II. RÉSZ
Kapj el ha tudsz!

     Érzem ahogy a lábaimban futó összes ér küzd a bennük lévő vér továbbjutásáért, de hiába a harc, én nyerek és gonosz kacajom betölti a teret. Eh, már megint miken jár az eszem. Nem csodálom, hogy a derekamtól lefelé bizsereg az egész testem, hiszen már vagy egy órája itt ülök ebben az átkozott székben (ami kezdetben a karfája és a párnázottsága miatt egész kényelmesnek tűnt) és arra várok, hogy a mai nap 135. letolását kapjam valami miatt amit lényegében nem is én követtem el. De én vagyok a világ legrendesebb embere és magamra vállalok mindent, mert... miért is ne? Igazából a többiek szóba se kerültek, mert a tanárok és az apám szerint mindent csak is Én csinálhatok. Az utóbbi időben többet tartózkodtam itt, mint a suli többi részén és otthon összesen. Annyiszor volt alkalmam jobban megnézni ezt a helyiséget, hogy becsukott szemmel is vígan megtalálok benne bármit. A kedvenc igazgatónk folyamatosan azt hangoztatja, hogy a sulinak semmi pénze nem marad a rengeteg rongálás meg az épen maradt részek „Korszerűsítése” miatt, ehhez képest olyan ajtót sikerült beszereltetnie az irodájához, hogy „Azta”! De ma már nem volt több időm csodálni ezt a hibátlan tölgyfa remekművet, mert az kinyílt és szemem elé tárult a szoba 1-1 apró foltocskája, és a teljes életnagyságban látható csillár amit már nem tudott eltakarni előlem az 50-es éveit taposó férfi aki a növekedést nem hosszára hanem széltére értette és így az iskolában való közlekedése is leginkább oldalazva sikerült, nem úgy, mint más átlagos embernek.
- Miss Harrison, remélem a következő találkozásunk kellemesebb lesz - arcán szigor látszott, de a tekintetéből határtalan elégedettséget lehetett kiolvasni, ez nagyon nem jelent jót.
- Köszönünk mindent Mr. Palmer, és nagyon sajnáljuk ami történt. Elnézését kérjük Camille viselkedéséért, ígérem, hogy többször nem fordul elő. - hagyta el a szobát először anyám majd a folyamatos bocsánatkérések között levegőt sem vevő apám és végül a matek tanárom aki az egész ügyet úgy felfújta mintha legalábbis a fél iskolát kinyírtam volna.
- Ebben biztos vagyok Mr Harrison - egy mosoly jelent meg az arcán amitől én majdnem a padlóra estem. Azzal az idióta gúnyos vigyorával nézett rám amiért legszívesebben nekiesnék és addig ütném amíg mozog. Még a szőrszálak is az ég felé meredeznek a karjaimon tőle.
     Szerencsére pár perc múlva már a kocsi felé sétáltunk, a szüleim hallgatásba burkolózva, én magamban a kedvenc bandám egyik számát énekeltem és úgy lépkedtem előre, mint akinek rugó van a lábai helyén. Egész úton hazafelé csend honolt a kocsiban, még az is hangosnak tűnt ahogy ujjaimmal a térdemen doboltam. Már annyiszor csináltuk ezt végig, hogy előre tudtam a nap hátralévő eseményeit. Hazérünk, bemegyünk a lakásba, mindenki megy a dolgára aztán este vacsora és ítélethírdetés. Legelőször kicsit paráztam attól, hogy milyen bűntetést rónak ki rám, de most már tudom, hogy szobafogság egy hónapig és ezzel lezárjuk a témát. Persze még pár napig megy a „haragudjunk a lányunkra” játék, de szép lassan minden visszaáll a rendes kerékvágásba, én pedig folytatom tovább eddigi életem. Legalább amíg mosolyszünet van lesz egy kis nyugtom és kitalálhatom, hogyan lógok meg hét múlva arra az oltári bulira ami Jasperéknál lesz, mert a szülei elmentek a tizen...akárhányadik nászútjukra, ez annyira nyálas. Ahogy azt megjósoltam, érkezésünk után anya egyből a konyhába vette be magát és mire beléptem (pedig nem voltam annyira lassú) már fel is tette a vizet forrni. Bevettem magam a szobámba és egyből a laptopom felé nyúltam, lehuppantam az ágyra és bekapcsoltam. Sürgősen beszélnem kellett Laurával, mert helyzetjelentést várt tőlem. Mindig mindenre kíváncsi és köztudott, hogy nála a legapróbb titkok sincsenek biztonságban. Meg sem lepett amikor fent találtam, éppen írni készültem neki amikor egy legalább tíz soros üzenet jelent meg. Elnevettem magam ahogy a sorokat olvastam, tele kérdésekkel és találgatásokkal, ez tipikus Lora. Az övééhez képest az én pár szavam elveszettnek tűnt, de a lényeg benne van, még semmit nem tudok. A reakciójából arra következtettem, hogy nincs megelégedve a válaszommal, de addig ki kell bírnia amíg le nem zajlik az a bizonyos vacsora. Elhasaltam az ágyon és úgy folytattuk a csevegést még vagy fél órán keresztül amikor meghallottam a kopogást az ajtómon. Nem nyitott be bárki is volt az, de tudtam, hogy itt az idő szembenézni a „tetteim következményeivel”.
Nem kapkodtam el az asztalhoz ülést, nyugodtan és kifejezéstelen arccal baktattam le a lépcsőn majd tettem le a hátsóm a szokásos székemre. A tál felől áradó illatoktól gőzerővel indult be a nyáltermelésem, alig vártam, hogy végre nekieshessek. Ezek után nem is csoda, hogy akkora adag étel került a tányéromra amekkora a szüleimé összesen, de fele annyi idő alatt pusztítottam el, mint ők. Nem azért maradtam mégis ülve, mert az etikett szabályai szerint így illik, hanem mert korántsem volt még vége a vacsorának. Már kezdett komolyan zavarni ez a csend, de ha megszólaltam volna, valószínűleg csak rontottam volna az esélyeimet az enyhébb büntetésre. Így én is hallgattam és vártam, ujjaimmal megint a lábamon doboltam, igaz, most valamivel visszafogottabban. Úgy tűnt órák óta ücsörgünk mire apa megköszörülte a torkát és előre dőlt, könyökével rátámaszkodott az asztalra, ujjait összefonta és szája elé emelte majd rám nézett azzal a komoly arcával amitől a frász tör ki.
- Nagyot csalódtunk benned Camille - kezdett neki - Nem tudjuk elhinni, hogy annyi büntetés és ígéret után még mindig nem ébredtél rá mi a helyes út. Mi nem így neveltünk, és azt hittük, hogy rendes, szófogadó gyereket neveltünk belőled, de úgy látszik tévedtünk és ez nekünk fáj, mert így nem marad más választásunk... - hatásszünet. Most jön a szobafogság. - ...mint szigorítani a büntetéseden.
- Úgy döntöttünk édesapáddal... - vette át a szót anya - ..., hogy egy kis levegő változás a hasznodra lehet. - El se tudtam képzelni mire akarnak kilyukadni, de már kezdett komolyan érdekelni a dolog. Eddig hátradőlve vizsgálgattam a körmeimet és csak arra a két szóra vártam ami meghatározza az elkövetkezendő napjaim eseményeit. Helyette valami olyat kaptam amitől kis híján lefordultam a székről.
- Az évzáró után vonatra szállsz és Nort Hallowedba mész a Juliahoz - nagy szemekkel meredtem apára aki ismét hallgatásba burkolózott, összekulcsolt kezét ismét a szája elé tette és anyával egymást nézték.
- Hogy micsoda? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Jól hallottad - pillantott rám anyám. - A szünetet a nagynénédnél töltöd.
-Na ne! Ez valami vicc, ugye? - hüldeztem. - Ezt nem tehetitek! -pattantam fel. - A szünetemet nem vehetitek el tőlem!
-Azt tesszük ami helyes, és mivel a szüleid vagyunk, mi ezt tartjuk annak - apára meredtem, még mindig alig hittem el amit mondtak. Én és Julia néni?! Én és George bácsi? Hiszen az egy zsarnok!
-Úgysem fogok odamenni, az kizárt! - megráztam a fejem, csak, hogy nyomatékosítsam a döntésem. - Nem kényszeríthettek rá!
-Azt teszed amit mondunk, vita lezárva! - emelte fel a hangját apám, és az arca komolyságából láttam, hogy tényleg így gondolja. Morogva az asztalra csaptam mérgemben és megfordulva a szobámba rohantam. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyesmi eszükbe jutott! Kíváncsi lennék ki adta ezt a ki****ott jó ötletet nekik! De ha megtudom én esküszöm kicsinálom! A dühtől fújtatva feltéptem a táskám cipzárját és kivettem belőle a cigimet. Most erre van szükségem, de nagyon! Kitártam az ablakot és kimásztam rajta, egyenesen a garázs tetejére. Leültem és meggyújtottam az első szálat. Nem érdekelt, hogy meglátnak a szüleim, az életemet mentettem meg vele.
- Nocsak, nocsak - hallottam egy hangot, de nem lepődtem meg, mindig akad akit idevonz a dohány szaga, és ez most csodának nem nevezhető módon Arnold volt.
- Micsoda meglepetés - fújtam ki a füstöt.
- Nem kéne ilyen káros szerekkel élned - tudományos hangon beszélt, vicces amikor okosnak próbál látszani. - Vannak ennél sokkal élvezetesebb dolgok.
- Például az? - böktem a kezében lévő vodkás üvegre.
- Igen, eltaláltad - vigyorgott és leült mellém. Más helyzetben nem csípném, hogy a szomszéd ház ilyen közel van a miénkhez, de ha ilyen jó a szomszédság akkor ez elnézhető bűnnek számít.
- És most át fogsz téríteni a jó oldalra? - újabb füst egyenesen az arcába, szeretem húzni az idegeit.
- Szívemen viselem a sorsod - tette az említett részéhez a kezét. -Nem hagyhatom, hogy a gonosz elrabolja a lelked.
- Na jó, inkább ide az üveggel - kikaptam a kezéből és meghúztam. -A beszédet tartogasd annak akinek kedve van hallgatni. - ismét a számhoz emeltem, de Arnold kivette a kezemből.
-Valamit valamiért - szemével a kezemben lévő cigire bökött. Szemforgatva nyújtottam át neki ezzel visszaszerezve a vodkát.
- És mi a helyzet ősi fronton? - tette fel a kérdést pár perces hallgatás után.
- Ne is kérdezd! - zártam rövidre a válaszom és meggyújtottam a következő szálat.
- Látszik rajtad, hogy ki vagy. Ide a részletekkel - kíváncsian fürkészte az arcom, legszívesebben bevágtam volna neki egyet a két szeme közé. Helyette inkább felsóhajtottam és egy nagyot szívtam a cigimből, szép lassan engedtem ki a füstöt és belevágtam, hogy a suli mögötti parkolótól, hogy jutottam el Nort Hallowed-i fogságomig.
- Hú - ennyi volt a reakció. - Ez szívás.
- Szerinted én nem tudom?! - korholtam le. Még két hét van a suliból és bevallom őszintén jobban örülök ennek, mint az eddig annyira várt nyári szünetemnek. A beszélgetés közben persze fogyott a dohány és a vodka is, és ezek hiányában a csevej se tartott már sokáig. De elég sok témát sikerült kiveséznünk ahhoz, hogy kellő képpen ráunjak a társaságára. A vége felé már inkább idegesített a jelenléte, mint használt volna. -A zt hiszem én lépek. Még a végén valamelyikre rátörne a bűnbánás és benyitna. Bár ebben kételkedem. - felálltam és egyet hátra kellett lépnem. - Uh, ez ütős. - Nagyokat pislogtam és igyekeztem helyrerázni magam. Arnold nélkülem az éjszakát is itt töltötte volna, mert egyedül felállni se volt képes. Nem volt olyan, „hű de nagyon” részeg, de azért volt benne valami. Elnevettem magam ahogy visszamászott a fára, onnan pedig az ablaka felé igyekezett. Rémes látvány volt ahogy ügyetlenkedett, ha egy kicsit is érzékenyebb lennék most sikítoznék, hogy vigyázzon, de tudom, hogy ő még 3 ilyen erős pia után is képes lenne hazamenni.... a többi üvegért. Kuncogva másztam be a két ablak közül az igazin és egyenesen az ágyamhoz mentem, elnyúltam rajta és arcomat a párnába fúrva röhögtem továbbra is kitartóan bár már azt se tudtam mi is tetszik ennyire. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig örültem a szar életemnek mielőtt elnyomott volna az álom, de ha már megtette én engedtem neki és hagytam, hogy lecsukódjon a szemem.

<<< vissza