondani, mert nem is volt. Azt hiszem a felén túljutva már csak azért olvastam tovább, mert nem szoktam félbehagyni a könyvet, ahhoz túlontúl borzasztónak kell lennie. Majdnem ütötte a szintet, de azért messze áll azoktól, amiket ebbe a kategóriába sorolnél.

Összegzésként nem fűznék túl sokat ehhez a "kritikához". Nem fogom különösen ajánlani senkinek, mert egyszer olvashtó, ha nincs más, de, aki hozzászokott a tartalmasabb, valós mondanivalóval és kidolgozottabb művekhez, annak ez nem valószínű, hogy teljesen le tudja kötni a figyelmét.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés