− Leütötted? Komolyan?! – Nézett elkerekedett szemekkel. Szerintem ő se nézi ki belőlem, hogy képes vagyok harcias lenni, ha muszáj.
− Csak úgy simán, bumm – Két kezemmel, s egy képzeletbeli vaskos bottal imitáltam a mozdulatot. Egy jól irányzott ütés a hátára, ő orra esett és nekem nem maradt más dolgom, mint felvakarni a kis srácot a földről, aztán odébb állni. Ha ez a munkám nem igazán tehetek mást.
− Ezért meg fog ölni, vagy legalább a véredet veszi – Meredith aggodalmától nevetnem kellett. Rosszallóan csóválta a fejét, mint egy szigorú anyuka, akinek a lánya épp most tépte meg az ovis csoport elkényeztetett, nagyszájú libáját. Majdnem. Csupán a korosztály, az indok és a nem tévedés, meg az egész történés, mert egy egyszerű hajcibálással aligha érhettem volna el a kívánt hatást.
− Aaron nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik, plusz van valamim, ami neki nincs.
− Tényleg? Mi lenne az? – Nem hitt nekem.
− Elbűvölően tudok nézni, lehetetlen ellenállni nekem – Túl könnyen vettem a dolgot, már-már bolondnak nevezhetően egyszerűen, de tényleg nem láttam okot félni tőle, a rengeteg érv ellenére sem, amiket bármelyik közös ismerősünk felsorakoztatott volna, ha szépen megkérem.
− Kár, hogy nem a szemed fogja nézni, amikor rád támad, hogy keresztben lenyeljen – Kezembe nyomott egy, ki tudja mióta szorongatott törölközőt, aztán sarkon fordult és kiment a szobából. Értetlenül néztem utána, ha elmegy futni, kiszellőzik a feje. Rám addig más feladat vár, sajnos.
− Hogy vagy nagyfiú? – Ledobtam a mosdókagyló mellé a törölközőt. A srác a kád szélén ült, tenyerébe temette arcát, áradt belőle a zaklatottság, ehhez különösebben összpontosítanom se kellett. A körvonalát képező fény erős zöld színű volt, de már határozottan nyugodtabbnak tűnt, mint a történtekkor.
− Ez… valóságos? – a kiabálástól berekedve, szinte suttogva beszélt, az egész óta mindössze néhány szót.
- Hazudhatnék, de jobb, ha az igazat mondom. Az.
− Akkor az a férfi ott a sikátorban… − Utálom a mondatbefejezős beszélgetéseket.
− ... meg akart téged ölni, igen – Egyszerre sóhajtottunk fel. Látszólag kevésbé rázta meg ez az új információ, mint hittem.
− És, ha te nem vagy, akkor ő...
− ... megtette volna, de nem engedtem, ahogy most se tenném, szóval nincs okod félni, jó kezekben vagy – Meglepetten merevedtem meg ölelésétől, amit pillanatnyi idő töredéke alatt vitt véghez, ugrott fel, lépett hozzám, szorított magához. Hajából a víz fedetlen vállamra csöpögött, onnan pedig le előre, ahol a felsőm felszívta őket.
− Köszönöm – Alig hittem el, amit hallottam. Sírt, könnyei a vízcseppekkel vegyülve hullottak. Most szabadult ki belőle a rengeteg sokk, megértem, a helyében hasonlóan kiborulnék. Finoman megütögettem a hátát, ennél többre aligha lettem volna képes, mikor utoljára Meredith csapott a vállamra, mint testi érintkezés akárkivel is. Sosem voltam oda ezért, az intimszférám az enyém, senkinek nincs joga átgázolni a határaimon egyetlen szó nélkül.
− Igazán, nincs mit – Nekem óráknak tűnt, mire elengedett, valójában néhány percig tarthatott az egész. – A nevedet azért elárulhatnád.
− Mi? Ja, igen, persze, bocs. – Még szemeit törölgette a kölcsön törölközővel, de már valami halvány mosolyfélét véltem felfedezni a zavartság mögött. – Sam vagyok.
− Szia Sam, Cate vagyok – Kezem nyújtottam felé, azt hiszem reflexből. Elég furának tűnt mégis elfogadta habozás nélkül. Küldtem felé egy bátorító mosolyt, ezzel az övé is erősebben látszott, végre. Tekintetem az arcáról lefelé vándorolt, eddig nem volt alkalmam jobban szemügyre venni a védencem, talán jobb is volt úgy, mert ahogy a nyakától is lejjebb merészkedtem rá kellett ébrednem, nem is olyan rossz a srác, külsőre sem. Sőt, bár elég vékony, mégsem az az egészségtelenül csontsovány, inkább az a sportoló-féle, aki nem viszi túlzásba, de a virtuális helyett a valóéletben csinálja. Piros pont jár érte, a modern világ átlagos fiataljai a számítógép előtt töltik idejük nagy részét, emiatt ellustulnak, a kivételek viszont mindig örömet okoznak, holott szinte még közéjük tartozom. Mármint a fiatalok közé, a sportmánia vagy a kockulás távol áll tőlem, inkább tartom a minimális szintet.
− Öhm – Elvörösödve szakadtam el hasától, és tértem vissza barna szemeihez. Mi a fenét művelek? Hiszen ő még hozzám képest is gyerek! Látszólag őt is zavarba hoztam a bámulásommal, enyhe piros pír látszott arcának két oldalán.
− Azt hiszem, kint megvárlak – Böktem a mögöttem lévő ajtóra. – Vagy, kerítek neked valami pólót, mert a tiéd, hát... enyhén szólva, nem fest túl jól.
−  Oké – Nagyot nyelve szakadtam el tekintetétől, csináltam egy hátraarcot és azzal a lendülettel kisiettem a fürdőszobából. Milyen jó, hogy ezt senki más nem látta! Arcom égett, el tudtam képzelni, milyen színem lehet. Le kell nyugodnom, míg Jeremyhez érek, különben a valószínűnél is jobban meg fog nyúzni. Messziről kiszagolja, ha valami nincs rendben, most pedig abszolút ez a helyzet. Halandót hozni a szentélyébe felér egy halálos ítélettel. Vajon ezután is a húgának fog tartani?
     Óvatosan kopogtattam az ajtón, valamiért azt reméltem, házon kívül találom, de tekintve, hogy nemsokára kel fel a nap, ekkora mázlim úgy sem lehetne.
− Bújj be! – Hangja vidáman csengett, bátortalanul belépve szembesültem is vele, mennyire jó kedvűen találom. – Caterina, micsoda meglepetés!
− Szervusz – Intettem neki alsó ajkam rágcsálva. Az ő szobája dolgozószobájából nyílt, itt fogadott mindenkit, s itt bonyolította a kevésbé problémás eseteket, amik után például nem kellett a méregdrága szőnyeget órákon út tartó kíméletes súrolással tisztára mosni. Az ilyesmire ugyanis roppant ingerülten tud reagálni, reményeim szerint a mondandóm közel sem ér fel ezzel.
− Miben segíthetek? – Intett a kanapé felé, ahol helyet foglaltam, ő a megszokott foteljébe ült mellém. Kíváncsian fürkészte arcom, ettől még nehezebbnek tűnt kimondani.
− Ma este... szóval kint voltam és találkoztam Aaronnal – Láttam Jeremyn, kezdi sejteni, hogy nem lesz vidám a sztori. – Ő épp egy fiatal srácot akart... megenni.
− Megint beleártottad magad a dolgába, igaz? – Fejét csóválta. – Caterina...
− Nem. Mármint nem akartam szándékosan, de Sam annyira kiabált és egyszerűen nem tudtam tovább menni, mintha semmi sem történt volna. Azt se tudom igazán, miért mentem arra, mert sosem járok a belváros azon részére éjszaka, meg nappal se túlzottan, tudod. Valamiért ott lyukadtam ki, aztán meghallottam és oda kellett mennem. – Vártam valami megnyugtatást vagy hasonlót, hogy nem vagyok annyira bolond, megúszom egyszerű dorgálással és kapok egy pólót szegény srácnak, mielőtt újra rá kellene néznem arra az érintésemet hívogató hasára, amitől a szívem máris kétszeres sebességgel dobog. Tényleg kell neki egy póló, mert becsavarodok tőle! Erre képes a magány, ha a félember elzárkózik a férfiaktól és ezzel együtt az ilyen szívugrasztó látványoktól, mint egy helyes srác fedetlen felsőteste. Segítség!
− Tehát van neve is az ifjúnak? – Gyanakvóan méregette rákvörös arcom. – Netán meg is ismerhetem a közeljövőben?
− Ami azt illeti...
− Caterina, mond, hogy nem hoztad ide! – Most jön a keresztbe lenyelés. Levegőt se vettem miközben bólintottam. Vonásai megkeményedtek, szemeiből sütött az idegesség, bármi mást szívesebben hallott volna, mint ezt. – Tudod, mi az első számú szabály és te figyelmen kívül hagytad! Megint! – felállt, járkálni kezdett.
− Nem tudtam, hova vihetném. Megharapta és alig állt a lábán, muszáj volt segítenem rajta különben ott vérzik el! – Az igazság az, hogy egészen éber volt, csak egy kicsit ingatagon ácsorgott, de még az elején kaptam rajta Aaront, így kevesebb vért ivott, mint tervezte.
− Hol van most?
− A szobámban. A fürdőben hagytam, de nem lesz semmi baj, bízik bennem.
− Ma rátámadt egy éhes vámpír, aztán jöttél te, aki megmentetted és elhoztad annak az otthonába, aki megpróbálta megölni. Ezt is elmondtad neki? – Lesütöttem a szemem. Már fele annyira sem voltam biztos a segítségében.
− Erre nem gondoltam – ajkamba haraptam.
− Ha szerencséd van, Aaron nem fedezi fel – Hangja ellágyult, felnéztem rá. Látszólag gondolkodott, ingjének gallérját igazgatta, erről eszembe jutott valami, de még nem mertem hangosan kimondani. – Napnyugtáig tűntesd el, különben még nagyobb bajba sodrod, mint amilyenbe alapból került.
− Rendben – Nagy kő esett le a szívemre, s ért földet hangos puffanással. Mégis mellettem áll, noha rezeg a léc, mert Aaron erősebb nála, simán felülkerekedne rajta a plusz harminc évével.
− Menj vissza hozzá, kísérd át a szomszédos vendégszobába, ott jobban tudsz rá figyelni. Nappalra mellétek rendelem Todot, vigyázni fog rá, és rád is.
− Köszönöm – Felálltam. Az ajtóra néztem, s mégis felé tettem egy lépést. – Szeretnék még kérni valamit...
− Hozom – Elhúzta a száját. Megkerült, eltűnt hálószobájának ajtaja mögött, aztán vissza is tért egy fekete, rövid ujjú pólóval. Meglepetten néztem a kezembe nyomott ruhadarabra. – Ismerem Aaron szokásait.
− Hát, igen – Egyet kellett értenem. Ő nem annyira híve a tisztaságnak, vagy a legkevésbé brutális vérontásnak, mint Jeremy. Inkább azt élvezi, ha minél véresebb a helyszín, ettől válik igazán élvezetessé a vadászata. Ez nála már-már betegesnek számít. Őrült is, vámpír is, a legjobb párosítás, ha az ember minderre teljes iróniával gondol.
− Caterina – szólt utánam mikor kifelé indultam. Megálltam, felé fordultam. – Ígérd meg, hogy többé nem teszel ilyet. Legközelebb nem biztos, hogy ekkora szerencséd lesz, és ha veszélybe sodrod az életed, bármennyire fontos is neked, nem fogok habozni, kit válasszak.
− Értettem – Jeremybe annyi jóság szorult, amennyinek harmada elég lenne Amerika lakosságának, és mindjárt békésebb lenne az életük. Embernek is ilyen türelmes volt, állítása szerint, most, évekkel később ez fokozódott. Azért szigorú, kemény és fegyelmet parancsoló, ám ha elengedi magát, nagyon kedves tud lenni. Ezt szeretem benne a legjobban. Mióta rám talált, megmentett attól a ténylegesen elmebeteg vámpírtól, az életem a kezébe került, nem használja ki, nem kényszerít semmire, inkább engedi, hogy létezzem, ahogy szeretnék, persze bizonyos korlátok között. Többnyire betartom őket. Sam... Sam egy apró eltérés a rendszertől, megoldódik, mielőtt hármat számolhatna.
     Volt bennem egy kis félsz, mikor benyitottam a szobámba és teljes csend honolt, ám meghallottam a motoszkálást a fürdő felől, s ez eloszlatta minden kételyem. Nem szökött meg, tényleg bízik bennem.
− Sam? – Bekukucskáltam hozzá, a nadrágja már rajta volt a törölköző helyett, csupán felül volt továbbra is fedetlen, amitől újfent elvörösödtem. – Minden rendben?
- Fogjuk rá – Vont vállat és átsétált hozzám. – Az az enyém?
− Ez Jeremy kölcsönajándéka, míg itt tartózkodsz – átvette tőlem a pólót.
− Miért? Itt kell maradnom? – Ismét éreztem felőle áradó félelmet, ezt el kellett tűntetnem, nyugodtan kell maradnia, akkor tudom irányítani, lebeszélni őrültségekről. Hisztis emberekből, lényekből, egy időre elegem van.
− Jobb lenne, ha pihennél egy kicsit. Nagyon kényelmes ágyaink vannak, alszol egyet utána, mehetsz, amerre szeretnél. – Valamivel nyugodtabban tűnt, a zöld fény is világosodott. Az lenne a legjobb, ha minél közelebb kerülne a fehérhez, de ilyen csak a mesékben létezik, azt hiszem.
− Miért nem mehetek most?
− Mert még nem kelt fel a nap, nem biztonságos odakint lenned, plusz nemrég megharaptak, vért vesztettél, ezt is pótolnod kell – sosem voltam túl jó meggyőzésben, de most kivételesen mégis bevált.
− Jó, de ha felébredtem elengedtek – meglepetten néztem rá.
− Úgy beszélsz, mintha rab lennél. Egyáltalán nem így van. Vendég vagy itt, szabad ember, csupán biztonságot kínálok, nem láncoltalak az ágyhoz, igaz? – Szavaim eljutottak agyamig, amit egy másik kép követett, ez elakasztotta a szavam, vele együtt viszont rengeteg vér zúdult az arcomba, égett, mintha parazsat raktak volna rá. Cseppet sem nyugtatott meg a vigyor, ami fültől fülig húzódott az arcán velem szemben. Tessék, máris perverz rablónak néz, fura vágyakkal és szexuális szokásokkal! – Szóval... átkísérlek a szobádba...
− Nem! – vágta rá egyből. – Nem akarok egyedül maradni! – Megértem, én se akarnék.
− Felajánlom a padlómat, de az elég hideg, mivel régi a ház és hát... – Egy részemnek tetszett az ötlet, a másik ellenben józanul gondolkodott a srácról, aki egyszerűen gyerek, s a védencem, akit meg akart enni az egyik lakótársam. Ettől függetlenül, valóban könnyebb lenne úgy figyelni, ha velem egy légtérben tartózkodik.
− Az ágyad is megteszi.
− Ott én alszom – Továbbra is vigyorgott.
− Ketten is elférünk, elég nagynak tűnik.
− Ezt elfelejtheted! Az ágyam az enyém, középen alszom, minden centiméterét elfoglalva, szóval neked, ha akarnék, se tudnék helyet szorítani rajta. – Hadartam zavaromban, mivel ez a lehetőség újabb fantáziám kreálta képeket vetített elő fejemben. Szavaim hitelességét bizonyítandó, átvágtam a fürdőn a szemben lévő ajtóig, ami a másik szobába vezet. Felkaptam az ágyról a takarót a párnákkal, majd visszamentem. A látványtól majdnem eldobtam őket. Sam hason feküdt az ágyam túlsó végén, fejét a másik irányba fordította és úgy szuszogott, mint, aki mélyen alszik. – Hé! Kelj fel, de rögtön! Megmondtam, hogy az az én ágyam!
− Annyira kényelmes – dünnyögte a párnába, miközben felé fordította kócos fejét. – Ígérem, hozzád se érek, becs szó.
− Ha mégis, letöröm a kezed! – Fenyegetőztem, mintha ezzel bármin is változtathattam volna. A fotelbe dobtam a cuccokat, aztán a szekrényemhez mentem. A hálóruhámon jelentős változásokat kell végrehajtani, mondjuk egy pulóver és egy hosszú alsó megteszi. A legkisebb kísértést is el kell kerülni, az ő részéről és az enyémről egyaránt. Ha nem tud hozzám érni, az egyelőre talán megteszi. Kivettem a vékony, halványrózsaszín felsőm, és a fehér nadrágom. Átmentem a fürdőbe, gondosan bezártam mögöttem az ajtót, míg átöltöztem. Visszatérve mosolyom akaratlanul kirobbant belőlem. Halk hortyogó hang ütötte meg fülem, ez valamelyest erősödött, ahogy bebújtam mellé a takaró alá. Érkezésemre nyögve mocorgott, elfordította a fejét, s aludt is tovább. Még néznem kellett néhány percet, csendben, mire eljutottam arra a pontra, hogy tényleg jót tettem, megmentettem őt a haláltól, ezzel új esélyt adva az életre. Mellettem biztonságban lesz, aztán a sorsra bízom. Ettől a gondolattól furcsa, kellemetlen érzés kúszott a mellkasomba, a szívemet környékezte meg. Nem akartam tőle elszakadni, valamiért úgy éreztem, akkor a legjobb, ha mellette lehetek, vigyázhatok rá, mert csak én tudom igazán megvédeni a világban elterjedt gonosztól, legyen az kézzel fogható vagy csupán szemünkkel érzékelhető. Rám van szüksége, bármilyen furán hangzik is ez.
 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés