Az elején egyedül volta, aztán lassan kezdtek szállingózni az emberek. Egyszerre jött egy középsős srác és két alsós lány. Mind érdekes szerzetek, a pénz elvette az eszüket, azt hiszik övék a világ, emiatt többször kerültek már bajba, meg sem lepődtem, hogy itt találkoztam velük. Látszólag nekik sem okozott túl sok újdonságot egymás látványa. Morogtak valamit Mr. Andersonnak, mielőtt leültek. Bármennyire ismeretlenek, örültem a jelenlétüknek, kezdtem attól félni, egyedül leszek, az pedig még rosszabb, mint a büntetés úgy önmagában. Az állapotok rendeződésével újra a könyvemre akartam koncentrálni, de kinyílt az ajtó. Felnéztem, az ütő megállt bennem.
- Nocsak, ideért Mr. Hartwell? - Leesett az állam. Három ponton sokkolt ez a szituáció. Egy felsős kapott büntetést. Felsős sosem kap büntetést! Stefan itt van, közelebb, mint, amiben ma még reménykedtem. Három, egyenesen felém tart! Éreztem, amint elsápadok, aztán nyomban elvörösödöm. Táskáját ledobta az előttem lévő padra, flegmán leült, egyenesen Mr. Anderson szemébe nézett.
Ezután ismét csend lett a teremben, csak az óra ketyegett a tábla felett. Igyekeztem figyelmem az előttem heverő francia könyvre összpontosítani. Nem sikerült. Többször lopva felpillantottam rá, egészen addig, amíg szembe nem találkoztam a kék szempárral.  Ijedtemben eldobtam a tollam, hangosan koppant a padlón, reflexből utána vetettem magam. Lehajolt ő is, kezembe adta bénaságom áldozatát és alig hittem a szememnek, küldött egy mosolyt, amitől folyékonyan elterültem a padlón. Mivel a tanár türelmetlenül megköszörülte a torkát, kikaptam Stefan kezéből a tollat és visszaültem. Filmbe illett a jelenet, vagy legalább egy annyit emlegetett nyálas könyvbe. Valamitől a világ hatalmasat fordult, a rendszer felborult, egy felsős nem csak piszkálni akart, hanem normálisabban beszélni vele.
Merengésemből egy puffanás ébresztett fel, kintről hallatszott. Mr. Anderson felugrott, egy lépéssel az ajtónál termett. Megállt a küszöbön, háttal nekünk igyekezett megtalálni a zaj forrását. A lebukástól való félelmem messze szállt, előkaptam a mobiltelefonom és gyorsan megírtam az sms-t.
„Stefan itt van!!!”
Pislogásnyi időn belül érkezett a válasz Kathrine-től.
„Hol?”
Szemem forgatva pillantottam a tanárra. Eltűnt az ajtóból. Megtalálta, amit keresett, mindjárt visszajön.
„Büntetésen. Előttem ül!”
Szinte el se küldtem, máris visszaírt.
„Az nem lehet! Beszélj vele!!!”
Az utolsó pillanatban dobtam bele táskámba a telefont, Mr. Anderson befejezte a felderítést, bosszúsan motyogva ült a helyére, tekintetét végighordozta rajtunk, majd saját dolgával foglalkozott tovább.
Fejemben Kathrine szavai csengtek, mintha kimondta volna az üzenetét. Beszélnem kellene Stefannal? Tényleg? Szerintem jobban járunk, ha letöltöm a maradék időm szépen csendben, mielőtt megint eltolnék valamit. Annyira elbambultam, szívroham kerülgetett, mikor felhangzott a következő puffanás. Mr. Anderson becsapta a naplót és már ott sem volt. Az utánam érkező hármas egymáshoz fordulva diskurálni kezdett. Lassan kifújtam a levegőt, rendeztem a légzésem ütemét, ám a következő pillanatban ez megint felborult.
- Szia - Döbbenten pislogtam álomszerű arcára. - Elolvastad?
- El - nem tudom, hogyan lehet két betűt dadogva kimondani, de nekem sikerült. Megköszörültem a torkom. Várakozóan nézett rám, képtelen voltam felvilágosítani a tévedéséről. - Mikor érsz rá?
- Holnap este? - Padlón koppant az állam. Ennél több időt reméltem felfogni az elvileg már kívülről fújt tananyagot. Hamarabb rájön a hazugságomra, mint hittem. Valamiért továbbra sem tudtam bevallani, inkább folytattam.
