I/6. fejezet

6. fejezet

Te quiero!

 

- Hű a fejem! - nyögte Timi és nekidőlt az istálló falának. 

- Aki iszik az vállalja a következményeket! - Ment el mellette Zita egy egyenlőre még üres talicskával. - Hogy vagy?

- Nem látszik?! - kérdezett vissza ingerülten, és a lányra nézett. Tényleg szörnyen festett, sápadt volt, nyúzott és akkora táskák voltak a szeme alatt, mint két jól megpakolt bőrönd.

- Oké, bocsi! - emelte fel a kezeit megadóan. - Vettél be valami fejfájás csillapítót? Meg egy kávé sem ártana szerintem.

- Mindkettő megvolt, de a helyzetem változatlan. - nyögött fel ismét és kényszerítette magát, hogy a faltól eltávolodva a munkára koncentráljon.    A bokszok takarítása ismét rá maradt, és Zita segítsége nélkül valószínűleg este is pont ugyanígy néznének ki. Így is elvoltak vele pár órán át, mire elviselhető állapotba hozták az egész épületet. Fáradtan rogytak le a legelő egyik fája alatt, és csak élvezték a csendet, s a lágy szellő érintését. A nyugalmat azonban egy váratlan zaj törte meg. Dávid vidáman fütyörészve ugrándozott feléjük, amitől a lovak először frászt kaptak, de miután rájöttek, hogy semmi vész, visszahajtották a fejüket a dús, zöld fűbe és legelésztek tovább.

- Mit akarsz?! - dörrent rá Timi mérgesen.
- Nem hozzád jöttem, jó? - nyújtotta nővérére a nyelvét. - Zitát keresi a pasija.
- A ki?! -ültek fel egyszerre nagyra tágult szemekkel.
- A pasija! - ismételte meg hangosabban. - Süketek vagytok?
- Tuti Áron! - ujjongott Timi, amiben Zita nem tudott igazán osztozni, mert szíve eszméletlenül elkezdett dobogni, és hirtelen tört rá a paradicsom szerű vörösség. - Mi volt veletek tegnap?
- Hát... tulajdonképpen semmi - vallotta be őszintén, lesütött szemekkel. 
- Tulajdonképpen? Na, mesélj csak!
- Hahó, lányok! - szakította őket félbe a türelmetlen öcs'. - Rátok vár! Vagyis csak Zitára, de nem ártana odamenni hozzá!
- Hol van? Ugye nem hagytad a ház előtt? Vagy a házban! Te jó ég, ha anyáék megtudják, hogy mi volt tegnap! - Timi arca hirtelen rémültté vált, és a másnaposságot elfelejtve felpattant.
- Nyugi, hátra ment, és anyáék itthon sincsenek - Épp csak végigmondta, mikor eljutott a tudatáig, mit mondott a nővére. - Mi történt tegnap?
- Semmi! - vágták rá egyszerre. 
- Persze, persze! - húzta el a száját csalódottan, mielőtt megfordult és visszasétált volna a házba.
     Timi addig nyúzta Zitát, míg az el nem indult előre az istálló felé. Csodálkozott is mit keres ott bent Áron, de hamar fel lett világosítva a tényekről. Áron családja már jó pár éve tart itt két lovat, az egyik a húgáé a másik pedig az övé. Persze őt annyira nem vonzotta a dolog, de azért néha kijárt hozzá, mint például most is, bár az ok itt inkább valami, vagy valaki más lehetett...
- Hello! - köszönt, amint kiszúrta a srácot az egyik boksznál.
- Szia! - fordult felé és azonnal széles mosoly terült el az arcán. - Hogy vagy, minden oké?
- Persze, megvagyok. És te? Nem volt semmi baj hazafelé?
- Ugyan! - kacsintott. Zitának idáig fel sem tűnt, hogy Áron egyik keze a háta mögött rejtőzik. Akkor azonban nagyon is feltűnt neki, mikor a fiú előhúzott maga mögül egy szál vörös rózsát. - Neked hoztam, gondoltam örülni fogsz neki.
- Oh! - mást nem tudott kimondani, annyira zavarban volt, az egész teljesen váratlanul érte. Elvette a felé nyújtott rózsát és ujjai közt forgatta, miközben nézegette, felemelni most képtelen lenne a fejét, pláne belenézni Áron szemébe. - Kö... köszönöm! - bökte ki végül.
- Remélem tetszik, igyekeztem a legszebbet kiválasztani, de még így is elbújhat melletted - közelebb lépett a lányhoz és félrehúzott egy tincset az arcából. Zita érezte, itt a pillanat, amire várt, s ettől egyszerre fogta el félelem és türelmetlen vágyakozás.
- Könyörgöm, menjetek szobára! - Hallatszott hirtelen egy rosszalló hang a közelükből. Zita ijedten lépett hátrébb, és mindketten a romboló felé fordultak. Dávid undorodó arccal nézett rájuk.
- Micsoda szavak egy ilyen kis embertől! -nevetett Áron, de látszott rajta, hogy bosszantja a kis srác jelenléte.
- Nincs kedved sétálni? - szólalt meg Zita, remélve, hogy ezzel ismét békét teremt.
- Nem rossz ötlet, menjünk! - Kézen fogta a lányt és kisétáltak a legelők irányába. 
     Hatalmas, szinte végeláthatatlan füves puszta állt előttük, néhol fák nőttek, árnyékot adóan. Áron akkor sem engedte el Zita kezét, mikor már jócskán eltávolodtak az istállótól, sőt, időközben ujjai összekulcsolódtak a lányéval. Némán lépkedtek egymás mellett, egyikük sem tudta mit mondjon, vagy hogyan is fogjon hozzá a mondanivalójához. Zita többek közt, még mindig az előbb történtek, vagyis majdnem történtek hatása alatt volt, jó pár percbe telt mire valamennyire helyre tudott rázódni.
- Meddig maradtok még Füreden? - törte meg a csendet Áron.
- Holnap után indulunk vissza.
- Olyan hamar? -kérdezte meglepetten. - Nem maradhatnátok még egy kicsit, vagy legalább te?
- A szüleim örülnek ha két napra elengedik őket, és ha ők mennek nekem is muszáj. - hajtotta le a fejét szomorkásan.
- Na, de sebaj! Hiszen találkozunk még párszor, hiszen nem laksz olyan messze. - derült fel az arca, s ettől Zitának is mosolyra húzódott a szája. Vannak a tipikus nyári szerelmek, amikor a lány találkozik a sráccal, egymásba szeretnek, de a nyaralás végeztével örök búcsút mondanak egymásnak. Az ő esetük a rendkívüli kivétel, ami talán nem csak pár napra szól.
- Igen, lehetne sokkal rosszabb is - Nézett a fiúra boldogan. Áron hirtelen megállt és szembe fordult Zitával.
- Örülök, hogy végre tényleg találkozhattam veled. Ritka az olyan lány, mint te és hihetetlen, hogy itt lehetek veled, kettesben, a várostól távol,... - Finoman megfogta a lány arcát és közelebb hajolt hozzá. Orruk szinte összeért, tekintetük egybe fonódott. - ...ahol senki se zavarhat minket. - Végül a szája a lányéhoz ért, s finoman masszírozni kezdte az ajkát. Zita ebben a pillanatban a Mennyország és a Föld között lebegve érezte magát. Azt kívánta bárcsak sohasem érne véget ez az egész. A Sors azonban erre nem volt képes, szép lassan elszakította őket egymástól. Zita még pár másodpercig lehunyva tartotta a szemét, s kiélvezte a csók utolsó, megmaradt izét. A szél lágyan fújdogált körülöttük, a kék égen hófehér felhők úsztak át, minden olyan volt, akár egy mesebeli álomban. De vajon meddig tartanak a csodák? A mesebeli álom tényleg létezik?
   Miután visszatértek a valóságba tovább sétáltak, de csak az egyik fáig, aminek árnyékába leheveredtek és pusztán tekintetükkel, szavak nélkül kommunikáltak. Áron magához húzta Zitát és átölelte. Lágyan cirógatta a hátát, miközben alig bírta levenni tekintetét a lányról.
- Azt hiszem, ideje lenne visszamennünk - szólalt meg váratlanul, a hosszú percekig tartó néma csend után.
- Mehetünk, ha szeretnél. - Felemelkedett a földről és felhúzta Zitát is.
"Ha rajtam múlni még órákig maradnék itt veled!" - gondolta fájó szívvel Zita. - "Anyáék tuti megölnének, ha tudnák, hogy egy szerintük idegen sráccal tűntem el órákra."
     Egyiküknek sem akaródzott túlságosan gyorsan visszaérni a házhoz, hiszen az egyet jelent azzal, hogy ismét eltelik egy nap, s ki tudja mit hoz még a holnap... Timi persze kifaggatta a lányt, miután elbúcsúzott Árontól, az egészet tudni akarta, a legapróbb részletekig.
- Te kis mázlista! - Mondta irigykedve, miközben lehuppant mellé az ágyra. - Az öcsém kivételesen nem mondott hülyeséget, még a végén megjavul! De ez most lényegtelen! Szóval akkor ti most együtt vagytok, ugye?
- Igen, azt hiszem - válaszolta bizonytalanul Zita.
- Azt hiszed? Nem beszéltétek meg?!
- Nem, konkrétan így nem került szóba - kezdett zavarban lenni a faggatózástól.
- Ne már! Ilyet nem lehet csinálni! - háborodott fel. - Hívd fel, és mond meg neki, hogy jöjjön vissza!
- Azzal csak lejáratnám magam.
- Ezzel járatod le magad! Csináld! Hívd fel és kész! - Addig nyúzta Zitát, míg az a mobiljáért nem nyúlt és épp készült kikeresni a számot, amikor a telefon megszólalt a kezében.
- Ő az? - kérdezte azonnal Timi. - Ha igen, szólj neki+
- Oké! - hagyta rá és átszaladt a saját szobájába, ami jelen helyzetben szemben volt. A kijelzőn egy rövid, négy betűs név állt. Nem tudta eldönteni, hogy szerencséjére, vagy bánatára, de a már hiányolt srác hangja helyett egy lány szólt bele.
- Szióka! - csicseregte bele vidáman.
- Szia, mizujs? - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Semmi érdekes velem, de veled... na az már más eset! - Zitának ekkor jutott eszébe, hogy az elmúlt nap eseményei annyira összezavarták, hogy teljesen megfeledkezett a versenyről.
- Mi volt a levélben? - kérdezte minden magyarázat nélkül.
- Biztos, hogy szeretnéd tudni?
- Ne húzd az agyam, mert átnyúlok és megfojtalak! - fenyegetőzött.
- Jaj, csak engem kímélj! Öld meg inkább Brigit, ő jobban ráér, igaz Bri?
- Bolondságot beszél, ne higgy neki! - kiabálta a telefonba.
- Örülök nektek lányok, de elmondanátok végre mi van a levelemben? - sürgette őket türelmetlenül.
- A levélben? Milyen levélben? Te látsz itt levelet? - Játszotta az értetlent Nóci. Barátnője ideges morgására azonban egy csapásra visszanyerte az emlékezetét. - Ja, hogy erre gondolsz! Igen, ez tényleg neked szól.
- Tartalom! - morogta bele ingerülten.
- Írtak egy rakat rizsát, meg számokat, meg időpontokat, meg helyszínt meg ilyeneket, nem tudom mennyire érdekel ez téged...
- Mi? Nyertem?! - hangja érzékelhetően megvékonyodott és ezzel egyszerre hangosodott is.
- Hát, drága barátnőm, minden jel arra mutat, hogy... - a következő pillanatban két kiáltó hang áradt át a mobil hangszóróján - ... NYERTÉL!
- Úristen! - kiáltotta Zita, és egy kisebb sikítás hagyta el a torkát. Ennyi jó dolgot egy héten, mivel érdemelte ezt ki?! - "Mehetek, Istenem mehetek! Megnyertem!" - Örömében körbe ugrándozta a szobát és versenykiabálást rendeztek a vonal túlvégén ordítozó barátnőivel.
- Zita... - hirtelen Nóci hangja a megszokott, vagy annál valamivel komolyabbra, s egyszerre félénkebbre változott. - ... viszont történt némi változás.
- Miféle változás? - állt meg a szoba közepén.
- Brigi és én... au! Na jó, szóval csakis én, kitaláltam neked egy kis meglepetést, és eléggé összefügg a nyereményeddel.
- Mit csináltál? - kérdezte gyanakvóan.
- Épp ez lesz benne a meglepi. Ugye nem haragszol rám?
- Mit csináltál? - ismételte meg a kérdést.
- Az nem elég, ha két hét múlva megtudhatod?
- Amint hazaértem elvárom, hogy elmond mit találtál ki, különben esküszöm megnyúzlak!
- Úgyse tennéd! Ugye?
- Majd meglátjuk! Szerencséd, hogy piszok jó napon találtál meg, különben már most kiakadva üvöltenék veled.
- Mitől olyan jó ez a nap? - ragadta meg a témaváltás lehetőségét Nóci.
- Mondtam neked, hogy találkozni fogok Áronnal, nem? Na, tegnap össze is jött és... - Az összes mérgét elsöpörte a mesélés boldog szele, és csak mondta, és mondta, és mondta és...