11. fejezet
Nevem SP

     A szoba, nem volt túl nagy, de bőven elfért benne egy kanapé, egy kis asztal, a kétszemélyes francia ágy, mely fölött függöny lengedezett a klíma fuvallataitól, valamint két szekrény és egy hatalmas üvegajtó, amin át egyenesen a "magyar tengerre" láthatott. Kinyitott, és kilépett a nyári melegbe, de most mégsem érdekelte a hőség, jobban vonzotta a látvány, ami lélegzetelállító volt. Az egészet félbe szakította azonban egy telefon csörgése, ami nem a mobiljától származott. Kíváncsian ment be a szobába, lépdelt végig a fal mentén, mígnem felfedezte az éjjeliszekrényen fehérlő készüléket. Homlok ráncolva vette fel a kagylót és óvatosan szólt bele.
- Jó napot! A recepcióról telefonálok. Nemrég kaptuk a hírt, hogy a vendég, akire vár késni fog, mert valami történt az autópályán. A kellemetlenségért elnézését kérjük, és ha szabad javasolnom, bátran fedezze fel a hotelünk nyújtotta lehetőségeket.
- Köszönöm, nincs semmi gond - válaszolta gyorsan, mielőtt ismét belefogott volna a bocsánatkérésbe, és hasonlókba.
- További szép napot! Ha bármi kérdése lenne, csak hívjon! - Zita illedelmesen elköszönt és gondolataiba merülve ücsörgött az ágy szélén.
- "Nekem semmi sem mehet simán" - gondolta fásultan, és felállt. Csomagjára nézett, azután az ajtóra. Maradjon vagy menjen? Ez volt a kérdés. Persze a válasz egyértelmű, Zita a lépcsőn szaladt a lift helyett a földszint felé. Körbe szeretett volna nézni, mi hol van, hátha azzal valamivel magabiztosabb lesz majd, amikor megérkezik a meglepetés. A szálloda hatalmas volt, fényes és lenyűgöző. Más helyzetben a szüleinek több havi fizetése rámehetett volna erre a hétvégére, ebben biztos volt, bár ő nem az a luxusra vágyó lány, ezért inkább csak fel-felcsillant a szeme néha.
- Szia! - kiabált bele Nóci a telefonba, alig tíz perccel a megérkezése után. Milyen jó az időérzéke! - Na, mesélj!
- Hű, itt kellene lenned! Piszok nagy ez a hely! - fogott bele azonnal Zita, miközben tovább sétálgatott a medence mellett. - Jó sokan vannak, de hidd el, nem a mi kategóriánknak valóak. Tele van híres emberekkel, például az előbb láttam Lolát, vagy pont velem szemben van Tóth Gabi, szóval ez ilyen tipikus sztáros helynek tűnik. Ha rajongnék bármelyik magyar énekesért is, tuti a Mennyországban érezném most magam. Remélem a színházból is szokott erre nyaralni pár ember, az lényegesen tovább emelné a hely hangulatát.
- Te csak erre tudsz gondolni? - nevetett barátnője - A te sztárocskád befutott már?
- Szerinted most így beszélnék itt veled, ha igen? Közölték, hogy késik. Jót választottál nekem csajszi, köszi szépen! - gúnyolódott.
- Tuti nem az ő hibája! - védte meg azonnal.
- Na, jó, tudod mit? Nézelődöm még egy picit mielőtt befut a te "Hatalmas" meglepetésed. Hívlak, ha van valami érdekes, ígérem!
- Szuper! - lenyomta a mobilt, és szűk zsebébe igyekezett betuszkolni, amikor is váratlan dolog történt. Valaki egyenesen neki ütközött, vagy éppen fordítva történt, de a lényeg, hogy kis híján hátsójára ült.
- Bocs! - mondták egyszerre. Zita ekkor nézett csak fel, és vette észre kivel is sikerült koccannia.
- "Ezek szerint itt tényleg csak híres emberek vannak." - állapította meg Éder Krisztiánra nézve. Látszott rajta, hogy siet, szóval arrébb állt gyorsan az útból, mire a srác megköszönve tovább rohant, be az épületbe. Zita váll vonva sétált tovább, tekintetét a medence kék vizére szegezve, ami szép volt ugyan, de messze nem ért fel a Balaton szépségével. Halkan dudorászott, amitől egész biztosan bolondnak nézték páran, de ha elmerült gondolataiban gyakran előfordult vele az ilyesmi. Amit legtöbbször a következő esemény követett: félbeszakították. A londiner fiú sietett felé, látszott, hogy nem keveset futott az elmúlt percekben.
-  Na, végre! - kapkodott oxigén után. - Mindenhol kerestelek! A főnök kérte, hogy menj a recepcióra, megérkezett, akire vártál!
- Igen? - nagyot nyelt. Eljött a pillanat, amire várt, és ettől izgatott remegés lett úrra rajta. - Megyek, azonnal! - felelte elcsukló hangon. Látta rajta, hogy nem kicsit ideges, és ettől ismét mosoly terült szét a srác arcán.
- Bekísérlek - ajánlotta fel, bár inkább kijelentésnek hangzott.
- Az jó lesz - nézett rá hálás szemekkel. Ketten indultak el az épület felé, ahol végighaladtak a hófehér folyosón, és elérkeztek a recepciós pulthoz. Kisebb hadsereg várakozott, fényképezőgéppel, diktafonnal felszerelkezve. Zita megtorpant egy pillanatra, aztán ismét elindult, esetlenül, botladozva kissé, de ment előre. Aztán ismét megállt, a lába a földbe gyökerezett, és moccanni sem bírt. - Mi a...? - kezdett bele hangosan. Meredt előre az újságírók körében álló fiúra, aki hasonlóan nézett vissza rá, bár valamivel magabiztosabban.
- Te vagy Kassai Zita, ugye? - lépett előre egy újságíró, aki mellett a fotós lassan letérdelt, és felemelte a gépét. Bólintáson kívül többre nem telt a lánytól, ennyire ledermedve, meglepetten és rémülten még sohasem érezte magát ezelőtt. - Ezúton is szeretnék gratulálni az egész Bravo szerkesztőség nevében! - hozzá lépett és felé nyújtotta a kezét, amit a lány elfogadott ugyan, de fel nem fogta, hogy mi is történik pontosan. Folyamatosan, enyhén tátott szájjal figyelte a körülötte álló embereket, látta a vakut villanni, hallotta a beszélgetésüket, de érteni az égvilágon semmit sem értett. Mondhatták volna kínaiul is, ő akkor is ugyanezen a szinten maradt volna.
- Hello! - engedték előre Krisztiánt, aki előre hajolt és két puszit nyomott Zita arcára. Persze ő is viszonozta, mint egy gép, ami erre lett beprogramozva.
- Szia! - köszönt ő is halkan.
- Ne haragudj a késésért, baleset volt az úton - fogott egyből a magyarázkodásba.
- Aha - felelte Zita ugyanolyan zavartsággal. - Mármint, értem. Semmi gond. - rázta meg alig észrevehetően a fejét, s ettől valamennyire helyrejött. Ezzel egy időben fejébe bevillant egy gondolat, miként is ölje meg Nócit, megmondta neki, ha kitol vele, azt nagyon megbánja. Erre most itt van, farkasszemet néz egy vadidegen emberrel, akinek még a rendes nevét se tudja, nemhogy azt, hogy ki ő, honnan jött vagy épp mi a fenét csinál. Előre látta, ez a hétvége katasztrófa lesz...