- Rendben - Alig hittem a saját fülemnek. Szemrebbenés nélkül kezeltem sima ügynek a helyzetet.
- Hatkor átmegyek - Mielőtt tiltakozhattam volna, ami nem volt valószínű, Mr. Anderson visszajött. Stefan előre fordult, lezártnak tekinthettük a társalgást, megbeszéltük a lényeget.
- Legnagyobb sajnálatomra a mai büntetésük eddig tartott - A hármas szinte azonnal talpra ugrott. - Ha lesz rá mód, később pótolhatják.
- Nem szükséges - mondta az egyik lány és kiszaladt az ajtón. Utána mentek a társai, majd némi lemaradással én is követtem. Stefan mögöttem jött, kiérve mosolyogva intett és elindult a hátsó ajtó felé a sportpályához. Tehát holnap átjön hozzánk, hogy kettesben felfogjuk a kémia lényegét. Sajnos, bármilyen jól hangzik az „együtt” gondolata, nekem előbb rá kell jönnöm, mert utána vele kell megosztanom a tudásom. Segítség!
     Meg se lepett, hogy Oscar leteremtett, magyarázkodásra esélyt sem adott. A következő szavaitól azonban, mintha arcon csaptak volna egy hallal.
- A szülei bármelyik percben hazaérhetnek. Estére vendégeket hívtak, ajánlom, elegáns öltözéket válasszon, fontosan találkozóról van szó. - Némán hápogtam a megfelelő szavakat keresve. A "Miért?" került legtöbbször a számra, de mielőtt kimondhattam volna, sürgetően a szobámba küldött. Két óra állt rendelkezésemre mindenre, tökéletesen beosztva akár végezhetek is hétig. A kérdések továbbra is ott motoszkáltam a fejemben, ha anya korábban jön haza, ez tényleg elég komoly dolog lehet. Ezen töprengtem, miközben zuhanyzáshoz készülődtem, a folyamat alatt, majd utána a gardrób előtt állva. Ha tudnám, kikre kell számítani vagy milyen alkalomról van szó, hamarabb rátalálnék a megfelelő ruhadarabra. Tíz lehetséges variációt terítettem az ágyra, ebből hosszú vacilálás után három maradt. Nehéz döntés volt. Sötétkék koktélruhát választottam végül, két kis pánttal a vállakon, a mellrész alatt egy fekete csíkkal. Felvettem hozzá egy fekete bolerót, ettől kényelmesebbnek éreztem, kevésbé volt kihívó, még a végén megjegyzéseket kapnék érte, mert túl sok látszik a vállamból. Volt már erre példa. A fekete magassarkú cipőnek a gondolata is kiakasztó volt, anya miatt kellett felvennem, megkövetelte legalább ilyenkor. Szerencse lesz, ha nem esem orra a vendégek előtt. Szerinte ettől igazi nő a nő.
Alig álltam talpra benne, fülem megcsapta egy érdekes hang. Tudtommal rajtam kívül senki sem játszik hangszeren a házban. Apa szereti a klasszikusokat, de maximum zongorán tudna egy-két hangot megtalálni, ez pedig száz százalék, hogy hegedű, ezer közül felismerem.
A teraszra botorkáltam, kíváncsian néztem le, apa kocsija még nem volt a helyén. A zene továbbra is szólt, kintről, a tó felől. Utána akartam járni, érdekelt, mi lehet ez, mert egyszerűen nem lehetett véletlen.
- Oscar - szóltam utána, mikor lefelé siettem, immár újra lapostalpú cipőmben.  Mi van odakint?
- Nem értem, miről beszél - Szigorú szemekkel vizslatott végig, elidőzött az arcomon. Még nem sminkeltem, a hajam is lazán feltűzve lógott, ez nem tetszett neki.
- Valaki zenét hallgat a kertnél - magyaráztam figyelmen kívül hagyva rosszalló tekintetét.
- Képzelődik. Nincs kint senki, min itt bent vagyunk, eről az imént győződtem meg.
- Akkor is hallottam valamit - Ki akartam menni, kideríteni, de előtte rendbe kellett szedben magam, had örüljön neki, hátha akkor leszáll rólam, mert ez a kritikus tekintet rettenetesen zavart.