6. fejezet

     Nagy levegőt vettem és fellépkedtem a busz lépcsőjén. Hihetetlen, hogy nem élvezhetem ki azt az egy hetet ami jár nekem! Apa szerint ha annyira jól vagyok, hogy átmenjek az unokatesómhoz „bulizni” akkor biztos meggyógyultam már annyira amennyire a sulihoz kell. Oké, a tesi órákat megúsztam, de koránt sem érzem magam annyira frissnek amennyire állítják.
- Hé Amy! - hallottam a nevem a busz hátuljából. Arra fordítottam a tekintetem és észrevettem azt az ötös csoportot amiből az előbbi hang származott. Cloe Medison, az osztály legidiótább csaja villogtatta felém hófehér fogsorát. Mivel a köszönésével felhívta rám az egész busz utasainak figyelmét muszáj volt odamennem.
-Sziasztok.-érkeztem meg hozzájuk, mire Cloe lelökte maga mellől a barátnőjét így helyet adva nekem.-Oh kösz, de inkább állnék.
-Azt nem engedhetjük.-erősködött tovább. Nem elég neki, hogy itt vagyok tőle fél méternyire se?-Hallottunk a balesetedről, biztos nagyon fájhat.-bök szemével a homlokomon lévő kötés felé.-Remélem már jobban vagy.
-Fogjuk rá.-feleltem tömören.
-Képzeld, én ugrottam be helyetted a musicalben. Mrs. Goodman szerint tökéletes Lucy lennék én is. Azt mondta ha esetleg még sem tudnál helyrejönni akkor én ugrom be helyetted. Hát nem csodás?-széles mosolya és lelkesedése olyan szinten felkavarta a gyomromat, úgy éreztem mindjárt kidobom a taccsot. Elfordítottam a tekintetem róla, a kezeimet néztem amelyek összekulcsolva az ölemben pihentek. Cloe további mondanivalóját már csak úgy fél füllel hallgattam, a lényeget úgy is közölte. A helyemre pályázik, és nem is sejti mennyire örülnék ha átpasszolhatnám. Semmi kedvem egy fantázia világ szereplőjének bőrébe bújni, amikor a valóság is tele van természetfeletti dolgokkal. Például…
-…Ryannel.-fejeztem be alig hallhatóan a mondatot.
-Mondtál valamit?-csoda, hogy a szóáradatában észrevette az én motyogásomat ami teljesen véletlenül csúszott ki a számon, de szerencsére legalább nem hangosan adtam a világ tudtára új ismeretségem. Tudom, hogy ha kiderülne, akárcsak a neve is az új pletykára adna okot, mi szerint pasi van a láthatáron és egy csomó ismeretlen arc jönne oda hozzám ezer meg ezer kérdéssel. Na ebből köszönöm szépen nem kérek.
-Csak azt, hogy mennyire igazad van.-azt mondtam ami először eszembe jutott. Csak nem lehet akkora hülyeség.
-Tényleg?-lepődött meg egy pillanatra, majd visszatért az a gyomorforgató mosolya és tovább ömlengett. Mikor érünk már oda???

* * * * * *

     Annyi ember jár ebbe az iskolába, hogy szinte már hihetetlen mennyien elférnek ebben a kis épületben, aminek legnagyobb részét a tornaterem és a díszterem teszi ki. Ami még elképesztőbb, hogy régen is ismertek páran, de most annyian állítottak meg és adták tudtomra, hogy örülnek a lelkesedésemnek, hogy azt hittem összekevernek valakivel. A mi évfolyamunk 4 osztályból állt, mind vegyesen az osztály rémeivel, szívtipróival, cicababáival és az átlagemberekkel. Most minden kategóriából akadt olyan aki odajött hozzá és jókívánságokkal tömte az amúgy is információval telt fejemet. Ez részben pokolian jól esett, hiszen ekkora népszerűsége senkinek sincs a suliban, én pedig nem tettem mást csak hasra estem és máris többen vesznek körül, mint egy szupersztárt az Oscar-gálán. Mikor végre sikerült elszakadnom a lelkes már-már rajongói tábornak nevezhető tömegtől sikerült a csengő megszólalásával egy időben belépnem a biológia terembe. Ott is hasonló dolgokra számítottam, mint a kint uralkodó káosz és nem is tévedtem sokat. Ahogy elindultam hátrafelé a padsorok közül többen köszöntek vagy mondták el nekem pár kedves szóban mennyire várták már, hogy visszatérjek. Komolyan mondom úgy kezelnek, mintha több éves kómából ébredtem volna fel, vagy valami halálos balesetet szenvedtem volna. Kezd betelni a poharam, pedig már beszereztem egy nagyobbat.
- Hellosztok - köszöntem a már annyira hiányolt bandámnak és lehuppantam Becky mellé. Ami ekkor történt attól szerintem még a szám is tátva maradt. Vetettem rám egy mérges pillantást, összeszedte a cuccait és átült egy másik padba. Szememmel követtem a mozdulatait, köpni-nyelni nem tudtam. Mi a fene történt itt?! Kérdőn néztem Minára, de ő is elfordult ahogy Alex is. Egyedül Leyla nézett rám sajnálkozva mielőtt ő is a többieket követve magamra hagyott volna.
-Jó reggelt osztály.-pont mire nyitottam volna a számat megérkezett Mr. Millar. Neki is egyszer kell ilyen pontosan érkeznie.
Bosszankodva álltam fel a helyemről és miután megtörtén a szokásos napi „Ki hiányzik?” jelentés kezdetét vette a világ talán legunalmasabb órája. Én egyébként nagyon szeretem a biológiát, de egyszerűen most nem tudtam figyelni. A percek csak úgy vánszorogtak és amikor már vagy századszor a tábla felett lógó kék faliórára néztem azt hittem megállt a mutatója, de nem, megtartotta a szokásos monoton, kattogó ütemét és minél tovább figyeltem annál biztosabb voltam benne, hogy már soha nem telik le a 45 perc. Annyira szuggeráltam az a fekete műanyagot a szerkezetben, hogy a fejem is fájni kezdett.
-Miss Wilson.-valami végigsuhant az orrom előtt és a padomra csapódott. Olyan szinten megijedtem, hogy még a szék is majdnem kicsúszott alólam. Ijedten néztem fel a tanárra, a többiek pedig kuncogva figyelték a jelenetet.
-E…elnézést… Ta.. Tanár úr.-hebegtem és tágra nyílt szemmel néztem a kezében lévő pálcára amivel ha kicsit közelebb céloz még az orrom is simán felezi. Ami végülis nem is lett volna akkora baj, mert szerintem túl nagy, olyan, mint a banyáknak a mesében. Mások szerint pont így aranyos. Na ők fix, hogy ízlésficamban szenvednek.
-Örülnék ha az óra hátralévő 10 percében megtisztelne a figyelmével.-nézett le rám aranyozott keretes szemüvege mögül amitől arca csak még szigorúbbnak látszott. Baromi jó összhatás ha meg kell félemlíteni valakit. De ez az ember mért én vagyok?
-Természetesen Tanár úr. -tért vissza teljes egészében a hangom, bár még mindig kicsit sűrűbben vettem a levegőt, mint általában. Mr. Millar ellépdelt az asztalomtól közben folytatta az egybefüggő, számomra értelmetlennek tűnő darát. Minden erőmmel azon voltam, hogy figyeljek, de tekintetem minduntalan az órára tévedt. Még 7 perc… Istenem, legyen már vége! Amíg a tanár a táblára rajzolt én oldalra pillantottam és pont találkozott a tekintetünk Beckyvel. Csak egy pillanat volt az egész aztán elfordította a fejét és úgy csinált, mint aki a vázlatra koncentrál. De én láttam a szemében ahogy rám nézett! Láttam mennyire bántja ahogy óra előtt viselkedett, mégis úgy tett, mintha ez teljesen jogos lenne. Miért mérges rám? Miért haragszik rám mindenki? Semmi okuk rá, hogy ezt csinálják! Legalább megmondanák mi a bajuk!
Miután Alextől is megkaptam a mérges nézését képzeletben egy nagyot csaptam az asztalra. Tudjátok mit?! Ha ennyire ki akartok rám akadni hát tessék! Én nem fogok bánkódni, és pláne nem kérek bocsánatot azért amit el se követtem! Mert semmit nem csináltam amiért ezt érdemlem!
Éreztem ahogy mindjárt kitör belőle egy elég heves könnyzápor, hiába próbáltam visszatartani olyan volt, mint egy időzített bomba ami bármikor robbanhat. Ahogy megszólalt a csengő én felkaptam a cuccaimat és kiviharzottam a teremből a tanár rosszalló tekintetét figyelmen kívül hagyva. Ezért még biztos szívni fogok, de nem érdekel. Félrelökdöstem pár embert az utamból a mosdóhoz, de így is úgy éreztem magam, mint egy lassításban. Mikor végre odaértem bevágtam magam a legelső WCbe, ledobtam a táskám és hátamat a vékony, műanyag falnak döntve lecsúsztam a földre. Gyűlölök sírni, utálok! Akkor is ha örömömben teszem és akkor is ha majd szétszakad a szívem. Most pont itt tartottam. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt tették velem!
     Némán itattam az egereket akik úgy látszik a szomjhalál szélén állhattak, mert csak kérték még, én pedig úgy éreztem már sosem hagyom abba. Idő közben elkezdődött a tesi óra, de nem voltam képes felállni. Hiába próbáltam a lábaim meg se akartak mozdulni, legszívesebben elkezdtem volna kiabálni, mindent ami az eszembe jutott ki akartam adni magamból, de nem tettem. A térdemre hajoltam és amilyen mélyen csak tudtam, beleeresztettem a fogamat amely áttört a farmert vékony anyagán és szinte a húsomig hatolt, még sem fájt. Nem éreztem fájdalmat csak a kényszert, hogy kinyissam a szám és hangot adjak a belülről őrülten kínzó gyötrelmes érzelmeimnek. Most biztos azt kérdezi Mrs. Field, hogy hol vagyok. Ő mindenkit szeret és mindenkiért aggódik, de ezt sokan csak jó viccnek veszik és kihasználják a jóságát. Talán újra meg kéne próbálkoznom a felállással.
    Kicsit lenyugodva, több kísérlet kudarca után ismét talpon voltam és a tornaterem felé sétáltam. Az arcom teljesen ki volt pirulva, főleg a szemem környékén, és több mint biztos, hogy páran rám fogják vetni magukat, mint a hiénák, hogy kiszedjék belőlem miért bőgtem. Szuper! (-.-) Amikor megérkeztem a terembe a többiek már rég csinálták a kosárlabda előtti bemelegítést. El se hiszem, ilyen mázlista is csak én vagyok. Pont annál a résznél van felmentésem amit a legjobban utálok! Király! De az már nem tetszett annyira mikor Mrs. Field leharapta a fejem amiért nem tudta hol vagyok és egyáltalán jól vagyok-e. Mikor elmagyaráztam neki, hogy hirtelen rám tört a rosszullét (ami félig-meddig igaz) visszatért a régi kedves tanárnő és megígértette velem, hogy ha megint „ugrana a róka” szólok valakinek mielőtt eltűnök. Szerencsére ez a vész már nem fenyegetett, csak a sírási kényszer erősödött fel néha-néha amikor láttam, hogy Beckyék milyen jól elszórakoznak… nélkülem.
A napom hátralévő része úgy telt, mint ahogy nem kéne. Ebédnél egy csapat alsóbb éves asztalához ültem, de csak egészen a szélére, bár így is furán néztek rám. A nap vége elég lassan akart eljönni, de megérkezett. Rátaposott a fékre és csikorogva megállt az orrom előtt…. mármint a busz nem a  nap. A hazaút viszonylag zökkenőmentesen telt, leszámítva, hogy majdnem tovább mentem.
     A házunk előtt egy piros Opel állt ami egy bizonyos mértékig javította a hangulatom, mert Bella majd eltereli a gondolataimat.
- Ó szia - dugta ki az orrát a konyhából. - Egy pillanat.
Én csak intettem neki, de ezt fix, hogy nem vette észre. Hirtelen olyan fonom illat csapta meg az orromat, hogy azt hittem ott helyben éhen halok. Eddig nem is éreztem mennyire üres a gyomrom, a menzán alig ettem pár falatot és ez most ütött vissza. Amikor megjelentem az ajtóban anya elnevette magát. Mélyet szippantottam a levegőbe és találgattam mit alkottak.
-Hm… ez… csak nem?-hasított belém a felismerés.
-De de.-helyeselt a nővérem.- Tegnap jutott eszembe milyen rég nem csináltunk már pizzát, itt volt az ideje.
Mint akit megbűvöltek, úgy indultam el az asztalon gőzölgő remekmű felé. Anya pizzája a legfinomabb az egész világon, még az olaszok is elbújhatnak mögötte. Még egész kicsi voltam amikor véletlenül nem jól keverte ki a szószt és majdnem kidobta, de Bells megmentette. Így az került alapnak a tésztára, plusz ugye a szokásos gomba, sonka, sajt a tetejére. Félve kóstoltuk meg, de már az első falatnál azt hittem meghalok. Nem azért, mert borzasztó volt, hanem azért mert fogni is alig tudtuk a forróságától mégis legszívesebben egybe benyomtuk volna a az egészet. Hihetetlen íz bombát dobott össze. Átlagos paradicsomos szósznak tűnik, de az ember egy csepp után egyszerűen megbolondul ha nem kaphat még.
-Hé!-csapott Bella a kezemre mikor már épp hozzáértem volna.-Inkább segíts rendet rakni.
-Előbb menjen és öltözzön át.-mutatott anya a kezében lévő fakanállal a ruhámra. Nem értem mi baj volt vele, enni ebben is tudok.
     Morogva baktattam fel a szobámba és magamra kaptam pár itthoniasabb göncöt. Pár perc múlva megint a konyhában rontottam a levegőt, szemeim kopogtak az éhségtől és a korgó gyomrommal tökéletes duettet hoztak össze. Aztán végre megszületett a csoda: tányérok kerültek az asztalra és egy kés amivel szeletekre osztottuk a pizzát. Én természetesen a legnagyobb szeletet szereztem meg magamnak és be is gyűrtem, ebben nem volt hiba. 5 perccel később az üres tálca kacsingatott felénk és az általam felfedezett zenekar is feloszlott.
-Ez Isteni volt anya.-dícsértem meg mikor az utolsó falat is lecsusszant a többihez.
-Csak anya?!-kapta fel a vizet Bells.-Szerinted én nem csináltam semmit?
-Persze, hogy csináltál. Csak azt hittem ez egyértelmű.-mentettem ki magam a helyzetből. Úgy tűnt ez lecsillapította, mert ismét normális hangnemben kezdett fecsegni az új cikkéről amivel megbízták. Nem nagy téma, valami hazánkba látogató golfjátékossal kell interjút készítenie.
-Ez már egy óriási előrelépés. Végre interjút készíthetek egy híres személlyel. -mesélte tovább.- Andrew Coldberg egy nagyon híres ember, mindenki ismeri a nevét.
-Azt se tudtad, hogy létezik amíg meg nem kaptad a feladatod.-csúszott ki a számon. Megint hangosan gondolkodtam, a francba!
-De igen is tudtam!-emelte fel a hangját.-Több cikkben is szerepel, mint kétszer világbajnok. Azért, mert te a kulturális fejlődésed helyett inkább a szellemileg sérült barátaiddal lógod el a drága időd, én még fordíthatom értelmes tevékenységekre, mint például az új információk gyűjtése.
Úgy tátogtam, mint hal a szatyorban. Ugye csak rosszul hallottam? Néztem a nővérem méregtől pirosló arcát és nem tudtam elhinni, hogy majdnem szó szerint lehülyézett. Akaratlanul is ökölbe szorítottam a kezem és olyan mértékű düh kezdett el feltöri belőlem, hogy ha ez kijön a Katrina hurrikán csak gyenge szellőcske lesz mellette. Felpattantam az asztaltól és a leggyűlölködőbb pillantásomat vetettem Bellára mielőtt még megfordultam volna és szerintem a város máik végében is azt lehetett hallani, hogy becsaptam az ajtóm. Soha, senki ne merészelje bántani a barátaimat, mert értük még ölni is képes vagyok! Még akkor is ha ők most nem állnak velem szóba.
Az idegesség kihozta belőlem az őrültet, így legalább igaza lesz a nővéremnek. Az ágyam és a plüssökkel teli polcom teljes tartalmát szétdobáltam a szobámban. A végén leültem a közepére és zokogni kezdtem. Most igazán gyűlöltem a világot, haragudtam mindenre és mindenkire az egész miatt. legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, de még ehhez is túl gyáva vagyok. Sohasem álltam a sarkamra igazán, mindig az volt amit mások akartak és ha valaki bántott akkor Beckyék azonnal a segítségemre siettek. Ők voltak az erősek, a visszaszájalók az önálló és szabad akaratúak és én voltam a kis védenc akire mindig valakinek vigyázni kell. Miért nem tudom kinyitni a szám és úgy Isten igazából visszaordítani annak aki csak egy rossz szót is szól hozzám??? Utálom magamat amiért ilyen meghunyászkodó, be*zari alak vagyok! Az ilyennek nincs helye a Földön!
     Nagyon sokáig sírtam még a földön ücsörögve, és cseppet sem éreztem magam jobban, pedig reméltem, hogy a bőgés segíteni fog kiadni magamból a felhalmozódott feszültséget. Hirtelen kopogást hallottam és nem sokkal később kinyílt az ajtó. Anyám lépett be, és ijedten nézett a szétdobált holmimra majd azokról rám. Végül átlépkedett a cuccaimon és leguggolt mellém. Átölt, és ez nagyon jól esett.
-Cscs-a fejemet simogatta, mert ez egy igazán egyszerű módszer, hogy lenyugtass valakit.-Nincsen semmi baj.
Szép lassan kezdtem helyreállni, bár még mindig szipogtam. Anya hozott nekem egy pohár vizet a fürdőszobából. Csak akkor szólalt meg ismét amikor már (fogjuk rá) lecsillapodtam.
-Tudom, hogy mérges vagy Bellára, nem volt okra rá, hogy így beszéljen a barátaidról…-kezdtem azt hinni, hogy az én oldalamon áll.-… de neked is meg kell értened, hogy a munkája a mindene és nem szereti ha lebecsmérlik.
-De hát szó szerint idiótának nevezte a barátaimat!-hüledeztem és elhúzódtam tőle.
-Ezt csak az indulat hozta ki belőle. Nem gondolta komolyan.-próbált megint átölelni, de nem hagytam magam.
-Ó dehogyisnem! Már többször mondta, hogy baja van velük. De nem az ő barátai, hanem az enyémek!-mikor kimondtam az utolsó szavakat olyan mérhetetlen fájdalom nyilallt a szívembe, hogy azt hittem mentem szétszakad.-Mindenki hagyjon engem békén!
Kiáltottam mielőtt berohantam volna a fürdőszobámba és magamra nem zártam volna az ajtót. Ismét feltörtek a könnyeim, mint valami vulkán ontotta magából szemem a cseppeket. Engem senki se ért meg! Minden amit az évek alatt szépen felépítettem, most egy csapásra összedőlni látszik, mint a stabilnak tűnő kártyavár amit elért egy ártatlan széllökés. És mindez azóta van mióta abba az átkozott temetőbe betettem a lábam! Legszívesebben felgyújtaná, igen ezt kéne tennem! Porig rombolni az egészet!
Megint rám tört az őrület és olyan elszántnak éreztem magam, hogy magam mögött hagyva a fürdőt felvettem az első edzőcipőt ami a kezembe akadt és kinyitottam az ablakot.  nagy levegőt vettem, kimásztam rajta és a garázs tetején egyensúlyozva a pereméig osontam ott lemásztam a fal oldalán lévő virágrácson (milyen szerencse, hogy anyám két éve rákattant ezekre) és futni kezdtem. Olyan őrült határozottság volt bennem ami még soha, és csak a földig rombolt temetőt láttam magam előtt ami beteges örömmel töltött el. A lábam sajgott és a fejem szédül mire rájöttem, hogy két buszmegállón is túlszaladtam. Amikor végre lassítottam a november végi csípős hideg gonoszul elkezdte csipkedni a bőrömet ahol nem takarta még az a vékonyka pulóver sem ami rajtam volt. Eszem teljes elvesztése közben nem is gondoltam arra, hogy fázni fogok, csak egy dolog volt bennem, a bosszú!
     Épp odaértem a megállóba amikor megjelent a busz. A futástól kissé szédelegve és majd kiugró tüdővel lépkedtem fel és vágódtam le az egyik szabad helyre. Mikor végre kicsit helyrerázódtam az órámra pillantottam. Háromnegyed 8 múlt 2 perccel. Mikor is zár a temető? Ha jól emlékszem akkor kb negyed óra múlva, és így könnyebb lesz bejutnom. A jármű közben fékezett és kinyílt az ajtó. Leugrottam és tettre készen ismét futásnak eredtem. Most nem mehettem a főkapun, mert az őr biztosan kiszúrna, de be fogok jutni, ezt már eldöntöttem. Amikor odaértem megálltam az iroda mögött (ahol a biztonságis is van valószínűleg) és újra átgondoltam a tervem. Valahonnan benzint kell szereznem és egy gyújtót. A sok öreg fa és a rengeteg növény hamar lángra fog kapni az augusztus óta tartó esőhiányban. Igaz, hogy most már nincs annyira meleg, de az eső akkor is hiányzik. Viszont a probléma megvan, nincs benzin se semmi amivel tűzet gyújthatnék.
-Várj Cissa alig van térerő ebben a rohadt kecóban.-tőlem alig félméternyire kinyílt egy ablak. Gyorsan a földre vetettem magam.-Így se jó, várj kimegyek.
Ekkor felvillant fejemben a képzeletbeli villanykörte. Odalopództam az ablakhoz és belestem rajta. Az egész szoba tök üres volt, és csak arra várt, hogy bemásszak. Én nem várattam sokáig, jó tornász lévén egy pillanat alatt bent teremtem és, mint egy macska végigosontam. Benzint sajnos nem sikerült találnom, de egy szép nagy üveg, méregerős pálinka (az illatáról éreztem, hogy ez fú) lapult az egyik szekrényben. Még egy öngyújtót begyűjtöttem mielőtt távoztam volna, és épp mászni készültem amikor az őr behátrált az ajtón. Mozdulatlanná dermedtem, de mielőtt megfordulhatott volna ismét az iroda falát bámultam, kívülről. Elégedett és cseppet sem józanészről árulkodó mosolyra görbült a szám. Még egyszer visszapillantottam a szobába, és láttam, hogy az őr leül az egyik asztalhoz, felpakolja rá a lábait és kezébe vesz egy újságot. Szóval vele se lesz gondom. Ez a gondolat csak még jobb kedvre derített. Mosolyogva intettem neki aztán elindultam hátrafelé, hogy megtaláljam a megfelelő helyet a bejutásra. Innentől már nyert ügyem van.

<<< vissza