Este olyan történt velem, ami már jó ideje nem. Anya felhívott, érdeklődött a hogylétem felől, elújságolta milyen hűvös van Bécsben és mennyi szép holmit vett nekem, amit hétvégén hazahoz nekem. Mosolyogva hallgattam a történeteit, közben az asztalomon álló dobozt szuggeráltam, ami tele volt a tőle kapott képeslapokkal. Ezen a héten Japán egyik városából való képet támasztottam neki, az lett a legújabb kedvencem a rózsaszín cseresznyefákkal, a tradicionális érdekes tetejű házzal, egyszer szívesen megnézné élőben is. Az elődje Moszkvából érkezett hozzám, havas tájat ábrázolt, azt hiszem valamilyen főteret vagy hasonlót.
Mikor anya áttért a helyes fiúkról való áradozásra, akik mind remek társaságot nyújthatnának nekem, a vacsorára hivatkozva gyorsan elköszöntem tőle. Azt hiszi, valami baj van velem, hogy még egy normális kapcsolatom sem volt, vagyis igazából semmilyen, azokat az esetlen dupla randevúkat leszámítva, amiket Kathrine szervezett, ha talált magának egy helyes srácot. A korombeli fiúk furcsák, a magasabb társadalmi rétegből valók pedig még inkább. Persze van, aki tetszik, évek óta egyetlen egyért dobog a szívem, de a közelébe sem mehetek, nemhogy felhívjam magamra a figyelmét. Túl van bonyolítva az egész.
Hátradőltem, a plafont bámulva képzeltem oda az arcát, ahogy mosolyog, kék szemei csillognak, nem tudom visszafogni a szívem a közelében. Egy évvel idősebb nálam, nagyjából másfél fejjel magasabb és tiszta izom, sehol egy hiba a testén. Ezért sem lepődik meg rajta senki, hogy a „legek” közé tartozik, mint élsportoló, a kosárlabdacsapat vezetője. Miért is keresnék valakit az alsóbb körökből, ha kínozhatom magam Mr. Tökéletessel? Túl sok romantikus filmet néztem, reménykedem a csodában. Az ismeretlen lány, aki másfél óra alatt a suli leghelyesebb srácával jön össze, összetűzésbe kerül a nagymenő lányokkal, és a végén mégis örök boldogság vár rá, mert minden egy csapásra megoldódik. Ha a kitalált szabályok helyett a külső és belső adottságok kapnák a főszerepet akár esélyem is lehetne nála. Ha…
    Másnap Kathrine tele volt élményekkel az előző napi randevúról, az iskola legtehetségesebb gitárosával. Egész ebéd alatt erről beszélt, Bene arcáról szinte leolvasható volt, mennyire nincs kedve Max csodálatos adottságait hallgatni, ha Kat nem figyelt küldött felém egy-egy grimaszt.
- Mikor mondod el neki? – hajoltam közelebb hozzá, míg Kathrine elment ásványvízért.
- Amikor te elmondod neki – fejével az ajtó felé bökött, követtem a tekintetét. Szívem nagyot dobbant, Stefan sétált be rajta a csapattársaival, plusz néhány elengedhetetlen pompom lánnyal.
- Megőrültél – fordultam ismét Bene-hez. Ő könnyen beszél, Kat is középső szinten van, de ha mégsem, volt már példa felsőssel való kapcsolatra, ritkán, de volt. Nekem ellenben, mint alsósnak, egy felsőssel még akkor sincs esélyem, ha ez egy nyálas lányregény lenne, amit álmodozó kedvű tiniknek írtak.
- Van egy papírzacskód? – elnézem a pult irányába, azonnal megértettem. Kathrine és Max úgy összeragadtak, mint, akiknek a száját pillanatragasztóval kenték be, a látványtól még az én gyomromból is elindult visszafelé a sült krumpli.
- Az ő dolga, hogy mit csinál, te nem beszéltél vele, hát megtette más helyetted.
- Nem úgy tűnik, mintha beszélgetnének – Rossz példa egy okosnak, mert azonnal beleköt, főleg, ha rossz napja van.
