Álmomban..., 7. fejezet
7. fejezet
Nem kellett sokáig keresgélnem, a nyár eleji viharok (semmi eső) biztosítottak nekem egy tökéletes bejárót. Egy ősrégi, korhadt fát kicsavart a szél és a kőfalnak döntött. Könnyű volt rá felmászni és így ha a végén lévő ugrást nem számoljuk bele, lazán besétáltam a temetőbe. Úgy kb a 10. sor környékén járhattam, de ez nem nagyon érdekelt. Kicsit bolyongtam a sírkövek között amíg rá nem leltem egy elhagyatott sírra ami körül a gaz olyan sűrűn nőtt, hogy szinte látni sem lehetett a márványt alatta. Lelkesen és elszántam csaptam össze a tenyerem mielőtt munkához láttam volna. Körbenéztem, de ahogy sejtettem, az őr messzire elkerülte a temető ezen hátulsó részét. Lecsavartam a pálinkás üveg kupakját és még egyszer beleszimatoltam. Annyira erős volt a szaga, hogy még a szemem is könnybe lábadt, ezzel akár még ölni is lehetne, mások pedig csak úgy iszogatják. Végiglocsoltam a kiszáradt növényeket, egy keveset öntöttem a körülöttem lévőkre is, persze magamnak hagytam egy kis utat ahol majd távozom. Belenyúltam a nadrágom zsebébe és előhúztam az öngyújtóm… azaz, hogy előhúztam volna, de nem találtam. Minden létező zsebemet átkutattam, de semmi! Hol van?A fenébe hova tettem?
- Csak nem ezt keresed? - a vér is megfagyott az ereimben ahogy meghallottam a hangot a hátam mögül. Nem kellett sokat agyalnom, mert ezt a hangot száz másik közül is felismerném, túlságosan mély nyomot hagyott bennem ez a szörnyű emlék. Éreztem ahogy egész testemben remegni kezdek. Már nyoma sem volt az elborult elmémnek, minden kitisztult és nagyra tágult szemekkel néztem magam előtt a sötétségbe. Hogy lehettem ilyen hülye? Azt ígértem messzire kerülöm ezt a helyet! Pont ez miatt!
-Milyen rég nem találkoztunk már…-szólalt meg ismét. Mintha közelebb lett volna, mint az előbb.-…Amanda.
A szívverésem a triplájára gyorsult és úgy éreztem bármelyik pillanatban átszakíthatja a testem és kiugorhat a helyéről.
-Nem is üdvözölsz? Múltkor is olyan sietősen távoztál.-úgy beszélt mintha ez csak egy egyszerű könnyed csevegés lenne rég nem látott barátok között.-Ha az a nyomorult nem ugrik közénk egész jól elszórakozhattunk volna? Nem igaz, Amanda?
Nem tudom mi vette rá a lábaimat, hogy mozduljanak, de hirtelen rohanni kezdtem a legrosszabb irányba, a temető vége felé, de nem érdekelt. Csak futottam és azt kívántam, hogy tűnjön el a hátam mögül, nem tette.
-Már megint ez a fogócska. Fárasztó.-könnyed hangja csak még nagyobb kétségbeesésbe sodort, már azt sem tudtam mi történik, az agyam a menekülés információt kapta folyamatosan, és e szerint cselekedett a testem többi része is. Tudom, hogy kiáltanom kellene, de félek ha kinyitom a szám…. tulajdonképpen fogalmam sincs mitől félek. Azon kívül ami el akar kapni nem sok dolgot tudnék felsorolni ami most árthatna nekem.
Folyamatosan megbotlottam valamiben, és mivel a Hold fényén kívül semmi más fényforrásom nem volt, még kikerülni sem tudtam végül a vesztem. Éppen kanyarodni készültem amikor valaminek nekimentem és egy hangos puffanással a földre zuhantam. A homlokom a talaj hideg homokjának nyomtam és összeszorított szemekkel vártam, hogy utolérjen. Talán két teljes perc is eltelt mire lazítottam a merev tartásomon. Olyan csend vett körül ami eddig még csak álmomban fordult elő velem. Az a furcsa némaság ami félelem helyett biztonságérzetet kelt bennem. Lehet, hogy megint álmodom? Belecsípek a karomba és a fájdalomtól felszisszenek. Nem, nem álom. Akkor miért? Nagyon lassan emelkedtem csak fel, remegve néztem körül, de senki sem volt ott. Eltűnt a rém, mintha itt se lett volna. Szúró fájdalmat éreztem a térdemben, ahogy talpra próbáltam állni. Eltörni biztos nem tört el, de ahogy hozzáértem valami ragacsos dzsuva tapadt a kezemre. Vérzem, ez csodás. A fejem is lüktetett, nem épültem még fel teljesen és ezt most ő is tudatja velem. Bicegve indult el előre, kapaszkodva mindenbe ami épp a közelemben volt. Még mindig remegtem a félelemtől, de már nem annyira, mint először. Minden sírkő után fokozódó szívveréssel néztem be mögé, mintha arra számítanék, hogy ott lapul és csak arra vár, hogy elmenjek mellette. Szerencsére tévedtem, mert nyomát se láttam. Úgy a 6. sornál járhattam már és törtem egyre előrébb, amikor eszembe jutott, hogy elől egy őr vár aki valószínűleg nem lesz elragadtatva tőlem ha meglát. Megfordultam tehát és kimentem a sor legszélére ahol majd megtalálom a kidőlt fát amire még nem találtam ki, hogyan mászom fel. Olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam, minden szilárd támaszomtól ellöktem magam így küzdöttem magam előrébb. Egyszer csak valami olyan tárgyat sikerült kitapintanom ami, ahogy ránehezedtem hallottam, hogy megroppan. Egész pici tárgynak tűnt, simán elférne a tenyeremben. Megálltam és a gyér fénynél megvizsgáltam a dolgot. A látványtól ledermedtem és csak néztem az öngyújtóra. Nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy érezzem mögöttem áll. Méghozzá olyan közel, hogy ha lett volna lehelete simán éreztem volna a bőrömön.
-Azt hiszem megvagy. –nem néztem hátra mégis tudtam mosolyog. Nagyot nyeltem és becsuktam a szemem, felkészültem arra ami várni fog rám. Hallottam valaminek a suhogását, csak olyan dolog lehet amivel most az életemet veszi. Mielőtt azonban lecsaphatott volna egy nagyon erős lökést éreztem jobbról és ráestem a mellettem lévő sírkőre. A meglepettségtől sikítani se tudtam, de nem biztos, hogy egyáltalán hallotta volna bárki is, mert üvöltés hallatszott onnan ahol az előbb álltam. Kiabálás, ordítás majd megint kiabálás és a végén egy nagy adag káromkodás.
-Ezért még megfizetsz Conor!-kiabálta a rém, de látni nem láttam mert fejemet a sírkőre szorítottam ahogy az előbb a földre.
-Azt majd még meglátjuk.-kiáltotta a másik…. egy ismerős hang. Te jó ég! Hiszen ez…
-Ryan?-suttogtam az alattam elterülő márványnak.
-Minden rendben Amanda.-az előbbi dühös kiáltás helyett, most a régi nyugodt, lágy hangon szólt hozzám ami... még magamnak se merem igazán bevallani,de hiányzott.
Felemeltem a fejem, és felé akartam fordulni, hogy lássam, megint. Ez a tudat a lelkem legmélyén örömmel töltött el, amit még én sem tudtam megmagyarázni, hogy miért van.
-Mit keresel itt? Azt hittem a múltkori után már nem is jössz többé.-a fejem sajgott ahogy felültem. Kinyitottam a szemem és ijedten hátráltam. Ott ült tőlem alig egy karnyújtásnyira és engem nézett. Mérgesnek tűnt és riadtnak. A fejemet figyelte amit furcsálltam, de amint kitapintottam a jó öreg sebem javított változatát megértettem a nézésének okát. Vérzett, méghozzá nem is kicsit, éreztem ahogy egy vékony csíkban folyik végig az arcomon amiből egy kevés a számba is került. A sebre szorítottam a kezem és elhúztam a szám. Már csak ez hiányzott.
-Fel akartad gyújtani a temetőt?-tette fel hirtelen a kérdést ezzel megtörve a hallgatásunkat.-Figyeltelek ahogy átmásztál a kőfalon, nem volt semmi.
-Azt hittem leszúrást kapok nem dicséretet.-feleltem egész halkan.-De köszönöm.
-Igazából, úgy terveztem, hogy elmondom neked a véleményem, de megint közbeavatkoztak.
-Bocs, majd máskor szólok neki, hogy húzzon sorszámot.-morogtam.
-Jól van, ne kapd fel a vizet.-csitított.
-Ne kapjam fel?!-kezdett az örömön felülkerekedni a düh ami egész nap fojtogatott.-Azt se tudom, hogy kerültem ide, és majdnem megöltek erre Te ezt az egészet úgy kezeled, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki szellemeket lát!-már majdnem kiabáltam, vagy talán már azt is tettem.
-Nem a legtermészetesebb dolga, de szerinted mit kéne tennem amikor halálra ijesztett a tudat, hogy mit fog veled csinálni?!-ő is felemelte a hangját.
Ránéztem és elnevettem magam. Nem tehetek róla, de amit mondott és ahogy mondta. Más helyzetben tuti hátravágtam volna magam és röhögő görcsben fetrengek, de most csak nevettem és úgy tűnt abba se bírom hagyni. Ryan úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról.
-Halálra ijesztett?-mondtam két nevető roham között. Neki is leesett, hogy miről van szó és belőle is feltört a nevetés. Ott röhögtem egy szellemmel, a temetősen egy sírkövön az éjszaka közepén egy támadás után. Azt hiszem, tényleg becsavarodtam. Szép lassan csitulni kezdtünk és egymást néztük. Belenéztem abba a csodás tengerkék szempárba és úgy éreztem mintha repülnék. Nem fordította el a tekintetét mereven a szemembe nézett. Éreztem, hogy mosolyra húzódik a szám és láttam, hogy szép lassan az övé is görbülni kezd. Nagyon sokáig nézhettük így egymást, az egész külvilág eltűnt, csak mi ketten voltunk és olyan nyugalom költözött a szívembe amilyet még soha nem éreztem.
Sok gondolat kavarog a fejembe, a legtöbb őrültnek nevezett azért amiért még itt vagyok, azért ahogy Ryant bámulom és azért amit érzek, ami egyre fokozódik és szép lassan tudatosul bennem. Az nem lehet, hogy pont őt! Egyszerűen ez nem lehet! Vagy mégis?
-Remélem nem baj ha megzavarjuk ezt a hihetetlen pillanatot.-töri meg az álmodozásomat egy ismeretlen hang.
-Fúj, ez morbid gyerekek!-hallok egy második hangot.-Úgye ti most nem?
Nagyokat pislogva néztem magam elé és meglepetten vettem észre, hogy miközben álmodoztam közelebb kerültem Ryanhoz, de nem csak ez volt furcsa, hanem az is, hogy ő is közeledett egy keveset felém.
-Ryan becsajozott.-szólal meg ismét a második hang.
-És pont egy husival.-még egy ismeretlen hang. Tudtam, hogy semmi jót nem tartogat a világ ha elfordítom a fejem Ryan zavart arcáról. Láthatóan ő is a helyzetünket elemzi, de valamivel hamarabb túltette magát rajta.
-Pofa be Jack.- leugrott a sírkőről és végignézett a többieken akikhez közben még csatlakoztak. A tekintettemmel követtem és nem mertem más felé nézni, féltem attól ami már amúgy is tudatosult bennem, a tény, hogy körbevettek minket a szellemek és ismét rám tört a remegés.
-Ezt soha nem gondoltuk volna rólad.-a hátam mögül is érkeztek csípős vagy meglepett megjegyzések, így már kétség sem fért hozzá mi a helyzet.
-Tűnjetek el!-kiáltotta Ryan és a köezlében állókat félrelökte.-Amanda, jobb ha mész.
Nem is nézett rám, csak utat nyitott nekem a kidőlt fához amin anno bemásztam. Az ajkamba haraptam és nem tudtam megmozduljak-e. Egy hang a fejemben folyamatosan arról győzködött, hogy pattanjak fel és fussak, ne számítson, hogy mennyire fáj csak rohanjak. Viszont akadt egy új hang is ami azt üvöltötte meg ne merjek mozdulni, mert akkor megölnek. Ilyenkor érzem azt, hogy diliházban lenne a helyem. Egy csinos kis gumiszobában ahol egyedül vagyok, biztonságban.
-Ne ülj ott! Menj már!-a kiáltása ugrasztott vissza rosszul időzített gondolati túrámról. Fémes ízt éreztem, túlságosan erősen haraptam rá a szám szélére. Gyorsan, reflexszerűen megnyaltam az ajkamat ott ahol a seb keletkezett.
-Én is megkóstolhatom?-vigyorgott rám az egyik szellem és közelebb jött. Ott volt már teljesen a sírkő szélénél ahogy a többiek is. Tekintettemmel Ryant kerestem mindenfelé, de sehol sem találtam. Magamra hagyott, és fogalmam sincs, hogyan jutok ki innen élve. Csak jöttek felém én pedig kinyitottam a számat és amilyen hangosan csak tudtam kiabálni kezdtem:
-Ryan! Ryan! Segítség!-nevettek. Nevettek a reakciómon és még valamin. Furcsa füstszag csapta meg az orrom. Nem sokkal később már a szememmel is láttam, 3 sorral előttem valami égett, és a tűz egyre magasabbra csapott. A szellemek is arra fordultak és némelyikből nevetés vagy szimpla kuncogás tört fel. Úgy tűnt senki sem figyel rám, a látvány mindenkit „lenyűgözött”. Éreztem, most kell megpróbálnom. Egy újabb gondolat, egy emlékkép. Eszembe jutott az, amikor Ryan átnyúlt a táskámon és megérintette a homokot alatta majd visszahúzta a kezét ugyanazon az útvonalon.
-Így jár az aki nem képes betartani a szabályokat.-szólalt meg hirtelen az egyik szellem mire kővé dermedtem. Félig-meddig már a sírkő mellett álltam és azt néztem, hogy merre induljak.
-Most vagy soha!-formáltam számmal a szavakat, de hang nem jött ki a torkomon. Figyelmen kívül hagyva a fejem lüktetését és a térdemben érzett szúró fájdalmat átrohantam az alkalmasnak vélt résen amit két alak között fedeztem fel.
-Hé, megszökik!-hallottam több felől is a hátam mögül, de nem néztem meg, hogy mi történik csak futottam. Igazából nem nagyon gondoltam végig, hogy merre is megyek, de egyre közelebb értem ahhoz a fényforráshoz amit nem sokkal később be is azonosítottam. Az iroda felé futottam, vagyis a kapu felé ahonnan egy lépés a szabadság.
A következő pillanatban kicsúszott a talaj a lábam alól és hátraestem. A földet éréstől a levegő beszorult a mellkasomban és nem kaptam levegőt. Szédületem és hihetetlen erejű hányinger ragadott magával. Összeszorított szemekkel igyekeztem magamhoz térni és benntartani a rókát a lyukban. Amikor csillapodott az ellenállás kinyitottam az egyik szemem és zavartan néztem magam elé (azaz felfelé). Elég lassan tisztult a kép, de bárcsak inkább ne is tette volna! Az eget sok-sok fénylő körvonal takarta el és ahogy kinyitottam a másik szemem be is igazolódott a gyanúm.
-Jó reggelt.-ez a hang olyan élesen hasított a fejembe, hogy ha akartam se tudtam volna visszatartani a sikításom.-El se tudod képzelni milyen jó érzés, hogy ekkora örömöt okozok neked. Bárcsak drága Ryan barátunk is láthatná mennyire meghatott a látogatásom.
Ezt valószínűleg a vízesésként zuhogó könnyeimre értette amelyek akkor törhették át a gátat amikor a elhallgattam. Most viszont az ijedtséget egy pillanatnyi zavartság váltotta fel. Micsoda?
-Hol van?!-hangomban több bátorság volt, mint testem többi részében, de éreztem, hogy szép lassan oda is elér.
-Ó, mi ez a hevesség kedvesem?-hangjából gúny és a kérdésem okozta öröm érződött.-Hát nem érzed jól magad itt nálunk?
-Hol van Ryan?!-kérdeztem ismét, most már hangosabban és mérgesebben.
-Kezd visszatérni a hangja.-mutatott rám az egyik vihogva.
-Válaszoljanak már!-kiáltottam és leküzdve a Föld forgása okozta egyensúlyi problémáimat felültem, sőt (!) még felállni is megpróbáltam, de az már túl soknak bizonyult.
-Ez már szeretem.-a rém egyenesen az arcomhoz hajolt és elvigyorodott. Én hátrálni kezdtem, de alig pár centi csúszás után egy sírkőhöz ért a hátam.-Ryan barátunk úgy gondolta jobb ha nem üti bele az orrát a nagyok dolgába, inkább átköltözött a túlvilágra.
-Hazudik!-üvöltöttöttem az arcába, mely ismét ott volt előttem.
-Megkérdőjelezed a szavam?-sziszegte. Látszott rajta, hogy ez nem tetszik neki.
-Azonnal mondja meg, hogy hol van!-üvöltöttem továbbra is és felnéztem rá dühtől csillogó szemekkel.
-Azt hiszed hazudok?-szűrte ki összeszorított fogai közt a szavakat.
-Nem hiszem, tudom!-kitapintottam egy követ, felkaptam és hozzá vágtam…illetve át rajta, de nem ez a lényeg. Meglepődött ahogy a többiek is, én pedig talpra ugrottam és megint elfutottam. Azaz csak futni készültem, de nekimentem valami puha dolognak és megint padlóra kerültem, ezen az éjszakán már harmadszorra. A hátam mögül hangos nevetés hallatszott, de nem igazán vettem figyelembe. Óriásira tágult szemekkel néztem a fölém tornyosuló testet. Üveges tekintettel engem bámult, és ahogy belém hasított a felismerés az előbbinél is hangosabb sikoly hasította át az éjszaka csendjét. Egy még frissnek számító hulla állt előttem, de maga a személye volt a legborzasztóbb az egészben. Az iroda felé pillantottam ahonnan mit sem sejtően áradt felénk a lámpa fénye. Senkinek sem jutna eszébe, hogy ilyenkor, itt a temetőben ahol kedves rokonok és barátok nyugszanak a legszörnyűbb gyilkosságot hajtották végre. Teljesen lebénított a félelem, még a megszokott remegésem se tudott úrrá lenni a rettegésem okozta merevségemen. Ahogy néztem az élettelen embert, akit egyszerűen sikerült kijátszanom azért, hogy tönkretegyem azt a helyet ami az ő megélhetését szolgálja és ami most a vesztét okozta.
A Hold előbújt a felhők mögül, megvilágítva a régi temetőt és benne a fák által takaratlan területeket, sírköveket, nyugodalmat nem találó lelkeket és azokat a rejtett titkokat mely örökre megváltoztathatja némely ember életét.
Teljesen elvesztve józan eszem utolsó morzsáját is, kiáltoztam, sikítoztam és kapálóztam a rám nehezedő súly alatt.
-Megnézzük meddig bírja?-hallottam valakit magam körül, és egyre több nevetést, „Éljen”-zést és tapsot. Mikor végre lelöktem magamról a holttestet felültem és hátrálni kezdtem. Hirtelen mintha nyakon öntöttek volna jeges vízzel és a szívembe elviselhetetlen mértékű fájdalom nyilallt. Igyekeztem gyorsabban hátrálni és egy pillanattal később már nem éreztem ezt a borzasztó érzést. Akkor döbbentem csak rá hogy átmásztam egy kísérteten aki először meglepett majd ismét vidám képet vágott. Többen fordultak meg és jöttek felém közben folyamatosan beszéltek, de nem értettem, hogy miről. Pár összefonták ujjaikat és ropogtatni kezdték ezzel csak fokozva amúgy is hihetetlen mértékű félelmemet. Továbbra is sikítottam, segítségért kiáltottam, de már minden reményem elszállt, hogy bárki is meghallaná. A rémek pedig csak közeledtek felém. Aztán egy keskeny út nyílt közöttük mely végén megjelent a vezérük.
-Lásd, hogy végzi aki beleártja magát a dolgainkba.-a kezében lévő, égő faágat rádobta az egykori őr ruhájára ami azonnal lángra kapott. Ismét feltört egy sikoly és kezemmel eltakarva arcom vártam, hogy velem is végezzen. Közben lábammal löktem magam egyre hátrébb, bár egyre többször a levegőt rúgtam a talaj helyett.
Nem is tudom mikor történt, de megváltoztak a hangok. A gyomorforgató bűz viszont egyre erősödött ahogy a tűz elérte a húst és egyre beljebb hatolt a testben. Oldalra hajoltam és a gyomrom teljes tartalmát magam mellé engedtem. Sírtam, a remegésem is előjött, de olyan erősen, hogy úgy rángatóztam ahogy egy epilepsziás rohamkor a beteg. Aztán meghallottam egy ismerős hangot, ami máskor igen, most egyáltalán nem tudott megnyugtatni.
-Ott van!-kiáltotta még valaki és lépéseket hallottam.-Ez a bűz... Oltsák el!
Poroltó hangját hallottam de nem mertem leengedni a karomat, csak szorítottam görcsösen az arcomhoz, lábaimat felhúztam és remegtem, rázkódtam a sírástól a félelemtől és …. és úgy éreztem, hogy már soha nem hagyom abba.
-Amanda!-apám hangja jutott el a tudatomig.-A lányom! Ott van a lányom!
-Apa-nyöszörögtem, de belül a hang azt kiáltotta, hogy csapdában vagyok és meg fognak ölni. Az egész egy csel és ha odanézek akkor megölnek.
Valaki megfogta a térdemet mire én akkorát rúgtam amekkorát csak tudtam. Káromkodást hallottam és többen gyűltek körém. Ketten megfogták oldalról a karjaimat és megpróbáltál elhúzni az arcomról. Elmeállapotom teljes káoszában kapálózni kezdtem, dobáltam magam és sikoltozva igyekeztem szabadulni, de túlságosan erősek voltak. Annyira szorosan tartottak, hogy szinte a lélegzetemet is elvették. Csitítani próbáltak, de nem hallgattam rájuk. Teljes erőmmel a szabadságomért, az életemért küzdöttem és már úgy tűnt győzni fogok, de ekkor furcsa érzés fogott el. Szédülni kezdtem és fáradtnak éreztem magam, mintha napok óta nem aludtam volna. Éreztem, hogy hiába küzdök ellene, az erőm elszállt és a szemeim szép lassan becsukódtak…. ez a vége…
<<< vissza
|