10. fejezet

     Erősen szürkült mire ismét a biztonságosnak aligha nevezhető utcán ballagtam a lepukkant tömbház felé. A kiabálásra megtorpantam és beugrottam egy kiégett autó mögé. Láttam a mozgó alakokat, egyet kiszúrtam közülük, nem esett nehezemre felismerni miután közeli ismeretséget kötöttünk, haza kellett cipelnem. Nate két társával együtt hangoskodott, rugdosta a földön heverő szemetet, s látszólag a pia és a drog elegye remekül pusztította agysejtjeiken kívül a hallásukat is, mert egyre hangosabbak lettek. A legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy a jelenetüket az előtt az ajtó előtt produkálták, amin nekem be kellett volna jutnom, így esélytelennek tűnt visszamennem Samhez, hacsak nem tanulok meg hírtelen repülni. Őrangyalként végül is mennie kellene.
Annyira arra koncentráltam, mi történik előttem, a körülöttem lévő világról egészen megfeledkeztem. Vészjelző radarom csak akkor kapcsolt be, mikor megpördülve elcsaptam a felém nyúló kezet, mielőtt az a vállamhoz érhetett volna.
- Te tényleg nagyon gyors vagy - A döbbenet lefagyasztott, még megszólalni sem engedett, holott egyszerre több kérdés is beugrott, amiket szívesen feltettem volna az előttem állónak. - Hogy kerülsz te ide? Ez nem fiatal lánynak való hely.
- Mert vámpírnak igen? - Vágtam vissza hangomra találva. - Dean, mit keresel itt?
- Előbb te jössz - Fintorogva fordultam meg. Valami nem stimmelt mögöttem. A hármas továbbra is zajongott, de valamit éreztem a levegőben.
Annyira váratlanul szorította meg a karom, majdnem felsikoltottam ijedtemben, de erre is felkészült, számra tapasztotta a kezét, míg bólintottam, hogy jól vagyok. Szólásra nyitottam a szám, lepisszeget és mellém állt, kissé meggörnyedve, ne látszódjon ki a kocsi mögül. Nekem kevésbé kellett összehúznom magam.
Az események hirtelen gyorsultak fel. Az egyik pillanatban erős hamissággal kántáltak egy AC/DC számot, a következőben csak árnyékokat láttam, suhanni, elmosódni félelmetes csíkokká. Közelebb húzódtam Deanhez, belekapaszkodtam a karjába, s vártam, mi történik. A fejemben lévő vészjelző éles hangon visított, körülötte gondolatok őrült kavalkádja keringett.
Talán három percig tartott vagy még annyi sem, temetőkre jellemző síri csend jelezte csak a történtek végét.
- Mi volt ez? - tettem fel a bugyuta kérdést, amire a válasz előttem is teljesen világos volt. Torkomban gombóc képződött az idegességtől. Vámpírtámadás pont itt, pont akkor, amikor mi is ezen a környéken vagyunk. Nem lehet véletlen. - Sam!
Alig mondtam ki a nevét felugrottam, s megkerülve a rejtekhelyünket futni akartam az épület felé, de Dean visszatartott. Az érzései lazán áttörtek meggyengült védelmi rendszeremen. Megszédültem, hátra tántorodtam egyenesen neki ütközve.
- Veszélyes! - suttogott, mégis kiabálásként visszhangzott a fejemben. - Túl közel vannak.
- Ki kell… - elcsuklott a hangom. Kihúztam kezem az ujjai közül, ettől kezdtem újra erőre kapni. - Be kell jutnom a házba.
- N… - Közbevágtam.
- Dean, életbevágóan fontos, értsd meg! - akaratlanul váltottam át könyörgésre, de abban a percben tulajdonképpen bármire hajlandó lettem volna, ha újra láthatom Samet. Éreztem a félelmét, hallottam a hívását, iszonyú nehéz volt egyhelyben tartani a lábaimat.
Alig észrevehetően bólintott, majd kiegyenesedett és körbenézett. Sokkal messzebbre látott el, mint egy átlagos ember vagy akár én, megbíztam az érzékeiben. Jobbját felemelve intett nekem, azt hittem, elindulhatunk, ehelyett amint hozzá léptem átfogta a derekam, s a következő, amit felfogtam, eltűnt alólam a talaj.
