18. fejezet

     - Mi volt ez az egész? - ragadta meg a lány karját, hogy végre megállítsa.
- Hosszú! - igyekezett kiszabadulni. - És bonyolult.
- Nem baj, ráérek. Úgy rohantál el onnan, mint, akit puskával üldöztek.
- Igen, mert... mert... - annyira kínosan érezte magát. Hogyan magyarázhatná el? Ez még neki sem világos. - ... a nő anyám barátnője és... nem vagyunk túl jóban a lányával. - hazudta. Magában sűrű elnézéseket kért Timitől a mondottak miatt.
- Aha - látszott rajta, hogy nem nagy hitte el, amit hallott, de nem kérdezősködött tovább.
Az autóig eljutva kiosztott pár autogramot, készült vele néhány kép, ám ő jóformán ezeknek negyedére sem koncentrált rendesen.
- Majd később találkozunk! - mosolygott Zitára, aztán szobájába lépett és becsukta az ajtót. A lányt bántotta, hogy elhallgatta az igazságot, de jobb volt így, mint előállni azzal a kicsit sem egyszerű történettel, ami a nyaralásuk előtt kezdődött és valószínűleg utána is javában zajlani fog.
     Zita szomorúan rendezgette holmiját sporttáskájában. Egy része örült a hazatérésnek, ám a másik szívesen töltött volna el még pár napot Krisztiánnal. Lehet, hogy a szombat este vagy épp a vasárnap reggel nem úgy sikerült, mint tervezték, de másfelől nézve a dolgot, mindketten remekül szórakoztak. Az igazán döntő pillanat azonban akkor fog elérkezni, amikor a hotel előtt elbúcsúznak. Barátok maradnak vagy visszatérve régi életükhöz elfelejtik egymást? Zita titokban az első verzióban reménykedett.
     Krisz fel-alá sétálgatott szobájában, megigazgatta a szerinte nem jól álló függönyt, a kissé elfordult virágvázát és a ferdén álló képet a falon, miközben telefonja fülére tapadva ontotta magából a vonal túlsó végéről érkező női hangot.
- Rendben. Figyelj Orsi, holnap reggel bemegyek és megbeszéljük! Reggel, igen. - Leült a fotelbe és ott fejezte be a beszélgetést, ami eltartott még egy ideig. Miután megszakadt a vonal kisebb bűntudat tört rá, amiért csak félig figyelt menedzsere szavaira, de gondolatai minduntalan visszatértek az elmúlt pár nap eseményeihez. A hétvége már jól indult, hiszen késett, aztán valamennyire sikerült kompenzálnia a történteket, de az egészet lerombolta az az este, amikor kicsit túl sokszor nézett a pohár fenekére ő is, és Zita is. Jött a reggel, ezt még a délelőtti fürdőzés sem tudta teljesen helyrehozni. Magát hibáztatta, s erre minden oka megvolt, legalábbis ő így érezte.
- Kopp-kopp! - hallotta meg váratlanul a lány hangját, amit pár apróbb koppintás követett a sötétbarna ajtón.
- Szia! - mosolygott a lányra.
- Az előbb járt nálam az egyik bravós és azt mondta nemsokára le kéne adnunk a kulcsot, meg akarnak még csinálni pár képet, vagy legalábbis én ezt értettem, nagyon hadart a pasas.
- Annyira, mint te? - csipkelődött a srác.
- Csendben maradsz?! - emelte ütésre játékosan a kezét.
- Mert ha nem?
- Na, jó, elég! Menjél kifelé! - fogta meg és holmijával együtt kilökdöste az ajtón.
     Nevetve érkeztem meg az aulába, többen feléjük fordultak megnézni jól vannak-e. Ettől csak még nehezebbé vált a lecsillapodás, alig bírták abbahagyni.  A fotók remekül sikerültek, csupán a hétvége lezárást jelző kulcsok átadása szegte némiképp kedvüket. Vége van, elérkezett az az idő, amikor el kell válniuk. Mért olyan nehéz ez?
     Zita az út szélén parkoló autó felé cipelte táskáját. Ezzel jött, tehát biztos ezzel is távozik.
- Te meg hova szaladsz ennyire? - érte utol Krisztián.
- Gondoltam bedobom a cuccom, miért?
- Nem tudtam, hogy nálatok külön autóban utaznak a csomagok. - a lány értetlenségét látva, széles vigyorra húzódott a szája. - Megtisztelsz azzal, hogy haza vihetlek? - nyújtotta felé a kezét.
- Ez most komoly? - kérdezte döbbenten.
- Nem látod, milyen komolyan gondolom? - próbált komoly arcot vágni, nem sok sikerrel.
- Azt hiszem, hiba lenne visszautasítani - mosolyodik el és keze helyett a srác karjára akasztja sporttáskáját, amitől az akaratlanul is felnyög.
- Téglákat cipelsz?
- Minden zsebében legalább hármat. Nem gondoltam, hogy ilyen puhány vagy.
- Hogy én? Viccelsz? - súlyzószerűen megemelte a táskát.
- Most már képtelenség lemosnod magadról, gyenge vagy! - cukkolta tovább. Krisz ledobta a táskát és azzal a lendülettel felkapta Zitát. - Hé, tegyél le!
- Még mindig gyenge vagyok?
- Nem, gonosz vagy! - kapálózott a szabadulás reményében bízva. - Eressz el! - mikor ismét földre kerül azonnal hátrébb ugrott. - Ezek után kétszer is meggondolom, hogy veled megyek-e! - mondta, mintha ez akkora büntetés lenne. Felkapta a sporttáskát, ám ebben a pillanatban...
- Zita! - hallotta meg az ismerős hangot, amitől szíve hatalmasat dobbant. Megfordulva pedig már teljes valójában láthatta.
- Áron? Te mit keresel itt? - kérdezte a betonon koppanó állal. A srác elé lépett és szorosan magához ölelte.
- Annyira hiányoztál! - apró csókot nyomott a szájára. - Amikor Klára mondta, hogy találkozott veled, azonnal tudtam, meg kell, keresselek! Látom, épp menni készülsz, had segítsek! - Magához vette a döbbent lány holmiját, aki megszólalni sem tudott. Mindeközben Áron átkarolta a derekát és váltott pár szót a zavartságát jól leplező Krisztiánnal. - Akkor mehetünk? - eszmélt fel Zita az utolsó kérdésnél.
- Hova?
- Gondolom haza, hacsak nincs más terved. - mosolygott rá Áron. Máskor a lány ettől azonnal elterült volna a járdán, de most valamiért felkavarodott tőle a gyomra.
- De... - pillantott Kriszre, aki alig észrevehetően bólintott. - Oké. - Krisztián elé lépett és bizonytalanul pillantott fel rá.
- Köszönöm ezt a hétvégét, remélem, találkozunk még - volt valami gépies a hangjában és a két pusziban, amit közelebb hajolva a lány arcára adott.
- Én is remélem - búcsúzott fájó szívvel. Sohasem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz az elválás valakitől, akit csak pár napja ismert meg igazán. Tekintetével a kék szempárt kereste, hasztalan.  Szomorúan fordult meg és Áron ujjai azonnal az övéi közé csúsztak.
Így ért véget egy csodálatos hétvége...