8. fejezet

3 évvel később

     - Mrs. és Mr. Wilson, Madison doktor várja önöket - jelent meg egy nővér a rendelő ajtajában. Az említett pár sóhajtva állt fel, a nő belekarolt a férfiba aki igyekezett bátorságot önteni feleségébe, de neki is alig maradt már reménye.
-Jó napot!-állt fel az orvos amint észrevette látogatóit.-Köszönöm, hogy eljöttek.
-Azt mondta, hogy fontos. Jöttünk amint tudtunk.-felelte a férfi és arcán egy pillanatnyi kétségbeesés surrant át. Ha ide hívták őket az csak azt jelentheti, hogy tényleg sürgős.
-Igen, nos… öhm.. foglaljanak helyet.-amint a pár helyet foglalt a páciensek részére fenntartott székeken a doktor is leült a nővérke pedig csak biccentett és távozott. Néma csend telepedett a kis szobára, a nő arcáról és tekintetéből aggodalmat lehetett kiolvasni, de ezt senki sem vetette a szemére, hiszen az elmúlt években nagyon sok mindenen ment keresztül amit ha nem elég erős talán ki sem bírt volna. A mellette ülő férfi feszülten figyelt, várt a hírre amely az egész családot tönkre fogja tenni, ha nem is testileg, de lelkileg a porba hullnak tőle.
-Nem akarom tovább húzni az idegeiket, hosszú és nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára.-kezdett bele az orvos.-3 évvel ezelőtt egy megoldhatatlannak tűnő esettel kerestek fel engem, de beleegyeztem, hogy megpróbálok minden tőlem telhetőt. Eddig semmi eredményt nem mutatott a kezelés, teljesen el kellett különítenünk az intézet többi betegétől, mert komoly veszélyt jelentett az itt ápoltakra és önmagára is. Olyan szintű sokk érte az elméjét amely rohamokat vált ki belőle, a legkiszámíthatatlanabb időpontokban. Ezeknek a rohamokban a forrását sikerült ugyan beazonosítanunk, de ez csak megnehezíti a kezelést, vagyis teljes mértékben értelmét veszti a próbálkozás.
-Ezt meg, hogy érti?-szakította félbe a nő aki ölében pihenő ujjai között egy rongyzsebkendőt csavargatott.
-Asszonyom őszinte leszek önökhöz.-az orvos előre hajolt, kezeit összekulcsolva az asztalra tette.-A lányuk szellemileg gyógyíthatatlan.
A pár a döbbenettől megmerevedett akár két kőszobor. Aztán a nő hirtelen felugrott:
-Nem!-kiáltotta és hangos zokogásba kezdett. Férje átölelte és csitítani próbálta, de az ő könnyei is feltörni készültek. Az orvos nem szólt semmit, őt is megrázta a tudtad, hogy egy ilyen fiatal lány élete örökre elveszett pedig még annyi mindent kezdhetett volna a hosszú évek alatt, ehelyett egy gumiszoba rabja lett ahova még az ápolók is csak félve merészkednek belépni.
     Egy kis idő múlva az indulatok csitulni látszottak és a pár ismét ott ült az íróasztal előtti széken, a nő szeméből továbbra is megállíthatatlanul folytak a könnyek, de már csak csendben sírt, belül viszont elviselhetetlen fájdalmat érzett. Rosszabb volt ez, mintha azt mondták volna neki, meghalt a lánya. Nem sokkal ezután egy ápoló jelent meg a rendelőben és az orvos utasítására kivezette az asszonyt. Amint becsukódott az ajtó a férj megköszörülte a torkát és megszólalt:
-Van esetleg rá valami mód, hogy láthassam a lányom?-halkan, de elszántan beszélt.
-Nem tudtom, hogy jó ötlet-e…-kezdte az orvos.
-Én sem tudom, de szeretném látni Amandát.-azért, hogy tettekkel is bizonyítsa, felállt és az ajtó irányába tett egy lépést.
-Rendben.-egyezet bele egy rövid gondolkodás után Mr. Madison és a telefonért nyúlt.
     Pár perc múlva léptek zaja visszhangzott a folyosón ahogy haladtak egyre beljebb, az épület belseje felé. Némely szobából emberek dugták ki a fejüket, hogy lássák mi történik majd visszahúzták és folytatták tevékenységeiket. A levegőn is érezni lehetett amint az intézet vége felé közeledtek, itt minden ajtót lakatra zártak, mögülük sikítások, ordítások és a tombolás egyéb formáinak hangjai szűrődtek ki. Az aggódó apa bele sem mert gondolni, hogy lánya is ezek között van, ő maga is ilyen lehet. Épp akkor érték el a 66-os számú Szoba bejáratához amikor az kinyílt és egy szőke nő lépett ki rajta kezében fehér tálcával.
-Jó napot Dokotor úr!-köszönt meglepetten a nő.-Történt valami?-nézett a mellette álló a férfira.
-Semmi jó Kisasszony.-sóhajtott az orvos.-És ott bent?-csak fejével intett az ajtó felé.
-Most kapta meg az ebédet és a gyógyszereit.-felelte az ápoló.-Egyenlőre nyugodtnak tűnik, de ki tudja mi lesz itt még.
Mielőtt a nő folytathatta volna az orvos felemelte a kezét, hogy csendre intse.
-Az édesapja látni szeretné.-ismét pillantásával mutatott a mellette lévő férfire aki egész idáig megkövülten bámulta az ajtót.
-Biztos benne Doktor úr?-harapott alsó ajkára a nő.-Tudja, hogy…
-Csak egy percet kérnék.-szólt közbe az apa és reménykedve nézett az ápolóra majd az orvosra.
-Rendben, de akkor visszahívom Jeffet és Stuartot.-ezzel az ápoló sarkon fordult és fél perc múlva két magas, izmos férfivel a nyomában tért vissza. Mr. Wilson nagyon jól tudta milyen célt szolgálnak az intézetben, de a jelenlétük csak még jobban megviselte az amúgy is összetört lelkét. A nő odalépett az ajtóhoz és először csak résnyire nyitotta ki, hogy felmérje a helyzetet.
-Amanda.-szólalt meg halk, kedves hangon.-Látogatód érkezett.-szélesebbre nyitotta az ajtót és belépett a szobába.-Ugye szeretnéd látni az apukádat? Már nagyon hiányzol neki és most bejött hozzád. –eltűnt a kinyitott ajtó mögött, de az nem maradt őrizetlenül. A fal másik oldalán készenlétben állt a két „őr”.
-Rendben, azt hiszem bejöhet.-bukkant fel az ápoló az ajtóban.-De kérem, semmi hirtelen mozdulat és amíg nem szólok ne menjen hozzá közelebb és ne is szólaljon meg.
A férfi becsukta a szemét egy pillanatra és mélyet sóhajtott mielőtt odalépett volna a bejárathoz és benézett volna a szobába. A látvány szíven ütötte, meg kellett kapaszkodnia, hogy állva tudjon maradni és láthassa a szörnyűséget, azt a roncsot ami lányából maradt.
A szoba berendezetlen volt, vajszínű, domború falai gumiból készültek. Ilyet kapott minden olyan beteg aki képes lett volna kárt tenni magában, akit kínoztak a rohamok és az őket körülvevő felfordult világ. Ezen helyiség másik végében, ott is a bal sarkában egy fehér foltként egybeolvadó ember ült, lábait szorosan melléhez szorítva, haja összekócolódva takarta az őrültségtől eltorzult arcát. Tőle alig két lépésnyire az ápolónő állt és az apa arcát fürkészte.
-Amanda nézd, itt van az apukád.-szólalt meg ismét azon a kedves hangon, de a lányra ez nem volt hatással, meg sem mozdult. A nő ismét a férfire nézett és bólintott mire az nagyon lassan beljebb lépett és nagyot nyelt.
-Kicsim, én vagyok az.-szólalt meg halkan, hangja el-elcsuklott. A lány megremegett az ismerős hang hallatán, de nem emelte fel a fejét. Az ápoló bizonytalanul nézett az ajtóban álldogáló orvosra aki feszülten figyelte a lányt és az apát felváltva.
-Nem is vagy kíváncsi az apukádra Amanda? Csak a te kedvedért jött ma el, hogy jobban érezd magad.-próbálkozott tovább. A férfi közben pár lépésnyi távolságra ért lányától, ott megtorpant és leguggolt.
-Amy, kérlek.-ismét elcsuklott a hangja, a sírás fojtogatta a torkát, az egész jobban megviselte, mint gondolta, de most már nem megy el addig amíg lánya nem néz fel rá, nem néz a szemébe és nem mondja neki azt, hogy meggyógyul. Bár ez utóbbi inkább csak remény maradt, mint ok a maradásra.
    A lány összekulcsolta ujjait és még közelebb próbálta húzni magához térdeit, de azok hangos recsegéssel próbáltak tiltakozni a kínzás ellen. Az apa előre nyújtotta kezét, hogy lányához érhessen, de mielőtt ujjai érinthették volna a lepel anyagát az ápolónő megfogta a kezét és szigorú szemekkel „nem”-et formált ajkaival. A férfi könyörgőn nézett fel rá, de nem tudott hatni rá, így feladta és, mint valami lassított felvétel felegyenesedett. Még egy utolsó pillantást vetett a sarokban kuporgó lányra aztán hátat fordított és elindult kifelé.
-Apa-suttogta Amanda alig hallhatóan. Az említett megtorpant és még levegőt venni is elfelejtett. Mindenki ledermedt és több tekintet találkozott, meglepetten néztek egymásra. Az egyetlen ember aki ösztönösen mozdult az édesapja volt. Megfordult és lányához sietett, letérdelt mellé és átölelte.
-Ó Amanda!-magához szorította és könnyei egyre sűrűbben kezdtek hullani. Hihetetlen öröm töltötte ki az eddigi szenvedés okozta űrt.
-Apa.-suttogta ismét, de nem mozdult meg, hagyta, hogy apja ölelje.
-Tudtam, hogy visszatérsz hozzám.-szólalt meg hirtelen egy hang amitől Amy remegni kezdett. Érezte, hogy az édesapja szája megmozdul, de nem az ő hangját hallotta.
     A következő pillanatban az események felgyorsultak, mozzanat mozzanatot követett és az egész olyan hirtelen és gyorsan történt, idő kell ahhoz, hogy felfogja bárki is. A két nagydarab férfi berontott a szobába és megpróbálták lefogni az őrülten sikoltozó, kapálózó lányt közben az orvos és az ápolónő a földön ülő döbbent férfit igyekeztek kihúzni a helyiségből. Több vérző seb is tarkította az arcát, orrából és felrepedt szájából folyt a legerősebben, a többi csak mélyre ható karmolás volt. Amint kiértek az orvos elengedte és a közben tömeggé gyűlő közönségből kiszabadította egy társát akitől elvette a nyugtató injekciót amivel visszatért a továbbra is küzdő, szabadulni próbáló lányhoz.
     Néhány perc múlva néma csend volt a folyosón, a 66-os számú ajtóra visszakerült a lakat és egy lélek sem járt a közelben. Mindenki eltűnt, mintha ott sem lettek volna, tették tovább a mindennapi dolgukat kivéve egyetlen megtört férfit aki magába zuhanva ücsörgött a rendelő kanapéján, maga előtt a földet bámulva és csak sírt, ugyanolyan csendesen ahogy neje tette azt nem sokkal ezelőtt ugyanitt, amikor kiderült, hogy lányukat örökre elvesztették.

<<< vissza