- Jó, de érted, miről van szó! – Vetettem még egy utolsó pillantást az enyelgő párra, róluk pedig továbbsiklott tekintetem a kék szempárra. A felismeréssel egyszerre borult lángba az arcom, ijedten kaptam oda a kezem és elfordultam. Bene-re néztem, aki hátradőlve nevetett, szerintem túl hangosan. Stefan gyönyörű íriszeivel találtam szemben magam, valószínűleg véletlenül engem figyelt, azért egy pillanatig mégis elhittem, tényleg látja a pirosló arcú szőke lányt néhány asztalnyira tőle.
Röviden elküldtem melegebb éghajlatra elmeháborodott barátom, aztán felálltam, visszavittem a tálcám a pulthoz. Megfordulva sikeresen beleütköztem valakibe, ez önmagában a kisebbik rossz volt, ám a második, aztán a harmadik ütközés után már káosz volt a káoszban. Meg se mertem mozdulni, nehogy fellökjem a hozzám legközelebb állót. Körülöttem háborogtak, útban voltam ez tény. Hirtelen egy kéz fogott meg és kihúzott a tömegből. Hálám azon nyomban döbbenetté változott, amint felfedeztem az illető kilétét. A szívem őrjöngeni kezdett, hevesen dobogott.
- Bocsánat – hangom remegett. Szája mosolyra húzódott, ettől a levegő bennakadt a tüdőmben. Köhögés tört rám, biztos, idiótának néz, amiért az orra előtt fulladok meg.
- Minden rendben? – Komolyan érdekli az egészségem? Hihetetlen.
- Persze – Szerencsére egészen jól visszafogtam a remegést, megemelkedett pulzusomtól azonban szédülni kezdtem. Továbbra sem mertem hinni a szememnek, valóban ő állt ott velem szemben és kommunikálni próbált. Láttam rajta, milyen közel van a feladáshoz, nincs értelme egy lúzer alsósra pazarolni az idejét. A nevét hallottuk, hiányolta a bandája. Azt hittem, egy szó nélkül lelép, ehelyett megfogta a kezem és belecsúsztatott egy papír cetlit.
- Majd találkozunk – kacsintott, aztán sarkon fordult és elsétált. Szoborrá dermedve pislogtam utána.
Bene karon pöckölt, erre eszméltem fel, a tenyeremben lévő papírt bámultam, igyekezetem utolérni agyammal a felgyorsult eseményeket. A csengő hangjára lábam útnak indult, tudta merre menjen anélkül, hogy erre bármilyen utasítást adtam volna nekik.
A francia terem az iskola legvilágosabb része, a tanárnő egyébként is kényes a fényre, minél több a napsütés annál jobb a hangulata. Ma az esőfelhők miatt semmi jóra sem számíthattunk, biztos, morcos lesz, aminek a levét mi fogjuk meginni. Előtte két perccel értünk be, gyorsan a helyünkre ültünk a terem hátsó részébe. Mire megjelent, kisangyal módjára felszerelésünket kitéve vártuk.
- Mit ír? – kíváncsian hajolt hozzám Kathrine, pontosabban elém, csodálkozott, hogy rászóltam, mivel így én nem láttam a levelet.
- Mi? – hangosabban adtam hangot az elképedésemnek, mint kellett volna. Az osztály felém fordult, a tanárnő szintén és kissé ellilult arccal nézett rám. – Bocsánat.
- Ennyire untatja az órám Miss Mikhailov?
- Nem tanárnő, elnézést – Lehajtottam a fejem, hátha bűnbánó ábrázatom látva elnézi nekem ezt a kis hibát, persze, nem így történt.
- Akkor biztosan nem bánja, ha órák után még bent kell maradnia egy kicsit – Ettől féltem. Ritkán kapok büntetést, megkockáztatom, ittlétem óta talán ez a harmadik, viszont mind tőle származott. Valamiért a radarjai ritka érzékenyek az én irányomban. Szégyenkezve csúsztam lejjebb a széken, körülöttem kuncogtak a többiek. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Szokásom túldramatizálni a dolgokat, főleg az ilyeneket, aztán később rájövök, mennyire bolond vagyok, akkor meg már úgy is mindegy. Néhány gyötrelmes, égő arccal töltött perc után ismét óvatosan kezembe vettem a papírt és széthajtottam. Újra elolvastam, majd Kathrine orra elé toltam. Elképedt arca láttán megnyugodtam, szerinte is véletlenül adta nekem ezt a levelet. Biztos célt tévesztett vagy valami hasonló.
 

2. oldal >>>