Reszkető tagokkal értem földet. Neki kellett dőlnöm a lépcső rozsdás korlátjának néhány másodpercre, míg eszem utolérte a testem.
- Jól vagy? - vállamra akarta tenni a kezét, ösztönösen elhúzódtam. Amíg a fal romokban, addig a közelsége is több mint sok.
- Mehetünk - Meglepően nagy lendülettel vetettem bele magam a számtalan emeletet áthidaló lépcsősorokba, sietve szökkentem kihagyva egy-egy fokot.
- Sam! - teljes erőmmel feszültem neki az ajtónak, ami nehezen engedett. Alig léptem beljebb, két kar ölelt körül és tengernyi érzelem árasztott el, az egész szoba megpördült akár a felhúzott búgócsiga. - E…eressz…
- Azt hitte elkaptak! - Csak szorított és szorított, a falak kezdtek a bútorokkal együtt sötét masszává összeolvadni.
- Engedd el, még megfojtod! - Olyan váratlanul kellett saját egyensúlyomra támaszkodnom, majdnem orra buktam. A két srác egyszerre nyúlt felém, utolsó energiámmal a fotel támlájába kapaszkodtam bele kikerülve őket.
- Ő mit keres itt?! - Sam felháborodására feltartottam a mutatóujjam, néhány másodperc pihenőre volt szükségem az újabb hullám előtt különben kikészültem volna.
- Kint minden tele van vámpírokkal - Kezdtem bele kissé zihálva. Arcáról leolvastam, a rövidített verziót szeretné hallani, eszerint folytattam. - Segített bejutni.
- Nem tudom, feltűnt-e, de ő is vámpír! - Dean felé bökött, aki morrant egyet válaszul.
- Visszafognátok magatokat, kérlek? Nehéz úgy összpontosítani, ha folyton közbeszóltok! - Keményen szorítottam a szétfoszlott matracot, még a belőle áradó szag sem érdekelt, ha segített visszanyerni az önuralmam.
- Nem én kezdtem - mondták tökéletesen egyszerre. Erőtlen nevetés szakadt ki belőlem.
- Hozok neked vizet - Sam első jó ötletét hálás pillantással díjaztam.
- Ugye nem itt laksz? - Akkori pillanatomban csupán emlékeimből merítve tudtam egyetérteni undorodó arckifejezésével.
- Csak átmenetileg.
- Cat, nem mondhatod komolyan! - Láttam készülő mozdulatát, mivel hátrébb léptem mégsem közeledett felém. - Mi történt? Miért nem mész haza?
- Én… - Bíztam benne, ám a jelenléte annyira váratlanul ért, bennem volt a félsz, lehet, Jeremy küldte. De miért pont őt? Hiszen nem ismeri, nem tudja, hogy találkoztam vele, hacsak Meredith nem mondta neki, ami lehetséges. -… összevesztem velük.
- Mi az az ok, ami egy ilyen helyen tarthat téged? Nézz körbe, mocsok és bűz mindenhol.
- Tudom! - Fogalmam sem volt, mennyit mondhatok el neki, s mi az, ami már túl sok. - De ez az egész ideiglenes.
- Ezt meg, hogy érted? - Utálom, ha ennyit kérdeznek, mikor nem akarok róla beszélni.
- Hosszú történet, még hosszabb magyarázattal, a lényeg annyi, hogy onnan el kellett jönnünk, most itt vagyunk és hamarosan tovább állunk. Ennyi.
- El akarsz menni? Hová? - Mielőtt válaszolhattam volna Sam megjelent és megtette helyettem.
- Szeretnéd tudni mi? Semmi közöd hozzá, ahogy hozzánk se, szóval, köszi a segítséget, innentől megoldjuk. - Átadta a poharat, belekortyolva jöttem rá, mennyire ki voltam száradva.
- Ne szólj bele abba, ami nem rád tartozik - felelte Dean hűvösen és tekintetét újfent rám emelte. Csitítóan emeltem fel a kezem, mikor Sam vissza akart vágni. - Szóval, elmondod végre, mi folyik itt?
- Istenem, Dean, ne kérj tőlem olyat, amit még én sem értek teljesen. Elmondtam, amit tudok, ami lesz. Muszáj volt eljönnünk. - felsóhajtottam. Már elég volt nekidőlni a fotelnek, egészen helyrejöttem, bár ők nem segítettek ebben túl sokat.
- Bántott valaki? Aaron volt ugye? Az a szemét, csak kerüljön a kezem közé…
- Nem, nem ő volt. Nem bántott senki. Egyszerűen csak…
- Csak a saját lábára akar állni - Sam befejezte a megkezdett mondatom.
- Csak? - Dean, mintha meg se hallotta volna.
- Csak. Pont. Sam tökéletesen megfogalmazta helyettem.
- Akkor áruld már el, a szívetek miért akar kiugrani a helyéről? - Rohadt kiélesedett érzékszervek! Nehezére esne további kérdések nélkül elhinni negyed vagy inkább hatod igazságot?
- Ne kezdjétek elölről az érzelmi kitöréseket, mert esküszöm, sikítani fogok! Inkább elmondok mindent, amit akarsz! - Sam tiltakozóan lépett közénk, megfogtam a kezét, hogy megállítsam.
- Helyes, hallgatlak! - Kezei összefonta mellkasán és várakozóan nézett rám. Zavarba jöttem vizslató tekintetétől.
- Összevesztem Jeremy-ékkel, miatta - fejemmel a mérgesen fujtató Sam felé intettem - Pontosabban miatta is, de a lényeg, nem mehetünk vissza. Sőt, az a tervünk, hogy itt hagyjuk Velencét, esetleg egész Olaszországot.
- Ennyire komoly? - őszinte aggodalmat láttam felcsillanni a szemében.
- Ez volt a lightos verzió - elhúztam a szám. - Szóval ezét vagyunk itt, ezen a borzasztó helyen, aztán megyünk tovább, de erről senki sem tudhat. Meredith sem. Senki.
- Legalábbis eddig nem tudtak - morrant közbe Sam. Legcsúnyább nézésemmel fordultam hozzá. - Most mi van? Nem bízom benne, sem a fajtájában, ennyi!
- Nem hiszem, hogy pont egy jelentéktelen ember bizalmára lenne szükségem - nézett rá megvetően. Elengedtem Samet, kezem ökölbe szorult, lábamat megvetettem, mert a mellkasomat érő nyomás egyre fokozódott. Egészen addig nem lépem közbe a szócsatában, míg Dean megmozdult Sam felé. Akkor aztán ellöktem megviselt testem a foteltől és a srác elé álltam.
- Na, most már elég lesz! - Rá fér a védelmi falamra az edzés, viszont a jóból is megárt a sok. - Elhiszem, hogy egyikőtöknek sem túl szimpatikus a másik, de nagyon szépen kérlek titeket, szedjétek össze magatokat, viselkedjetek felnőtt férfiként, mert jelenleg két óvodás kisfiút látok. Sam, Dean segített nekem és Dean, megbízom benned cserébe meg kell értened, Sam nélkül egy lépést sem teszek. - Jelentőségteljesen néztem rájuk. - És most, el kell vonulnom beszélni Sammel, ami teljesen felesleges, mivel simán hallod minden szavunkat hat zárt ajtón túl is.
- Ennyit a bizalomról - Rossz oldalról közelítettem meg a dolgot, megint. Erre remekül rátapintott.
- Nem erről van szó! - vesztes oldalon harcoltam. - Jó, maradunk, csak, hogy ne legyen probléma senkinek. Valakinek van kifogása ez ellen?
- Lenne, de úgy tűnik, egy egyszerű ember szava itt nem számít - durcás kisfiúként nézett egyenesen rám.
- Ne kezd megint - Megelőztem a hozzá fűzni valókat, bárkitől érkeztek volna, belevágtam. - Szereztem jegyeket, délben indulunk.
- Hová akartok menni? - szólt közbe. Szinte vártam, hogy megtegye.
- Mondtam, el Velencéből - Nem tetszett neki a válasz. Ráhagytam a dolgot, kerülni akartam a konkrét információkat, holott a bizalom dologról igazat mondtam. A tények azonban mást sugalltak, túl sok kérdésem volt még mindig vele kapcsolatban megválaszolatlanul.
- Rendben. Ha mindenképp titkolózni akartok, legalább azt a pár órát ne ezen a visszataszító helyen töltsétek. Ha jól sejtem hajóval akartok menni, a lakásom alig tízpercnyire van a kikötőtől. Ott senki sem keresne titeket és, bármi van, meg tudlak védeni. - Utolsó szavait egyenesen nekem célozta, tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt. Gyanús és csábító ajánlatként hangzottak a szavai, nehéz döntés.
- Vagy épp ott találnak meg minket. Azért mi sem ma jöttünk le a falvédőről. - Be kellett látni, Sam érvelése eléggé helytálló volt.
- Tőled nem is vártam mást - Még egy pillantásra sem méltatta, csak engem nézett. Nem tudtam, melyik lenne a jó döntés és melyikkel okoznám a vesztünket.
Nagyot nyeltem. Egyikük a bizalmam kérte, a másik mélyen ellenezte az egészet.
- Elfogadjuk a meghívást - döntöttem végül.
- Te mehetsz, de én tutira maradok - szavainak nyomatékot adva lépett hátrébb.
- Ezzel a hisztis kölyök dumával semmit sem érsz el - Dean szemeit forgatta, de Sam szája elégedett mosolyra húzódott.
- Figyeld csak - bökött felém tekintetével. Mindketten a száját rágcsáló lányra néztek, aki azt kívánta, bárcsak felébredhetne a rémálomból, vagy legalább a föld nyelné el.
- Ugyan Cat, te sem gondolhatod komolyan - Dean a kérlelő hangnem határán állt, én a bolondok házának kapujában.
- Azt… Jobb lesz, ha négyszemközt beszélek Sammel - Az említett gúnyos grimaszt küldött újdonsült vetélytársa felé. Rajtam volt a morgás sora. Megragadtam a kezét és bevonszoltam a szobájába. Alig léptünk be, a levegő érzékelhetően felfrissült körülöttünk. A nappalihoz képest ott vadvirágos réten éreztem magam.
- Te papoltál idáig a veszélyről, hogy senkiben sem bízhatunk, észrevétlenség meg a többi baromság. Erre jön ez a bájgúnár szépfiú és te egyből a karjaiba ájulsz!
- Ez hazugság! - túl gyorsan vágtam rá, túl gyorsan.
- Figyelj! Mióta ismered a fazont? Mit tudsz róla? Meredith barátja, vagyis simán odasétálhatunk hozzájuk.
- És mi van, ha nem? - vettem át a szót. - Mi van, ha itt maradunk, ránk törnek és elvisznek?
- Honnan tudnák, hogy itt vagyunk? Mire ide érnének hajnal lesz, aztán elhúzunk innen!
- Szerinted nincsenek embereik? Bárhol ott lehetnek! Még a hajón is, amivel elmegyünk! Mindkét lehetőség igen kockázatos, de…
- Tudod mit? Legyen, ahogy te akarod! - mérgesen elsétált mellettem, kivágta az ajtót. Követtem. - Na, hol a lovagod? Lelécelt és most hívja a haverjait.
Szóhoz sem jutottam. Dean, aki az előbb beletörődve kérésembe bólintott, eltűnt, az egész lakás vámpírmentes volt. A legfurcsább mégis az egészen, nem éreztem veszélyt. Sam pulzusa megemelkedett, áradt belőle a félelem.
- Mennünk kell! - indultam az ajtóhoz, nyomomban Sammel átvágtunk a mocsoktól ragadó folyosón, le a rozoga lépcsőn a földszintig. Minden fordulónál megtorpantuk, füleltünk mielőtt tovább haladtunk volna.
- Hova…? - suttogta mögém osonva, egyből felemeltem a kezem, egy nyikkanást se hallathattunk, ha a közelben vannak, egyszerűen lebukhatunk. Ez elég valószínűnek tűnt, ha valóban leadta nekik a drótot, pillanatok alatt ideérhettek.
Más kijárat híján a főkaput kellett használnunk. Erre legalább nem számítanak. Melyik hülye sétálna szembe az ellenséggel most őszintén?
- Kész vagy? - Leolvasta arcomról a tervet, bólintott és én számolni kezdtem. - Egy, kettő…

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés