3. fejezet

      Több órányi repülés után végre ismét talajt érintettek a gép kerekei és a hangos bemondóban is közölték, hogy megérkeztünk. Amíg jó páran örvendeztek ennek a hírnek, addig én csak grimaszoltam és összeszedtem a cuccaimat, hogy elhagyhassam végre ezt a s*art. Ahogy azt sejtettem a reptéren egy rakat ember állt, némelyeknél még kis tábla is volt, rajta egy névvel vagy nevekkel. Meglepetten vettem észre egy kartonpapírt amire nagy fekete kínai betűket rajzoltak, a ferdeszeműek már erre felé is ennyire hódítanak? Le vagyok maradva azt hiszem.      Lépegettem szépen a sok ölelkező család és ismerős tömeg között, a nagynénémék biztos nem így várnak rám, hanem valahol hátul álldogálnak csendben és majd egy szimpla intéssel jeleznek. Erre számítva sétáltam egyre távolabb a nyüzsgéstől amikor ismerős hangokat hallottam.
-Camille.-a fenébe, megtaláltak! Morogva fordultam feléjük, igen ezek ők.-Már azt hittük észre se veszel.
Egy egész hadsereg jött ki a tiszteletemre, az összes kölyök, a büszke apa és persze Julia néni. Mivel érdemelhettem ki ezt az óriási figyelmet? Akkor se kapok ekkorát ha valami őrült nagy balhét csapok, de ilyesmi még egyenlőre itt nem fordulhat elő hiszen csak most érkeztem!
-Öhm... üdv!-intettem és részemről ennyi lett volna, de George (Julia néni férje) olyan hévvel rontott nekem, hogy majdnem hátraestem. Azt már hozzá se teszem, hogy majdnem megfojtott az ölelésével. Ő az egyetlen a bandából akivel úgy nagyjából elvagyok, mert lehet vele jókat hülyülni és csak akkor „kéri” a tiszteletet ha a család más tagjai is jelen vannak.
-Örülünk, hogy épségben megérkeztél.-mosolygott és utat engedett a többi, szolidabb köszöntőmnek is. Akadt aki osztozott George örömében, de voltak akik inkább pár lépés távolságból szemlélték a jelenlétem.
     A házuk, a létszámra való tekintettel nem épp egy viskó, de a miénknél legalább háromszor nagyobb. Itt tartózkodásom idejére Barbara ágyát szánták nekem, így szegény csaj mehet Brian és Gina mellé a „baba szobába”. Barb és Melanie is felajánlották segítségüket a kipakoláshoz, de (amennyire udvariasan csak sikerült visszautasítottam) most inkább egy kis egyedüllétre volt szükségem. Amint ezt sikerült elérnem kinyitottam az ablakot és leültem alá, hátamat a falnak támasztva és előszedtem a cigimet. Istenem, ez az első jó dolog a mai napon. Már csak az a kérdés, hogy honnan szedek utánpótlást, mert ahogy a maradék két szálat vizsgálgattam a dobozban rá kellet ébrednem, hogy itt egy olyan helyet sem ismerek ahol vehetnék... szuper.  Bámultam a plafont és azon agyaltam, hogy mennyi időbe fog telni mire teljesen megbolondulok ebben a tökéletességéről híres házban egy rakás illedelmes, magolós okostojás társaságában. Próbáltam felsorolni pár érvet a hely mellett, de nem igazán találtam olyat ami meggyőzően hatna rám, így hagytam a francba az egészet. Elnyomtam a csikket és az ásványvizes üvegembe dobtam amit idefelé jövet kaptam, mert „biztos szomjas vagy”-ok. A palackot elrejtettem az éjjeliszekrény mögé, oda csak nem néz be senki., majd nekiláttam a dolgaim kipakolásának, hogy „otthonosabbá” varázsoljam a helyet. A halvány rózsaszín fal, és a fehér-rózsaszín kombinációba burkolt tárgyaktól a hányinger kerülgetett, hogy lehet ebben a helyiségben egyáltalán megmaradni?!
     Úgy fél óra múlva végeztem is, sikerült pár dolgot úgy elhelyeznem, hogy eltakarja a giccsesebb részeit a szobának, de még mindig túlságosan is kislányos volt a hely.
-A kanalat nem oda tesszük Brian.-hallottam hangokat az étkező felöl.
-Bocsánat.-válaszolta az alig 7 éves kölyök akitől itt elvárják, hogy az etikett szabályait már kívülről befelé tudja, és még én érzem magam fogságban.
-Ah, Camille. Megéheztél a hosszú repülőút alatt, igaz?-mosolygott rám Julia néni.-Még 12 van ebédidőig, addig nézz szét egy kicsit, Melanie és Georgina a nappaliban vannak, biztos örülnének ha csatlakoznál.
-Oké.-egy kicsit elnyújtottam a szó végét, ahogy beszélt nekem az jött le, hogy ilyenkor még nem szabad az ebédlőben tartózkodni kiéve őt és azt a rabszolgát aki terít.
-De larges mers et des océans séparent l'Afrique du reste des continents avec quelques exceptions serrées étroites de son...-ez a mondat fogadott ahogy ráléptem a nappali hibátlan parkettájára. -La Méditerranée le sépare de l'Europe, que complčtement 14-22 kilomčtres sont essentiellement par le large Détroit de Gibraltar, au nord peut ętre approché.
A meglepettségtől úgy álltam ott, mint akire ráborult egy nagy adag cement és az idiótája nem mosta le magáról azonnal hanem megvárta amíg megköt. A csaj hat éves és perfekt franciából. Jobban olvasott, mint angolul. Basszus, ez itt ténylegg rosszabb, mint a javító(intézet)! Őrültebbnél őrültebb gondolataimba merülve fel se tűnt, hogy a két lány engem bámul, valószínüleg halvány foglamuk se volt róla, hogy mért nézek rájuk olyan furán, náluk az a természetes ha a gyerek már hét éves korában tíz nyelven beszél, nekem így 17 éves fejjel a kettő rengeteg nehézséget okoz.
-Hello.-köszöntem, mert....mert miért is?
-Szia.-válaszoltak egyszerre.-Csatlakozol?
-Én?!-pislogtam nagyokat, miközben a meglepettségtől nem kicsit döftem át a mellkasom az ujjammal.-Kihagynám köszi.
-Hát jó.-vont vállat Barbara és visszatértek ehhez a roppant érdekes elfoglaltsághoz. Kb még két mondatig bírtam egy légtérben velük mielőtt fejvesztve menekültem volna. A kertjük legalább akkora volt, mint maga a ház, és itt is midnenhol az a makulátlan rend és tisztaság uralkodott, állítom, hogy még a fűszálaknak is megparancsolták, hogy vigyázzban kell feszíteniük.          
    Ahogy sétáltam a kövekkel kirakott úton, a tökéletes színű, állapotú és formájú növények között, egyre hangosabban kiabáltam magammal (ott bent ahol más az agyát tartja) amiért nem szöktem meg mégis amíg alkalmam volt rá.
Egy jó dolga volt ennek a rengeteg gaznak: kitűnő búvóhely volt a számomra és a legközelebbi „cigiszünetem” számára. Amikor elértem végre a kert közepén lévő kis pihenő részhez  csak ámultam és bámultam. Az egy dolog, hogy idegesítően rendben volt minden, de azért ez a látvány nem olyan rossz. Középen egy halastó, szépen berendezve és tele aranyhalakkal, körülötte padok , és egy kinti kemence, és a kíváncsi szomszédokat is eltakarja ez a dzsungel meg a magas fából készült tömör kerítés. Eddig az egész kócerájnak ez az egyetlen része ami tetszik. Eddigi látogatásaink alkalmával (amiből nem volt túl sok) idáig még sose jutottam el, mindig a konyha és a nappali volt a családi tanács helyszíne, ileltve a vendégszoba ami most Brian és Gina szobája.
     Leültem az egyik padra, aztán fél perc múlva már feküdtem, és néztem az eget ami (mintha csak tudná, hogy itt kik laknak) felhőtlenül, csupaszon kacsintgatott vissza rám.
-Ó, hát itt vagy.-Melanie hangja riasztott fel. Észre se vettem, hogy a nagy szökésem tervezésének közepette bealudtam. Hát igen ... látszik, hogymennyire s*ar vagyok ha gondolkodni kell.
-Eltaláltad.-felültem és nagyot ásítottam, a csontropogtató nyújtózkodásról már nem is beszélve.-Mi a helyzet?
-Kész az ebéd, és mindenki rád vár.-volt egy csepp szemrehányás a hangjában, de nem nagyon zavart. Ráérősen baktattam befelé, ha már így is csúszás van, akkor ez a pár perc plusz már nem oszt nem szoroz. Persze azt mondanom se kell, hogy mekkora mínusz pontot kaptam tőlük ezért, és ezt már csak tetőzte, hogy valaki elfelejtette velem közölni, az esemény alatt kuss van az asztalnál és még annál is nagyobb fegyelem.... hihetetlen! Amint tudtam felslisszoltam az ideiglenes szobámba és ki se dugtam a képem a vacsoráig. Azt mondtam, hogy lefárasztott az utazás, így még a látogatókat is megúsztam. Az első napom máris rémálom volt, bele se merek gondolni milyen lesz majd a többi. Hosszú még a nyár... ku*vára hosszú.

<<< vissza